Alexa Károly

A magyar polgár – és a magyar író

Álmok, tények, rögeszmék

„…mi Európa, s mi világ ez a mai? …Most az újságszerkesztő a világ öt részének ír… Az emberek egy közönséges nagy hazában élnek; érzéseiket s gondolataikat nagy tömegekhez szoktatták; s lehet-e képzelni, hogy a parányi pontot, mit máskor hazának neveztek, szüntelen szemeikben tartsák? S annyival inkább, hogy e parányi pontnak századok előtti állapotával tépelődjenek?”

(Kölcsey Ferenc: Mohács, 1826)

Egy-egy kor társadalmi tudattartalmát és mentalitását az utókor a hátrahagyott és valamilyen módon (ilyen-olyan okból) strukturált nagy szövegkorpuszokból tudja rekonstruálni a legkönnyebben. Egy-egy nagy írói életműből, egy kiemelkedő család iratanyagából, később valamelyik központi lap pár évfolyama alapján stb. A kiegyezéssel végleg a polgárosodás pályájára lendült magyar társadalom tudatvilágát, észjárását s egyben a legközvetlenebb történeti-antropológiai hagyományt egy szótár örökíti ránk, egy értelmező szótár, a „cucorfogarasi”: Czuczor Gergely (Fogarasi János által befejezett) hatalmas műve, hat kötetben. A magyar nyelv szótára. Bárhol nyitjuk föl, abbahagyhatatlan az olvasás, letehetetlen a könyv. S ha a „polgár” alapszónál ütjük föl! Egyetlen magyar szótár sem versenyezhet vele a meghatározások pontosságában és az összetételek, a szószármazékok gazdagságára nézve. Mi is hát a „polgár” a kiegyezés gondolatvilágában és egy valahai jobbágyfi megfogalmazásában? „Legszélesebb értelemben minden ember, ki bizonyos államnak, vagyis közigazgatás alatt egyesült társadalomnak tagja, különböztetésül a vad állapotban egymástól függetlenül élő emberektől. Ez értelemben az úr és jobbágy, a nemes és paraszt, a pap és a katona az illető országnak polgárai. Szűkebb értelemben akármelyik városnak lakosa. De van, ahol a parasztemberek magukat nevezik így. (,Én csak szegény pógár ember vagyok.’)” Ki is vajon a „polgárbarát”? „Ki a polgári osztályt különösen kedveli, s annak tagjaival társalogni szeret; kinek a polgári intézmények tetszenek.” Igen, ilyen egyszerűen. A „polgárosodás”? „Átalakulás a vadon kóborul, elszórva élt népek, családok életében, midőn társas viszonyba, s úgynevezett polgári szerkezetbe lépnek.” „Polgárosít”: „A széles értelemben vett polgári társaság erkölcseire, szokásaira, életmódjára képez, szoktat. (,A vad népeket, a kóbor cigányokat polgárosítani.’) Különösen a szelídebb, finomabb társas élet és műveltség bizonyos fokára juttat.” S végezetül: mi a „polgárerény”? A „haza és haladás” szinonimája: „Erény, mely a polgári kötelességek teljesítésében áll, mely a haza boldogságát előmozdítani törekszik.”

A patriotizmus és polgárosodás ilyen emelkedett „hangmenetű” nyelvi kodifikációja után és mellett, fájdalom, szót kell ejtenünk egy olyasfajta gondolkodási irány megnyilatkozásáról is innen, az 1860-as évekből, amely a XX. század elejétől napjainkig meglehetős politikai karriert fog majd befutni, s amelynek lényege az, hogy vagy nem érzi szükségét a nemzeti, a patrióta szempontok emlegetésének, vagy a nemzetnek mint nemzetnek a sorsát befolyásoló történeti kataklizmák idején is, amikor a választás kötelező, akkor is inkább egy elvont haladáseszmény, egy teoretikus polgáreszmény hangoztatását tartja fontosnak. A sajnálkozás oka itt és most az, hogy ez a mentális irány egy olyan jelentős lírikus közéleti állásfoglalásaira hivatkozhat, mint Vajda János. Vajda röpiratainak, az Önbírálatnak és a Polgárosodásnak a hatását sajnos nem, noha a szerző elméletírói hitelességét eléggé gyöngíti az a tény, hogy a szerző alig négy évvel proklamációinak kibocsátása után az általa elemi erővel utált Jókai Mórhoz intézett állásfolyamodványában kijelenti: „ezentúl magam is legkérlelhetetlenebb üldözője óhajtanék lenni a röpirataimban kifejtett iránynak…”

A jó Lauka Gusztáv a maga keresetlen módján így minősíti Vajda szövegeit: „csodaszerű és megmagyarázhatatlan gyűlöletében (…) krajcáros bicskával belét ontotta ki a magyar társadalomnak s ingerülten odébb állt.” Az 1862-es évben – a nemzet újraszerveződéséért folytatott alkotmányos és társadalmi küzdelmek korszakában – aligha volt időszerű (bármily sok keserű tapasztalat indokolta is esetleg) ilyen szavakkal nyitni egy közhasznúnak szánt publicisztikai iratot: „itt a haza eszméje uralkodik minden, még a legalacsonyabb tárgy fölött is, olykor egész a nevetségig. Itt van hazafi csizmadia, »nemzeti hajművész«, honi szoknya és még »nemzeti szagtalan árnyékszék« is.” Lehet persze, kell is, bírálni a hazafias szájhősködést, az arisztokrácia gőgjét, önbálványozását, lehet a méltatlan polgárellenes hangokat, az úri középrend munkátlanságát és „tunya szenvtelenségét”, a zsidók emancipációja feletti és iránti aggályokat, nemzeti jellemünknek, e „huszártündéres népnek” (remek szócsinálmány!) fogyatkozásait, és sok minden egyebet, de amit nem lehet: a nemzeti megújuláshoz éppen az össznemzeti szempontok hányaveti mellőzésével fabrikálni programot. Nem lehet a magyar történelem egyetlen históriai szakaszában sem oly fontos a társadalmi megújulás ügye, hogy leírhatóvá váljék: „minden egyéb, még maga a politikai önállás is szinte másodrendűvé (…) válik mellette”, tudniillik a polgárosodás mellett. (Vajda János neve önkéntelenül idehúzza az oly korán elhalt Vajda Péterét, aki megszállottja volt minden szabadelvű eszmének, de legalább olyan hevességgel a honszeretetnek is, és aki jobbágysarj létére okkal volt kritikusa is és szigorú elutasítója némely „magyar ügyeknek”. S mégis idegen volt tőle a Coriolanus-szerep. „A haza az istenség képe a földön… Oh, én végtelenül kedvelem azon embert, ki meleg szívvel dobog a hazáért, ki minden által érdekeltetik a hazában, ki fáradhatatlanul űzi a hon előmenetelét s mindent merészel a haza vészes napjaiban; de utálom és gyűlölöm a hanyagot, ki élete szép napjait érdektelenül alussza át, a köztörekvésekben részt nem vesz s haza iránti tespedésében világpolgár- és emberbarátnak hiszi magát.”) Vajda János nem volt se „hanyag”, se „hazaáruló” persze, csak elvadult és elvakult, sértett és sértegető. Bőven lehetne citálni visszatetsző – bár stilárisan megnyerővé formált – mondatokat itt fölhozott röpirataiból, idézzük azonban inkább egyetértőleg annak a két férfiúnak a nevét, akiket Vajda a polgárosodás századának és eszmekörének vezéralakjaiként jelöl meg, s akikét a mi korunk is vajha nemcsak emlegetné, hanem alaposan ismerné is, akiknek szavait és tetteit súlyukhoz illően tartanánk számon. Az egyik természetesen Széchenyi: „ha Széchenyit a legnagyobb magyarnak tartjuk, őt a legnagyobb polgárnak nevezhetjük.” A másik természetesen Deák: „aki mint ember és honpolgár… oly vigasztaló, fölemelő erkölcsi jelenség, és kivált irányvesztett, tévelygő, demoralisált újabb korszakunk hibái és félszegségei közt, hogy nemes alakjára tekintve, a pessimista is új reményre, hitre ébred.” S folytassuk még egy szép veretes mondat erejéig, ha már a folyó év Deák Ferenc évfordulója jegyében fog eltelni: „Ős magyar nemes, mindenek fölé emelkedett capacitás, egykori ministeri magas rangjának nymbusza mellett oly valódi democrata nemcsak szóval és tollal, mint sok más népkegyvadász nevezetesség – hanem gyakorlatban is, kiben a hajdankori római civis tántoríthatatlan erkölcsi szilárdsága a modern keresztyén európai polgár szelíd humanitásával tisztelet és szeretetgerjesztő egyezményben párosul.”

Tudván tudjuk, hogy az ötven évvel későbbi események miként tettek kérdésessé mindent, ami ekkor a közhangulatot oly aggálytalanul bizakodóvá emelte, ám ekkor, a valóságban és a tudatban, a kiegyezés utáni idők lényegében „minden tekintetben” a polgárosodás évtizedei voltak. Annak ellenére – ismételhetjük a leckét –, hogy a magyar föld tulajdonosi szerkezete és tőkeellátottsága olyan volt, amilyen, hogy a külkereskedelem (a kényszeres vámok következtében) bizony kedvezőtlen termékszerkezetre kényszerítette az ipart és a mezőgazdaságot, hogy az ország ütközőzóna-jellege a szláv és a germán erők között semmit nem változott, hogy a magyar Szent Korona birodalmának állampolgárai közül tetemes hányad olyan polgárosodás iránt érzett elkötelezettséget, amely egyben a saját nemzetállamisága záloga is lehessen stb. stb.

