Csiki László

Az ügynök

A repülőtéri üvegcsarnokban kutyák kószáltak. Kószáltak, sündörögtek, súnytak, vakaróztak, hulladékot faltak a sarkokban, vagy aludtak, legalább harmincan. Szürkék voltak többnyire, vagy rőtek, de ezeket is mintha szürke por lepte volna el, vedlő bundájuk alatt a felmart, pirosas bőrre is por rakódott. Nagyon látszott az üvegfalakon át besütő téli fényben. Az üvegfalak homályosak voltak ugyanattól a szürke portól. A csarnok közepe táján a kőpadló azonban frissen felmosva csillogott, tükrözte a kutyák hasát, alfelét. A kutyák saját tükörképükön jártak, egyszerre léptek vele, és néha ráheveredtek vagy -rogytak. Eggyé váltak a felfordított képükkel, mintha éhen vesztek volna hirtelen. Nem sok ennivalójuk akadt a fogadócsarnokban. Mégis egyfolytában mozgott az állkapcsuk, mintha rágnának valamit. Láttam, hogy lázasan száraz az orruk, farkuk lankadtan csüng, beakad a faruk vápájába.

Egyenruhás pilóta haladt át rézsút a csarnokon, nadrágja alján csupa kutyaszőrrel, és lazán, figyelmetlenül tolta félre az útjába kerülő ebeket. Majd egy légikisasszony indult el az egyik oldalajtó felől a recepció felé, könyökből behajlított karjait zömök testéhez szorítva, remegőn, mintha veszélyes útra kelne. De lehet, hogy fáztak a hurkái. Ő átlépett az ebeken, és sebesen kapkodta a lábát. Az is mintha töltve lett volna.

A recepciónál távol-keletinek tetsző embercsoport várt sorára a beszállókártyáért, csupa férfi. Kis termetű férfiak voltak, nyárias öltözékben, fehér ingre vett vászondzsekiben. Mintha hónapok óta mindegyre lekésték volna a hazaszállító gépet, és annyi időre sem hagyták volna el a csarnokot, hogy meleg ruhát vásároljanak. Vendéglátóik, kísérőik pedig vagy megfeledkeztek erről, vagy nem tartották őket annyira fontosnak, hogy megkíméljék a hidegtől. Észak-vietnamiak lehettek.

A csarnok hidege úgy kavargott, mint a kristályos por. Érződött a szaga. Ha nem tudom, hogy a DDT-t világszerte betiltották, azt hittem volna, annak a szagát érzem. És még valami savanyút. Az apró férfiak meredten álltak, a szimatoló kutyák elől sem húzták el a lábukat. Odaszoktak talán. Egyikük kezéből kihullt a papír zsebkendő, egy kutya nyomban felkapta és lenyelte. Talán azért volt viszonylag tiszta a csarnok, mert minden szemetet megettek a kutyák, még saját ürüléküket is.

Hideg kutyák, gondoltam.

A recepciós pulton, a számítógép mellett macska szundikált. A gép mögött ülő csontsovány asszony, aki kézírással töltötte ki az űrlapokat, időnként megsimogatta. Időbe telt, míg rájöttem – átjárta az eszemet –, hogy a hidegben is verejtékező tenyerét törli a bundájába. Legalább hússzor megcsinálta. Aztán rúzst kezdett kenni a feszes ajkaira, de úgy, mintha mindjárt megenné a kis vörös rudat.

Félórája álltam egy kopott zöld futószőnyegen a vámosok folyosóján, onnan néztem a csarnokot, és éreztem a szagát. Onnan láttam, hogy két utazótáskám zötykölődve megérkezik a futószalagon, és a peremnek ütődve egymásra torlódik, majd a linóleumra hull. Valami okból a szállítószalag környékén linóleummal borították a padlót. Eltaposott cigarettavégek fekete foltjai látszottak rajta.

A szemközti falon színes reprodukció volt. Virított. Ajtónagy volt. Félkopasz férfiú mosolygott rám széles orra alól, és nagyon piros volt az ajka. Láttam már őt kicsiben, újságjainkban, egyszer talán éppenséggel a címoldalon.

Emberem nem jött. A vámos időnként felszólított, hogy lépjek a pultjához, nyissam ki fekete diplomatatáskámat. Vélhetőleg azt is hozzátette a tizedik alkalommal: és aztán tűnjön a francba. Nyugtatólag integettem feléje. Végső soron semleges területen álltam. Párizs nagyon messze volt, annál messzebb csak ez az idegen csarnok lehetett, amelyet néznem kellett, és éppen itt tátongott.

Bent is voltam ebben az idegen országban, meg nem is. Mindenképpen be kellett lépnem, hogy teljesítsem küldetésemet, vagy ha netán meggondolom magam, és úgy döntök, máris hazatérek, kezeltetnem kellett volna a jegyemet. Itt, ebben az országban, melyből egyelőre csak a kutyákat és a távol-keletieket láttam, meg pilótát, macskát, stewardesst egy modernnek szánt, ám elfeledett fogadócsarnokban. Fentről, a gépből láttam persze a hófoltos szántóföldeket és még a fővárosból is egy szeletet. Hatalmas lakónegyedek tűntek fel akkor, köztük aprócska házak és udvarok. Egy sugárút, mely a kültelken, gyárszerű épületek között földúttá silányult, és senki, semmi nem mozgott rajta. A gyárszerű épületek előtt és vasakkal telerakott udvarukon láttam teherautókat is, de azok sem mozdultak. Az egyik gépkocsi hátulján látni véltem a fagyban párálló kipufogógázt, de az is ott rostokolt, miközben ereszkedőben elhúztunk fölötte. Mintha emberek szedtek volna le valamit a rakteréből, karton- vagy fémdobozokat. De ez nem biztos: sem az emberek, sem a dobozok.

Pardon, mondta mögöttem valaki, és ujjával megkopogtatta a vállamat. Majd félretolt, és a szűk folyosón oldalazva ellépett mellettem: be az országba. A hátát láttam csupán: szürke felöltőjét és a vámos felé lendített kezét, azon a pecsétgyűrűt. A vámos lazán szalutált neki. Bal felől, az üvegablak mögött az útlevélkezelő, egy fekete arcú férfi rávillantotta ezüstfogait. Éppen úgy mosolygott rá, mint Halloween éjszakáján a belülről gyertyával megvilágított töklámpás.

