L. Simon László

Családtörténet és nemzeti múlt

György Attila: Harminchárom

Székely szarta a magyart – tartja egy igen régi, jeleznem sem kéne, hogy nem anyaországi eredetű mondás. Mi minden van ebben a négy szóban, mennyi fájdalom, évszázados, sőt évezredes, jogos és jogosnak vélt sérelem, de mindenekelőtt büszkeség és gőg. Gőg, amivel már sokszor volt gondjuk a székelyeknek, miként azt az 1764-es madéfalvi veszedelem helyén a katonai parancsnokság által később felállíttatott emlékoszlop latin felirata is hirdette: Itt nyugszik a székelyek gőgje. Azoké a csíki székelyeké, akik megtagadták Mária Terézia – az erdélyi határőrség felállításáról szóló – rendeletének végrehajtását, s akiknek a fegyvertelenül tiltakozó tömegére ágyúkkal és nehézlovassággal támadt a császári hadsereg.

A gőgön túl persze a Székely szarta a magyart szólásban a történelem ősködébe, régi – a székelyekkel közös – mondáink világába vesző vitáról van itt szó: kik, mikor és hogyan jutottak el és maradtak meg a Kárpát-medencében a hunnak, székelynek, magyarnak és még ki tudja, hány néven nevezett népcsoportnak (népcsoportoknak?) a tagjai közül. Már a Székely Himnusz is egyértelművé teszi: a székelyek magukat ugyan magyarul beszélő, de önálló, közvetlenül a hunoktól származó, a történelmi Magyarország területén a magyaroknál jóval korábban megtelepedő népcsoportnak tekintik. Félreértés ne essék, semmiképpen sem szándékozom rövid dolgozatomban a mai napig kérdéses, azonban bizonyos nézőpontból mégiscsak érthetetlenül tabunak számító magyar őstörténeti kérdésekkel foglalkozni, illetve a dogmatikus hivatalos történettudomány ellenében történészi véleményt megfogalmazni; csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Csíkszeredában élő kiváló fiatal író az idei Könyvhétre megjelent, Harminchárom című kötetében egy olyan fiktív – vagy talán csak részben fiktív – családtörténetet írt meg, amelyben szinte személyes élménnyé, valósággá, lehetséges valósággá válik a magyarság és a székely nép eredetéről szóló mondakincsünk is. Ugyanígy teljesen hihető, mi több, történelmileg is hiteles (!) az az egyébként nem valós folyamat, illetve modell, amit az etruszk Lucius Caius Tarquiniustól Antal Györgyig kirajzolódó több ezer éves családfa testesít meg György Attila regényében. E látszólagos ellentmondást a szerző is feloldja könyve utószavában: családtörténete, bonyolult családfája, a felvázolt vérvonal fiktív, „e tény azonban igazságtartalmán és az igazság lehetőségén mit sem változtat”. A György Attila által megrajzolt vérvonal valószerűtlensége ellenére is lehet teljesen reális, tehát akkor is lehetett, lehetett volna így, ha maga a történelem nem egészen úgy zajlott, ahogy az György regényéből háttérként minduntalan kirajzolódik. Tehát – a regény tükrében – tulajdonképpen mindegy, hogy népünk eredete valóban az-e, valamint a honfoglalásig terjedő történelme valóban úgy zajlott-e, miként azt a hivatalos történelemtudomány megkérdőjelezhetetlen igazságként beállítja. Mert ha minden úgy történt is, ahogy azt a történelem szakon magam is megtanultam, akkor is lehetséges, hogy a mű utolsóként bemutatott családtagja, az 1907-ben Gyimesközéplokon született Antal György felmenői valóban székelyek, hunok, pártusok, etruszkok s persze közben – anyai ágon – bolgárok, türkök, kunok és nem utolsósorban magyarok voltak. Hiszen nem tudhatjuk, Európa e máig leghatalmasabb olvasztótégelyében hányféle nép keveredett össze, miként is, mikből, kikből lettünk mi, magyarok. Magyarok, s azon belül székelyek, csángók, palócok stb., „mert magyarnak lenni sem olyan egyszerű” – figyelmeztet a szerző (ekkor gondolkoztam el azon, mit is kezdjek a valószínűleg évszázadok óta szájról szájra, generációról generációra átadott családi hagyományunkkal, a magyar identitást egyébként cseppet sem csökkentő állítólagos besenyő származásommal…).