A kor irodalmában, noha voltak pesszimista hangok, el-elhangzottak morális intések, volt tere a nosztalgikus líraiságnak, érdemben senki sem vonta kétségbe a jövőt, a nemzet polgári jellegének kiteljesedését. Egészen az új század első évtizedéig tart – az élettől búcsúzó Mikszáthig és a magyarság közeli szétszóratását megsejtő Adyig – a magyar nemzetnek ez a nagy félszázada, amelyről csak a túlélők fogják tudni, hogy igazából a régi század végszakasza volt. Az irodalomban sok a pesszimista, sok az öngyilkos, sok a sötét szín, de ezek inkább a korszakváltás tünetei, a mindenkori korszakváltozás velejárói – elmúlik egy nagy és az erkölcsre mindennél többet adó kor, kihúzódik a világból az a nagy generáció, amely a XIX. századot megalkotta, s amely még úgy volt európai és modern, hogy megmaradt tősgyökeres, patriarkális, vidéki magyarnak. Deák Ferenc, Kemény Zsigmond és Arany János kora volt ez. Csak Kossuth nem hal meg soha, vélik (s véljük mi is Krúdy szavai nyomán), és Görgey, meg persze I. Ferenc József és Viktória királynő. És még mindig a Jókai-hősökhöz akarnak hasonlítani az ifjú magyar urak és kisasszonyok, és – „ha Móric úgy, hát én is úgy…” – Gyulai Pál sem adja át a kritikusi pálcát, meg, rebesgetik, a derék Lévay József úgy dönt Miskolcon, hogy meg kívánja élni a századik esztendőt. Volt persze dzsentrikérdés, és volt vita az asszimilációról, az egyik paraszt meggazdagodott, a másik falu viszont kivándorolni kényszerült, nőtt a gazdagság, és szaporodtak a csődök – a magyar polgári átalakulás sorsokat taszított le, és családokat emelt fel, s ez sok konfliktussal járt, a patriarkális közerkölcs elenyészett, képviselőiket agg különcökként próbálták elviselni a „tornászó új emberek” (ahogy Krúdy festi őket), svihákok nevétől hangos a közbeszéd, dúltak az érdekképviseleti küzdelmek a pártok színeiben és a magát egyre mindenhatóbbnak vélő sajtóban, amelynek mindinkább meggyőződésévé válik, hogy „csak a rossz hír a jó hír”, de ezek a viták soha nem fenyegették az államélet működését, és nem tették kérdésessé azt, hogy Magyarország európai státus, és helyénvaló, hogy mindinkább azzá válni igyekszik. Hogy mindenki, aki polgárnak véli magát, Velencébe mehetett, mehessen nászútra, és Ischlbe egészséges levegőt szívni meg a császárnak köszöngetni, ki nem óhajt, magyar honfi és polgár, legalább egyszer eljutni ide, erre a bájos fürdőhelyre, ahol – Mikszáthtól értesülünk – palackozzák a levegőt, elvitelre, s egy óvatos órácskát még Monte-Carlóban, a pálmák övezte kaszinóban is megengedhetett, megengedhessen magának. Amerika? Amerika messze volt a magyar polgárnak. Oda csak a peremvidéki magyar (tót, ruszin, székely stb.) paraszt (cseléd, zsellér, napszámos stb.) meg a váltóhamisításért-bankórajzolásért körözött városi betyár jutott el, Hamburgból, Genovából fedélközön, hogy az ottani bányákban megtegye az első lépéseket családja itthoni polgárosodása útján. Amiként erről oly sokan – Mikszáth (szinte rögeszmésen, ifjúkorától haláláig), Ady és Juhász Gyula, Lesznai Anna, azután Tamási Áron, a legújabban Szilágyi István vagy Oravecz Imre stb. – tudósítanak. (A nagy európai kikötők behajózási naplói alapján tudjuk, hogy 1902 után gyorsult föl igazán a magyarországi kivándorlás, az első világháborúig évente 100 ezer körüli az Óperencián túl szerencsét próbálók száma, a zömük Északkelet-Magyarországról indul, főleg tót és magyar, de a székelység elvándorlása is feltűnő Órománia felé, s az is tény, hogy van ezzel ellentétes mozgás is: lengyelek, németek, csehek, morvák és persze zsidók érkeznek szép számmal Európa keleti szélének ebbe a rendületlenül szabadelvű és mindenkit befogadni kész országába.)

1912-ből való ez a szenvedélyes – s tudjuk: korszakzáró – mondat: „Nekem nem kell senkitől semmi, úr vagyok, a szó nem arisztokratikus értelmében, úr vagyok a francia forradalom népfelségének értelmében; polgár vagyok és sem csőcselék, sem a császár nem parancsol nekem.” Szép, erős szavak, kimondhatta volna őket „bárki”, Adyt is ideértve. Történetesen Vázsonyi Vilmos szavai. Egy demokrata, liberális, legitimista ügyvédé. Egy zsidó parlamenti képviselőé. Aki minden éjjel ugyanannál az asztalnál ült az Abbázia kávéházban (az asztalok ónix-márványból készültek, a vendégek mögött a Monarchia legnagyobb – Brüsszelben csiszolt – tükrei), mint a másik képviselő és ügyvéd (irodáik közt alig van száz méter), a túladunai kisnemes, Eötvös Károly, vitatkozva-veszekedve, per „Vajda” és per „Viló”. Két konzervatív magyar úr – két mintapolgár a boldog békeidők utolsó évtizedében. (Amikor 1949-ben a kávéházat „köztulajdonba” veszik, azaz a „vonatkozó tulajdonosi szerkezetet” polgártalanítják, 2 dkg szemes bors, másfél kiló gersli, 13 db göngyölt hering és egyéb ételneműek mellett, 1 szeneskanna lapáttal, 6 „külömböző” – sic! – nagyságú rézlábos, 54 gyufatartó, 3 telefonfülke, 2 tökgyalu stb. mellett azért az államosító brigád talált még 102 db márványasztalt, 67 db „terrace”-asztalt, természetesen ezeket is márványlappal, valamint 596 ülőalkalmatosságot... A tulajdonost az sem óvta meg, hogy a leltár 1 db vörös zászlót is feltüntet az igazságnak megfelelően… Ki is sejtette – mellékszál – vagy tíz év múlva, hogy annak a sürgő-forgó hölgyalkalmazottnak, akit hajdanában „kenyereslánynak” neveztek, az akkori férje fogja elnyerni az irodalmi Nobel-díjat, egy – a maga idejében észre nem vett – magyar nyelven közölt könyvéért? Ma valamiféle bank van itt mint a legújabb kori tőkefelhalmozás – polgárosodás? – erődítménye.)

Ami ezután, Vázsonyiék, Eötvös Károlyék és Adyék után következik – az az igazi XX. század, amelyet éppen elég volt átélni a magyarságnak, két olyan katasztrófával, mintha száz éven belül követte volna egymást Muhi és Mohács, s egy olyan ezredvégies rendszerváltozással, amely az imperialista függést is felszámolta (de persze nem változtathatott a magyar haza geopolitikai kiszolgáltatottságán), egy olyan hetven év, amely hosszabbnak tűnhetett, mint hajdan több száz esztendő, s egy olyan új helyzet – most –, amely a „világbékét” ígérő gazdasági és mentális és ízlésbeli globalizáció jegyében teszi kérdésessé a kisnemzeti szuverenitást, azt a keretet tehát, amely mindig és mindenütt a nemzeti polgárosodás térideje. A századokon át megszokott meg-megszakadó históriai idő helyett egy olyan század a XX. sorszámú, amely a teljes szétszaggatottság és szétszóratás rémképével szembesítette a magyarságot.

A XX. század az antiliberalizmus százada is, főként Európa azon országaiban, itt a szomszédságunkban, amelyek történelmi szerepének tudomásulvétele nélkül soha nem volt elképzelhető semminemű magyar nemzetterv és önreflexió, s ez az antiliberalizmus fél évszázadon át, egészen a rendszerváltozásig államilag preferált ideológia volt, és napjainkra az is kiderült, hogy a két világháborút követő rezsim, az üdvtörténeti elkötelezettségű szocializációt hirdetve, milyen fertőzöttséget állandósított a közembereknek vagy a maga elkötelezettjeinek, vagy az eredendően rosszhiszeműeknek a tudatában. (A – hazudott – „egyenlőség”-kultusznál nincs alkalmasabb technika a közösségi normák szétzúzására, s ennek megigézettjeként az ember könnyen elfelejtkezik még a „szabadság”-ról is mint közösségi eszméről és személyes életstratégiáról. A polgári lét etalonjáról. S hozzátehetjük, kissé messzebb rugaszkodva, hogy jóllehet mind elméletileg, mind a gyakorlatban kizárja egymást a szabadság és egyenlőség eszméje és célja, ahol nincs társadalmi törekvés és hatalmi józanság e két külön-külön oly megejtő eszme és cél közelítésére, ott az egyenlőség csak lózung marad, a szabadság pedig rétegprivilégium, a hatalomban lévőké – ám még ez sem igaz. Gondoljunk a zsírban forgó szemét a Kremlre függesztve „szorongó” Rákosi Mátyásra – ha nincs jobb dolgunk.)

Az idő múlásával mindjobban „zsugorodik” a történelemben, mint különleges közösségi tudatformában, a kommunista uralom előtti negyedszázad, az az időszakasz, amely a két világháborút elválasztja. Ám jelentősége éppen hogy nem csökken. Nemcsak mind nyilvánvalóbb ennek a keserves időszaknak sok tekintetben átmeneti jellege, ami felettébb tanulságos egy másik átmeneti kor számára, hanem – ugyanakkor – nem szűnik meg negatív hivatkozási „anyagként” szolgálni a rendszerváltozás utáni szociállibertinus politizálásban (sem), amelynek szereplői nem restellnek hadiszerekért ősellenfeleik, az egyszerre szegénypárti s ugyanakkor nemzeti elkötelezettségű „népiek” – akkori – készletéhez nyúlni. (A korszak bizonyos stiláris külsőségeinek továbbéltetését a naivan nosztalgiázó jobboldaliak vállalták magukra.) Átmeneti volt például azért is ez a szűkös, de eseménydús és hevült történelmi szakasz, mert noha – mentalitásában, ízlésében, civilizációs normáiban – jellegzetesen polgári korszak volt, sem ereje, sem módja nem volt arra, s ideje sem, hogy a polgári világ kiteljesedéséért tevékenykedjen. Ahogy 1849 után igazából csak a levert nemzetről lehetett beszélni, 1918, 1919 és Trianon után is az ország elvesztésének traumája „tematizálta” a közbeszédet és a politikát. Ily módon a „haza és haladás” ikereszményeiből megint csak a „haladás” ügyeire maradt kevesebb figyelem és az érte való munkálkodásra politikai késztetés. Azok a társadalmi folyamatok, amelyek a századforduló tájától mindjobban felerősödtek, s amelyek – a legjobb gondolkodókra és közcselekvőkre kell gondolnunk természetesen – a társadalmi igazságosság jegyében próbálták figyelemmel kísérni a tőke mozgását, felhalmozását, osztódását, alakváltozásait és koncentrációját, s kezdték (volna) átrendezni a szociális viszonyokat – nem éppen harc nélkül –, szükségképpen megtorpantak, az állapotok konzerválódtak. „Neobarokk társadalom”? Ha nem is egészen pontos és hiteles ez a korabeli radikálisan erőteljes társadalomtudományi önreflexió (Szekfű Gyuláé), azért feltüntet bizonyos távolságot az (akkori) jelen és a polgárosodási korigények között. (Nem felejtendők el természetesen azok a törekvések, amelyek az állami politizálás szintjén kísérelték meg a stabil közműveltségre alapozódó polgárosult „kultúrnemzet” kiépítését.) Mindenesetre – újra az irodalom felé fordulva – érdemes volna a magyar szépprózai elbeszélés egyik jellegmeghatározó alakjának, Krúdy Gyulának Trianon utáni munkásságát úgy szemlélni, mint valamiféle lírai tünetképét annak az állapotnak, amikor – a polgárosodás felől nézve – megtorpanni látszik az idő. Mindennemű polgárosodási tendenciát ideértve. A parasztit éppen úgy, mint a hajdani nemesi rend deklasszálódását követő társadalmi jelenségeket vagy az asszimilációét.