A férfi a csarnok közepe táján járt már, mire mindezt észrevettem, és mintegy kartotékoltam magamban, megtorpant egy másik, szembejövő férfi előtt, váltottak néhány szót, és ő újra intett, ezúttal felém. Úgy látszott, hogy felém int. A másik, ugyanolyan felöltőben és pecsétgyűrűvel az ujján, ugyanolyan fekete kalappal, gyors léptekkel elindult. Bizonyosan felém. Egy kissé kacsázva járt, vagy inkább bicegett. Rózsaszín fejbőrére rátapadt a kalap alatt átizzadt ritka haj. Ügyet sem vetett a kutyákra, sem a távol-keletiekre. A kutyák se rá. Nem álltak az útjába, ki sem kerülték, valami okból egyszerűen nem lábatlankodtak körülötte. A távol-keletiek csak a szemüket fordították feléje, álltak, dideregtek mereven a látómezőm szélén, elmosódottan, mert én csak a felém tartó férfit néztem, halványkék ingre kötött piros nyakkendőjét, gyűrűs bal kezében a kalapot, mely közelebbről nem fekete, hanem sötétkék volt. Jobbjával előhúzott belső zsebéből egy kis könyvecskét, és messziről odamutatta a vámosnak, majd közel jött hozzám, félretolt, a határőrnek is bemutatta az ablakon át a könyvecskéjét. Aztán hátulról megközelített, megkopogtatta ujjával a vállamat, és így szólt: – Bienvenu!

– Ó – mondtam én, pedig nem szoktam ilyeneket mondani.

– Nem magát vártuk – mondta ő. – De maga az, ugye? Párizs, ó, Párizs! – Ő is azt mondta: ó!, ahogyan én, de neki valahogy jól állt ez az ó. – Beletelt egy kis időbe, amíg ellenőriztük – mondta. – De maga a mi emberünk.

Kemény mozdulattal kivette kezemből a fekete táskát, elhúzta a vámos orra előtt, és mindketten mosolyogtak. Aztán már kint voltunk a csarnokban, a kutyák között, egyforma távolságra a távol-keletiektől és a recepciós nőtől meg a macskájától.

Közepéről nézve a csarnok nem volt éppen olyan nagy, mint amekkora lehetett volna. Lehet ugyan, hogy összébb húzódott a homályban. Odakint ugyanis, mintegy akaratlagosan és nem természetesen, beborult az ég, és a csarnokban sötétebb volt, mint a szabadban, talán az üvegfalakra rakódott por miatt. Úgy fogalmaztam magamban: a szabadban, és ezzel egy időben eszembe ötlött, hogy nem pecsételték be a belépővízumot.

A férfi a csarnok oszlopos részébe tartott, vagyis arra vitte a táskámat. Látnom kellett, hogy a kijárat két oldalán van egy meglepő belső árkádsor, fehér eres vörösmárvány oszlopokkal. Vasrácsos kis ablakok nyíltak alatta a falban. De most mind zárva voltak. A férfi az egyik ablak párkányára fektette a táskát, és megpróbálta kinyitni. Jó ideig rángatta a zárat: amíg oda nem adtam a kulcsot. Sokáig nem adtam oda. De azzal sem bírt. Kivettem a kezéből: hozzáértem a száraz bőréhez. Szőke sörte nőtt rajta, bár a sötétség határát súrló homályban inkább csak éreztem, képzeltem, hogy szőke, semmint láttam. Felkattintottam a táska nyelvét, és felnyitottam. Kis, hengeres rekeszekben, luxus sírhelyükön rendben feküdtek a rúzsok. A férfi kiemelte, majd felnyitotta az egyik tubust, megszagolta. Elégedetlennek, ha nem éppenséggel csalódottnak látszott. A félsötétben. Kinnebb csavarta az apró vörös hengert: éppen azt, amelyiknek a vége pénisz makkját formázta. Én ezt tudtam, ő nem látta.

Végighúzta kézfején a szájfestéket, és még jobban elkámpicsorodott. Most inkább attól, hogy nem látja. Kiment vele a csarnok félhomályába, közel vitte szeméhez a kezét, majd magasba emelve távol tartotta, és csettintett.

– Vám, vám – mondta, amikor visszajött –, de azért ellenőriznem kell, azt hozta-e, amit kértünk.

Összeütötte a két sarkát, és felém nyújtotta rúzscsíkos kezét. Akkor jöttem rá, hogy balkezes: a jobbat kente be. Nyilván a baljával. Megfogtam a kezét, újra éreztem a száraz bőrt. Egy nevet mondott közben, feltehetőleg a sajátját, vagyis bemutatkozott. Nem értettem, és tudtam, hogy fölösleges is lenne értenem.

– Konstantin Barapoulos – mondtam. – K-val. K, mint kápá. – Azt gondoltam közben, most biztosan azt mondja magában: „Nem igazán franciás.”

– Nem igazán franciás – mondta.

Mereven nézett az arcomba világoskék szemével. De azért cinkos vidámság is csillant a tekintetében. Amolyan dévaj cimboraság, ha nem egyéb. Azon túl, vagy inkább amögött kemény volt, vagy üres. Mint egy azúrrozsdás – azúrkék? vagy azúrzöld? – rézpityke, melyen pillanatra visszacsillan a nyári nap, mielőtt lebukik.

Lapockámra tette a kezét, megnyomta, meglendített, a kijárat felé terelt. Harmadik lépésnél megcsúsztam a fényes kőpadlón. Rá kellett jönnöm, hogy a kutyák csak szilárdabb állagú szemetüket takarítják el. A férfi mindvégig, a kétszárnyas ajtóig beszélt hozzám a hátam mögül: halkan duruzsolva, felfoghatatlanul. A kétszárnyas ajtó vedlő festékébe beleakadt felöltőm meglebbenő alja, s amikor a férfi rápaskolva kiszabadította, tudtam, elviszek egy szemernyit az épületből, és itt hagyok magamból ugyanannyit.

Visszanéztem: a kutyák mind megvoltak, a távol-keleti emberek is, de egyikük derékból utánunk fordulva megnézett, elraktározott magában. Jobb látvány híján. A többiek mozdulatlanul álltak. Nem is volt ferde a szemük. Vagy csak megszoktam. A recepciónál a sovány nő most egyik kezével a macskát simogatta, másikkal ajkán kente szét a rúzst, fogára is jutott belőle. A kikapcsolt számítógép-monitor szürke tükrében bámulta az arcát és rajta a festéket. Olyan lehetett ott, mint egy elévült fekete-fehér fénykép.

– A csomagom! – kaptam észbe, túl az ajtón.

– Ruhe! – Kísérőm meglepő módon németül mondta: csend. Lehet, hogy azt akarta mondani: nyugalom. Nekem itt nem tartozott kötelességeim közé a német nyelvtudás, még kevésbé a helyesbítés. Azt mondta még: – Ez civilizált ország.