György Attila könyvében tehát nem a történelem a fontos, s nem a történet hitelessége, igazságtartalma, még akkor sem, ha valójában hihetetlen anyagot mozgat meg, ha egy könyvtárnyi szakkönyv elolvasására volt szükség a történelmi háttér, sőt hátterek olyan könnyed és elegáns felvázolásához, ahogyan azt szerzőnk megtette. A história csak egy olyan kerete a szerző mondanivalójának, aminek szaktudományos kritikájával vagy elemzésével egyáltalán nem érdemes foglalkoznunk.

György Attila harminchárom részből álló regénye harminchárom nemzedék, harminchárom férfi rövid történetének füzére; nem egymást követő nemzedéké, hanem – egy-két kivételtől eltekintve – a nagyszülőké és az unokáké, tehát minden második generációé. Ez nem véletlen, hiszen apa és fia között szinte mindig olyan ellentétek feszülnek, amelyek megnehezítik a szellemi örökség, a családi legendák, történetek átadását, így szerencsés családokban ezt a szerepet a nagyapa veszi át, ő mesél „naphosszat a régi, szép időkről” (én például kilenc-tíz éves koromban rendszeresen lejegyeztem nagyapám régi családi történeteit). György Attila regénye tehát nem is regény, hanem változatos műfajú, hosszabb-rövidebb szövegek (önéletrajzok, levelek, önállóan is érvényes novellák, visszaemlékezések, naplójegyzetek) láncolata, ami változatossága ellenére rendkívül egységes, rövid, tömör, nemegyszer szegényesnek tetsző mondatai ellenére nagyon színes, magával ragadó olvasmány. Száraz Miklós György, a kötet szerkesztője szerint ez a könyv „nem érzelmes, pedig tele van érzelemmel. Nem megbántott, pedig tele van sérelemmel. Nem panaszos, pedig tele van fájdalommal. Nem büszke, pedig tele daccal. Nem csúnya, pedig tele sárral, vérrel és hamuval. Nem szép, pedig tele pompával. Nem szomorú, pedig bánattal van tele.”

Mégis, mi teszi ma olyan izgalmassá, időszerűvé és fontossá ezt a művet, amely egyébként sem prózapoétikai eszközeiben, sem nyelvhasználatában nem lép fel újító szándékkal? A család, a nemzetség és a nemzet fogalmának hiteles, korszerű, értékközpontú, egyszersmind hagyománytisztelő, identitáserősítő felvállalása és művészi értelmezése. Mai világunkban mindez erőltetettnek, túlideologizáltnak, szájbarágósnak és nem utolsósorban anakronizmusnak hathat, miként már az is, hogy György Attila nemcsak családregényt írt, hanem történelmi regényt is, aminek hallatán az irodalomértő (ha tetszik: szakmabeli) olvasó már-már kétkedve nyúl a könyv felé: vajon mit vesz a kezébe, egy jól megírt lektűrt, avagy egy ifjúsági regényt? György Attilának azonban sikerült egyszerre remek családregényt, történelmi regényt és időálló, értékes (a szélesebb közönség által is befogadható, olvasható!) szöveget megalkotnia. Családregényt, pontosabban családtörténetek sorozatát, s ezekből a történetekből és személyes történelmekből összeálló mozaikból kirajzolódik nemzetünk történelmének egy lehetséges olvasata is, hiszen „a nemzet, a nép, a világmozaik végső soron semmi más: családtörténetek sorozata: az egyéni összetevők, rejtélyes, titkosírással kódolt génkészletek összterméke”.

