Papp Ágnes Klára

„Üstökön ragadni a láthatatlant”

Fehér Béla: Triptichon

Rég olvastam már ilyen őszinte élvezettel kortárs regényt, mint Fehér Béla Triptichonját. Élveztem, ahogy magától értetődő természetességgel teremt szereplőket, mi több: figurákat, ahogy a cselekmény, a bonyodalom szinte észrevétlenül születik meg keze alatt, olyan játszi könnyedséggel, hogy a modern irodalom felezési idejéhez szokott olvasó csak kapkodja a levegőt, és ahogy árad belőle az „írni tudás”, a nyelvi humor: nem csurog, csöpög, csordogál, hanem zúdul. Mert ha igaz, hogy a stílus az ember, akkor Fehér Béla legalább kéttucatnyi személy egyszerre. Érthetetlen, hogy miért nincs jobban jelen az irodalmi köztudatban – hacsak azért nem, mert félünk szórakoztató és olvasmányos könyvről kijelenteni, hogy esztétikailag is értékes.

A tréfát félretéve, a stílus Fehér Bélánál több, mint az a jó emberismerettel és érzékkel megteremtett mód, ahogy regényalakjait beszélteti. Maga a stílus szüli a szereplőket, a gondolataikat, az ízlésüket, de talán még az ábrázolás nézőpontját is, ahogyan ez a megszemélyesült hang megszólalhat, legyen az huszadik századi reneszánsz festő (nem elírás!), a „rokirambó rockrádió” műsorvezetője, egy abszurd mesejáték „vérbanyája”, a „vínervalcer” étkezőkocsijának pincére, az autópálya mellett strichelő kurva, milánói régiségkereskedő vagy Mikes Kelemen kortársa. A cselekmény azonban – és ez adja e regények sajátosságát – éppenséggel nem ezekből a hagyományos lélektani hitelességgel megteremtett szereplőkből, az ő világukból következik, hanem az egymással össze nem egyeztethető emberek, világok, stílusok, műfajok és cselekmények találkozásából. Mit mond a falusi öreg csavargó, amikor az óvoda konyhájáról elhozott maradékot kevergetve a sparherden, két kicsi zöld emberke toppan be hozzá, akik a kukoricagóréra szálltak le repülő csészealjukkal? Vagy mit szól a népmesei szegényember mai leszármazottja a gazdag ember szafariöltönyéhez? („– Hinnye, a keserves árgyélusát – kiáltott fel a szegényember, és jobban megnézte a szafariöltönyt, de megtapogatni azért nem merte… Addig emésztette magát jártában-keltében, míg el nem határozta, hogy ha a világ összedől, akkor is szerez magának egy szafariöltönyt, abban megyen majd vasárnap a templomba, és délután abban fog kiülni a ház elé, hogy minden haragosa hasra fog esni a kocsma lépcsőjén, mert hátrafelé tekeri majd a fejüket a sárga irigység.”) A népmesei és a tudományos-fantasztikus keveredik a szinte naturalista hűségűnek mondható leírással és párbeszédekkel (illetve annak mégsem nevezhető, hiszen az egész szituáció maga a megtestesült abszurditás), és a közöttük összefüggést teremtő belső monológokkal. Ez az egyszerre realista, abszurd és szatirikus szöveg és cselekmény a rendszerváltás utáni magyar világ zűrzavarát, kiszámíthatatlanságát képezi le, amelyben egyszerre van jelen az akciófilm és a piócás kacsaúsztató, a volt KISZ-lakótelep, a mobiltelefon, a dögös tetkó és a megváltást ígérő szekta, a lecsó és a kínai étterem, a terepjárós, szafariöltönyös újgazdag és a zsírpapírból parizert ebédelő buldózeres.