Két utazótáskámat a bejárat előtt éppen akkor rakta be egy tarkóig nyírt, kék öltönyös fiatalember a kocsi csomagtartójába. Egyszerű, fekete személyautó volt, és roppant magasan állt a kerekein. Ebből arra következtettem, kátyúsak errefelé a városi utak, vagy a kocsit nem arra a célra használják, mint amire szánták, gyakran jár vidéken, nehéz terepen, ugaron, szőlősben, teszem azt.

Az út valóban gidres-gödrös volt, és kétfelől jó darabig semmi sem látszott. Csak a vékony hóból kilengő száraz kórók bólogattak a tarlón. Odább bugás nádszálak a befagyott szittyóban. Gyárszerű, hatalmas épületegyütteshez értünk, nem lehetett belátni az udvarára, a betonfal fölött csupa felső emelet és tető mutatkozott, és felirat sem jelezte, miféle intézmény lenne ez, ha akarna.

Üzemcsarnokszerű, nagy alapterületű, alacsony épületek váltakoztak magas irodaházakkal; ezek ablakait mind elfüggönyözték. Ezután sokáig semmi, újabb kórók csupán. Egy helyütt kórókból amolyan sátorféleség, körülötte gumiabroncsok. Derékig meztelen, borzas szakállú férfi fehérneműjét mosta előtte, sárga műanyag vödörben. Beesett mellkasán deres volt a szőrzet.

– Remete – mondta kísérőm. – Ez nem fázik.

Haladtunk úgy két háztömbnyit, csakhogy nem voltak házak.

– Idén enyhe a tél – szólalt meg akkor mellettem a férfi, és megpaskolta a combomat. Úgy véltem: biztatóan. Vagy vigasztalóan. Esetleg: megértésemet kérve. Vagy csak úgy, mert a szívébe zárt. Később a sofőrnek mondott valamit. A fiatalember tarkóján kemény redőkbe gyűrődött a vastag bőr, azt néztem egy ideig.
A felszólításra benyúlt a kesztyűtartóba, és lapos flaskát kotort elő. Zsebhez-farhoz idomított ezüstflaska volt, monogrammal az oldalán: W. Y. Előtanulmányaim szerint errefelé nem használtak ilyen kezdőbetűs neveket.

A sofőr hátranyújtotta a flaskát, kísérőm elvette, és letekerte a kupakot. Most láttam a kezét: tényleg szőke volt rajta a szőr. De a haja őszesfekete.

– Hazai – mondta, és előbb köszöntésképpen magasba emelte, majd átnyújtotta a csillogó edényt. – A maga hazájából.

Francia konyak volt, nyomban átmelegítette a gyomromat. Mire elvettem a számtól, és kinéztem, alacsony házak között jártunk. Kísérőm is meghúzta a flaskát, és eközben nem kommentálhatta a látványt. A látvány magában – szavak nélkül magára hagyva szinte – részenként kínálta fel magát, de sem részenként, sem teljességében nem hatott szívmelengetőnek. A dróthálós vagy léces kapuk mögött, fagytól összepöndörödött sárga szőlőlevelek takarásában apró családi lakok álltak, áttört ablakaikon kályhacső nyúlt ki, és eregette a gyér füstöt. Az égnek olyan színe volt, mint azoknak a füstöknek.

Az udvarokon babakocsik látszottak, hóval az öblükben, meg szétvert zöldségesládák, valószínűleg tüzelőnek felaprítva. De voltak ott fagyos vesszőkosarak, kék munkanadrágok, lábasok is. Néhány udvaron egymásra taposott lábnyomok vezettek egy hátsó kis bódéhoz.

Kísérőm, akit ekkor már Őrnagynak neveztem magamban, egyetlen szót sem ejtett. Lehet, hogy nem volt mit mondania, a látvány elpörgött magától. Én sem szóltam neki, hogy a reptértől nyomunkban van egy kisbusz, melynek orrát, farát még az üvegfalon át láttam. Egy transzformátorház mögött állt, miközben ő kezére kente a rúzst.

A szálloda előcsarnokában – egy újabb csarnok! – magamat pillantottam meg elsőnek. A recepciós pult melletti újságállványon láttam magamat, és egyszerre több példányban. Napilapok címoldalán mosolyogtam, félprofilból. Kezet fogtam a Nagyvezérrel, Haza Bércével. Ő szemből látszott, ő is mosolygott. Nem nézett rám. Én ellenben némileg alázatosan bámultam fel rá, mindenesetre kifordult a szemem. Ha én egy-nyolcvan vagyok, ő két és fél méter magas lehetett abból a szemszögből. Derékig mutattak, így hosszú felöltőm elment zakónak, bár fogyókúrára érettnek látszottam benne.

Fogyj le, mondtam tehát magamnak.

A fényképek felett szalagcímek voltak. Jó lett volna tudnom, mit tettem azon a képen, vagy inkább: mit követtem el. De aztán a helyi lapok felett megpillantottam a Le Monde-ot, címlapján ugyanazt a fotót. Megértettem, vagy szinte. A cím szerint Haza Bérce magas rangú francia küldöttséget fogadott, és azzal fontos tárgyalásokat folytatott. Alább, apróbb betűkkel, az állt, hogy a neves politikusokból és üzletemberekből álló delegáció elismeréssel adózott az ország gazdasági eredményeinek, demokratikus vívmányainak, és külön nagyra értékelte a Nagyvezér szerepét mindezek megvalósításában.

A Le Monde első oldalán egyéb cikkek is voltak: tegnapiak. Tegnap még ágyban olvastam végig őket, és nem is magányosan.

Lucille!

Egyedül a találkozónkról szóló tudósítás került valamiképpen egy zambiai vérengzést bemutató kép és cikk helyére, és a keltezés módosult maira.

– A mi tömegkommunikációnk rendkívül gyorsan működik – mondta az Őrnagy, és még mosolygott is hozzá. – Utolérhetetlen.

Amennyiben azt értette ezen, hogy a valóság nyomába sem érhet a róla készült hamisítványnak, amit joggal tarthatunk a suhanó képzelet megnyilvánulásának: akkor igaza volt.

– Ezt értékelnie kellene. – Ezt is mondta.

Mármint a gyorsaságot, nem a képzeletgazdagságot, Lucille.

Az Őrnagy ezután bejelentkezésem formaságait intézte, és én megkérdeztem közben, megvásárolhatnám-e ezeket a lapokat. Ennél szebb emlékem már nem lesz az életben.

– Hagyja – mondta az Őrnagy a recepciós helyett –, majd én küldök magának.

– Megveszem én.

– Nem eladó – szólalt meg a recepciós, tökéletes franciasággal.