A két háború közti időszak szolid polgári mindennapjaiból miféle szerepek váltak politikai érdekűvé és irodalmi témává ekkor és a későbbiekben? Kissé bárdolatlan egyszerűsítéssel: a „kulák”, az „úri középosztály” és a „zsidó”. Hogy miféle rítusok között élte meg a mindennapokat a kishivatalnok, a tanár, a tűzoltó, miféle közösségi alkalmakat és színtereket teremtett magának a falun élő, a maga kis-közepes birtokán gazdálkodó, újságot és a „százkötetes Jókait” előfizető, borát palackozó paraszt, a mintamutató orvos, hogy miként küszködött az előbbre jutásért a szakmunkás, a Nyugati pályaudvar mellékvágányain hosszú hónapokat eltöltő utódállamokbeli hivatalnok, a „szegényjogon” ösztöndíjhoz jutó egyetemista, a történelmi egyházak papjai, miként öltözködtek, hogyan étkeztek és szórakoztak, hogyan viselkedtek saját köreikben és más osztálybeliek társaságában stb. stb., erről igazán érzéki módon – ha nem is erőteljes hangsúlyok alatt – inkább a korabeli játékfilmek tudósítanak (vélhetőleg: önkéntelenül), mint a belletrisztika. Azt sem feledve, hogy a polgárosodó városi – és nem-budapesti – Magyarország megcsonkulásával olyan sajátos regionalitások tűntek el az irodalmi térképről – is –, mint Kassa és Kolozsvár, Pozsony és Munkács, Szeben és Szabadka, Lőcse és Zilah, Eperjes és Temesvár, Várad és Marosvásárhely. Kis híján Pécs, Gyula és Debrecen is.

Továbbmenve – s szem előtt tartva a későbbi fejleményeket is –: amilyen hasonlóan ítélte meg és el a népi és az urbánus irodalom (az utóbbi esetében zömmel: irodalmi publicisztika) az úri középosztályt, éppoly különbségek mutatkoztak köztük, amikor a polgárosodó parasztot vagy az asszimilációjában megtorpanó zsidó polgárosodást mint nemzetalkotó tényezőt vették szemügyre és értelmezték. Ma sem lehet érdemben beszélni a modern kori magyar polgárosodásról anélkül, hogy az elemzések alapja ne az agrárkérdés és a zsidókérdés másfél száz éves története volna. Az a sorozatos és sokféle érdekkonfliktussal telített história, amelynek normális kifutására csak a liberális alapeszményekhez ragaszkodó és a nemzeti szuverenitás gazdag lehetőségrendszerével élni tudó állampolitika és civilpolitika jelenthetett (volna) garanciát. Maga a stabilitás tehát. Eme másfél száz év irodalmának és irodalmi életének a legfontosabb ihletforrásai közé tartoznak az idevágó kérdések – a földkérdés, főleg a tulajdonviszonyok számtalan problémája (itt a dzsentriügy is) és a zsidóságnak nem kevés dilemmával terhes magyarországi társadalmi útja: miként lehet úgy integrálódni a többségi nemzetbe, hogy sajátosságaink javát megőrizhessük, és utódainknak továbbadhassuk. Az első világháború végórái után mindkét szál végzetesen – véglegesen? – megszakadt, az irodalomnak már nem volt ideje, hogy távlatosan elemezze a maga eszközeivel se a vidéki Magyarországon (és a városi perifériákon) pusztító szegénységét, se a nemesi osztály hanyatlásának esetleges – távlataiban – kedvező fejleményeit, se a vidéki tulajdonviszonyok átalakulása során az érdekegyeztetés lehetőségeit és formáit, se a „ki a gettóból” következményeit, majd Tiszaeszlárt és a zsidóság integrációja ellen ható „kazár”-kérdést, és annyi mást. Mert jött a háborús vereség és az országvesztés, meg 1918–19, és a szokásos bűnbakkeresés. A zsákutcás magyar történelem újabb bugyra.

Amelynek legmélyére azután az első világháború valódi befejezése, a második világháborút követő világpolitikai rend taszította a magyarságot. Azt a nemzetet, amely oly sok mindent vállalva tett hitet egy századdal korábban a polgárosodás, a civilizált Európához való tartozás mellett. S amely minden megtörtént és minden kalkulálható borzalma ellenére azzal a civil kurázsival vette tudomásul az orosz megszállást, hogy nemcsak az újjáépítést vállalta heroikus derűvel, hanem az első – a későbbiekhez viszonyítva mindenképpen szabadnak mondható – választásokon még ki is nyilvánította, hogy nem kér a megszállók honi ügynökeiből és ügyvivőiből. Talán nem túlzás állítani, hogy az első két választáson – mindenféle nyomás és csalás ellenére – a magyar társadalom négyötöde tett hitet egy olyan politikai szisztéma mellett, amely nem jelentett volna elfordulást a polgári értékvilágtól. Sőt – kimondva és kimondatlanul, a pártprogramokból következtethetően és a demokrata politikai vezetők elkötelezettségét ismerve – arra is ígéretet tett, hogy a polgári individualizmust fegyelmezni próbálja azokkal a közösségi igényekkel, eszményekkel és hagyományokkal, amelyeket irodalmunk fő szólama is hitelesít a reformkor óta.

Végső soron – de azért kissé nyegle állításként – elmondható a XIX. és a XX. századról, a francia forradalom utáni „modernitás” nagy korszakáról, hogy „minden” a polgárról „szól”. Az életben is meg az irodalomban is. Meglétéről vagy hiányáról, erényeiről és vétkeiről; minden társadalmi rendszer a legkönnyebben a polgárhoz való viszonya alapján írható le. Amiként a legnagyobb prózai elbeszélő műfaj, a regény is „polgári mitológia”, ahogy azt Mezei József, egy idő előtt, valóban nagyon korán eltávozott irodalmi gondolkodó (aki személyes sorsában is megszenvedte egy újfajta „polgárosodás” gyötrelmeit) állította, azt a regényt értve itt, amely „jelen idejű”, amely „realista”. Hát még a regény „csúcsa”, a családregény. A magyar történelmet nézve nem igényel sok indoklást, hogy miért olyan ritka a családregény, s ha van is, miért olyan furcsán töredezett, sokszor esetlen, gyakran túlideologizált.

A kiegyezés utáni félszázadtól eltekintve hol volt még olyan ötven esztendő a magyar közelmúltban, amikor a békeidő alkalmat adott a társadalomnak az autonóm létezésre, s a társadalom vizsgálóinak – ideértve az irodalmat is – a szolid „anyagfeltárásra”?

Milyen az irodalom a két világháború között? Hogyan beszél a polgárról? Ha beszél. Mi következik Jókai és Mikszáth után, a szegény Iványi Ödön után (A püspök atyafisága), aki az egész magyar világot szűkíti bele egy „zolai” családba a zabigyerektől, a prostituálttól, a forradalmártól és a proletár páriától a tőzsdéző és földbérlő zsidókig meg a miniszterig, falut, Budapestet és itáliai gyógyhelyet, kaszinót, külvárosi nyomorlakást, udvarházat és budoárt; Csiky Gergely után (Az Atlasz család), aki örmény létére a zsidó deklasszálódásról ír, amikor még a zsidóság a maga gettómúltját sem dolgozta föl irodalmilag; Gozsdu Elek és Gárdonyi után, akik (talán állítható) csak töredékét adták tehetségüknek, de műveikben a polgári-kispolgári magatartásmodellek gazdag sorozatát festik – Bródy Sándor és Ambrus Zoltán (szintén kiegyensúlyozatlan) életművében a művész-polgár alakja az újdonság stb. –, s jön majd a Móricztól a Sárarany, Tormai Cecile-től a Régi ház, Kaffka Margit és Török Gyula oly rokonszenves, egyfelől feltűnően izgatott, másfelől szembeszökően bágyatag életműve a vidéki úri középosztály hanyatlásáról, és jön Szabó Dezső, jön Az elsodort falu, s jön az összeomlás.

Ha a világháború utáni két évtized Krúdyja a valamikor megállt idő, az öröklétbe dermedt félmúlt félrehajtott fejű krónikása (ha paradoxon is ez az állítás, ha nem), akkor a robusztus Móricz, az érzékeny Kosztolányi, a prózaírást élete végéig tanuló Babits, majd a fiatal, Babits tekintélye ellen fiúilag lázongó új nemzedék elbeszélői? Móricz persze most sem tud szabadulni attól, amit a legmaibb jelen társadalma eléje állít, de azért – s ez is bizonyság arra, hogy Trianon virtuálissá tette az érdembeli társadalmi mozgásokat – a Kivilágos kivirradtig, az Úri muri vagy a Rokonok bízvást „visszahelyezhetők” volnának a Tisza Kálmán-i meg az azt követő évekbe. S mennyi nála az alanyiság, a történelem, az örök egzisztencialitás, minden, ami nem a jelen, nem a jelen szociologikuma. Légy jó mindhalálig – nevelődési regény a múlt század végéről, Árvácska – a kivetettség örök nyomorúsága, vallomás magának a létezésnek a veszélyeztetettségéről, részvét és caritas, az Édes Anna párdarabja, amely ugyan frivolan datálja a maga regényidejét, de az írói ihletet nem Kun Béláék meg a közpolitikai következmények diktálják. A XVI–XVII. századi Erdély – ide fél mondatos megjegyzés sem kell. Meg ahhoz sem, hogy a második világháború közeledésekor ez a nagy író nekifog Kemény Zsigmondot „olvashatóbbá” tenni, mert fontosabbnak véli, hogy a fenyegetett magyarság a Rajongókat olvassa, mint további leleplezéseket az élősdi vidéki urakról. S a nagy beszámoló, a félelmetesen andalító „karriertörténet”, A boldog ember (1935!) utolsó fejezete így zárul: „Augusztusban kitört a háború. Vége vót a boldog életnek.” S az epilógus legvégének elbeszélői fohászát így közvetíti a Magyar Remekírók sorozat „örökérvényűnek” szánt kiadása 1979-ben: „Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában elég, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett hazában.” A „megtöretett” szó után még három jelző szerepelt (volna), ha az újabb kori cenzúra nem lett volna résen (s nem bírta volna az író jogutódjainak hozzájárulását): „kis, trianoni, csonka”.

A Halálfiai is befejeződik 1919 előtt; Kosztolányi Rómába vonul vissza, meg a millenniumi Magyarországra Szabadka-regényeivel; Tersánszky Kakuk Marcija kitáncol a rendből, és kópéregénynek álcázza magát; Füst Milánnak és Szentkuthy Miklósnak a magyar epikai hagyományokkal radikálisan szakító könyvei, a modernitás olyan alapművei, mint A feleségem története vagy a Prae, hogyan is kapcsolódnék a magyar polgárosodás dilemmáihoz… csak nagyon erős áttételeken keresztül; Nagy Lajostól a Budapest nagykávéház akváriumi riport; Tamási Áron fölkavaró könyvének, a Címereseknek a „leleplezését” Erdély elveszítése billenti a nemzeti fatalizmus dimenziói közé (mintegy újraírásaként Rákosi Viktor 1903-ban kiadott könyvének, az Elnémult harangoknak). Dérytől A befejezetlen mondatot túlzott ideológiai elkötelezettsége teszi bizonyos mértékig kétségessé, viszont a polgárosodó paraszti világról igen fontos híradással jön Németh László a Gyásszal, majd az Iszonnyal.

