1956 –
Az összeomlás pillanata

Szabó Zoltán elvtárs 1956. október 22-én délután, a Fővárosi Autóbuszüzem székházában, ahol „sok régi harcos kommunista gyűlt egybe”, azt állította, hogy „a szegedi fiatalok megmozdulásai hasonlítanak a »szegedi gondolat« elindulásához…”.

Az Esti Budapest 1956. október 23-án idézte Szabó Zoltán elvtárs állítását, és a tudósító hozzáfűzte: „Kétségtelen, hogy egyik-másik elvtárs néha hamis hangot ütött meg, túl sötétnek festette a helyzetet. Igen határozottan vitába kell szállni Szabó Zoltán elvtárssal…”

1956. október 23-án a József Attila Gimnáziumban egy órakor volt vége a tanításnak. A Móricz Zsigmond körtér felé kerülve mentem haza, az újságárusnál vásároltam egy Esti Budapestet, csak otthon vettem észre, hogy véletlenül két példányt adott az árus. A vakbácsi, ahogy kiskölyök korom óta neveztem.

– Tavasz októberben… de miért idézőjelben? – morfondírozott nagyanyám ebéd közben az újságot lapozgatva.

– Mi az a »szegedi gondolat«? – faggattam.

– Ezeknek mindenről Horthy jut az eszükbe! – válaszolt kedvetlenül nagyanyám.

Lapozgatom az Esti Budapest fiók mélyéről előkerült két megsárgult, régi példányát. Vajon akkor, 1956. október 23-án délután hányan olvasták a második oldalon megjelent tudósítást a Fővárosi Autóbuszüzem régi harcos kommunistáinak találkozójáról?

1956. október 23. Tizenkét óra ötvenhárom perc; a rádióban elhangzik a belügyminiszter közleménye: tilos gyülekezni, felvonulni, tüntetni.

1956. október 23. Két óra huszonhárom perc;
a rádióban elhangzik a belügyminiszter újabb közleménye: lehet gyülekezni, felvonulni, tüntetni.

Ha Szabó Zoltán elvtárs hallgatta a rádiót, mire gondolt október 23-án délután fél háromkor?

Előző nap délután, a Fővárosi Autóbuszüzem székházában „több elvtárs vázolta, mennyire nehéz ma a pártmunkások helyzete. »Amit ma mondok, nem tudom, hogy holnap úgy lesz-e« – ez volt az elvtársak véleménye, majd hozzáfűzték, hogy nehéz olyan helyzetben kiigazodni, amikor a kommunisták nem tudják pontosan, mikor hangoztatnak »téves nézeteket« és mikor válnak szektássá.”

Piros László belügyminiszter elvtárs háromnegyed egykor úgy gondolta, hogy betiltja a tüntetést, negyed háromkor úgy gondolta: engedélyezi. Szabó Zoltán elvtárs úgy gondolta háromnegyed egykor, hogy a belügyminiszter elvtárs helyesen döntött, amikor ezeket a revizionista, jobboldali, fasiszta suhancokat nem engedte felvonulni, tüntetni. De negyed háromkor – megváltozott a párt helyes irányvonala, és még mindig Piros László a belügyminiszter elvtárs! – Szabó Zoltán elvtárs nem tudta, mit kell gondolnia.

Szabó Zoltán elvtárs kommunista elvtárs, feltételezni sem képes, hogy a párt nem tudja, mit csinál. A párt helyes irányvonala háromnegyed egykor: elvtársak, nem engedélyezzük a tüntetést. A párt helyes irányvonala negyed háromkor: elvtársak, engedélyezzük a tüntetést.

Szabó Zoltán elvtárs becsületes kommunista, és mindenkor követi a párt helyes irányvonalát. Tapsolt 1949 szeptemberében, amikor Rajkot és társait kivégezték; tapsolt 1951-ben, amikor letartóztatták az áruló Kádárt; tapsolt 1953. július 4-én, amikor félig leváltották Rákosit; tapsolt 1955. április 14-én, amikor egészen leváltották Nagy Imrét, és ismét teljhatalmat kapott Rákosi; tapsolt 1956. július 18-án, amikor végleg röpült Rákosi; tapsolt 1956. október 23-án háromnegyed egykor, amikor Piros László elvtárs betiltotta a revizionista, jobboldali, fasiszta tüntetést.

Szabó Zoltán elvtárs mindig egyetértett a párt helyes irányvonalával.

De Szabó Zoltán elvtárs most, 1956. október 23-án negyed háromkor életében először megtorpant: nem tudta, kinek kell tapsolnia.

Háromnegyed egykor a tüntetést betiltó Piros László képviselte a párt helyes irányvonalát.

Negyed háromkor is Piros László elvtárs képviseli a párt helyes irányvonalát, amikor engedélyezi a tüntetést?

Szabó Zoltán elvtárs lelkesen tapsolt Kádár János belügyminiszter elvtársnak, amikor letartóztatta Rajkot. Tapsolt Rákosi Mátyás elvtársnak, amikor letartóztatta Kádárt. Tapsolt Nagy Imre elvtársnak, amikor háttérbe szorította Rákosit. Tapsolt Rákosi Mátyás elvtársnak, amikor kizárta a pártból Nagy Imrét. Tapsolt Gerő Ernő elvtársnak, amikor szigorúan megbírálta Rákosit. Tapsolt Piros László belügyminiszter elvtársnak, amikor háromnegyed egykor betiltotta a tüntetést.