– Ne értse félre – mondta az Őrnagy. – Talán nem fogalmazott pontosan.

A recepciós megrökönyödött képet vágott, mint egy egyetemi tanár, akit befőttlopáson kapnak a kamrában. Külleme szerint, a finoman ráncolt, rózsaszínes, púderos arcával, lehetett volna akár professzor, akár besurranó tolvaj, mindkét előfordulási módja álca volt csupán. Szerintem.

– Ön majd megkapja a lapokat – mondta az Őrnagy. – Ezeket hagyjuk meg a civil vendégeknek. Mindig szétkapkodják.

Civil vendég egy szál se volt a csarnokban, az pedig az ürességével visszariasztott volna bárkit, aki idetéved. Attól tartottam, egyedül én lakom itt. Én is majd akkor, amikor beköltözöm, ha addig szét nem foszlok a levegőben. Távozásom után meg lebontják, vagy az Őrnagy, esetleg a felettese meglobogtatja varázserejű kendőjét, és a szálloda a semmibe tűnik. Biztonságból megkérdeztem:

– Hány óra?

– Fél négy – közölte a recepciós, még mindig sértetten, mint akit félreismertek. Én sem hittem neki igazán, az Őrnagyot is szinte megkérdeztem. Aztán egyből rájöttem, miért duzzog a recepciós. Velem szemben függött a falióra, és neki hátra kellett tekernie a nyakát, hogy leolvassa helyettem a pontos időt. Egy hülye külföldi helyett. Aki még azt sem tudja, hogy itt előrébb járnak az órák.

Haza Bérce meg ott függött az óra fölött.

Három órája szálltam ki a repülőgépből, azóta megebédeltünk és beszélgettünk, illetve eligazítottuk egymást az Őrnaggyal. Igaz, ha itt előrébb tart az időszámítás, akkor csak két órája taposom az idegen földet. Csak nehogy ismerős legyen!

Az ebéd alatt az is kiderült, hogy még sokáig fogom taposni a honi talajt. Példaként az Őrnagy saját népét ajánlotta, melynek fő erénye a türelem. Nem tudtam eldönteni, még a konyaknál sem, hogy tréfált-e az Őrnagy, amikor ezt mondta. Azelőtt meg azt mondta, hogy ma semmi esetre sem mutathatom be mintakollekciómat, hiába, hogy előre egyeztettük az időpontot – megint az idő és a csarnokok, mert az étterem is hangárszerű volt, és mindössze ketten ültünk a közepe táján, visszhangosan csörgetve az evőeszközöket –, az Első Hölgynek más programja akadt, még az is lehet, hogy vidékre látogatott, ahol olyan sebességgel épülnek egymás után az üzemek, hogy mire az egyiket felavatják, a másik már avatásra készen áll, a virágnak viszont bőviben vannak, hiszen ez agrárország, a menyegzőkre, temetésekre pedig művirágot visznek az iparba átkerült földművelők, ugyanis az olcsóbb, előállítása pedig újabb ipari beruházásokat igényel és tesz lehetővé, így aztán még a tervidőszak vége előtt sikerül megvalósítaniuk a munkaképes lakosság teljes foglalkoztatását.

Ez is vagy tréfa volt, vagy egy kiábrándult férfiú rosszmájúskodása. Sem a sofőr, sem rejtélyes kísérőink nem voltak a közelben, hajlamos voltam azt hinni tehát, hogy az Őrnagy szabadjára engedte a száját, finoman, bonyolult általánosságokkal simfeli a kenyéradóit, mint holmi értelmiségi, aki imponálni akar külföldi vendégének az asszociációs képességeivel, a felvilágosultságával éppen úgy, mint a bátorságával, függetlenségével.

Vive la Liberté!

Az Őrnagy pedig mélyről indult. Ezt el is mesélte. Kéretlenül, és mégis mintha nem jószántából. Egy délvidéki faluban látta meg a napvilágot – képzelhető, milyen napvilág volt az, és mennyi látszott belőle a füstös szülői ház ablakából, amelyben tehéntrágyával és kukoricacsutkával fűtöttek –, nagy étkű gyerekként felfalt mindent, amit meg bírt rágni, a cserebogarat is beleértve, betűt először a községháza homlokzatán látott, másodszor meg akkor, amikor beírták nevét a javítóintézet nagykönyvébe a... na, a kié mellé? Bizony, bizony! Az Övé mellé.

– Ő ki? – kérdeztem közbe álnokul.

Őt még nála is nyomorultabb helyre hozta a gólya, valamilyen távoli vidékről, egy adószedő útján. A gólyák még lazacikrát is hoznak a karmaik között.

– Ő lazac?

Annyi testvére volt már – Kinek? – Őnek –, hogy az összes ismert keresztnevet elhasználták a családban, Neki már nem maradt, így aztán a legidősebb bátyja nevét kapta. Abban bíztak talán, hogy az nem húzza ki, amíg Ő felnő, nem ketten szaladnak be a libaúsztatótól, ha enni szólítják valamelyiket. De Neki ebben az egyben nem volt szerencséje: akármilyen göthös, skrófulás volt is a bátyja, életben maradt. Egy darabig. Az az igazság, hogy mire Ő a csúcsra ért, a báty szőrén-szálán eltűnt. Lehet, nemhiába eregeti a pletykát időnként a reakciós külföldi sajtó, hogy létezik egy alteregója, annak a nevén tartják a pénzt Svájcban. Ez azonban nem túl valószínű, mert veszélyes, de még nevetséges is lehet. Esetleg a báty meglép a pénzzel – ez az egyik veszély –, és Ő – ez a második – a nevetségesség veszélye nélkül mégsem állhat elő azzal a mesével egy svájcinak, hogy olyan szegények voltak, külön névre sem tellett a gyerekek számára.

Az Őrnagy egyszerre ért ebédje és meséje végére. Előrébb járó órájára pillantott, és az utolsó falat után úgy összecsukta a száját, egy hang sem jött ki belőle. Ott erjedt minden a gyomra mélyén, a leves, a hús, a konyak és a bor kotyvalékában. Annyira volt jó a mese, mint a desszert, az ebéd egyik fogása. Megédesítette vele a vendég szája ízét, mielőtt a hivatalos dolgokat megbeszélnénk. Annyit is ért. Annyira volt valódi, mint a művirág. Elvégre a művirág ipari termékként valóban valódi. Különben is, desszertet nem szolgáltak fel.

Ebéd után az Őrnagy sofőröstül elkísért a szállodába, búcsúzás előtt cinkosan rám kacsintott, szőke sörtés mutatóujját keresztbe tette a száján, és ettől úgy tűnt, mégiscsak igazat mesélt, elvégre tart a következményeitől. Ezt erősítette meg, hogy soha többé nem láttam. Volt, nincs. Megviselt szívembe borúsabb téli délutánokon visszaköltözik a remény, hogy mások látták még.