Az igazi polgári tematika, miliő és lélektaniság – jelentős műben – talán csak Szerb Antalnál (Utas és holdvilág) és mindenekelőtt az újra – évtizedes hallgatás és elhallgattatás után – mind népszerűbbé váló Márainál mutatható fel. Két apró szövegtény talán ideállítható a kanonizálódott Egy polgár vallomásai mellé, mintegy illusztrálandó irodalom és (nemzeti köz)élet viszonyát a két egymást oly sebesen követő háború közötti „polgári békeidőben”. A művet (regényt?) 1934-ben közli a Nyugat, s az első részlet előtt egy visszatekintő szerkesztőségi cikk – egyikeként a kor polgári irodalmi önreflexióinak – azt állítja, hogy a világháború után az irodalomtól két dolgot várt a publikum: szórakoztasson, és narkotikumként hasson. (Ezzel szemben a Nyugat és a tradicionális értékekre ügyelő polgári literátorok…) Ez az egyik, a másik az, hogy Hevesi András nyomban a mű megjelenését követően bírálatot közöl a Nyugatban, ezzel a meglepő mondattal zárva cikkét: „A Polgár vallomásaival az utolsó pillanatban, kapuzárás előtt megindult a polgári irodalom Magyarországon.” Egy hiteles polgári író állítja ezt – a mai olvasót erősen frappírozva –, akinek nem stúdium és olvasnivaló volt – ekkor – a „polgári irodalom”, hanem személyes élettét is. Utolsó, első? Napjainkban Ambrus Lajos – a múltat végképp „befejező” Krúdy Gyula szerény, de nem méltatlan utódjaként – meg-megtalálja egyes emberfajták utolsó példányait a XX. század második felében. Az utolsó betyár és Az utolsó huszár mellett ott a kisesszé az utolsó polgárról is. Kiről? Márairól természetesen. („Bölény a mi kis ezredvégi rezervátumunkban – polgár.”)

Egy civil időszak zárul (hosszú időre? véglegesen?) ezzel a „kezdettel”, amikor a polgár mint „műtárgy” megpróbálta kifészkelni a maga helyét a „nemzetvédelem” és a „népismeret” mint az irodalmat meghatározó korszükségletek mellett, hogy végül is arról beszélhessen, ami a modern polgári elbeszélés dolga: az egzisztenciáról. Az individualitásról és a személyiség önmeghatározásának és önkifejezésének lehetőségeiről. Mit sem sejtve arról, hogy a minden korábbinál pusztítóbb világégésre miféle évtizedek következnek majd.

A véletlen műve, amit persze „bizonyos látószögből” aligha ítélhetünk véletlennek, hogy mind az első, mind a második világháborút követő időkből egy-egy „Polgári kiáltványt” őrzött meg a könyvészet a magyar polgárság múltját búvárlók számára. Az első a Magyar Polgári Blokk kiadványa (Karinthy Frigyes, Lengyel Menyhért, Pünkösti Andor és mások tollából), a másodikat a Független Kisgazda, Földmunkás- és Polgári Párt jegyezte. Az első világháború után íródott manifesztum a „szolidarista tervgazdaság” jegyében adja elő eszméit, a második világégést követő dolgozat alcíme szerint: Századunk eszmefejlődési irányzatának körvonalazása. Nagyon különböző a két írás szerzőinek filozófiai-társadalomelméleti felkészültsége, a művek eszmeköre és igényessége, mondani sem kellene, hogy Karinthyék írása a jelentősebb szellemi teljesítmény, ám ha körülöttük látjuk a kort, s mindazt, ami utánuk következett – mindkettőt egyaránt a XX. századi magyar polgári idealizmus emlékezetre méltó, szép és naiv, szinte reformkoriasan harsány meg érzékeny és reménytelen emlékeként lehet ma már csak olvasni. Egyik sem nélkülözi a pátoszt, egy volt ország füstölgő romjain. Karinthy és barátai így kezdik szövegüket: „Polgárok!… A Ti mérföldes lépéseitek vitték századokon át előre az emberiséget, Ti teremtettétek a technika és művészet halhatatlan alkotásait, a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméivel Ti regeneráltátok a régi Európa vérkeringését, Ti tártátok fel, Ti igáztátok le a természet rejtett erőit és Ti fogjátok az új káoszból új utakra vinni a társadalmat! Hirdessétek, hogy a polgár fogalma nem osztályfogalom. Nem elválasztja, hanem összetartja a társadalom különböző rétegeit az emberi szolidaritás jegyében. Polgár a munkás is, aki…” És így tovább, és így tovább. Addig, amíg az ismeretlen kisgazda-polgár 1945-ben folytatni nem kezdi ugyaninnen, ugyanígy, csak gyöngébb stílusban és esendőbb olvasottsággal a mondatok mögött: „Polgár minden ember, akit születésével nyert jogalanyisága társadalmi alkotó szerepre rendelt”, tehát a „társadalom testi és szellemi dolgozói” az azonos „kultúrmeggyőződés” zászlaja alatt hozzák működésbe a „szabadságból és szeretetből fakadó teremtő emberi erőt”. „Sorsotok irányítói vagytok” – közli a megszólítottakkal, de nem valószínű, hogy ezt az álláspontot egyeztette volna pártja koalíciós partnerével, a kommunistákkal, de a szovjet katonai megszállókkal sem…

A kommunista rezsimek, amelyek – közhely – úgy is értelmezhetők, mint tudatos-öntudatlan modernizációs kísérletek az elhalásra „ítélt” kapitalizmussal szemben, színre lépésüktől szisztematikusan felhasználtak minden olyan hatalmi technológiát, a francia forradalom által sugalmazottaktól a vallási ortodoxia és a távol-keleti despotizmusok által kifejlesztettekig, amelyek a hatalom és az alávetettek „kétosztatú” társadalmi modelljének kialakítására alkalmasak, és fenntartásához szükségesek. Minden eszközt helyénvalónak tartottak, amely arra szolgált, hogy szociális áttételek és ideológiai közvetítők nélkül gyakorolhassák a hatalmat az alattvalóként kezelt, ám az ideológiai lózungok szerint a jövő zálogát képviselő és az üdvtörténeti végkifejlet közeledésével kecsegtetett néppel szemben. A nemzeti közösségek mindennapjait determináló, hazugságokkal álcázott erőszak mindent kétértelművé tett: az „egyenlőség” eszméje mindent jelentett ekkor, csak nem egyenjogúságot; a „kollektivitás” is önmaga ellentétét, hiszen a közösséget alkotó egyének személyiségének felszámolását célozta; a „népboldogítás” mindenre ügyelt, kivéve a nép boldogulását; a „béke” azt, hogy a mindennapok is militarizálódtak (csináltak közhasználatra ilyen szót is: békeharc); a „szólásszabadság” a cenzúra addig rémálmokban sem látott totalitását – s lehetne sorolni a végtelenségig. Hogyan is írta – az antiszemitizmussal igazán nem vádolható – Lesznai Anna (N. B. Moscovitz Amália) 1945 „auftaktjáról”, 1919-ről valamikor (talán) az ötvenes–hatvanas években New Yorkban, ahova kivándorolni kényszerült felföldi parasztjait követte, hogyan is mondatta egy Jászi Oszkárt-Lukács Györgyöt formázó regényalakjával? „Ezek (!) azt hiszik, hogy az emberi fejlődésnek nem kell gyökér. A levegőbe építik délibábos, lehetetlen megváltásuk tervét… folyton az apokalipszis lebeg előttük, amelyet majd egyszer, a »gonoszok« halomra pusztulása után, valami kegyetlen üdvösség fog követni… Fanatikus, ózsidó eszmekörből merített álmok!”

Mindez természetesen azt jelenti, hogy a kommunista-államszocialista szisztéma fő ellensége az a réteg volt, amelynek volt öntudata, amely hitt az egyéniségben, amely hitt a társadalmat szervező eszmék létjogosultságában, a törvényben, a tulajdonban, a közmorálban, a hagyományban, az alkotás szabadságában, bízott az emberi kezdeményezőképességben, a civil szerveződés és véleménymondás jogában, ha nem volt föltétlenül hívő, akkor is tudomásul vette és pártolta az egyházi intézményrendszert, s hitt bizonyos csoportérdekek érvényesíthetőségében, meg abban, hogy az állampolgárnak nemcsak joga, hanem kötelessége is az államhatalom folyamatos kontrollja stb. stb. A fő ellenség tehát a polgár volt, bár jobb szerették a szót összetételek formájában használni s így dehonesztálni: kis-, nyárs-, nagy-, világ-. Burzsuj – ez volt a legnépszerűbb megjelölés. A francia alapszó eloroszosításával.

A modern háború oly módon tükröződése a tömegtársadalom életének, hogy az egyén ott is, itt is végtelenül leértékelődik. Csak a populáció marad, a szervezetlen közösség, emberek halmaza, amely esetleg egy országnak vagy nemzetnek lehet névadója, egy-egy hely lakossága, egy-egy emberfajta. Borzalmas belegondolni, hogy a második világháború veszteségei, a magyar népesség milliós nagyságrendű pusztulása – a fronton, az ostrom alatt, az utódállamok bosszúhadmenetei során, a német megsemmisítőlágerekben, a meneküléskor, a szétszóratásban –, a nemzeti önbizalom felszámolódása, mindenféle kollektív „növésterv” (Németh László szava) értelmetlenné válása, ezen túl a városok – a polgári élet kereteinek – lerombolása, a tárgyi kultúra zömének felszámolódása, a totális tulajdonvesztés, a kultúra és a művelődés intézményeinek szétzúzása ugyancsak kedvezett a hatalom új, Magyarországra kívülről érkezett birtokosainak, a szomszédos szláv nagyhatalom rezidenseinek. Bizonyos értelemben és rövid ideig melléjük sorolhatjuk annak az első generációs plebejus értelmiségnek agresszív és hangadó részét is, amelyet megejtett az új idők harsány chiliazmusa. Idevéve az „eszme” megszállottjaként viselkedő holokauszt-túlélők rendészeti-közéleti reprezentánsait is. (Akik nem vállalták a rokonságot azzal az elfoszló nőalakkal, akit Csanádi Imre örökített meg felejthetetlenül a Gettóba hurcolt polgárlányra című szonettjében: „A szobrocskát, a két kis ösztövér / bronz testű szarvast (azt motyogta: attól / fájna megválni) – odahagyták mégis…”) Ennek a polgárellenes „polgárságnak” – a „fényes szellők” nemzedékének – története és lehanyatlása, pusztulása és beolvadása az irodalomnak és a filmnek is nagy témája az 1960–70-es évektől. (Igazából mint „téma” máig sincs megnyugtatóan feldolgozva.) Egy fizikai állapotában és hitében, eszméiben és önbizalmában elroncsolódott országot kaptak tehát birtokul – és kísérleti terepül – a hatalom új, felkéretlen, mandátum nélküli, minden tekintetben illegitim birtokosai. Egy olyan országot mindazonáltal – jólesik megismételni –, amely, ameddig viszonylagos szabadsággal szavazhatott, döntő többséggel elutasította az új rezsimet, s amelynek fele vagy talán kétharmada – napjaink egyik legkiválóbb társadalomtudósa szerint – „polgári típusú vagy aspirációiban polgárosodni kívánó egzisztenciákból” állt.