György Attila hősei szerint a család a legfontosabb építőeleme az életnek, a nemzetnek, így sosem tudunk túllépni a család intézményén; s regényével minden terápiás szándék nélkül végül is sikerül rehabilitálnia a család intézményének fogalmát. Györgynél az alkotó ember nem szükségszerűen magányos hős, akit kiteljesedésében csak akadályoz a családja; éppen fordítva: az alkotó, akár szellemileg, akár fizikailag tevékeny és gazdag élettel mindig együtt jelenik meg az átörökítés, a továbbadás gondolata, a család összetartó erején túl a megtartó, megőrző és továbbvivő, ilyen módon is (identitás)erősítő feladata. A családfolyam harmadikként bemutatott tagja, a gazdag kereskedő Izidor, aki az egyetlen magányos szereplője a könyvnek, azon búslakodik, hogy utazásai során ugyan minden bizonnyal számos nő ölében hagyott „csírába szökő magot”, ám nem tudja, hogy húsa és vére, ősei öröksége „hol, milyen népben és miként él tovább”. „Olyan vagyok, mint a kiszáradt fügefa. Nem hajtottam új ágat, gyümölcseim elhullattam, magjuk idegen földben fogant: nem tudhatom, hajtott-e vessző belőle.” Az istenek akarták úgy, hogy gyökértelen élete után gyökértelenül haljon meg. „Nekem már nincs istenem, hazám sincs, és nemzetségem sincs: csak pénzem van – vallja. – […] Vagyonomból emlékoszlopot emelhetnék sírom fölé. Mauzóleumot rakhatok, hekatombát áldozhatok. Könyvtárat alapíthatnék – mindhiába. Az emlékoszlop kidől, elporlad, a mauzóleumot kifosztják a sírrablók, és széthordják a köveit, a hekatombák füstje elszáll, a könyvtárat felégetik egy napon a barbárok. Semmi sem örök, csak a halál. Az egyetlen örökkévalóság a világon a vér folytonossága. És ez a legfontosabb is. Nem tudom, miért, de tudom, folytonosság nélkül értelmetlen az élet.” Izidor tudja, hiába fogadna örökbe bárkit, hiába élne neve tovább még egy-két nemzedékig: „álmaik […] nem az én álmaim, szemükben nem az én szemem fénye csillog, és fiaikban semmi nem maradt az én apámból.”

György Attila regényében a legfontosabb dolgok jelképpé válnak. S ezt a kilencedikként bemutatott hun táltossal ki is mondatja: „Isten jelkép, a haza jelkép, a nemzet is jelkép. A becsület is jelkép, a szerelem is. […] Minden, ami a világon létező, végső soron jelkép – és mindennek magának is jelképe van. […] a mi nemzetségünk, családunk vérvonala is jelkép, törzsünk és népünk élő, eleven jelképe. Sorsa egybeesik népünk sorsával, jóban és rosszban egyaránt követi, akár medrét a folyó.” Isten jelkép, ugyanakkor nagyon is valóságos: mindegy, hogy az etruszk, a római istenekről, a hunok, a magyarok ősi hitvilágáról, avagy a keresztény istenről van is szó. Az istenhez, a hithez, a valláshoz való viszony állandó változása, a vallások, a szertartások cserélődése és átalakulása is minduntalan tematizálódik György Attila szövegében.

Az író rendkívül erős székely szabadságvágya, egyben a székelységhez, a magyarsághoz, a hun–magyar mondavilághoz való erős érzelmi kötődése egyaránt áthatja a mű egészét. A nyolcadik családtagként bemutatott Alexiosz (Elek) konstantinápolyi császári segédtolmácsi és udvari írnoki állását, feleségét maga mögött hagyva a pannóniai hunok között marad, s magának hun feleséget választ. A szabad munka, az alkotás a kötöttségek, a hatalmi függések és függőségek erős oppozíciójaként jelenik meg, a terheitől megszabadult Elek életében először szabadon lélegzik: „elmémet, lelkemet, tollamat senki és semmi nem köti gúzsba. […] abban hiszek, amiben úri kedvem tartja.” A szabad és büszke hunokat Alexiosz egykori munkatársai barbároknak nevezték, pedig szerinte „emberségesebbek, mint valamennyi római írástudó együttvéve. És mi más lehet a műveltség igazi mércéje, ha nem az emberség…” – tanította a császár által betiltott filozófia. Elek a hunok nagy értékének látja, hogy felebarátaikat tiszteletben tartják, hogy ellenfeleiket a harcban szemből sújtják le, hogy „szavuk világos igen és világos nem”.

„Nyughatatlan nép vagyunk, álmodó nép vagyunk” – vallja Zsomborral a szerző. „Álomban fogantunk, és álmunkban veszünk el.” Vannak a múltnak olyan részei, amelyek csak álmainkban, emlékképeinkben derengenek föl, amelyekről nem tudjuk, ki mesélte, hol olvastunk róluk, csak valahogy kollektív emlékezetünk, identitásunk részévé vált. Mert sok mindent elvesztettünk a múltunkból, történelmünkből, mítoszainkból, meséinkből, hitünkből, hiedelmeinkből, elvesztettük őket az írásbeliség hiánya miatt, elvesztettük, mert egykori politikai, akár nemzetmegtartó célok érdekében hatalmi szóval, tűzzel-vassal kiirtották. Miként a családfolyam tizenharmadik tagja, a fejedelem is mondja: „Elfelejtenek majd, népem fülébe ólmot önt a feledés, szemük világa elveszik, s csak a lélek legmélyén sejlik föl néha a múlt, s e múltban én magam, arctalan, fejedelem alakú űrként. Kívánság leszek, mítosz, hazugság, legenda, ima. Senki sem leszek, de az halhatatlanul.”