Utálatos embertársaimat sem szeretem elveszíteni.

Szobám olyan volt, mintha egy nagy csarnokból választották volna le. Éreztem magam körül a hatalmas, láthatatlan fedett teret. A falon túl nyilván gyártottak valamit, hangtalan gépeken, pénzt vagy személyi igazolványokat. Egyébként emberi méretű helyiségnek látszott, el lehetett lakni benne valameddig. Amíg az ember el nem unja a rózsamintákat a tapétán.

Csomagjaim már vártak. Az egyikben volt egy kis üveg különleges parfüm, egyedi csomagolásban. Azon most egy ragasztós szélű, négyszögletes sárga cédula, amire nagy kérdőjelet írt valaki. Biztosan nem én. Még csak nem is a kedves, féltékeny Lucille.

Meghitt, családias módja volt ez a kérdezésnek, hogy mi ez. Mintha a szívükbe zártak volna ismeretlenek. A kérdőjel mellé írtam: AJÁNDÉK, majd bementem zuhanyozni egy apró, kéményszerű fülkébe. A zuhanyrózsa elérhetetlen magasban állt, a vízcsap gombjain mindegyre megcsúszott a kezem.

Ha valaki most kívülről rám zárná az ajtót, és az ajtó légmentes volna, a lefolyó pedig eldugaszolva, én pedig nem tudnám elzárni a vizet, színültig telne ez a kamra, és én idefulladnék. Negyed óra – na jó, fél – múlva leengednék rólam a fürdővizet, és én lennék az ismeretlen hulla. Ha van egy csöpp eszük, hagynak megszáradni, mielőtt kihívják az orvost. Ha meg annak is van egy csöpp esze, nem mozgat túl sokat, nehogy kifolyjon tüdőmből a víz – és akkor szívroham végzett velem. Kínomban azért biztosan összekarmolásznám a mellemet, azt pedig meg kellene magyarázni, vagy kihagyni a halottkémi jelentésből.

Fürdetlenül tértem vissza a szobába, leültem meztelenül az ágy szélére, és sokáig bámultam lábamnál az apró perzsaszőnyeget, azon valaki más ősz hajszálait. Eltűnődtem, de nekem még nem lehetett ennyi ősz hajam. Lehet, hogy a kimerültségtől képzelegtem. Elment az eszem, annyi nem maradt, hogy megállapítsam, mennyi.

Pihennem kellett, sőt aludnom. Ehhez felöltöztem, mintha látogatót várnék. Az ember, ha ad magára, a rémálombeli alakokat is fogadja illendőképpen. Főként, ha egyikük itt járt, amíg zuhanyoztam, illetve nem, és útitáskámból elvitte a kis sárga cédulát. Mert ott egy cetli sem volt, legfennebb ujjnyomat. Bensőséges levelezésünk tehát folytatódott. Hálatelt szívvel gondoltam látogatómra, amiért nem zárta rám a zuhanyfülke ajtaját. Víz se kellett volna, megfulladok az ijedségtől. Csak azt nem tudtam eldönteni, ki tekint majd saját halottjának, az egy Lucille-t kivéve. A reptéren a beutazóvízumot sem ütötték be az útlevelembe: én itt se vagyok. Otthon meg – hol? – hiába keresnek. A tetejébe valaki más helyett keltem útra a rúzsokkal. Nem is Párizsból, hanem délebbről, de jó volt Párizst mondani. Vagyis nemcsak hogy nem vagyok itt, hanem még csak nem is én vagyok az, aki nincs sehol.

A telefon sem csöngött, hanem barátian megszólalt: bip-bip. Hét, azaz nyolc óra tíz perc volt, feltéve, hogy nem állították előre a perceket is, amíg szundikáltam. A kagylóbeli hang ugyancsak barátságosan kérdezte, kívánok-e vacsorázni. Szívesen lát. Negyedóra múlva. Lent a hallban.

Bip, mondta a telefon. Én semmit.

Álmomban rám izzadt az ing, le kellett volna zuhanyoznom, és sok más egyebet kellett volna tennem, felhívnom például a követségünket, és aztán sikítoznom a kagylóba, de már egyikhez sem volt kedvem. Pofozkodni volt kedvem. Elsőként magamat felpofozni. Amiért félni mertem. Amiért aludni tudtam, amikor rettegnem kellett volna. Miközben még csak nem is fenyegettek, egyszerűen csak ilyen zuhanyfülkére telik nekik, és ilyen az újságuk, a telefonjuk. Ilyenek ők.

Merde!

Nem lehetek én szarból, ha ki bírom mondani: szar.

Aztán a felvonóból kilépve egészen más volt az előcsarnok, vagy másnak láttam, mint mikor befelé jöttem. Persze, mert most fölötte laktam valahol. Érkezésemkor egyöntetűen rózsaszín volt: a fal, a padló, az ajtó, a fény, vagyis a levegő, a recepciós. De mintha míniumfestékkel kenték volna be ilyenre, és majd rávisznek valami más színt. Egyszer valamikor. Azért sem tartózkodnak benne emberek – helyesebben: személyek –, mert bármelyik pillanatban elkezdhetik a mázolást, nagy hirtelen nekiesnek a foteloknak, dohányzóasztaloknak, a faliórának és a szőnyegnek, egy overallos munkás sebtében halványkékre keni a levegőt.

A mostani előcsarnok olyan volt, mint az összes többi, amit a háború előtt építettek, és a földrész egyik felében két emberöltőn át azért nem újítottak fel szemmel láthatóan, hogy előkelően patinásnak tűnjön, a másikban meg azért nem egyáltalán, mert sosem jutott rá pénzük. Kopottas és félhomályos volt, a szőnyegek széle kifoszlott, és minden réz- vagy üvegtárgy, lángcsóvát formázó kandeláber homályosan fénylett, a vörös bársony huzat viszont elhalványult a portól, a sarkok mintegy lekerekedtek az odarakódott piszoktól és a mosószerektől, amivel próbálták eltakarítani.

A bejöveteli és a mostani előcsarnokban közös csak a néptelenségük volt. Bár az egyik vörösből rózsaszínné kopott karszékben, háttal nekem, ült valaki. A tarkóját láttam csupán. Magasra nyírt, kemény bőrredős tarkó volt. Elébe kerültem. Eléje álltam.

