Fogarassy Miklós

A császármetszés

1.

A városi szülészeti kórház előkertjében pár csenevész fa nőtt. A főkapu körül a nép cekkerekkel, táskákkal várta, hogy a kórházi portás az igen szigorúan vett látogatási időre beengedje. A „Behajtani tilos” táblánál épp mentőautó gurult ki, amikor a vonatállomás felől két nő – óvatosan, de határozottan keresztülfurakodva a várakozók csoportján – a főkapun át belépett az épületbe.

Krisztina, az idősebbik, a portás kérdő tekintetét látva rögvest köszönt, és mondta, hogy Szíjgyártó doktorhoz jöttek. A kapuőr elkezdte magyarázni, hol találják a „főorvos urat”.

– Köszönjük… köszönjük, ne fáradjon. Ismerem a járást: az öcsém – mondta. A mellette álló fiatal lány rajongó tekintettel bámulta ezt a fellépést, és szapora léptekkel követte őt a kórház hypószagú lépcsőin, folyosóin.

2.

Évek óta ismerték egymást; Krisztina matematikát tanított abban a kisvárosi középiskolában, ahová Annát a kitelepítés falusi évei után felvették. Annának, aki az iskolába némi késéssel iratkozott be, a magas, gondosan öltözködő, gesztenyeszín haját nagy, laza kontyban viselő tanárnő már elsőre rokonszenves lett; mélybarna szemét a szőke, köpenyes süldőlányra vetve bizalomkeltő érdeklődéssel felszólította: mutatkozzon be – kicsoda, hol tanult, mit csinált eddig?

Anna beszédén erősen érződött egy távoli vidék palócos tájszólása – osztálytársai heccelték is vele. Kényszerlakhelyén ragadt rá a korábbi években.

Szíjgyártó tanárnő pár nappal később, a számtanóra utáni szünetben magához szólította, és meghívta a lakására; pár érdekes feladatgyűjteményt akart neki kölcsönadni.

A vékony, fitos kislány kissé elfogódottan csöngetett be Szíjgyártó Krisztina lakásába, zavara azonban feloldódott, amikor leült a bársonyhuzatú, finom karosszékbe: szőke copfjait hátravetette, flórzokniját és a rokonoktól kapott, elnyűtt félcipőjét azonban – lábfejét keresztbe kulcsolva – igyekezett elrejteni a széke alatt. Krisztina bizalmat ébresztett benne, és kérdéseire felelgetve beszélgetni kezdtek.

Az asszony teával kínálta; porhanyós aprósüteményeket ropogtattak a tea mellé. Az elsős lány hamar felszabadultnak érezte magát, és örült annak is, hogy tanárja szellemesnek, műveltnek, okosnak látszik. Jólesett neki, hogy az asszonyból felé, a falusi kislány felé valami természetes rokonszenv sugárzik.

Szíjgyártó Krisztina a harmincas éveiben járt; gyermektelen volt, egyedül élt – Anna később tudta csak meg, hogy férjét pár évvel korábban letartóztatták, és vallatás közben agyonverték. A tanárnő és a diáklány kapcsolata hamar, a kölcsönös rokonszenv áramán bontakozott ki. Fél év múlva azonban, amikor Anna a hosszú szénszünetet családjával töltötte falun, Krisztinát letartóztatták, és egy politikai perben elítélték.

Diákévei alatt Anna kollégiumban lakott, és jól tanult; néha eszébe jutott az eltűnt tanárnő, de róla őrzött emlékei elhalványultak. Ha visszaidézte őt, átfutott rajta a gondolat, hogy mind fakóbbak az érzelmei iránta. Amikor azonban Krisztina ’56 nyarán amnesztiával szabadult, és késő ősszel visszakerült az iskolába (az év végén sok pedagógus disszidált), kitörő örömmel találtak megint egymásra.

Az érettségi előtt álló Anna és a börtönévek után újra magára találó tanárnő kapcsolata baráti és nyílt volt – időnként együtt mentek moziba, kirándulni, és hétvégeken kerékpárutakat tettek a közeli ártér töltésein. A lány szinte naponta felszaladt délutánonként tanárnő barátnőjéhez, és többnyire csak a vacsorára ment vissza a kollégiumba. Mivel Krisztina az ő osztályát nem tanította, az iskolában nem volt „hivatalos” kapcsolatuk. Összetegeződtek. Anna születésnapjára új ruhát kapott a barátnőjétől; talán ekkor, életében először öltözhetett fel szépen. Krisztina nevelte is, követelt is tőle, és nemcsak matematikára tanította, rávette, hogy könynyű angol regényeket szótárazzon (ő maga a börtönben tanult angolul); lelkesen és sokat beszélgettek irodalomról, művészetekről. A lány egészen úgy kezdte venni, mint idősebb barátnőjét: bizalmas lett hozzá, elmondta, melyik fiú tetszik neki, melyik kísérgeti. Az asszony viszont fiatalságáról, férjéről, házasságáról, tragikus vetéléseiről, börtönéveiről mesélt – eléggé határozott elvei voltak, amelyekhez ragaszkodott.

Anna orvosnak készült, ezért is örült meg az ötletnek, hogy a tavaszi szünetben utazzanak el együtt a Tiszántúlra Krisztina nőgyógyász öccséhez látogatóba.