Nyilvánvaló volt, hogy a polgárellenesség már a kezdet kezdetétől civilizációellenességet és társadalomellenességet jelent: miközben a polgárias parlamentarizmus még – úgy-ahogy – működik, ezrével tiltják be a helyi önszerveződés fórumait, az egyesületeket, klubokat, szövetségeket, olvasóköröket. Azután radikálisan változtatnak a tulajdonviszonyokon, a numerus clausust idéző, de annak érvényesítési körét erősen kiterjesztő intézkedéseket vezetnek be a felsőoktatásban, a zömmel alulról „szerveződő” Eötvös-kollégium mellett bezárják az egyházi iskolákat, ahol jóra neveltek jól, hogy olyan tanintézetek szerveződjenek, ahol rosszul okítsák a mindent átható ideológiától kétes értékűvé vált tananyagot. (Majd – ez a végső hullám – a hatvanas évek elején nyugdíjazzák a korhatárt éppen elért férfi tanárokat, akik önkéntelenül is képviseltek valamit a polgári közelmúltból, annak ellenére, hogy latin–német szakosként oroszt kellett tanítaniuk, jönnek a „pedfő”-végzettségű fiatal női tanerők, akik túlfűtötten énekelnek majd a fáklyás felvonulások első sorában március 21-én, a Köztársaság téri koszorúzáshoz vonulva, azután meg itt a koedukáció, a KISZ, a „Szerbusz, elvtárs, kérsz bambit?”-féle iskolai közélet.) Elpusztítják a zavarba ejtően okos könyveket, cenzúrázzák és átírják a történelmet, lehetetlenné teszik az egyházak és a szabad – például a művészi – egzisztenciák működését. A nemzeti vagyont eltulajdonítják. A nem kedvükre valókat kitelepítik és elítélik. Mindennemű spontán emberi tevékenység, mindennemű csoportképződés – ideértve a családot is – gyanús, mindennek a nyilvánosság előtt kell működnie, a hatalmi terrornak kiszolgáltatva. Az információáramlást egyirányúsítják, az információt elképzelhetetlen szigorral egyneműsítik. (Emlékeztetőként: nemzeti könyvtárunkban 2000-ig megvolt a „zárt anyagok” részlege, más néven ugyan, mint korábban, de a nevedet fölírták, ha beóvakodtál kérni valamit.) Az ország bezáródott. Rezervátum lett. A múltat végképp el kell törölni. Újra megszakad a történelem.
S az is eltorzul, ami jónak és hasznosnak ígérkezik. Elég arra gondolni, csupán a „magyarságkezelést” illusztrálandó („Ad notam”… Esterházy Péter: Így gondozd a magyarodat), hogy mi történt falun az oly igen várt földosztás után több hullámban a világháborútól napjainkig (s milyen százados előzmények és váradalmak, mennyi elhalt „modernizációs”, korrekciós, önszerveződési kísérlet után), hogy egy jellegzetes, körültekintően és természetes módon, százados tempóssággal szerveződő agrártársadalom miként számolódott föl, s váltak résztvevői műveltség- és távlathiányos, minden tekintetben kiszolgáltatott alkalmazottakká, akiknek nagy része lumpenizálódóban volt, van és lesz, zöme pedig már a családi és egyéb helyi közösségi hagyományokkal is szakított, azokkal az irányadó eszmékkel és normákkal, amelyek ezt a mindig is kiszolgáltatott réteget századokon át túlélni segítettek. Még Márai Sándor is, aki nem éppen a magyar vidék küldötte volt az irodalomban, s aki nem állhatta a „népiek” társaságát, felejthetetlen mondatokat ír le közvetlenül a háború vége után naplójában a saját földjét bizakodva művelő parasztról – a kolhozokról már csak hallomásból értesülhetett.

„Jugi impatiens, libertatis incapax” – olyasvalaki, aki az igát elviselni képtelen, a szabadságra mégis alkalmatlan. A magyarságról magáról mondták ezt morgolódva és ironikusan „honjaink” szabadelvűbbjei a harcos fellángolások múltán a csöndes békeidőkben. Igaz is lehet, lehetett valamikor ez a paradox állítás (legalábbis hol az egyik, hol a másik fele inkább), de az 1956-ot követő „konszolidációtól” a rendszerváltozásig biztosan csak a mondás második állítása érvényes. A szocializmusban szocializálódott magyar populáció elhitte, hogy nincs iga, vagy talán még inkább azt, hogy egymás mellé vannak befogva a hatalom és a nép, mert az orosz, meg általában „a politikai realitások”, ezt követelik. Az R. apánkat követő K. apánk azért hunyorog a szemünkbe a kor nagy felfedezésének, a televíziónak május 1-jei kívánságműsorai előtt, hogy tudjuk, hogy ő is tudja, hogy tudjuk, ha a Hruscsov nem volna, meg a Honecker, meg a Zsivkov… Hazugság persze az a rendszerváltó pártszólam, hogy mindenki vétkes volt, aki itt élt, már csak azáltal, hogy élt, hiszen hogy élhessen, kénytelen volt kompromisszumokat kötni, egy követ fújt, haszonélvezett. Hazugság – bármennyire is harsányan mondogatták-mondogatják bizonyos rendszerváltoztató (a rendszerváltoztatás politikai lehetőségeinek kihasználhatásáért olykor minden erkölcsfélét sutba dobó) politikai egyletek és irodalmi segédcsapataik, hazugság, mert összemossa a hatalom gyakorlóit és a hatalomnak kiszolgáltatottakat, ugyanakkor tovább erősíti a „bűnös magyar” klasszikusan keleties kommunista vádját („ahol a legtöbb feljelentést kapta a Gestapo”, „Hitler utolsó csatlósa”, ezek – ti, mi – zsigereikben rasszisták, kirekesztők, zsidófalók), hazugság – és mégis: ennek ellenére állítható, hogy az 1960–80-as években a magyarországi közmorál történelmi mélypontra süllyedt.

Minek eredménye ez az erkölcsi állapot, amely a magyar társadalmat – mint nemzetet – oly gyanútlanná és tartózkodóvá tette a rendszerváltozás kezdetére, hogy „kénytelen volt” értelmiségi (polgári) csoportokat „megbízni” önmaga képviseletével, hogy a kezdeti hevület és furor (1988–90) csöndesedésével minden rendszerváltoztató eszmének hátat fordítson, ideértve például a határon túli magyarság jogi, morális és lelki támogatását, egy okos, korszerű és megvalósítható kultúrnemzet-elgondolás jegyében, ide az orosz megszállás tényét, a közszabadság ügyeit, 1956-ot, és általában a civil létet kétszáz éve meghatározó európai, tehát polgári eszményeket? Hogy fogékony lett a legnyilvánvalóbb demagógiára, s azzal indulatilag is azonosulni tudott, mint például a már-már államellenes zendüléssé fajuló kormánybuktatónak szánt puccskísérlet, az úgynevezett „taxisblokád” esetében? Hogy a paternalista államszocialista rendszert – a legközvetlenebb és közakarattal elítélt múltat – magához illőbbnek, kedvére valóbbnak, érdekei szerintibbnek vélelmezte két parlamenti választáson is annál, amit 1988–1990 megcsillantott előtte. Hogy a ma és a holnap újra eltüntethette a múltat, s érdektelenné
tehette a jövőt. Hogy újra és megint készületlenül érje majd a magyarságot az ezredelő nagy
kihívása: a globalitás intézményesülése és kiterjedése a mindennapokra.

A magyar történelmi tudat a katasztrófákat követő ilyen-olyan szabadságfokú békeidőkben kedvvel és bő szóval elemezte az okokat, s nehezen állta meg, hogy a nemzeti múlt legtávolabbi ismerni vélt idejéig, sőt a mitikus előidőkig vissza ne nyúljon a folyamatos nemzeti tragédiák titkos motívumait keresendő. Akár az egész közösséget pusztulásba taszító hun testvérharcig, akár a Kárpát-medencében meggondolatlanul hont alapító Árpádig, aki nem vezette a rábízottakat még odébb nyugatra, akár Szent Istvánig, aki Európa érdekeit képviselve megroppantotta az ősi magyar gerincet. De elég a kiegyezésre gondolnunk, ahogy ezt tették Németh Lászlóék oly sokan, az azt követő boldog kábulatra, amikor azt hihette a nemzet, hogy többé már nincs szükség távlatos elővigyázatosságra, majd elég eszünkben tartani a következményeket, a leírhatatlan háborús veszteségeket, Trianont és az orosz megszállást.

De gondoljunk csak – elég, ha most erre emlékezünk a lappangó és nyílt polgárellenesség okain tűnődve – 1956-ra, a magyarság XX. századi tragédiái közül a legutolsóra, amely ugyanakkor s egyben a magyar szabadságküzdelmek méltó betetőzője is volt. S amely mint tragédia teljesítette ki azt az évtizedet, amelyben a kommunista uralom a magyar történelemben példátlan s minden tekintetben természetellenes módon tette kérdésessé a legalapvetőbb közösségi és individuális értékeket. 1956 harci halottai, a megtorlások tízezrei (ne csak a harcokban elesettekre és a kivégzettekre gondoljunk, hanem azokra is, akiket évtizedeken át „számon tartottak”, akiknek a sorsa ezért úgy alakult, hogy még utódaik sem gondolhattak-gondolhatnak „polgári” karrierre), a menekültek százezres tömegei „után” egy olyan ország maradt itt, amely egy dolgot akart, s ebben egyetértésben régi-új uraival: felejteni. A feledés tavába süllyedteket „lótuszevőknek” nevezte – emlékezhetünk – a XX. század elejének polgári művészete, amely a szépség és a halál jegyében állt. Talán nem is csak érezve, hanem tudván tudva is, hogy végóráit éli. Most? Felejteni, hogy élhessen, hogy megmaradhasson alig emberhez-polgárhoz méltó módon, ama „vegetatív” életformát idézve, amelyről Jókai tudósít felejthetetlenül Az új földesúr első lapjain. Csak az életre lehetett gondolni, a holnaptól holnapig tartó túlélésre. És csak némileg túlzás azt állítani, hogy ha nincs az emigráció magyarsága, akkor húsz-harminc év elteltével már híre is alig maradt volna 1956-nak. Nem voltak gyászfátyolos kegyelettel számon tartható napok, ha a családok gyászoltak is, arról a szomszédnak nem volt szabad értesülnie, sehol a megkoszorúzható mártírsírok, nem voltak közös megemlékezések, nem másolgatták titokban a Jókai-féle Csataképek vagy A bujdosó naplója új változatait, nem születtek lírai allegóriák, mint Tompa vagy Arany tollán 1849 után. Kuruc kesergők sem íródtak, s nem kellett betiltani a tárogatót, mint Majtényt követően. Lehetetlen nem emlékeztetni itt a mottóban már idézett Kölcsey-esszére, a katasztrófa háromszázadik évfordulójától ihletett Mohácsra. Mely dátum az emlékezőből olyasféle érzelmeket válthatott ki, mint az első és a második világháború meg az utóbbira következő ötödfél évtized a mostani századvég értőbb és érzékenyebb magyarjaiból: ez az esemény, ez a század „e nép múltja és jövője közé úgy állott, mint keresztülrohant tenger az általa különszakasztott két világrész közé…”. A hazafiság elképzelhetetlen a hagyományok átadása nélkül, a nagy nemzeti elbeszélés, a sok-sok családi mesemondásból összefonódó nagy nemzeti történet hiányában. „A haza múlt kora olyan, mint a szeretett atya élete, minek történeteiről ősz korában körüle tolongó gyermekeinek beszél… Ő elhúny, de harcai, veszélyei, fájdalma és dicsősége gyermekeire maradnak osztályrészül. Ezek emlékezete köti öszve az élőket az elnyugodottal továbbra is; és e kötelék az egymásra következő nemzetségeket szellemi kapcsolatban tartja öszve… Ily öszveolvasztó, ily egyetemi ingert adó a hazai régiség és történet.” Kölcseyt olvasva nem mondható más, mint az, hogy az irodalom is felejtett, felejteni látszott, azaz – legyünk méltányosak – megpróbálta rossz közérzetét úgy „tematizálni”, hogy a tabukat eleinte csak horzsolja, lassan-lassan merészkedve mind előbbre a titkok feltárásában és a tiltások kérdésessé tételében, oly beszédmódokkal kísérletezgetve, amelyekben a jelölő olyan jelentésárnyalatokra is kiterjeszkedni próbál, amelyekben ott a „rejtőzködő lényeg”.