A fekete kocsi sofőrje emelkedett fel a karszékből. Előtűnt valahonnan. Közben mintha valami rangot szerzett volna. Sötétkék, szűk öltönyt viselt, hajtókáján jelvényt vagy kitüntetést. Rózsaszín jelvény vagy kitüntetés volt. Ő tudhatta, én nem.

Éppen olyan árnyalatú volt a jelvény, mint a sofőr nyelve. Láttam a nyelvét, amikor bemutatkozásképpen azt mondta: főhadnagy. Vacsorázni megyünk. Utána majd meglátjuk.

Felnéztem a főfalra, és eltűnődtem, Haza Bércének ugyan milyen színű lehet a nyelve. A valódi. Mosolygós, rúzsos ajkai közül nem látszott ki még a foga sem.

– Szerezzen nekem egy holnapi lapot – mondtam a főhadnagynak az étteremben.

Minden asztal meg volt terítve, porcelánnal és kínai ezüsttel, de csak mi ketten ültünk ott – megint középtájon, csak másvalakivel ültem –, láthatott volna, ha lenni mer ott bárki.

– Á, ezek a régiek – somolygott a főhadnagy. – Még mindig azt hiszik, imponálni lehet az ilyesmivel. Egy gyorsfényképpel!

– Ma már csak kép és szó a világ – mondtam, lehetőleg bölcsen.

– Nem propaganda kell ide, hanem intelligencia – mondta.

– Erő inkább – mondtam én, és élveztem, hogy a hatalmat és az erőt ugyanaz a szó jelöli.

– Az intelligencia: erő – mondta ő.

Okos fickó volt, nyomban rájött, legjobb, ha az efféle halvány bölcselmeknél maradunk, kitartanak azok a vacsora végéig, és nem kell némán néznünk a tányérunkat és egymás lehajtott feje búbját. Azt mondta tehát:

– A gyorsaság relatív. Szubjektív érzet. Expresszel hamarabb odaérünk, mint vicinálissal, de ugyanakkora utat teszünk meg, és ugyanoda jutunk.

– És egy gyors pofon? – kérdeztem.

– Gyorsan elmúlik.

Faltunk egy kicsit s jót.

– Nehezebben gyógyul annál a lélek – mondta. Ő mondta, nem én. – Az önérzet. A becsület – mondta. – Ezek az elvont dolgok nehezen elérhetők, de könynyen sebezhetők.

– Mi, odaát, azt hallottuk, hogy azért elcsattant itt egy-két pofon is. Konkrétan.

– Régebb – mondta keresett franciasággal –, régebben tényleg ütöttek. Néha még ma is azt hiszik egyesek, hogy célravezető. Úgy tanulták. Önmaguktól. Magukon. Autodidakták. Megverték őket a régi rendszerben, tudják, az milyen. Azt hiszik, ma is összeszarják magukat ettől az emberek, ahogyan akkor ők. Csakhogy ma már mások az emberek.

– Az emberek mindig ugyanolyanok – mondtam.

– Mindenhol? – kérdezte, még mielőtt kimondhattam volna: mindenhol, és kíváncsian, gúnyosan rám mosolygott.

– Azt nem tudom. Maguknál például először járok.

– Nem ugyanolyanok – mondta. – Higgyen nekem, eleget láttam közülük. Nem mindegy, hogy hol mije van az embernek, mit lehet elvenni tőle, mitől lehet megfosztani. Egyik helyen katasztrófa, ha elveszik a házát, a másik helyen ezt kiheverik, csak a becsületük maradjon épen. El lehet venni az embertől a gyerekét, de nehezebb elvenni az önbecsülését. Már ahol... Néhol önként kínálják a kölyküket. Vigyétek! Csak ne legyen az enyém, mert úgysem tudnék mit kezdeni vele, mert én magam sem tudom, hol vagyok. Adjatok helyébe egy szabad világot vagy nyugdíjat legalább. De az ilyeneknek nincs is becsületük. Még az árvaházban sem. A börtönben meg az ilyeneket lincselik meg legelőbb a saját rabtársaik.

– Nem az embereken múlik, hanem a hatalmon. A hatalom természetén – mondtam. – Van, ahol a hatalomnak eszébe sem jutna elvenni valakitől a gyermekét.

– Nálunk. A permanens forradalom hazájában. Máshol az életét is könnyen elveszik. – Úgy tett, mintha belegondolna, produkált is az arcán néhány új redőt. – Hatalom! – mondta. Mondta, és talán gondolta is. – Merde. Tudja, hogy vették el a hatalmat ezek a mi régi embereink az előzőektől? Az életükkel együtt. Bement valaki hatalmas zuhanyozni a saját rekvirált villájában. És egy kicsit nem volt rendben a fülke. Az ajtókat leszigetelték, a csapot nem lehetett elzárni, ám a lefolyó csövére az alagsorban csapot szereltek. A zuhanyfülke megtelt vízzel, aztán az esemény után csak le kellett engedni a lefolyóra szerelt csappal. És ott feküdt az ember a csempén, jöhetett a díszszertartás. Előre megrendelték neki a koszorúkat, az ágyútalpat, a gyászoló tömeget, de még a műsoridőt is, hogy élő adásban közvetíthessék a temetést. Így használták a technikát, amikor már volt nekik. A dolog hosszadalmas volt és primitív, de ez is a veleje. Hadd legyen ideje siránkozni az illetőnek. Lehet, hogy már akkor elhunyt ijedtében, amikor melléig ért a víz. Akkor már azt is tudta, hogy kik csinálták. Na, ez milyen?

– Merde – mondtam –, merde –, de mindhiába mondtam. Tudtam, milyen.

– Mi van? – kérdezte a főhadnagy. – Elmondhatom. Ezt maguknál megírták a magazinok, én is ott olvastam, ahol ön.

– Én nem olvasok ilyeneket – mondtam. – Én nem politizálok.

– Ez nem politika. Hatalmi harc. Éppen csak azt nem tudjuk még, hogy mi is az a hatalom.

Ezt mondva az ifjú főhadnagy elszomorodni látszott. Talán attól, hogy nem tudja, mi az, ami a legjobban izgatja életében, talán attól, hogy amit abból tapasztalt, véresebb és verejtékesebb az elméleti, elvi meghatározásánál. Lehet azonban, hogy a főhadnagy egyszerűen álmos volt, nem bánatos.

– Aludjunk – mondtam.

– Azt már nem. Nekem gondoskodnom kell az ön szórakoztatásáról. Önnek szórakoznia kell, különben én feddésben részesülök. Menjünk odébb egy házzal. Jó házba. Kedves házba.

– Fáradt vagyok.

– Na, gyerünk – fogta meg karomat a főhadnagy.

– Merde – mondtam, ma délután már sokadszorra.

– Ez nem volt szép öntől.

