Szántó F. István

Egy megkésett monográfia

Darabos Pál: Egy életmű fiziognómiája

Nincs monográfia elfogultságok nélkül. S minél terjedelmesebb a feldolgozandó életmű, valószínűleg annál érvényesebb ez az állítás. Úgy tetszik, a műfaj olyan sajátosságával állunk szemben, amely még a szigorú, a „tudományos” objektivitást megcélzó munkákban is tetten érhető. Nem csoda persze: hisz találkoztunk-e már olyan mazochista irodalomtörténésszel (vagy akár csak egyszerű olvasóval!), aki ne hőkölne vissza a feladattól, hogy egy számára érdektelen, ellenszenves vagy egyenesen gyűlölt szerző életművébe merüljön alá hónapokra, évekre, nemritkán évtizedekre?

Nem meglepő hát, ha a jelen kritika tárgyát képező, Hamvas Béla életművét három monumentális kötetben, csaknem ezerháromszáz oldalon feldolgozó monográfiát is elfogultnak kell mondanunk. Elfogultnak, egyrészt fenti állításunkból következően, másrészt talán annak a ténynek is köszönhetően, hogy Hamvas Béla életműve (pontosabban: mondatainak természete!) eminens módon készteti, sőt kényszeríti olvasóját óhatatlan állásfoglalásra, legyen szó akár az életművel való szenvedélyes azonosulásról, akár a (hasonlóan) szenvedélyes ellenszenvekről. Az elmúlt két évtized felemás, nagyon is hullámzó Hamvas-recepciója mindkét szélsőségre bőségesen szolgáltat példát.

Én most mégsem ezen elfogultságokkal kívánok elsősorban foglalkozni. Kritika tárgyává nem a mű megírására vonatkozó szándékokat, előzetes megfontolásokat stb. teszem, hanem magát a végül is több évtizedes munka eredményeként megszületett művet, amely jobb esetben akár szavatolhatna is saját elfogultságaiért.

Sajnos, jelen esetben nem ez a helyzet.

De haladjunk sorjában, azaz éppen hogy ne „sorjában”: ne a monográfia „szelleménél”, jelentőségénél, gondolati konstrukcióinál kezdjük, hogy aztán néhány mondatban elintézzük az esetleges tárgyi tévedéseket, stilisztikai melléfogásokat, nyomdahibákat vagy éppen a szerzői-szerkesztői figyelmetlenségeket. Járjunk el mi is „fiziognomikusan”, vagyis a „testi” jegyekből próbáljunk meg következtetni a szellem és a lélek bajaira. Már csak azért is, mert ha valakitől, éppen Hamvastól tudható, hogy kizárólag a mű számít. (Tartozom még annyi kiegészítéssel, hogy nem eleve a hibák után kutakodó és azokat kajánul kipécéző filológusként, hanem egy egyszerű, a Hamvas-életmű iránt érdeklődő olvasóként vettem kézbe a könyvet, ám még ilyetén minőségemben sem tudtam elmenni szó nélkül az alábbi, valóban szemet szúró hibák, figyelmetlenségek és stílustalanságok mellett.)