Ezek után már nem meglepő, hogy a Triptichon hőse, mint írtam, egy huszadik századi reneszánsz festő („Ezt mondta: kiköpött úgy nézel ki, mint egy elkergetett dózse! Rendreutasítottam: Hazugság, drágaságom! Úgy nézek ki, mint egy festőművész, aki történetesen a saját kortársam! Mert az idő egy és oszthatatlan!”) Görbekerti Gáspár (művésznevén Giardino da Storto) figurája azonban új irányt ad ennek stílusok egymásra hatásával kísérletező írásmódnak: a sokféle figura, sors, műfaj, elbeszélés és az őket megteremtő világok itt nem kaotikus kölcsönhatásban állnak, mint a Filkóban; de nem is foglalódnak össze egyetlen első személyű elbeszélésben, akár az Egyenes Kecskében. Itt egymástól elváló képekké tagolódva jelennek meg az őket megfestő főszereplő vízióján keresztül. Vannak röviden leírt festmények, mint az Ánusz-Vénusz megtréfálja a leselkedőket vagy az Adolf Hitler prédikál a frontra induló halaknak. Sokaságuk azonban teret ad az írónak abszurd ötletei kibontakoztatására: ezek keretén belül kap helyet az a stílusok egymásra hatásával való kísérletezés, amely korábbi műveit meghatározta. Ez az abszurd azonban elsősorban nem a cselekmény, a jellemek abszurditása, hanem látható, képszerű, szimbolikus abszurd (Görbekerti Gáspár nemhiába fest Hieronymus Bosch ecsetjeivel). Ezek a képek hasonló szerepet töltenek be, mint előző regényeiben, novelláiban a kitalált filmek leírása. És mint korábbi műveiben is, a szürreális, szatirikus, szimbolikus víziók meglepő asszociációik, szellemes ötleteik ellenére – vagy épp annak köszönhetően – a kisember jelentéktelenségét, magányosságát, kiszolgáltatottságát ábrázolják. „Roppant elégedett voltam az elkészült képpel, amelynek szerkezete – mint később rádöbbentem – Raffaello egyik kevésbé ismert munkájára, a Galatea diadalára emlékeztetett. A felhők alól kibukkanva ugyanúgy nyilazott a három hájas kis puttó, azonban a mű középpontjában a félmeztelen Galatea helyett nálam egy szenvedő arcú, idős férfi látható, sárga atlétatrikóban, a mellkasán keresztbe vetett kerékpárgumival. Festményem címe: Mészáros bácsi új biciklibelsőt kapott. Maga Mészáros bácsi oldalra billent fejjel fájdalmasan tekint a távolba, Marcantonio Trevisani dózséhoz hasonlóan, hogy egy másik elődöm, Tiziano munkájára hivatkozzak. (…) A háttérbe nyugodtan festhettem volna néhány megpatkolt faunt, de letettem róla. Nem akartam összetörni Mészáros bácsi magányát.”

A regény egészét azonban, Fehér Béla korábbi műveivel ellentétben, nem ez az ötletes és abszurd káosz uralja, amiből korábbi írásainak gyengéje származott. (Talán túlságosan is hagyta elragadtatni magát az ötletei által, nem tudott irányt adni, végkicsengést találni ennek a kaotikus stílusvíziónak. Bár meg kell hagyni, a befejezés nehézsége következik főszereplői sorsának lezáratlanságából is. Az Egyenes Kecskében különösen szembeszökő, hogy az író lényegében azért nem tudja lekerekíteni, csak félbehagyni a regényt, mert az általa megteremtett elbeszélő hős további sorsa éppoly bizonytalan, mint magának a rendszerváltásnak a végkimenetele – amiről az egész történet szól.) Ezt a regényt viszont egyfelől strukturálja a triptichon négy képének és az általuk elbeszélt történeteknek a leírása, másfelől a főszereplő sorsának alakulása. Ez a felépítés két irányt is ad a regénynek. Egyrészt egy, a négy képből kialakuló múlt–jelen–jövő ívet körvonalaz, másrészt az elhivatottság, az alkotás kérdéséről szól. De pontosan a megszerkesztettségnek ez a látszata emeli ki még jobban Fehér Béla stílusának, történeteinek, alakjainak és világuknak meghatározhatatlanságát, besorolhatatlanságát. Mert Giardinetto da Storto figurája nem sorolható egyetlen hagyományos típusba sem: nem ezoterikus, válságokkal küzdő széplélek, nem bohém, és nem is a művészet nagy kérdéseire választ kereső teoretikus. Ennek megfelelően az is más, ahogy a művészetet látja, amit gondol róla. Fehér Béla főhőse és világa (talán így tudom érzékeltetni a regény rendhagyóságát) egyszerre rokona Rejtőnek, Rabelais-nak és García Márqueznak. Görbekerti Gáspár minden konvencióra fitytyet hányó figurája – s még inkább az író váratlan fordulatokban bővelkedő, szókimondó nyelvi humora – egyszerre emlékeztet Gargantuára és Rejtő szereplőire. Ez a Privát Elekből, Piszkos Fredből és Csülökből összeszőtt figura azonban nem diadalmaskodik, mint egy kalandregény hőse (noha megfesti képeit, és híres lesz – mégsem sikertörténet a Triptichon), hanem egy átláthatatlan és kifürkészhetetlen akarat kiszolgáltatottja. Ennek a fenyegető, abszurd világnak a rendkívül képszerű ábrázolásában emlékeztet a regény a Száz év magányra.