Megint bánatosnak látszott, mint ki végre megérti a szót, megpróbáltam felrázni egy kicsit, hogy ne csak ilyen nyelvkönyvi párbeszédet folytassunk.

– Menjen maga – üvöltöttem. – A fenébe!

Ekkor már hátulról lefogta két karomat a gyors recepciós. Gyöngéden ölelt, szakszerűen. Halkan szólt.

– Vendégünknek feltehetőleg megártott az ital – mondta.

Ő is úgy beszélt, mint aki könyvből tanulta, már ha ilyeneket írnak azokban a könyvekben: feltehetőleg megártott az ital. Meg olyant, hogy hatalmi harc. Egyszeriben rádöbbentem, hogy más nyelvet beszélünk, noha franciául. Azt jelentette ez végül is, hogy nem vagyok otthon. Értem a szavakat, de azokon kívül semmit.

– Talán majd holnap – mondtam a bús főhadnagynak, mintha én is könyvből olvasnám. – Holnap biztosan.

Készültem volna haza, fel a szállodaszobámba.

– A mese a zuhanyfülkével – mondta mélán, búcsúzóul – szemenszedett hazugság különben. Maguknál ilyeneket írnak. A fő baja, hogy teljességgel szakszerűtlen.

Szobámban aztán nagyobb volt a csend az elviselhetőnél. Pusztán arra volt jó, hogy megértessem magammal, nem szabad többet és mást mondanom, mint amennyi egy nyelvkönyvből megtanulható. Ez szinte annyi, mint a hallgatás.

Vetkőzz le, bújj ágyba, de előbb rakd ki cipődet az ajtó elé, mondtam magamnak nyelvkönyvi, együgyű pontossággal. Te itt védelem alatt állsz. Védett vad vagy. A főnökök számára tartalékolnak, a rúzsaiddal együtt, csak legfelsőbb szintű fegyverrel vagy kilőhető. Feltéve, hogy nem fulladsz meg a hajtás kezdetéig.

Merde, mondtam aztán, megint csak magamnak. De ezt mondtam a nőnek is, aki az ajtómon kopogott. Előbb azt hittem, vacsoratársam tért vissza, talán hogy elnézést kérjen az állam- vagy legalábbis szolgálati titkot sértő őszinteségéért, és letagadja, mint szemérmes férfi a pornográf olvasmányát. Cserébe én is bocsánatot kérhettem volna, amiért üvöltöztem vele. Akkor aztán kezdhettünk volna mindent elölről, semleges terepen, mintha kedvelnénk vagy nem ismernénk egymást.

Csakhogy ez tétova kopogás volt, nem egy állambiztonsági tiszt edzett kezéhez illő. És valóban, rókabundás nő állt odakint, valószerűtlenül. Göndör vörös hajat vagy parókát viselt, akár a kirakati bábuk. Ahhoz zöld szemet. Különben mintha nem lett volna arca, vagy cserélhető lett volna. Az volt a benyomásom, hevenyészett ábrára kenték fel a rúzst egy hideg sminkszobában, és elfeledték arányosan kiigazítani a pici állát. Tényleg, miért nem raktak gödröcskés állat neki? Kitehették volna a tükör mellé Lucille fényképét, hogy ahhoz igazítsák a vonásait. De hanyagul dolgoztak rajta. Ez a nő nem volt eléggé fontos.

– Jó estét – mondta, de ehhez mintha ki se nyitotta volna a száját. – Lucille vagyok. Bemegyek.

– Inkább ne, Lucille.

– Gyakorolnom kell a nyelvet – mondta. – Franciatanár vagyok. Kérem!

Könyörgött ez a mástáji Lucille, ha jól hallottam, ugyanakkor kétértelmű volt, egyúttal duplán valóságos: ő maga sem bírta kiigazítani egyik álcáját a másikkal. Annyi csak, hogy küldték. Attól volt olyan, amilyen nem lehetett volna. Gondoltam, majd megértem, mit miért. El úgysem kerülhetem.

– Pillanatnyilag nincs szükségem nyelvgyakorlatokra – mondtam.

– Aludhat is közben – mondta.

– Álmomban még nem csináltam – közöltem vele.

– Ó, dehogynem. Biztosan. Legyen jó kisfiú – közölte velem. – Legyen olyan, mint kiskorában. Magához nyúl vagy hozzám, nem mindegy?

Toporgott, mintha fázna. Vékony huzat sivalkodott be a folyosói ajtók alatt. Lakkbőr körömcipő volt selyemharisnyás lábán, lehet, hogy az egyik szomszédos szobából szalajtották át, nem kellett átlábalnia a decemberi hótorlaszokon egy üveg whiskyvel, amit műanyag piaci szatyorból húzott elő, és mutatott fel nekem.
A szatyor alján három pohár zörgött, az egyikben jégkockák.

– A hadnagy küldte? – kérdeztem.

– Főhadnagy!

Ezzel már benne voltam – a közepében? mindenben? valahol? –, főként azáltal, hogy elfogadtam a helyesbítést, és ezáltal mintegy bizalmas viszonyba kerültem vele. Egy bábuval! Az meg bent volt. Bent az idegen szobában, s azt ki is töltötte. Nem a személye, hanem a jelenléte. Az a semmi, ami volt. Mint holmi hideg, éjféli kéjgáz.

Nyitva hagytam az ajtót. Nem volt afféle reményem, hogy kiviszi a légvonat, de lehetett volna. Az ajtó meg becsukódott. Nem becsapódott, hanem lágyan, halkan – nem hangtalanul: halkan – a helyére fordult.

– Oké – mondtam, nagyjából az ajtónak.

– Beszéljünk angolul? – kérdezte a nő.

– Sehogy se beszéljünk.

– Oké.

Levetette, az ágyra lökte rókabundáját, lehet, leltári szám is volt a bélésében. Fekete selyemruha volt rajta, vékony vállpántokkal. Így ő maga nem látszott annyira vékonynak, csenevésznek, mint a szőrmékben bujdokolva: mintha teste lett volna hirtelen. Telt, formás test volt – volt, volt, szinte a múlt és nem a jelen időben –, karja tövén két dús redővel, és nem illett csontos, fehér arcához. Önállóan állt a szoba közepén.

– Magának szerelmi bánata van? – kérdezte. – Az olyan férfiak nem szeretnek erről beszélni. Bármiről, de erről nem. Esetleg később.

Ehhez tartottam magam. Arrább toltam a szoba közepéről – megérintettem deréktájon, megrezzent tőle –, oldalt fordulva elmentem mellette, és leheveredtem az ágyra. A drága gereznára polcoltam cipős lábamat. Szusszantam egyet, de még az is beszédnek hatott.