Kezdjük a „nyomdahibáknál”, amelyekért azonban korántsem a nyomda ördöge okolható. Mert ha az első kötetben azt olvassuk, hogy „tainei (sic!) hármasság” (103.), esetleg még ráfoghatnánk a szöveg nyomdai előkészítőire, hogy véletlenül kihagyták a kötőjelet, ahogy a Tristram Shandy szerzőjének nevének ragos alakjából is a másodikban (lásd: „Sternet” a 86. oldalon), vagy mint Montaigne esetében a harmadikban (vö.: „Montaigneon” a 374. oldalon), miközben Werner Heisenberg nevébe becsúszik egy felesleges h („Werhner” II/489.), Szent Terézébe egy felesleges l („Avillai” III/329.). Ám a franciául (és/vagy angolul) tudó olvasó csakhamar rájön, hogy amikor a monográfia második és harmadik kötetében (a 284. és a 28. oldalon) a Patmore, illetve a Karnevál egyik női szereplőjének (Améline) nevéhez olyan „fülsértően” illeszti a szerző vagy a szerkesztő a ragokat, az, sajnos, egyáltalán nem véletlen, s távolról sem arról van szó, mint Szentkuthy Prae-jében, hogy Leatrice nevét ha tetszik, „leatricsének”, ha tetszik, „lítrisznek” is ejthetjük… Mert hiszen „Héloise” az vita nélkül Héloďse, és „Abélarde” az Abélard (I/102.), Van Gogh „arlesi” tája valójában arles-i („árli”) táj, és főleg nem mondunk olyat, hogy „Rimbauddal” és „Baudelairrel” (I/143.), hanem Rimbaud-val és Baudelaire-rel, amit még annak is tudnia illik, aki esetleg nincs tisztában vele, hogy ez utóbbi kötete franciául nem a „Fleures de Mal” (uo.), hanem a Les Fleurs du Mal címet viseli… Franciául nem tudni önmagában még nem baj; a baj csak az, ha valaki mindenképp fontosnak tartja, hogy franciatudás nélkül mondja franciául azt, hogy „neutralité” (s nem néutralité, mint a III. kötet 127. lapján olvassuk), vagy ha valaki konokul ragaszkodik az identité supręme ragos alakjához, amely viszont semmiképp sem „identité supremenek” íródik (III/230.). E pontatlanságok annál is inkább bosszantóak, mert ha az „utoljára, de nem utolsósorban” szófordulat angol (!) verziójával („last but not least”) találkozunk – egyébként teljesen indokolatlanul – egy magyar mondatban (II/150.), akkor vajon milyen megfontolások alapján lesz (a nyelvünkben egyelőre még meg nem gyökeresedett) outsiderből merész huszárvágással hirtelen „autszájder” (III/570.)?

De Darabos nemcsak a szavakkal áll gyakran hadilábon (lásd: „hermetika” és „elszekuralizál” a III. kötet 68. oldalán vagy „megteendő teendő” ugyanott, a 217. lapon), hanem sokszor a mondatokkal is: „Szemléletének alaphangját már e rovatban elsőként megjelent karcolataiban megütötte” (I/173.); „Szemlélete kiszélesedését jelzi, hogy a szellemi ember szerepére még nagyobb hangsúly kezdett esni a tömeg és az elit kapcsolatának vizsgálatában” (II/165.); „Karcolatának mondanivalója ez. Rovatát, mint megállapítottuk, tudatosan indította el, és így rögtön a dolgok közepébe vágott” (I/176.); „Írásművészete a 30-as évek közepére megérett” (II/152.); „A magyar városokban ezt a helyet sehol sem látja létezni” (II/350.); „Ez a mű módot nyújtott neki a hagyomány fogalmának tisztázatlan és homályos tartalma kritikájára is, hogy a legélesebb ellenvetés tisztító hatása után többé már semmilyen probléma ne felhőzhesse be a hagyomány tiszta képét” (II/403.). „A megígért jutalom összegét erre lejjebb süllyeszti” (III/147.). „Hamvas ezt az elméleti kérdést éppen csak megérinti” (III/172.).

S bizony a pontosság sem erénye a monográfia szerzőjének. Mert például Babits kötetének nem „Herceg, hátha megjön a tél” a címe (I/128.), Lackó Miklós nem „Laczkó” (II/239.), Sesztov meg nem „Leo” (II/87; II/488.), de nem is „Leon” (III/266.), hanem Lev, s az sincs eldöntve, hogy az Anthologia vagy Anthológia Humanáról beszélünk-e (II/395., illetve II/389.), a Poetica metaphysicáról (II/400.) vagy pedig a Poetica Metaphysicáról (II/401.). S persze hogy Osvát Ernő nem adott helyet a harmincas évek elején a Nyugatban publikálni kezdő Hamvas írásainak, mivel a legendás szerkesztő 1929-ben öngyilkos lett (II/79.). A „belső beszédet” (II/74.) belső monológnak szoktuk nevezni, a dráma nem „műfaj”, hanem műnem (I/117.), és a Szókratész előtti filozófiákat a filozófiatörténetben összefoglalóan preszókratikus, nem pedig „preszokrátikus” (II/399.) elnevezéssel illetik…