Terror és amnézia penetráns elegye és az ezt elfedni próbáló hamis ideológia virulens indoktrinációja köti össze az 1956 utáni „konszolidációt” az 1956 előtti évtized nyíltabb és vállaltabb embertelenségével.

Az amnézia kiteljesedését nemcsak a gerincroppanás zajának halkulása jelezte – közrejátszott benne egy generációs tény is. 1956 és a megtorlás a fiatalok között végzett jóvátehetetlen irtást: olyan utód nélküli ifjak pusztultak, tűntek el, akiknek szülei az 1970–80-as években maguk is eltávoztak. Aki járt kint a Kerepesi temetőben az 1980-as évek közepén, a 25–30. évforduló táján – egy búcsúpillantásra: nagyon közeledett az ún. „kegyeleti idő” lejárta, amikor is félő volt, hogy újra „hasznosítják” a sírokat –, az ott, a forradalmárok parcellájában gondozott sírt már nemigen talált, elvadult bozótot zörgetett az októberi szél, vadrózsák magházát ropogtatta a megállt idő. A néhai s lassan névtelenné vált hősök csak a tőszomszédságukban nyugvó hajdani kormányzóval, az emigrációból holtan megtért Kossuthtal társaloghattak a „méltányos” és „méltó” utókorról. A nagy magyar demokrata polgárral azok, akinek nem adatott meg, hogy polgárként kipróbálhassák magukat. 1956 emlékét hiába emelte a nemzeti ünnepek sorába az új rendszer, ma sem könnyű ünnepelni, hiszen nincsenek „támpontjai” a személyes büszkeségnek és gyásznak, jó, ha fél tucat névre emlékezünk, s a hősi és gyászos mítoszokat oly igen kedvelő magyar literatúra maga sem sietett az idők és a felnövekvő korosztályok támogatására. S hány közepesen művelt ember tudatában keveredik össze november negyedike november hetedikével… A forradalom vers-emblémája, Illyés rapszodikus mondattelevénye a zsarnokságról fél évtizeddel a forradalom előtt született… (Arról már nem is beszélve, hogy a rendszerváltozás után hatalomba került pártok nem mindegyikének állt-áll érdekében 1956 igazságainak emlegetése. 1867 után a távollétében halálra ítélt gróf Andrássy Gyula lett Magyarország miniszterelnöke, nem Haynau valamelyik alrendű pribékje vagy a Cabinet noir sokadrangú, ám hangyaszorgalmú, és mint lelepleződésekor nyilatkozta, keblében honfiúi és reformista érzelmeket melengető hivatalnoka.)

Említendő persze – a polgárosodás folyamatának megszakadásáról beszélve – az is, hogy a feledés-felejtetés már a második világháború után elkezdődött. A „felszabadulás” után negyedszázadig viszonylagosan tisztességes szó még „rekviemet” sem mondhatott a háborúba sodródott Magyarországért. A családok is jobbnak látták, ha hallgatnak, még önköreikben is. Pontosan hatvan évet kellett várni arra, hogy postabélyeg örökítse meg a II. magyar hadsereg pusztulását. (De hát ki ír már manapság levelet…?) Megszakadt az a nagy magyar „elbeszélés”, amely folyamatosan mesélődött, ha a török, ha a labanc volt is az úr. Mondák, legendák, anekdoták, mesék, hősköltemények, lendületes és borongó lírai versezetek formálták azt a tudatot, azt a nemzettudatot, amely a legutóbbi félszáz év alatt oly lehangolóan kiüresedett.

A felejtésnek efféle „ideologikus” motivációi mellett a magyar társadalmat mételyező másik tényező maga a hatalmi praxis, azon belül is az a szisztematikusan vitt település- és egyházpolitika, gazdaság- és kulturális politika volt, amely minden, valóban minden eszközzel azon munkálkodott, hogy a mindennapi élet minél kevésbé kötődjön állandó helyhez, hierarchizált közösséghez és (tehát) századosan elfogadott értékekhez. Indokolhatták ezt a politikát gazdasági kényszerek és a megálmodott (a rezsim által megálmodottnak mutatott) jövő késztetései – ma már nyilvánvaló a szándék és a cél: a létezés rendjének szétrombolásával lehetetlenné tenni azt, hogy a civil értékek és igények akár csak megfogalmazódhassanak is.

Elég újra a magyar vidékre gondolni. A termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok fundálása mellett fölhozhatók ugyan racionális (össztársadalmi, ezen belül hangsúlyozottan: városi) érdekek, de létrehozásuk módját semmiféle politikai etika nem mentheti, és a következményt sem a közösségi, a nemzeti tudatban: ez a kollektivizálás hosszú távon, talán végérvényesen, felszámolt, érdektelenné és haszontalanná tett minden személyes-családi-kisközösségi tapasztalatot arról, hogy a tulajdon, a saját föld tudata milyen munkamorált követelt, s ez a morál miként határozta meg a falusi közösségek életét, a közösség oly sok ünnepi lehetőséget és távlatosságot is tartalmazó önszerveződését. Téeszek, a vezetők bugris úrhatnámkodása, hibás tervszámok, csökkenő dotáció, elvándorlás, munkásszállás, falupusztulás és városrombolás, sarjadzó – mennyi minden szépet és jót ígérő – lakótelepek, betonból, azbesztszigeteléssel… A „konszolidáció” civilizációs vívmányai hogyan hatottak a családi életre és általában a közerkölcsre, tudni való. A lakótelepek meghatározta életszerkezet mit tett az emberi kapcsolatokkal, hogyan alakította át a mindennapok viselkedési formáit, és miként a szabadidőét, ezt is tudjuk. Érdemes volna feltenni a kérdést itt az ezredfordulón, gondolva országdarabolódásra, emigrációs hullámokra, a háború és a béke pusztításaira, hogy vajon hány magyar ember él még ott, ahol a déd- vagy öregapja el van temetve, vagy ahol őt keresztelték. Pedig a magyar társadalom – nem úgy, mint, mondjuk, az amerikai vagy a „birodalmi” angol – nem mozgékony, szeret vagy szeretett kötődni a földhöz, a helyhez, a régióhoz, az emberi szemmel átlátható kis hazához, a táji géniuszokhoz.

Hol itt az irodalom helye, és hol a polgárságé? Aligha van szükség arra, hogy teoretikus közhelyeket mondjunk fel a társadalmi stabilitás és a tervezhetőség, a közszabadság és a nemzeti létkeretek, mondhatjuk talán nyugodtan, a nemzeti élettér biztonságos megléte és a polgári állapotok gazdagodása tárgyában – elég a nagyon nyilvánvaló tényekre gondolnunk, ha a polgárellenes kor polgártalanított vagy – passzív grammatikával – polgártalanodott irodalmát vesszük szemre.

Miféle tapasztalatokat – látványt és szavakat – kínált a kor az irodalomnak, a megfélemlített, a teljes igazság elhallgatására kényszerített és gátlásos, de mondanivalótól feszülő elbeszélésnek? Az 1960–70-es években lakhelyeikkel együtt jórészt eltűntek azok az öregek is, akiknek még személyes emlékeik voltak a polgári világról. Ők maguk voltak egyszerre emlékek és emlékeztetők, ha nem is szóltak már sokat. Ahogy sáljukat megkötötték, kalapjukat feltették, ahogy a zakóujjukból kivillant az óezüst mandzsettagomb, amilyen idegenkedve beléptek egy új hivatalba vagy boltba, ahogy hosszú hajú unokáiknak felemlegették a régi borbélyboltot, ahol minden „stammgasztnak” saját fésűje és borotvája volt, ahogy az elefántcsont gyűrűből kibontották a damasztszalvétát, hogy még reggelinél is a térdükre terítsék (étkezés után soha nem hajtva össze azt), s ahogy szemérmesen emlegették a szép emléket: a főtéren előre köszönt nekik a rendőr. Azon idők éltek bennük, amikor a „fekete” mellé soha nem felejtett el egy pohár vizet is kihozni a felszolgáló. Tudták, hogyan kell kezet csókolni, a hölgy kezét faragatlanul fel nem emelve, ám mégsem görbedve meg túlzottan, hol a tartásnak az a meghatározhatatlan helyzete és pillanata, ahol és amikor megnyilvánulhat az önmagát kinyilvánítani kész férfias erély és hódolat, soha nem kértek aperitifnek konyakot, de tudták, hogy a pincér nem hibázik, ha a leves után sört kínál, ám csakis pohárba kiöntve és tálcán feladva, tudásuk része volt, szép és holt tudás, hogy a fehérborra nem szabad rátölteni, de – osztrák hagyomány – a vörösborra igen, hogy sajthoz nem nyúlunk villával, de rákhoz, spárgához és virslihez nyugodtan kézzel. Idők, idők… ahogy háziasszony anyánk kalapban és kesztyűben egy szép „slusszt” vagy „pauflekket” kért a hentestől. Ki tud már utánuk, e szép ősz urak (polgárok) után, megkötni egy csokornyakkendőt, a hajdani hölgyeket utánozva úgy kalapot próbálni, hogy az eladó is el legyen ragadtatva, noha tudja, nincs esélye a vásárlásnak, ki tud úgy rendelni egy étteremben bármily szerény ételt s hozzá „sima” vizet, hogy a pincér kezét-lábát törje az igyekezettől, ki tudja felsorolni a hatvan- – na hány is? – egynéhány magyar vármegyét, ki tudja felidézni: hogyan pillantott végig az osztályon a görögtanár a cvikkere fölött, kinek köszönt oda Karinthy a Hadik kávéházban, a vice mindennap felmosta a lépcsőházat, a világháborús – Doberdo… – rokkant trafikjában vették a dohányt és a cigarettapapírt, hogy majd a „zsúr” előtt a lányok pár tucat cigarettát töltsenek a gavalléroknak, „hűlznivel” persze (bár inkább „hűzni”-nek mondva), és hát milyen volt a zsidó boltok szombati csöndje, miután előtte este hazavitték, ide-oda köszöngetve, a péktől a kendőbe takart sóletet?