Most fél három van.

Tapsoljon Piros Lászlónak, vagy várjon egy kicsit, mert hátha kiderül: már nem Piros László képviseli a párt helyes irányvonalát? Erről a nehéz helyzetről beszélgetett a régi elvtársakkal tegnap délután, a Fővárosi Autóbuszüzem székházában; de ma már nem napról napra, hanem óráról órára változik a párt helyes irányvonala. Honnan tudja egy becsületes kommunista, hogy most, délután fél háromkor éppen kinek kell tapsolnia? És ha tíz perc múlva kiderül, hogy Piros László a fasiszta ellenforradalmárokkal cimborál, s ezért engedélyezte elvbarátainak a felvonulást, a tüntetést?!

Szabó Zoltán elvtárs a párt lapjánál dolgozó elvtársakat sem érti. Tegnap, október 22-én a Szabad Nép vezércikke – Lenin Művei – nagyon helyesen jelölte meg, hogy az egyetlen helyes út a szocializmus lenini útja. De vasárnap – Pozitív programot! – arról írtak az elvtársak, hogy nagyon sok hibát követtünk el, és most „a Központi Vezetőség arra utasítja a kommunistákat, a pártszervezeteket és lapját, a Szabad Népet, hogy teljes erővel kezdeményezzenek és támogassanak minden olyan vitát, amely a szocialista demokrácia továbbfejlesztésére irányul társadalmunk legkülönbözőbb területein”.

Szocialista demokrácia? 1952-ben Rákosi Mátyás elvtárs képviselte hazánkban az egyetlen helyes utat és a szocialista demokráciát. 1953-ban Nagy Imre elvtárs. 1955-ben megint Rákosi Mátyás elvtárs. 1956-ban viszont Gerő Ernő elvtárs.

Valaki mondja meg 1956. október 23-án délután fél háromkor Szabó Zoltán elvtársnak, mi az a szocialista demokrácia!

Rákosi Mátyás 1949-ben, Nagy Imre 1953-ban, Rákosi Mátyás 1955-ben, Gerő Ernő 1956-ban (és Szabó Zoltán elvtárs most még nem tudja, de néhány óra múlva Nagy Imre, két hét múlva Kádár János) a szocializmus építésének következetes és egyetlen helyes útjáról, a szocialista demokráciáról beszélt, beszél és beszélni fog – miközben Rákosi Kádár közreműködésével bitófára küldte Rajkot, aztán Farkas Mihály és Péter Gábor közreműködésével börtönbe csukta Kádárt, Nagy Imre Farkas Mihály segítségével életfogytig tartó börtönre ítélte Péter Gábort, Gerő Ernő Kádár támogatásával letartóztatta Farkas Mihályt…

Lapozgatom az 1956. október 23-án megjelent napilapokat, újságokat. Mindenki a szocializmus megújításáról szónokol. Mindenki szocialista demokráciát akar. Mindenki arról beszél: a rendszer jó, a vezetők rosszak, a népi demokrácia szép, csak irányítói csúnyák.

Mindenki vak 1956. október 23-án, mint vakbácsi, a körtéri kedves, halk szavú újságárus? Vagy mindenki tudja: kommunista diktatúrában csak a (már menesztésre, börtönre, halálra ítélt) vezetőket szabad szidni, a rendszert nem?

Vesszen Rákosi, éljen a párt! – skandálták a Petőfi Körben a szocializmust lelkesen megújítani akaró kommunisták.

Rajk áruló. Kivégezzük.

Rákosi hibázott. Leváltjuk.

Nagy Imre elárulta a szocializmust. Kizárjuk a pártból.

Rákosi elárulta a népet. Menesztjük.

Nagy Imre összeesküvést szőtt. Kivégezzük.

Éljen a szocialista demokrácia!

Én is üvöltöttem a Rádió előtt: Vesszen Gerő! Pusztuljanak a gyilkosok!! Pusztuljon a diktatúra! Mert kommunista demokrácia nincs. Akkor sincs, ha a kommunisták szocialista demokráciának keresztelik el. Ezt ott a Bródy Sándor utcában, 1956. október 23-án este nyolc óra körül – a Múzeum körút sarkán már lángolt egy teherautó – mindenki így gondolta.

Torkolattüzek villantak a Rádió épületének ablakaiban. Egy teherautó alatt kuporogtam. Nem tudtam, mi történik a következő pillanatban. Reszkettem és mosolyogtam. Megtanultam hinni a feltámadásban.

Évekkel később, egyetemi hallgató koromban kommunista professzorom a felparázsló irodalompolitikai vita során dühödten kezdte verni az asztalt: Vegyék tudomásul, hogy a hatalomról semmilyen körülmények között nem mondunk le!

Tajtékzott és reszketett. 1956. október 23-án tanult meg félni.

Szigethy Gábor