Most azt vethetik a szememre, hogy eljárásom meglehetősen „unfair”, mivel a monográfia sok tíz-, sőt százezer mondatából, sok-sok millió szavából mazsolázgatom ki a hibásakat, a (finoman fogalmazva is) sikerületleneket, azokat, amelyek inkább hangzanak esetleneknek, mint esendőeknek. Nekem azonban meggyőződésem, hogy efféle „műhibát” egy főműnek szánt munkában egyetlenegyet sem szabad elkövetnünk, nemhogy ennyit! Tetszik, nem tetszik: ez már nemcsak a monográfia szerzőjének és szerkesztőjének ügye, hanem az olvasóé, sőt a monográfia tárgyát képező életműé is. Ha Hamvas íróemberként ti. nagyon is tisztában van vele, hogy egy (sőt, bármely!) írásműben minden a (jól megválasztott) szavakon múlik, ha tudjuk (és ráadásul Darabos maga is idézi), hogy Powys elragadtással szól Hamvas angolságának (!) kifinomultságáról, akkor egyszerűen nem engedhető meg a róla való beszéd slendriánsága, az anyanyelv használatának hevenyészettsége, pongyolasága. Nem az esetleg fanyalgó olvasó, hanem éppenséggel és mindenekelőtt az életmű szelleme és nyelvi megkomponáltsága miatt, amely ez esetben egy és ugyanaz.

De fenntartásainknak ezzel még koránt sincs vége (sőt!), s ezek már valóban a mű koncepcióját, az életmű „fiziognomikus” megközelítési módjának létjogosultságát illetik. Persze hogy pontosan mit is fedne ez a módszer, az életmű „fiziognomikus” megközelítése, az ezerháromszáz oldal átolvasása után sem derül ki a munkát (valószínűleg inkább kötelességszerűen, mint élvezettel) olvasó számára. A monográfia ugyanis lényegében megmarad az élet és mű, a hús-vér szerző és a „prózaén” egységét hirdető, a szerző életrajzával párhuzamosan a szerző műveit is inkább csak ismertető, mintsem tárgyaló pozitivisztikus szemléletnél. Nem vitatom, hogy az élettények felmondása fontos (lenne), s különösen egy még alig feltérképezett és sok tekintetben ugyancsak nem átlagos, nem közönséges írósors apropóján (bár másrészről: melyik írósors volna „átlagos” vagy éppen „közönséges”?). Ez még akkor sincs ellenemre, ha ezen „élettények” el(ő)sorolását meglehetősen nehéznek, sőt szinte megoldhatatlan feladatnak látom, hiszen nem (vagy alig) maradtak fenn írásos dokumentumok e „tényekre” vonatkozóan. Egyszóval ha valaki e nehézségek ellenére mégis hitelt érdemlően bizonyítani tudja, hogy Hamvas csakugyan tanult cukrász- és szakácsmester (is), ha valaki kinyomozza, hogy – várakozásainkkal ellentétben – éppen Lukács György jár közben annak érdekében, hogy a bélistára került Hamvas nyugdíjat kapjon (kár, hogy semmit sem tudunk meg a részletekről), vagy hogy ha valaki az író-gondolkodó apró-cseprő élettényeiről szolgál eddig nem ismert információval, az mindenképp dicsérendő. Csakhogy mégsem lehetünk teljesen nyugodtak e tekintetben sem. Nem Darabos monográfiájának tényszerű állításait vonom kétségbe (ezt nem is tehetném, hiszen ma kevesen vannak, akik olyan közelről ismernék Hamvas életrajzát és műveit, mint Darabos), hanem csupán aggályaimnak szeretnék hangot adni. Vegyünk két példát. Az egyik Pukánszky Béláé, Hamvas gimnáziumi osztálytársáé, a későbbi egyetemi tanáré, a másik Kerényi Károlyé.

A „tényekkel” semmi baj. Mert valóban nem kérdőjelezhető meg, hogy a pozsonyi líceum korabeli önképzőköri évkönyveiben mind Pukánszky, mind Hamvas Béla neve szerepel. Azt sem cáfolom, hogy Pukánszky, aki ugyanabból a középpolgári-keresztény társadalmi miliőből, az „úri középosztályból” származott, feltehetőleg szorgalmasabb és jobb tanuló lehetett Hamvasnál, és azt sem, hogy bizonyos értelemben „többre vitte” nála: egyetemi tanár lett, nem pedig kétkezi munkás Tiszapalkonyán. De vajon mindez elegendő-e egy olyan következtetés levonására, hogy (állítólag) a két gimnazista fiú folyamatosan rivalizált volna egymással? Vajon mi indokolja, hogy a monográfus ezekből a (még egyszer mondom: adatszerűen valóban nem cáfolható) tényekből kettejük sorsának párhuzamait vagy éppenséggel eltéréseit taglalja hosszú oldalakon keresztül? Nem egyszerűen arról van-e inkább szó, hogy Darabos öntudatlanul a Hamvas műveiből kiolvasható (többek között Nietzschét idéző) „filiszterellenességét” vetíti vissza a múltba, Hamvas kamaszkorába? De akkor vajon az „élet írja-e a művet”, vagy a „mű az életet”? És ha így van, vajon írhatja-e visszafelé? (Ráadásul úgy, hogy Pukánszky nevét tudomásom szerint Hamvas soha, egyetlen művében sem említi.)