A tudást, ezt az öntudatlan polgári ismerettömeget a tárgyak is őrizték, amelyek már nem fértek el az új lakótelepi lakásban, amelyek elpusztultak az állandó költözködéskor, a családbomlások alkalmával, vagy amelyeket egyszerűen avíttnak és nevetségesnek hirdetett a csővázas, neonfényes „rekamiékba” és „fotelokba” telepedett, a kor nagy csodájának, a televíziónak a képernyője elé színes celofánt ragasztó – színes tévé magyar módra! –, a táncdalfesztiválokon buzgón szavazó, csehszlovák mackóban endékás Trabantot mosó lelemény és korszerűség. Zongorák (a háború végét az jelenti Jékely Zoltánnak, hogy egy kis budai téren tankok roncsai, hevenyészett sírok, tört fák fölött váratlanul zongorahang csendül-zendül fel), könyvek – talán köztük Az otthon, ez a zsinórmértéknek szánt irodalomközeli alkotás, Wohl Janka munkája, abból az évből, amikor Mikszáth berobbant az irodalmi és közéletbe –, a Vasárnapi Újság, a Tolnai Világlapja bekötött évfolyamai, a Klasszikus Regénytár vörös sorozata, a szabadságharc monumentuma, az ötkötetes nagy „Gracza”, maguk a metszett üveges könyvszekrények, amelyeknek zárható részében bizonyos francia regények és bizonyos orvosi könyvek rejteztek a kamaszkíváncsiság elől, és emlék-kagyló, kristályok, márványlapos trümók, háromajtós szekrények, hatalmas ágyak ónémet stílben, meg-megtorpanó faliórák, a dédmama nászajándéka még Gölnicbányáról, utazások hordalékai, képeslapok a világ minden tájáról – magyarul és németül –, receptgyűjtemények, a tükörkeretbe tűzött menyasszonyi csokor, poharak a vitrinben – karlsbádi, herkulesfürdői, pöstyéni, sorrentói emlék –, öregapánk obsitja, a grószika vízfestékkel retusált menyasszonyi képe, az ágy fölött kegyes és hősi ábrázolatok, Munkácsy valamelyik Krisztusa, a Feszty-körkép részlete Árpád apánkkal, Az aradi tizenhármak, Petőfi halála és Görgey álma, az első világháborús szövetséges uralkodók – a német császár, a török szultán meg a mi Ferenc Jóskánk – hármasképe (ennél persze tovább nyúlt a családi magántörténelem), a kisvárosi pincék és a módos paraszti padlások rejtélyes tárgyai, háborúktól megviselt könyvek, saját ex librisszel, netán az úri kaszinó vagy a polgári egylet, vagy a gazdakör pecsétjével, a fürdőszobában duruzsoló, fával fűtött, hatalmas, bordázott rézhenger, „Dr. Noseda” nézett ránk apánk fürdőszobai alkalmatosságai közül a borotválkozókrémes pléhdobozról, a vízcsap a konyhában („Mayer Ottó öntvénygyára”), amit természetesen „auszkusznak” mondott mindenki, régi térkép, rajta egymáson-egymásban a nagy és a csonka Magyarország, a négy sarkán „Nem, nem soha!”, a kredencben a kézművesség hajdani csodái, a süvegcukortörő, az almamagházazó és a meggymagozó, egy karszalag, „Dunaszerdahely ismét
magyar!” felirattal, a családi bibliában a nevek, és mindenféle pénzek anyánk varrókészletébe keveredve, a Stühmer vagy a Gerbaud dobozába, a doboz fájának elmondhatatlan simasága és az a barnán tompa ragyogás… (És igen – a fürdővíz-melegítő… A magyar költészetnek talán leginfernálisabb képe Lakatos István háborús „eposzában” éppen ezzel kapcsolatos, ott, ahol a költő egy bizonyos Elvira pusztulását festi klasszikusan lebegő-pattogó hexameterekben, aki ki akarván használni azt, hogy véletlenül folyik a csapból a víz, kéjesen a kádba merül, rosszul lesz, a forró víz meg csak zuhog rá, ömlik ki az ajtó alatt, s az ajtót betörő szomszédoknak azt kell látniuk, hogy „a zsírja / vastagon úszott rajta szegénynek…”.)

S aki meg-megállt nézelődni hajdan, még három-négy évtizede is az erdélyi városok főterén, Kolozsváron, Szebenben, Marosvásárhelyen, vagy másfelé, lent Szabadkán, fent Pozsonyban, s Istenem, Márai városának, Kassának a székesegyháza mellett, sőt Késmárkon, Eperjesen – s aki megtorpan itt mostanában, mondjuk a román trikolór színeivel ékesített cluj-napocai utcai kukák ezreinek egyike mellett, vagy beledermed lába a Házsongárd sarába a „névváltoztató” síremlékek láttán, nos, az előtt a kelet-közép-európai (magyar) „polgártalanodás” minden szónál, statisztikai adatnál érzékletesebb módon nyilvánul meg. Nem – mondjuk – a románosodás a mindent meghatározó benyomás, hanem a kosz és a bugrisság. A pusztulás, a lepusztultság. A mocsok, a büdösség, ahogy körülönti a Szent Mihály-katedrálist vagy a brassói Fekete-templomot, az európai gótikának, azaz magának Európának a legkeletibb monumentumát, ahogy betarajlik a Farkas utcába, ahogy eltemeti a régi székely főváros főterén felállított Bodor-féle zenélő csodakútnak még az emlékét is. Ahol az éttermekben még ott álltak anno az asztalok mellett a régi pezsgősvödrök, igaz, jég nélkül és gyanús sörösüvegekkel kopott mélyükben, de ahol a pincér még meg tudta mutatni, hogy hol sakkozott Ady. A pozsonyi Nagy Ferencesek borlabirintusában hajdan, negyedszázada – izzó nemzeti lelkiségüket kifejezendő az osztrák–magyar operetteket a helyi államnyelven dalolóktól (fenyvesekből „parenyica-gurigán” jött mindmegannyi szláv Bóni gróf) a cigány inkább azokhoz húzódott, akik olyan pénzzel muzsikáltattak, amelyen Kossuth Lajos portréja volt szemlélhető. De hát mit kezdjünk Szolnok vagy Veszprém, Nyíregyháza vagy Salgótarján, vagy szegény Celldömölk főterén a régi főterek emlékével? Ahol korzó volt, a közerkölcsöt vigyázó templomtornyok, száz éve alapított boltok, órás, polgári és papi szabó, gyarmatáru, míderkészítő és paszományos, meg a Korona (Bika, Pannónia, New York, Griff, Hungária, Magyar Korona, Európa, Centrál, Arany Szarvas stb.) szálloda, sétáló polgárok, új ruhájukat mutogató hölgyek, kalapemelés és kecses fejbiccentés, kioszkok és katonazene, és legyezőnyelvvel üzentek az ifjú hölgyek a „kacsafark frizurás” (Krúdy szavai) fiatalembereknek, akikről nem mindig tudta volna eldönteni az idegenből jött látogató (itt mindenki ismerte egymást, és mindenki polgárnak látszott), hogy birtokáról „bejött” úri fi, s mennyi az adóssága, telik-e még zabra a négy pompás almásderesnek, vagy patikussegéd, aki „nobel” barátainak hajnalban gyomorerősítőket kotyvaszt másnaposság ellen, alanyi költő, aki Pestről ábrándozik, vagy árvaszéki hivatalnok, aki a pénztári rovancsolás miatt aggódik, vagy jövendőbeli örököse egy minden tekintetben (kivéve a vallást) megnyugtató „firmának”, s ennélfogva kitűnő „partie” (de hát úgyis ki fog keresztelkedni). Ellenszólam? Már nem sokáig hallik. Éppen a minap nyilatkozta az első világháború idején született erdélyi írástudó, Méhes György, nyolcvanvalahány évnyi – két-három emberöltő! – megszállás után, polgári írónak vallván magát: „…a polgári ez esetben azt jelenti, hogy azok közül eredtem, és azok közé tartozom, akik tehetségükkel, tudásukkal, szorgalmukkal valaha kincsessé tették Kolozsvárt. Akik meghatározott erényeket képviseltek, meghatározott értékeket követtek és hagyományoztak. A személyi méltóságot, az éber, tudatos, világos életet, a rendezett életvezetést, a munka és közjó becsületét, a részvétet, az együttérzést, a segítőkészséget. Akiknek nem mindegy, hogy kicsodák, hogy honnan jöttek, hová mennek, kiken át mit hagynak maguk után. Attól vagyok polgári író, hogy róluk írtam egész hosszú életemben.”