Sok mindent elvettek népünktől, és sok mindent kaptunk is, hogy modern európai nemzetté válhassunk. Ez a kettősség ma is meghatározó, ahogy a regénybeli fejedelem korában is: „A magyarok […] csak szót értenek, semmi mást: egy nyelvet beszélnek, de lelkük vadidegen egymástól.” „Napnyugat és Napkelet ereje feszül bennük: de kétfele húzza őket, és széttépi lelkük.” Túlélni mindezt, sőt halhatatlanná válni György Attila szerint csak úgy lehet, ha álmodunk, mert „másképpen nem lehet túlélni a történelmet”.

Azt a történelmet, amelyet ezer évnél régebb óta át- meg átszőtt a székelyek és magyarok ellentmondásos viszonya. Egynyelvű, közös tőről fakadó rokon népek vagyunk ugyan, mégis más lelkivilág jellemez bennünket. A székely legendáriumok szerint a székelyek várták a Kárpát-medencébe bevonuló magyarokat, sőt eléjük mentek Kijevbe. Ugyanakkor a magyarok nem rokonként bántak velük, és az Árpáddal kötött szerződés ellenére, ami szabadságot biztosított a székelyeknek, később is szüntelenül uralkodni kívántak rajtuk. A családfolyam tizennegyedik tagja, Barsz szerint a magyarok „disznó besenyőknek, bolgár kutyáknak nevezik […] a székely legényeket”. Mennyire összecseng ez az utolsó, harmincharmadik hős, Antal György visszaemlékezésével, aki az észak-erdélyi részek visszacsatolása után bevonult a magyar hadseregbe, ahol három hónapig oláh disznónak és büdös csángónak szidták. Mit érezhetnek vajon a mindmáig kisebbségi létben élő, szlováknak, románnak, ukránnak csúfolt magyarok?

Ki tudja, valóban „a székely szarta-e a magyart”? Akár igen, akár nem, a székelyek csak belenyugodtak a sorsukba: a magyarok uralma alá kerültek. Barsz szerint: „Kicsi testvér vagyunk mellettük; de megmaradni csak így lehet. S ha meg nem maradunk, hát inkább ezekbe vesszen a fajtánk, mint másba. Nem mondom, hogy nem fáj; de széllel szemben pisálni nem lehet. […] Végül is egyfajú s egynyelvű nép vagyunk: őseik a mi őseink s hitük a mi hitünk is.” A Magyarország három részre szakadásakor született Dénessel a következőket mondatja el az író: „Késő lenne nekünk, székelyeknek is más gazdát keresni: ezer év alatt hozzánőttünk a magyarokhoz. Mint csonthoz a hús. Testvéreink ők, s a testvért nem lehet megválogatni: hűséges kell maradni hozzá.”

Néhány hete György Attilával iszogattam egy székelyföldi magyar faluban. Autóval tettem meg, idén már negyedszer, ezt a hosszú, majd ötszáz kilométeres utat. Elnéztem szálfa termetét, hallgattam gyors, alig érthető beszédét, s közben magam elé képzeltem nagyapámat, aki huszáregyenruhájában, karddal az oldalán a magyar hadsereg tagjaként bevonult Erdélybe, negyvenben, amikor az ottaniak számára „megszületett a magyar szabadság”. És akkor szembejött vele egy gyalogos, egy kevésbé díszesen öltözött, György Attila formájú fiatalember, talán éppen a regényhős Antal György. Antal felemelte a fejét, nagyapámra nézett, az én besenyő származású nagyapámra, és felsejlettek előtte őse, Csobod szavai: „Furcsa dolog a vér szava. Sokan vagyunk magyariak, és sokfélék – de valamiképp együvé tartozunk. Fekete, göndör hajú kazárok, karcsú korasszánok, magas, szőke várkonyok, széles vállú besenyőivadékok, szálas, szívós eszegelek – és mégis, egy ütemre dobban szívünk, a táltosdob és lovaink lába.” (Magyar Könyvklub, 2002)