A Hamvas–Kerényi-féle barátság, majd a kettejük közötti „rivalizálás” kérdése Hamvas életrajzában viszont valóban kitüntetett jelentőségű, amelyre Hamvas több művében is részletesen kitér. Ám ahogy ezt a történetet (ezt az „élettényt”) Darabos az olvasó elé tárja, az ugyanúgy a monográfia módszertani hibájára világít rá, mint az előző esetben láttuk. Arról van szó, hogy vajon szabad-e többet tudnunk a szerző életéről annál, mint amennyit abból a szerző műveiben láttatni enged? Szabad-e valamit nemcsak hogy „másként”, de „jobban” is tudnunk nála? Hamvast a Kerényivel való szakítás rendkívül mélyen megrázza, s szinte azon melegében írásban próbálja meg tisztázni a történteket. Elkészül A magyar Hüperión első szövegváltozatával, amelyben Kerényi még saját névvel és meglehetősen negatív színben tűnik fel. A Hüperión esszéfüzérének inkriminált helyét később Hamvas átdolgozza: Kerényi nevét és a személyes jellemhibáira vonatkozó részeket kihagyja belőle. Hogy miért, nem tudjuk. Csak sejthetjük – amit egyébként Darabos is észrevesz –, hogy Hamvas a második, immár végleges szövegváltozatnak szánt írásában azért tekint el a konkrét életrajzi vonatkozásoktól, mert ily módon kívánja „mitikussá”, időtlenné (azaz: művé) avatni Hüperión történetét, amely immár nemcsak Hamvas, nemcsak Hölderlin, hanem magának „Hüperión titánnak” (vagy ha így jobban tetszik: a „hüperióni hangnak”) a története is egyben. (S kell-e mondanom, hogy ebben a távlatban már egy Kerényinek sincs igazán sok keresnivalója a szövegben?) Mármost vajon szabad-e mégis az első szövegváltozatból kiindulva Hamvasra alapozni a „tudós” Kerényi elmarasztalását? Kétlem.