Igen, a helyek, a helynevek, ezek még emlékeztetnek, noha „átrendeződtek” háborúban és békében, s az utcatáblákat is átírja minden rendszerváltozás. Ha megállsz a Lövölde téren, még ott a hely emléke, ahol a városának védelmére mindig kész polgár gyakorlatozott a nem éppen finnyás arszlánokkal váltogatva a lőállást („Tzélra ügyelj!”), még annak is tudatában, hogy az intézmény elődjét elmosta a nagy dunai árvíz valahol a Fővám téren – együtt mentette a bajbajutottakat a céhbeli polgár és báró Wesselényi –, a városfalnál, a réges-régi pestistemető helyén. Egyetlen hely birtoklásával sok évtizednyi, sőt százados időben is otthon lehetünk. Még az irodalomban is. 1905-ből – szecessziós borítók között – bírjuk De Sgardelli
Caesar honvéd hadnagy akkurátus, de némi szervilizmustól sem ment művét, a Polgári céllövészetet. Amely hazafias szólamok közepette rendkívül plasztikus módon közöl gyakorlati tudnivalókat az ifjúság, ezen belül is hangsúlyosan az egyetemi polgárok egészségének fejlesztése tárgyában, hiszen ez utóbbiak egy felmérés szerint „testi alkalmatosság és derékség tekintetében a szabók és suszterek után következnek”. A mű érces hangú előszavát az a Szemere Miklós írta, aki Alvinczi Eduárd néven Krúdy Gyula legkedveltebb regényhőseinek egyike, az buzdít itt a polgári erények némelyikének fejlesztésére, aki maga az ősi keleti magyarság, s – tudvalevő – csak valami apró véletlenen múlt, hogy nem az ő családja adta az első magyar királyokat. S ha megállsz ma a budai lövöldénél, mit látsz? A lövészet polgári sporttá vált a reformkorban, a
vidéki úrias (és oly drága) puskázásokkal szemben és mellett, hát a többi testet mozgató és lelket fegyelmező sport? Hol vannak a céhek szervezte dunai regatták? Hány évtizedig nem lehetett Magyarországon biliárdozni, mert hol? A kávéházak? Mitől lett oly nagy divat ma a kávéházakról beszélni, írni? (Hogy olyan áhítat övezi – s méltán – az újranyílt Centrált.) Attól, hogy bezárták őket a honi kommunista hatalomgyakorlás legkezdetén. Szorongva a polgári együttlétnek még a lehetőségétől is. A néhány megtartott „irodalmi” kávéház – New York, Luxor, Belvárosi – ellenőrzött otthonossága is csak időlegesen adott menedéket, bírt el a közeggel. Kávéház – az élet és irodalom regényes mitológiáinak terepe, az alkotásé, meg a tréfáké („Azért
szeretem a kávéházat, mondja egy polgári srikbler-dendi a századelőn, mert az ember nincs otthon, és mégsem kell friss levegőn lennie”), vagy csak a csöndes rejtezkedésé. Talán nem véletlen, hogy szegény Tóth Árpád vette versbe a legtöbbször („Jó itt nekem / kis hajnali kávéház-zugban…”, s végül egy kávéházi bronzszobor barna keblén óhajt elnyugodni). S visszanézve már A bús férfi panaszaiban Kosztolányi: „New York, te kávéház…, hadd nyissam ki az ajtód… / meginnék asztalomnál egy langyos, esti kávét, / és mint hívő keresztény, elmondanék egy ávét…” (még hívő kereszténynek is titulálhatjuk magunkat, hogy az elképesztő „kávé–ávé” rímet leírhassuk…). A háború végén, Budapesti ballada című versében így pillant a városra Vas István: „Szegény vendéglők, kávéházak…” A nagy kávéházi időző, Kassák is, a magyar avantgárd atyja, polgárhoz illően ellágyul a háborús pusztítást látván a főváros oly „polgártalan” látványán: „Hova lett illatod, ablakaidnak fénye / s a régi népség, ki utcáidat rótta…”
A szalonok, a klubok, a kiskocsmák, a szerkesztőségek, s annyi minden más. Helyettük a presszók és a kocsmák a városi irodalom új „humán” terei – mind maga az ideiglenesség, az otthontalanság, ahol csak suttogva volt helyénvaló társalogni, s mi sem volt gyanúsabb, mint a papír és toll az asztalon. Gondoljunk a lehetetlen névre elkeresztelt Andrássy (…) úti cukrászdára, ahol Mándy Iván szorongott a kis asztalnál – szimpla, egy minyon, „sima” víz, a másik szék karfáján a (talán) apjától örökölt szerény városi télikabát bársonygallérral –, s egyszerre írta az itt és most hallottakból a kíméletlen és reménytelen Borika-novellákat, meg emlékezett a háború utáni Darlingra, minden író otthonára, meg atyjára, Mándy Gyula szerkesztő úrra, aki – miként pályatársai a századelőn – vidékről Budapestre érkezve azonnal „beesett egy kávéházba”, hogy azután évtizedekre ki se mozduljon onnan. Mándy Iván azt is jól tudta, hogy ahol üldögél, a Különlegességinek elkeresztelt Lukácsban, ott ama pár évben, amikor se Lukács nem volt, se Különlegességi, bizony az ÁVH étkezdéje volt, amely alatt, ahol előbb és utóbb bársonyos bokszok vöröslöttek-bíborlanak diszkréten, az bizony munkaterülete volt Dzerzsinszkij legjobb magyar tanítványainak. Mészöly Miklós kertje Kisorosziban, a Mozgó Világ szerkesztősége a Duna felé lejtő budai kis utcában… ilyen helyek, ilyen polgári közös terek kínálkoztak, az utóbbi hely munkatársai október 23-án – anno! – mindannyian fekete ruhába öltöztek, és nyakkendőt kötöttek, s megittak közösen és némán valamit, és egy-egy névnap alkalmából a szerkesztőség patrónája, egy rendkívül finom – anyanyelvi német-francia – hölgy gyümölcstortát hozott volt, kizárólag az Auguszttól, mert egy ősbudai hölgy csak ott vásárol. Egy-két évre, azután már ezek sem. A hatvanas években még nem volt szokatlan, ha egy középrendű család vasárnaponként vendéglőben ebédelt. Hogy a gyerekek az Operaház matinéján ismerkedtek meg a Diótörővel, hogy a hét bizonyos napjain bridzs volt otthon – kávé, likőr, szendvics –, hogy a család házimuzsikálással mulattatta magát és a szűkebb rokonságot, mint a biedermeier időkben vagy a századforduló szalonjaiban, a virágillatot sóhajtozó kertre tárt ablakok előtt. Ha vidéki vagy – nagyváradi, kassai, szegedi, temesvári, szabadkai, nyíregyházi –, gondolj a városszéli kiserdőre, a folyó- vagy tóparti árnyas kertvendéglőkre, a közparkokra (virágóra!), a helyi fürdő éttermében muzsikáló cigányokra, a szalonzenétől a csárdásig, vagy ahogy tust húztak a restiben, amikor hangosat füttyentve továbbindult a gyorsvonat Bécs vagy Fiume, Lemberg vagy Szentpétervár felé… Ha pest-budai polgárnak képzeled magad, idézd föl Nagy Ignácék, Jókaiék tárcái és regénymeséi alapján a Városmajort, a Svábhegyet, a Városligetet, a Rákos mezejét (el ne mulaszd elolvasni Frankenburg Adolf bájos beszélykéjét, Egy kis kirándulás a hegyek közé, meg a mindig hevülő Vajda Péter olyasféle kis dolgozatait, mint a Gellérdhegye – Városliget, a Tavasz-záró vagy a szögligeti közel örömök emléke címűt), vagy képzelegj Kis János (miheztartás végett: evangélikus püspök, Berzsenyi felfedezője) és Kossuth (!), Vörösmarty vagy Arany, Mikszáth vagy Vajda János, Bródy és Krúdy jegyzetei, fürdői levelei alapján régi magyarországi vagy határközeli fürdőket, vízkúrával és a társasélet minden lehetőségével (N. B. irodalmi témákkal) is szolgáló enyhhelyeket – s azután emeld ki a tekinteted Orbán Balázs másfél évszázados székelyföldi beszámolójából, s vess egy pillantást Szovátára, a leomlott favázas villákra, a tusnádi Csuka-tó helyén bűzölgő mocsárra, Málnásfürdőn a hajdani mofettára és oda, amit valamikor úgy hívtak, hogy promenád, s ahol még a múlt századelőn ott sétált az európai légre vágyó testes bojár, a köhécselő pesti hírlapíró, a mócföldről pihenni ideigyekvő magyar árvaszéki elnök, az egy-egy üveg pezsgőt megkockáztató s még az éjjelizenével is kacérkodó főgimnáziumi tanár, meg az orosz birodalmi gróf férjhez menendő (adandó) leányaival, a fűző nélkül fesztelenkedő erdélyi mágnásasszony és a pesti bankárné, frissiben hímzett bárói koronával a zsebkendőjén, amit nem mulasztott el lankadt csuklómozdulattal elejteni, valahányszor a havasi medvészésből megérkező fiatalurak a közelébe értek, hogy a csipkés álomkendő felvételét hősileg egymás mellé helyezett francia szavakkal megköszönhesse, vagy csak állj meg a nyárelőn egy balatoni fürdőhelyen, s számold meg, hány régi villát nem keres már meg a régi tulajdonos, mert meghalt, vagy mert nem futja útiköltségre… Vagy emlékezz a nagy budai térre (a neve – Moszkva – hogyan illik ide vajon), a hatvanas–hetvenes évekből, ahogy vasárnap reggel (a szombat még munkanap) idősödő, jó testtartású, de egyébként is tartásos, szemmel láthatóan „jobb” emberek csoportosultak hátizsákkal és szöges botokkal, bakancsosan, háború előtti térdnadrágban, a hölgyek örök életű tweed-szoknyában, az 56-os villamos megállójában, a Hűvösvölgy, a János-hegy vagy Máriaremete felé menendő.

Oly nehéz abbahagyni a beszédet erről az álomvilágról, amelynek „szavait” és mondatait” a régi írók művei súgják, meg az a nagy közös „elbeszélés”, amelyet ugyan megszakított az erőszak, a szorongás és felmenőink minket óvó aggodalma, de tudjuk, ha valami létrejött, az van, ha el is pusztult. S egy-egy kép, így, az emlékek között bekeretezve, állóképként, kecses és néma szereplőivel, mesék foglalata, összességükben két évszázadból olyan emberi eseteké, viselkedési formáké, amelyeket érdemes – és érdekünkben álló – számon tartani. Hogy ezeket a polgár szóval lehet jelölni minden esetben? Lehet a válasz igen, ha polgáron a társadalom „köztes” sávját értjük, annak is az igényesebb rétegeit. S lehet persze a válasz nem is, ha pontoskodni akarunk, hiszen a rítusok és formák jó részének eredete kinyomozhatóan az úri vagy a paraszti múlthoz kötődik. Nem felejtve azt sem, hogy a magyar úrnak, nem nemesi, hanem úri nemzetnek szereti tekintetni magát. Márai Krúdyt idéző varázslatos Szindbád-könyvében, a két író egymásra másolódó mondataiban minden, ami jó volt, elegáns, igényes, ételben, kultúrában, szerelemben, s ami elmúlt a XIX. századdal, az úri jelzőt kapja, legyen a mesék alanya honfoglaló őseire büszke nemesúr vagy múltjáról hallgató polgár, zsoké, pincér vagy virágoslány. Tudták ezt régen is, nem hagyta megjegyzés nélkül a régi jó Mocsáry Lajos sem: „A magyarról nem ok nélkül mondhatni, hogy úrnak termett. – Termett volna bár inkább serényebb munkásnak, iparosnak, talán jobb volna…” S ha az úr azt mondja magáról, hogy ő demokrata, vagy a polgár azt képzelgi, hogy ő igazi úr? Egyik lelkében a néma hang: „Mire való a szabadság, ha nincs ki felett gyakorolni…” A másikról, a parvenüről: „Sok ember demokratának vallja magát, mert haragszik, hogy nem állnak sorban nyitva a számára minden szalonok. Azt kívánnák…, hogy nevelt, finom ízlésű hölgyek épp oly szívesen járják a csárdást bármely bikfic betyárral, mint hasonló műveltségű jó ismerőseikkel.” A Szindbád írója persze megengedőbb, hiszen ő már tudja azt, amit tudnia, tudnunk kell. A hajós megtorpan a fotográfus kirakata előtt egy felsővidéki városkában. A fotográfia maga a megállt idő, amely mindig képes megelevenedni. „A kis város fotográfusa koszorú alakjában csoportosította az arcképeket. A koszorú peremén a férfiak képei. Mennyi érdekes, mulatságos, jellegzetes arc! Csak Felső-Magyarországon találni ilyen érdekes típusokat. Büszke homlokok, gőgös sasorrok és megvető tekintetű szemek a díszmagyaros képeken. Aztán látni ugyanazokat az arcokat polgári ruhában: szmokingban vagy vadászkabátban. Csakhogy az arcok ekkorára szelídebbek, kedélyesebbek, vidámabbak lettek. A kabáton virág, a nyakkendők gondosan megkötve.” Igen, tudjuk, hol vagyunk. Abban az országban és abban a regénytérben, ahol Krúdy elődje, az „öreg palóc” meglelte és megmutatta a maga „gavallérjait”, az urakat, akik már polgárfélék lettek, azaz a polgárokat, akik minden ízükben még urak.