Tőzsér Árpád

Amelyben

Kappus kapitány aranyerét megoperálják, a kapitány ennek ellenére sem fogadja meg Rainer Maria Rilke úr tanácsát: nem mond le a szarkazmusáról

Kappus kapitány tegnap a műtőasztalon,
félig még narkózisban, állítólag
így prófétált a műtősöknek:
Jaj nektek, kik feltörtétek a hetedik pecsétet,
mert az ordítások vizekként kiömölnek.

A harmadik emeleten fekszik, közel az éghez,
sárgul a fák koronája az őszben:
vajon melyiken rikoltoz hajnalonta
egy madár oly eszelősen?

Az égbe nyúló fákat nézi, de emlékeiben növendék Rilkét, egykori osztálytársát látja, aki egyszer, még a morva Weisskirchenben, a Katonai Főreál tornatermében egy plafonig nyúló póznán a pózna ideájáig mászott.

Legszívesebben ő is felmászna valahová, föl,
húsának szarkazmusánál följebb, az égig,
de fölötte, a hajnali égbolton is csak a vörös nap:
a végetlen mindenség ánusa vérzik.

Jaj azoknak, gondolja, kik nap mint nap
az ember hátsó okulárjába, a nagy Istennek
emez iszonyú látócsövébe néznek,
mert a szem fénye csak a vaksi föld kanócából való,
s az élet madárfos, nem égi ének.