S ha már itt, a – Hamvas Béla hitelére, morális tisztaságára alapozott – sokszor kioktatónak, apodiktikusnak hangzó beszédmódnál tartunk: Darabos hol kimondott, hol csak sugallt törekvése az, hogy Hamvas egyéni sorsát egy heroikusan vállalt boldogtalan és gyötrelmes sorsnak állítsa be, és ezzel mintegy szimbolikussá is avassa azt. A monográfus e törekvése persze távolról sem indokolatlan: tudniillik azokban a nagyon éles s gyakran (nem csupán metaforikus értelemben) vérre is menő élethelyzetekben, amelyekben színt kellett vallania, tudtommal Hamvas soha nem adta fel a maga választotta (s valóban sok gyötrelemmel és talán még annál is több kényelmetlenséggel járó) szellemi függetlenségét. Nincsenek adataink arra, hogy egyéni boldogulásáért bármikor is megtagadta volna eszményeit, hogy önös érdekből hajlandó lett volna másoknak ártani és másokon gátlástalanul átlépni, egyszóval hogy „elsőszülöttségét” feláldozta volna a mindig adódó „egy tál lencséért” – ebben az értelemben is egyedi paradigmát képviselve, legalábbis ha az irodalomtörténet nem (vagy kevésbé) publikus, ám annál gyászosabb ellenpéldáira és fekete lapjaira gondolunk. De nem hiszem, hogy Hamvasról szólván épp e tényekből kellene érveket kovácsolnunk akkor, ha az életmű máig ható kisugárzására gondolunk. A mai olvasó számára ugyanis vajmi kevéssé fontos, vajon Kerényi valóban jellemgyengének (horribile dictu: árulónak!) bizonyult-e kettejük barátságát tekintve, vagy hogy Németh László „mélymagyar”-teóriájának hamvasi kritikájába belejátszottak-e a Németh és Hamvas között feszülő személyes ellentétek. Nem kétséges, némi kajánsággal és a „beavatottak” jólértesültségével el lehetne ezeken csemegézni, csak az nem biztos, hogy érdemes. Nem biztos ugyanis, hogy a múltban való (nemritkán kétes „eredményekre” vezető) vájkálás többet – vagy mást – hozna a felszínre, mint amit a szóban forgó életművek amúgy is reprezentálnak, mint amit magukból a művekből már amúgy is tudunk: hogy ti. egyszerűen más és más módon közelítik meg ugyanazt a (valószínűleg) kimeríthetetlen, vagy pontosabban fogalmazva: újra és újra értelmezésre szoruló kérdéskört, legyen az a „göröggé levés” vagy a „mi a magyar” teorémája. Hiszen – hogy egy másik szempontot vessek fel az „élettények”, a személyes rokon- és ellenszenvek témáján belül – vajon készpénznek kell-e vennünk, el kell-e hinnünk akár magának Hamvasnak, amikor az egyik Füst Milánhoz írott levelében, az egekbe emelve őt, nem kevesebbet állít róla, mint hogy a költő (értsd: Füst Milán) valójában nem más, mint egy „religiózus” jelentőségű morális nagyság? Ha visszagondolunk Mészöly Miklós és Szigeti László Párbeszédkísérletére – ahol történetesen éppen Füst és Hamvas neve kerül egymás mellé a dialógus folyamán, hogy jó néhány oldalon keresztül párhuzamosan essék róluk szó –, nos, ott az öreg Füst Milán egy inkább szánalmas, mint szánandó vén kéjenc, kényúr és ripacs, egy gusztustalan irodalmi pasa benyomását teszi ránk, nem pedig egy „religiózus” jelentőségű morális nagyságét… Mindebből három dolog következhet: vagy az, hogy hiszünk Mészölynek, és nem hiszünk Hamvasnak; vagy az, hogy hiszünk Hamvasnak, és nem hiszünk Mészölynek; vagy az, hogy ha netalántán tévedtek is Füst jellemét illetően, Füst minden személyes jellemhibájától függetlenül műveiben mégiscsak megvalósíthatta „a költő mint religiózus jelentőségre emelkedő morális nagyság” eszményét, amely Hamvas szívéhez, szelleméhez oly közel állt, s amelyet Hamvas talán nem kizárólag írásaiban tudott megvalósítani…

Tisztában vagyok vele, hogy a monográfus dolga roppant nehéz, ha ilyen kérdésekben kell valamilyen módon állást foglalnia. S megértenénk azt az óvatosságot is, ha ezeket az éles helyzeteket minden erejével igyekezne elkerülni. Igen ám, de akkor mi annak a magyarázata, hogy például „hitelesnek” fogadja el az idős Hamvashoz kéziratokért fel-feljáró (és azokba sokszor – nem biztos persze, hogy mindig rossz szándékkal – „bele-belejavító” vagy éppenséggel azokkal így-úgy „bizniszelő” és/vagy azokat a saját hasznukra fordító) „tanítványok” visszaemlékezéseit, ugyanakkor az olyanok „tanúvallomásait”, akik valóban a legközelebbről figyelhették meg az élet és a mű alakulását, együttes növekedését, akik annak valóban részesei voltak, szinte szóba sem keríti? (Elsősorban a szellemi társ Kemény Katalinéira gondolok.) És még csak nem is az a legfőbb bajom, hogy ily módon a monográfus tollán esetleg egy egészen más (ne adj’ isten: hamis) Hamvas-kép születik meg. Mert lehet, hogy ez a Darabos által sugallt és megkonstruált Hamvas-kép, a „heroikusan vállalt boldogtalan és gyötrelmes sorsú”, kirekesztett, el nem ismert szerző képe valóban megfelel a „valóságnak”, noha persze egyáltalán nem biztos, hogy, példának okáért, a Hamvasnál hasonlíthatatlanul „sikeresebb” és elismertebb Kosztolányi sorsa kevésbé volt gyötrelmes, ha a „sikerrel” és a „megszerzett névvel” együtt járó mindennapi szellemi robot felől nézzük (vö. Boldog szomorú dal, Hajnali részegség, Édes Anna stb.). Az, ami pontos, még nem biztos, hogy fontos is egyben, parafrazeálhatnám magát Hamvast, s azt hiszem, a monográfia kudarca ezen a ponton a legnyilvánvalóbb. Azon tudniillik, hogy a monográfus beleesett abba a csapdába, hogy félreértette Hamvas (írásművészetének) szellemét. De ne beszéljünk „szellemről”: beszéljünk arról, hogy Darabos művéből lényegében egy innen-onnan összegereblyézett gondolatokból rendszert alkotó, az élet minden felmerülő kérdésére választ ajánló s főleg (mondjuk ki) egy kicsit unalmas és kicsit száraz szerző képe rajzolódik ki az olvasó előtt.

