Dobai Péter

Nem volt anyám, mégis világra jöttem

Klára, kék szemű, szőke Clarissa!
Sírhantod a Farkasréti köztemetőben: virágtalan.
Fiad már régen nem visz krizantémcsokrot oda.
Szerencsésebb, könnyebb lett volna, ha nem én
temettelek volna el, hanem te engemet, elvégre a
sírásóknak édes mindegy lett volna, hogy a verembe
kit löknek be: anyát vagy annak fiát, vagy a kettőt egyszerre…
Tudom, elmenni milyen nehéz, akkor is, ha tudjuk, hogy
maradni – egy második élettel – lehetetlen – – –
Ház? Lakás, régi, meghitt bútorokkal? Otthon, benne
vitrin, a vitrinben porcelánhuszár, mellette táncoló menyecske,
csipkés mellrevalóban, kurta szoknyában, szattyáncsizmában…
milyen hidegek, Anyám, a vitrinek, hiába huszár, hiába táncra
perdülő jászkun vagy sváb, szlovák, szerb vagy román leányzó,
kinek a heves csárdásban fejkendője elrepült, kontya, copfja,
hajtincse kibomlott… Bizony mindhiába! Hiába van ott, sok nipp
között, az 1965-ben, Dunaalmáson kapott árvízvédelmi érmem…
A vitrin porlepte üvege a porcelán jegébe fagyasztja
a deli huszárt, nemkülönben a táncos kedvű leányt – – –
Klára, Anyám, én bátor alázattal és gyáva szívvel tárok régi
évekre ablakot. De tudom, hogy te már énreám soha nem
nyitsz se ablakot, se kaput, se ajtót, se ajkadon mosolyt…
Én csak azt érzem, csak azt tudom, hogy:
bent van, belül: a külvilág, te lettél, te vagy, te maradsz
az én világtalan külvilágom, anyaszült-külvilágom – – –
Bennem élsz még, él bennem intő, üzenő nemlétezésed,
és él bennem a remény is, hogy tehozzád,
nemlenni, veled együtt – társtalan, megoszthatatlan
sorssá vált bátor életeim sok csapongó,
tékozló keresztútja után –, ahol te vagy,
én is nemsokára, szótlanul, üzenet, panasz nélkül:
mintha épp csak hazatérnék, odaérkezem – – –

Ön-Júdás

Érzek én, érzek minden együttérzést.
Érzem én ellenségeim ádáz, alig aljas együttérzését is,
noha pillanatra se gondolok soha arra,
hogy önjelölt ellenségeim vajon mitől, miért,
jobbra szánt életük miféle hirtelen elesettségétől
lettek – szívük szándéka ellenére,
önmagamtól engem testükkel, lelkükkel védve –
mégis ellenségeim, méghozzá ily sokan,
egymás mögé sorakozottan,
szinte megkövező tömegben.
Talán maga a Szentírás esett volna ki átkozott kezemből,
hogy helyette megtartsam a Szmirnoff vodkát,
talán az Ószövetséget vagy egyszerre mind a négy Evangéliumot
ejtettem volna le a próféták szent lépteit őrző porba, hogy ellenségeim úgy néznek
egymásra énmögöttem, mintha egy szál magamnak
ön-Júdása volnék, akinek nincs ideje már,
és nem érdemel életet sem az időhöz:
se alkura, se árulásra, se megbánásra,
se arra, hogy a harminc ezüstpénzt visszaadja,
se arra, hogy az egész Kálváriát
legalább önmagának megbocsássa,
immár Krisztus nélkül is!

Kié az emlékezetem?

Zsilka János emlékében

Világról szóló, szórt, szedett-vedett
tudásom talán tényleg az enyém.
És ugyan ki is lenne méltó oly késztetésre,
hogy ezt a könyves tudást ővéle
önfeledten, ajzottan, fecsegve, oktalan okoskodva megosszam?
Hiszen még a legmélyebb tudás is, teszem, Aquinói Szent Tamás,
Albertus Magnus, Clairvaux-i Szent Bernát,
Abélard és Héloďse, a vértanú Alexandriai Szent Katalin,
Hildegard von Bingen Istentől nyert üzenete
bizony alig felfogható, és biztos, hogy megoszthatatlan.
Őhozzájuk önkívület, magát veszejtő rajongás,
csak eksztázis vezet, s nem az írást ólombetűkkel kinyomtatott
Gutenberg könyvei.
Emlékezetem szép, reám sugárzó arcai enyémek nemkülönben.
Avagy emlékezetem, tudásom, személyem,
szerelmeim, másokat pusztító szenvedélyem
se volna enyém?
Ugyan már… elvégre önként önveszejtő az,
aki önmagát akarja birtokolni.
De nála csak az ostobább, ki önmagát
mások birtokába esve elfelejti.
Erőszakkal szerzett tapasztalataim tán úgyszintén enyémek.
De ki adta hitét, hitességét szívemnek?
És ha adta, mégis miért vette el együtt szívemmel
keresztes, kardos hitemet? Miért bolyongok egyre visszatérőn
Itália, Róma dómjaiban, templomaiban,
kolostorok megfagyott kerengőiben,
mintha volnék úttalan zarándoka soha meg nem tett útjaimnak?