Fölöttem rücskös volt a mennyezet, és füstérzékelők kerek torkolatai nyíltak rajta. Megszámoltam: hat érzékelő volt, két sorba rendezve. Ha dohányzom egyáltalán, és rágyújtok most, lehet, hogy finom szerkezetek tűzriadót rendelnek el, víz permetez azokból a lukakból, elárasztja a szobát. Akkor megúszom. (Ez önkéntelen szójáték volt, nem is mosolyogtam rajta.) Megúszom ezt az egészet: a nőt, a szobát, a csupa kültelek fővárost és a küldetésemet. Láttam is magamat, ahogy kilebegek az áradat súlyától megnyílt ablakon, és úszom a város felett. Egyöntetű és langyos volt alattam, körülöttem minden, lágy és sötét. Ebben a lágy langyosságban hallottam meg a hangját:

– Konsztantin. – Ez is puhán hangzott. Pedig a nő egyszerűen csak suttogott. – Konsztantin.

– Kával – mondtam megadóan. – Úgy írom.

A kéményszerű zuhanyfülkében állt, estélyi ruhában, onnan integetett a menynyezet felé. A füstérzékelőket mutatta. Időbe telt, amíg rájöttem, hogy nem az összeset. A bal oldali sorban a másodikat, a középsőt mutatta. Majd az olvasólámpát. Végül a saját szájára bökött, ajkaihoz emelte az ujját. A gesztusban nem volt semmi csábos, csak a hangjában. Az is tanult, begyakorolt hívás volt, a melléből búgott fel, teste többi porcikája hűdötten, már-már részvétlenül állt a száraz fülkében.

Oda kellett mennem. Odamentem. Kilépett a fülkéből, de visszanyúlt belé, és megengedte a vizet. Padlóra csúszott róla a ruha, az egyetlen darab, ami addig is inkább mutatta, mint takarta a testét. Meztelenül lépett be a fülkébe, fejéről is levette, a szobába dobta a vörös műszőrt, gyér, barna hajra csurgott a zuhany, és arca köré tapasztotta a sötétülő tincseket. Merev melléről felspriccelt a víz, majd odább lehullt.

A párálló permetből intett magához.

Bementem hozzá pucéron. Arcomhoz nyomta az arcát, azt a kiálló járomcsontját, sértett. Nem ölelt át, lelógott a karja, de bizalmasan suttogott a fülembe. Talán nem bizalmasan, hanem rettegve. Halkan hadart a víz alatt.

– Meg kell mutatnia nekem, mit hozott. Higgyen nekem. Nekem van igazam. Segítsen nekem.

A fülem zúgott, vagy a víz, nehezen, töredékesen értettem meg, hogy ő valóban franciatanárnő, a férje talán kohómérnök, és egy fiuk van. Lehet, hogy egy fiuk és egy lányuk. Zsarolják a férjét – talán a menhelyen lévő gyerekével vagy az állásával, nem értettem igazán, s ha mégis, nem bírtam felfogni –, azért kell neki ezt – ezt! – csinálnia, de nem bírja már tovább, nem bírja már ezeket, nem bír semmit, és nincs hova elmennie – menekülnie? bújnia? –, és valakinek egyszer úgyis meg kell csinálni, amit kell, és neki már úgyis minden mindegy, megcsinálja ő, csak segítsek, én segíthetek. Itt már mindennek vége, különben is, idő kérdése csak, de azt az időt ő nem tudja kivárni. A tartói – tartói? – is tudják ezt, és nem akadályoznák meg őt – miben? – a tettében, és jobb, ha ő maga végzi el a piszkos munkát, nem ezek, mert akkor ugyanezek kerülnek – maradnak? – hatalomban, és minden kezdődik elölről, mintha semmi sem történt volna, pedig történnie kell, és ezek is tudják, készülnek is rá, de nehezen mozdulnak, mert sokan vannak, és egymásról sem tudják, kicsodák, ki kiben bízhat, és már odáig jutottak, inkább idegeneknek mondják el, hogy vége, hogy vége kell legyen, így akarnak támogatást szerezni – mit? mihez? –, a jövőjüket biztosítani, jó színben tűnni fel a külföld előtt, de várják, alig várják, hogy lépjen valaki, valaki tegye meg, és annyi elrontott alkalom után most újra itt van egy. Segítsek, segíthetek. Használjam a rúzst.

Forró volt a pára, fulladoztam tőle, és a most már rám kulcsolt karjait sem tudtam lefeszíteni. Ide-oda rángatott, a csempefalnak ütődtünk, csicsonkáztunk a síkos zuhanytálcában, és erről az juthatott volna eszembe: éppen úgy, mint mikor a lakomára feltálalt sült malac egyszer csak kicsúszik az aszpikos tálból, amint beledöfik a villát, aztán ott hever a drága szőnyegen, szájában fél citrommal.

Csak egy, egyetlenegy darabot kell kicserélni a mintakollekcióban, az majd megteszi a hatását, léteznek jó szakemberek, vegyészek, akik garantálják, hogy az ajakbőrre kenve...

Mondta.

Az ajakra kenve csak a rúzs tudja, mit akar, mert az tudja, mi van benne, a bőr semmit se tud. Az ember sosem tudja, mi történik vele.

Mert mi az?

Méreg, persze.

Hadart a nő, és egyre szorosabban egymásra kulcsolódtunk, elcsúsztunk a másik bőrén, majd újra megtaláltuk az illeszkedő testhajlatokat, aztán már egyszerre mozdultunk, úsztunk talán a fele víz-fele levegő térben, de ő még a végén sem mert hangosan kiáltani, sikoltani, visszanyelte a hangját és azzal be a vizet, a párát, nehogy meghallják a fémfülek.

– Segíts, segíts – nyögte suttogva még akkor is, amikor hirtelen elfogyott a víz, csak a pára gomolygott, azt lélegeztük be és fújtuk egymásra. Valaki, valahol elzárta a csapokat.

A recepciós volt az, fekete-ezüst csíkos mellényesen, és egy másik, sötét öltönyös férfi: a kitárt fülkeajtóban álltak, és úgy tettek, mintha kajánul vigyorognának a tetten ért szerelmeseken, közben feszes volt az ajkuk, és felénk nyúlt a kezük. De csak a nőt vonták ki a pára közül. Mire félretoltam, megkerültem a recepcióst – merde! merde! –, már csak vele kettesben álltam a szobában. Megvetően bámulta ernyedő hímtagomat.

– Megtörténhet – mondta –, hogy a kedves vendég túl sokat ivott ma este.

Aztán egyedül voltam a szobában, már-már elfelejtve.