Csakhogy tényleg ilyen volt-e Hamvas Béla? Unalmas rendszerépítő? Nem sacer, azaz nem kiválasztott és kitaszított volt egy személyben? Nem az a valaki volt, akiben a mindent – a város- és államalapításokat, a háborúkat, a szakadatlan gyűjtést és herdálást, az eszeveszett összevissza rohangálást, egymás fortélyainak eltanulását, egymás kijátszását, lábbal tiprását, a vészkiáltásokat, a győzelmi diadalüvöltést, ezt az egész emberi vircsaftot – felülről (le)néző titanizmus szinte mindvégig küzdött a parányiság, az esendőség, a „nihil humani”, a kegyelemre rászoruló kiszolgáltatottság érzésével? Tényleg Mester volt? Nem tanítvány, aki húszezer könyv elolvasása, az ötödik, hatodik, tizedik nyelv megtanulása után is belefogott a következőbe, s aki ugyanakkor (vagy talán épp ezért) mégis csodálkozva, tehetetlenül és bután állt az élet érthetetlen nagytörténetei előtt? Nem tudom, ki volt Hamvas Béla. A picard-i keresztény-e, az, aki a legparadoxabb történeti igazság egzisztenciális tapasztalatának volt birtokában, vagy az, aki köré – ha műveit tőlünk nyugatra, délre vagy északra írta volna – sem gáncs, sem rajongás nem vont volna vibráló aurát? Vagy ellenkezőleg: az a valaki, aki éppen az általa prezentált filozófiatörténetek és -közelítések lokál- és éncentrikusságával igéz meg? Vezető volt, vagy vezetett? Nevezetes névtelen-e, vagy az a zseni, aki a beszédet úgy volt képes folyamatosan kérdésessé tenni, hogy az erről való beszéd mégis eseményszámba menjen? Halküonikus, vidám tudományú, könnyű lábú, tüzes, bátor, nagy logikájú, merész szellemiségű, a csillagok táncát, a délies lifércfényeket, a sima tengert, a tökéletességet meg- és felidézni tudó prózatöredékek szerzője volt? Modern volt? Posztmodern? Formabontó? Formateremtő? Az a valaki, aki az irodalom écriture-ré (az egyszerűség kedvéért: kicsit unalmas, kicsit öncélú irodalmi tükörjátékokat játszó szövegek generálásává, puszta „szövegeléssé”) válásának korában (Mi©osz) mégis kísérletet tett egy olyan irodalom létrehozására, amely nem hátrált meg az elől, hogy magára vegye a valóság súlyát?

Kérdések és kételyek, ignoramusok és ignorabimusok, s zavarunkat tovább fokozzák azok a vallomások, amelyek az életrajzot bizonyos értelemben a legjobban és a legközelebbről ismerő tollából származnak, vagyis magának a szerzőnek a tollából. Két idézet Hamvasnak a Várkonyi Nándorhoz írott leveleiből: „[…] kedves Nándor, azt mondom neked, ha ez a mű
[A magyar Hüperión] nem jelenik meg minél előbb, akkor én egy utolsó tékozló vagyok, aki a rám bízott királyi kincseket elvesztegetem, vétkezek az evangéliumi bűnben, hogy nem szerzek érvényt azoknak az erőknek, amelyeket a Magas erők rám bíztak.” (1947. május 6.) „Két hét alatt elkészült. [Ti. a Scientia Sacra.] Lefogytam és belesorvadtam. Mikor készen volt, így imádkoztam: Uram, a mű, amit velem írattál, kész. Lábad elé teszem. A Tiéd. Tégy vele, amit jónak látsz. Nekem idegen. Olyan dolgok vannak benne, amelyek tőlem nem is származhatnak.” (1943. május 17.) Mielőtt ki-ki vérmérséklete szerint szó szerint venné, hűvös távolságtartással kezelné, esetleg mint ködös misztifikációkat egyszerűen kikérné magának az ilyenféle megnyilatkozásokat, a barát Dobes Lászlónak címzett levélből is idézek két részletet: „Azt hiszem, lényemben van valami alapvető hazugság, amit eddig észrevettem, de másik hazugsággal tetéztem, azzal, hogy nem akartam észrevenni. Most a halál közeledte kényszerít rá, és ez nagyon keserves. […] Húgom halála februárban egyik pillanatról a másikra szembeállított vele. Régebben írtad is, hogy írjam meg mindazt, amit a halál tényéről tudok. Nos, rengeteget olvastam, és nem tudok semmit. Nagyon nagy könyvek, Upanisadok, Böhme tanítanak, és most látom, hogy az egészen más.” (1967. július 17.) És: „Hihetetlenül alacsonyrendű vagyok, és ettől szenvedek a legtöbbet. Ezt Neked írom, kedves Barátom, akit sohasem láttam, és akivel nem beszéltem, de akire oly sok titkos gondolataimat bíztam. Gondolkozz rajta és írjál nekem. Nem vigasztalást. Nem tud megvigasztalni senki a jó Istenen kívül, de az nem szól hozzám… Ezt a kórház folyosóján írom.” (1968. március 5.)