Még szembeszökőbb ez az ellentmondásosság a triptichon festményeinek leírásában: itt már nem a humor, hanem a reménytelenség, a kilátástalanság és a velük szembeszegülő, elsöpört emberi igyekezet uralja az elbeszélést. Ezek nem olyan rövid, jelképes-humoros leírások, mint a többi festményé, hanem novellabetétek. A komoly és a komolytalan keveréséből, öszszeegyeztethetetlennek látszó stílusok elegyítéséből keletkező végeredményből érzékeltet valamit már az első cselekményének összefoglalása is. Ez a „festmény” Rákóczi száműzetésében játszódik, és egy nyomozás történetét beszéli el, címe: Egy ártatlan kém feljegyzései. (A kép, a történet és a valóság, illetve valószerűség egybejátszása hasonlít más Fehér-regények stíluskísérleteihez. Csakhogy itt a művészi ábrázolás lényege lesz a valóság, az igazság megragadása: a megszólaló, élő festett alakok, a látványt életre hívó leírás.) Ebből következően már az elbeszélés módja is rendhagyó, mert a tudatlan, jelen lévő, de nem értő szemtanú (ártatlan kém) hangjában a képet festő és a regényt író alkotó szólal meg: „Amikor munkámnak nekiláttam, nem kisebb cél lebegett előttem, mint hogy üstökön ragadjam a láthatatlant, akit ha ölelni akarsz, csak a levegőt szorítod magadhoz.” Az „összeesküvés” pedig, aminek ez az ártatlan kém a végére jár, az, hogyan kerítenek nagy titokban a távol török földön egy disznót a száműzöttek, hogy disznótort tartsanak a maguk és a fejedelem felvidítására. Egyszerre jelentéktelen, humoros, ugyanakkor kilátástalan sorsukat illusztráló epizód, melyben a reménytelen honvágyat a hazai ételek testesítik meg. „– Táplaleves a hízott disznó nyakából, azután valódi toros káposzta… engedelmet… – és Sibrik apánk elsírta magát. A fejedelem leszegett fejjel nézett bennünket. Jávorka lépett előre. – Megtöltött dagadó, azután frissen sült pecsenye magyar lében, pofahúsa édes hagymával, torma morzsájával, sült kolbász, hurka, sózott tepertő… Megint csend lett, senki nem mozdult. A fejedelem ottan a szemünk láttára térgyére ereszkedett, fejét a mellére hajtotta, hogy a haja az arcába csúszott, és ezeket a szavakat imádkozta…” A triptichon második képe, a Danse Macabre újgazdagok számára épült szanatóriumban játszódik. A színhely önmagáért beszél. (A történetről elmondhatjuk, hogy egy hagyományos lélektani realitással és jó humorral megírt modern haláltánc – talán ez a legmerészebb és legjobban megoldott betéte a regénynek.) A harmadik szárny egy negatív utópia, az akciófilmek modorában, dramaturgiájával és kliséivel elbeszélve. Az egész triptichont egy timpanon koronázza meg, amely a szanatórium gyógyíthatatlan betegei által előadott abszurd mesejátékot ábrázolja. Az utóbbi kettő többé-kevésbé korábbi önálló elbeszélések újrafeldolgozása, de a rendszerbe helyezés új értelmet ad nekik. A novellabetétek stílusának megfoghatatlansága onnan ered, hogy míg történetük és világuk reménytelenséget sugall, legyen az száműzetés, kórház, a banya erdője vagy savas esőt gyártó titkos tenyészreaktor (különösen így egymás után téve), addig szereplőik nem ennek az írói szándéknak alárendelt, eszközszerű papírbábok, hanem humorral megalkotott, élő, igyekvő, változatos figurák, akik erről vajmi kevéssé vesznek tudomást. Ugyanakkor van ennek a stílusnak egy harmadik összetevője: valamennyi írás paródia is egyben. A három komponens valahogy úgy elegyedik, hogy a szellemes, ötletes írásokból a minden szándék és minden környezet ellenére érvényesülő kilátástalanság árad.

A Triptichonban ez az abszurditásélmény még szembeszökőbb, mint Fehér Béla korábbi regényeiben. Azokban szinte mindig hozzájárult ehhez egyfajta társadalmi vagy politikai meghatározottság: elsősorban a rendszerváltás regényei voltak, annak világát, jellemző figuráit jelenítették meg. Épp ezért ez a reménytelenség nem volt átfogó, hanem csak a szereplők, a kor sajátjának tűnt. Itt azonban a négy kép időbeli egymásutánja apokaliptikussá teszi, miközben a hétköznapi élethez és korhoz kötött világ éppúgy jelen van Görbekerti Gáspár életében, mint az író korábbi regényeiben. Épp ezért itt még feltűnőbb az, hogy a humor gesztusértékű: életigenlés, védekezés, pimasz szembeszegülés ezzel az értelmetlen akarattal. Ahogy Giardinetto da Storto mond búcsút a triptichon befejezése után festékeinek, ecsetjeinek, és fittyet hányva az Úr akaratának, hazatér. „Miután (…) görnyedezve megpróbáltam magamra rángatni a vajszínű pantallót, valamint a spenótzöld zakót, váratlanul betoppant hozzám az Úr (…) A hátsó ülésen terpeszkedett, és ezt mondta: Ejnye, ember! Megint kapkodsz! Hiszen még nem végeztél! (…) így szóltam az Úrhoz: Tessék, ott a triptichon a csomagtartóban! A tiéd, Uram, nyugodtan viheted! Vedd ki, és tőlem annak mutogatod, akinek akarod! Erre nem mondott semmit, hanem szégyenkezve eloldalgott.” (Európa Könyvkiadó, 2001)