Úgy tűnhet, messzire kanyarodtunk eredeti tárgyunktól, a Darabos-monográfia felvetette nehézségektől, ám ez csak a látszat. Mert például a fentebbi idézetek (melyeknek forrása ráadásul a szóban forgó munka!) mi másra világítanának rá, mint arra, hogy mennyire elnagyolt és sematikus az a Hamvasról kialakult kép, amelynek megformálásában, illetve konzerválásában a jelen kritika tárgyául szolgáló monográfia is felelőssé tehető? Hamvas sorsa valóban heroikusan vállalt sors volt, de ez a tény csak azzal mutat túl önmagán, hogy a szerző e sajátosan (ha tetszik: kelet-európai, ha tetszik: általánosan emberi) poszteszkhatologikus, a végpontokra nyitott sorsot egyszersmind a legelevenebb és legerőteljesebb módon fel is tudja mutatni. Sajnos, monográfiájának írása közben Darabos a „hiteles” életrajz, a hamvasi művek genealógiája és tematikája után kutatva hajlamos elfeledkezni arról, hogy mindaz, amit Hamvas a mának jelenthet, az mindenekelőtt nyelv, a nyelvhasználat egy sajátos módja, és műveinek máig ható elevensége, némelyeket (esetleg) megdelejező, másokat (esetleg) taszító idegensége, vibráló aurája nem annyira az életmű sajátos tematikájának vagy az életút vargabetűinek az ügye, hanem elsősorban a nyelvi megformálásé, a műfaji gazdagságé, a Hamvas által használt beszédmódok sokszínűségéé. A megszokott és bejáratott olvasói magatartások tudatos (s olykor kötekedő) aláásása-kikezdése, az avantgardista epatírozás, a „profetikus desperado és a hülye mártír sajátságos keverék” nyelvén való beszéd teszi ki lényegében azt az egyéni és utánozhatatlan hangot, mellyel szemben az oeuvre első „kritikusa”, Németh László éppúgy értetlenül állt, s amelyet éppoly „ködösnek” tartott, mint a nyolcvanas évek Hamvas-reneszánszára ferde szemmel néző kritikusok többsége, ugyanazt kerülve ki vagy értve félre az életműből: tudniillik a szöveg mögül a szövegbe újra meg újra beszivárgó-betörő, valami egészen mélyről jövő (mondjuk: ágostoni?), esendő emberi hangot, ugyanakkor valami egészen emberen kívüli, emberen és nyelven túli, „nem e világi elevenséget”. Bár Hamvasé nem par excellence szépirodalmi, hanem olyan beszédmód, amely a szakrális, a kultikus, a vallási és a filozófiai szövegek dikciójához áll talán közelebb, mégis elsősorban nyelv. Az persze más kérdés, hogy a hamvasi esszék, kistanulmányok, tanulmányok, pamfletek, recenziók, regények erősen átlirizált (konfesszionális) prózanyelve az olvasónak – az olvasás aktusában s különösen a „profi mélyolvasás” esetében egyébként legtöbbször aktivált – a „megcsinálás” mikéntjére, technikájára figyelő szenzorait időlegesen képes kiiktatni, pontosan úgy, ahogy azt a legnagyobb művészi alkotások, szemfényvesztések és bűvészmutatványok teszik, és ezért tűnhet úgy, hogy „valóságról” van szó olyankor is, amikor „fikciót” olvasunk. (Hamvasnál, sokszor úgy érezzük, e kettő nem kettő, hanem egy.) Más szavakkal: Hamvas egyediségét, a „Hamvas-paradigma” kialakulását e sajátos nyelv megteremtése, illetve az életmű bizonyos darabjaiban, a darabok bizonyos helyein e nyelv virtuóz kezelése legalább annyira magyarázza, mint a kétségkívül merész, az irodalom (a szépírás), a filozófia, a vallás és a tudományok határmezsgyéjén kalandozó (s épp ezért mindegyiktől, így az irodalomtól is többnyire idegen) tematika, vagy az író sok tekintetben valóban szokatlan személyes sorsa. Mégis: Hamvasé alapvetően írói világ, még ha rejtetten is, mivel a művek hangütése az átlagoshoz, a szokott megszólalástípusokhoz képest valóban idegenszerűnek – és mert a mű (látszólag) nem artisztikumával és nem a „polgári szépérzékre” – hat. Úgy vélem, ez – a nyelv mágiája vagy transzparenciája mint Hamvas beszédmódjának differentia specificája – visz csak közelebb a Hamvas-jelenség jobb megértéséhez; ez magyarázza a „lila ködöt” és az „apodiktikus hangnemet”; e nyelvhasználat hogyanja világítja meg Hamvas stílusait s az olyan, Hamvasra vonatkozó kitételek létjogosultságát, hogy „Mindaz, amit a szellemtörténeti ihletettségű történetfilozófiai elgondolások nagy többsége együttesen sem képes átfogni, az Hamvasnál tulajdonképpen egy részletkérdésben elfér” (Rugási Gyula). Ez a sajátos próza ugyanis, Hamvasé, metaszövegek, belső monológok, kimeríthetetlen, megszámlálhatatlan, egymásra írt valóságmásolatok együttese. Olyan próza, amely hol kicsit ügyetlenebbül fogalmazott vagy elkent, túlírt – vagy éppen ellenkezőleg: csak jelzésértékű, kidolgozatlan –, hol pedig zseniális és utánozhatatlan „egyszermondásokból”, félsorokból, sorokból, bekezdésekből, oldalakból nő ki; olyan próza, ahol minden egyszerre, egymásba gabalyodva van jelen, textúraként, azaz szövegként, amit az írás mint életgyakorlat, mint létmód tart – a szöveg mögött – valahogy mégis össze. Színét a visszájával, mélyet a felszínnel, láthatót a láthatatlannal.

A monográfiával kapcsolatos hiányérzetünk legfőbb oka az, hogy Hamvast monográfusa nem a tágan értelmezett nyelv (vagyis nem a világszerűség), hanem a virtuális valóságok (életrajz, ideológia, mondanivaló stb.) felől közelíti meg: aligha véletlen például, ha úgy érezzük, hogy az impozánsnak és teljesnek szánt monográfia tulajdonképpen egy nagyon szűk térben, legfeljebb a feldolgozandó életmű, de leginkább csupán önnönmaga körül forog. Még akkor is, ha erőteljes benne a lineáris szemlélet, amely a „tapogatózó” és „kereső” korai Hamvas felől a „beérett” és „megvilágosodott” kései Hamvas felé vezető utat és sorsot nyílegyenesnek látja és láttatja. De miközben ily módon kijelöli magamagának az elérendő célt, miközben óvatosan távol tartja magát a kerülőktől és az elkalandozásoktól (több mint feltűnő például, hogy a monográfus milyen szegényes hivatkozásrendszert és lábjegyzet-apparátust használ!), mintha éppen magát az utat vétené el, amely, mint ismeretes, maga (lenne) a cél. S a fentebbieken túl épp ettől érezzük Darabos munkáját megkésettnek. Ha a monográfia tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt lát napvilágot, úgy valóban figyelemfelkeltő, sőt akár úttörő is lehetett volna, pusztán azáltal, hogy izgalmasabbnál izgalmasabb Hamvas-művekre hívja fel a figyelmet; ha másként nem, hát úgy, hogy ismerteti-összefoglalja tartalmukat. De ma, amikor az életmű fele-kétharmada a szélesebb olvasóközönség számára is hozzáférhető, mindez már kevés…

Hamvas jegyzi meg szellemesen egy Nietzsche-monográfia kapcsán, hogy benne az a legjobb, amit a monográfia szerzője Nietzschétől idéz. Talán természetes, hogy így legyen: mert ha igaz a bonmot, hogy csak Goethe írja azt, amit akar, akkor nekünk, többieknek be kell érnünk azzal, hogy azt és úgy írunk, amit és ahogy tudunk. (Hamvas Intézet, 2001)