– Hívtak. Bent laknak a városi kórházban – mondta Krisztina. – Vendégeskedünk náluk pár napot. Azt írta a János, hogy van a szülészeten egy vendégszoba, meg hogy a Gitta is hív. Tudod, a felesége. Lehet, hogy unatkozik, de végül is a sógornőm se akárki.

Egy ideig csönd volt, majd Krisztina szólalt meg ismét: – Ne vágj ilyen fancsali képet, hidd el, téged is várnak, szívesen látnak.

3.

A két vendég már egy ideje Szíjgyártó doktorék szépen berendezett, kicsiny orvoslakásában időzött, amikor János leviharzott az ambulanciáról.

– Kriszti, csakhogy, csakhogy, te drága, drága! Jaj de örülök! De jól nézel ki, gyöngyöm, szép is vagy, karcsú is, hiába, te anyukára ütöttél. Nem úgy, mint én. Nézd csak a pocakomat, meg ezt az elnyűtt pofámat… Gittikém, kínáltad már őket valamivel? Konyak? Kávé? – kérdezte egyvégtében János, miközben megölelte Krisztinát, majd kezed adott a zavartan álldogáló lánynak:

– Szervusz, ugye, te vagy az Anna!? – János joviális volt, derűs, rámenős. Puha volt ugyan a tenyere, de erőteljesen szorított kezet. A fehér köpenye fölött villogott a kreol képe, és lobogott a sötét üstöke.

– Van egy szülő nőm, ugye, nem haragusztok, muszáj máris rohannom vissza a szülőszobára. De szabad az estém; majd egy nagyot dumálunk, pletykálunk. Elmegyünk vacsorázni, jó? Éjjel csak másodügyeletes vagyok… Gittikém, mutasd meg nekik a szobájukat, és adj nekik enni. Ugye, éhesek vagytok?! Helyezzétek magatokat kényelembe, pihenjetek, vagy csináljátok azt, ami jólesik… És este, majd este… Jó? – mondta szinte egyhuzamban, és ment, telefonált, kérdezett valamit, majd a kulcsait csörgetve az ajtóból mosolyogva visszaintett…

Az ápolt, de vibráló, ideges természetét leplezni alig képes Gitta később – az orvosfeleség bennfentességével – elkalauzolta a két nőt a kórház alagsorába, a vendégszobába. A helyiségben vastag, fehérre mázolt központifűtés-csövek futottak végig a falakon, és csak egy kis ablakon át szűrődött be fény.

Amikor Kriszti és Anna a vendégszobába belépett, már dél volt. A nővérszállásnak tűnő, kis, kövezett szoba két emeletes vasággyal volt berendezve, ezenkívül a bejáratnál, a mosdókagyló mellett volt egy asztal meg pár szék. A vaságyakra keményített, mángorolt ágyneműk voltak kikészítve. „Háziasszonyi” szerepében Gitta egy darabig még téblábolt a bejáratnál, de mielőtt visszament volna, még megmutatta a vendégeknek, hol van a folyosón a tusoló meg a mellékhelyiség.

Kipakoltak, felhúzták a párna- és paplanhuzatokat, megágyaztak. Mindketten az emeletes vaságyak alsó szintjét választották, Krisztina a jobb, Anna a bal oldalit. A meleg és szűk szobácskában fehérre mázolt fűtéscsövek kattogtak halkan.

Amíg Krisztina megmosakodott és rendbe szedte magát, Anna az ágyán üldögélt. Egymástól kissé elfordulva pár szót váltottak. Az asszony bekrémezte és diszkréten kifestette, majd bepúderezte az arcát. Aztán, amíg Anna is – félig-meddig levetkőzve – gyorsan mosakodott, Krisztina telepedett az ágyára, és körömreszelés közben János kiskölyökkori stiklijeit mesélte.

Később egy ideig az orvosi lakásban trécseltek Gittával, megebédeltek – a kórházi konyháról hozta fel egy ápolónő. A délutánt a városban töltötték. Krisztina megmutatta Annának a folyóparti sétányt, a sárgás, szecessziós színházépületet, a kopott főteret; az egyik mozi előtt egy darabig töprengtek, megnézzék-e a filmet. Aztán mégis úgy döntöttek, hogy hazamennek.

4.

Este, mire felkészültek a vacsorára, János és Gitta már elegánsan várt rájuk az előszobában. Kriszta kosztümöt vett fel finom blúzzal; Anna divatos középhosszú szoknyában, magas nyakú ingpulóverben ült a város legjobb szállodájában az étterem előre lefoglalt asztalához.

A főpincér jött, étlapokat osztott – láthatóan ismerte a fiatal, becsben álló nőorvost.

– Italt? Italt mit hozhatok, főorvos úr?

– Mindjárt, mindjárt, főúr – mondta János. – Gyerekek, mit igyunk? Kriszti, ne szerénykedj nekem; remélem, nem lettél absztinens – mondta, és az ital- és étlapot tanulmányozta. Miután a pincér felvette a rendelést, János odaszólt neki:

– Főúr, ha Szíjgyártó doktort keresik a portán, kérem, szóljanak nekem.

Ettek. A terem sarkában halk cigányzene szólt. Anna is, aki eddig félt a szeszektől, pezsgőt kortyolgatott. János többször töltött neki, koccingattak a kristálypoharakkal.

– Ugye, szabad még egy pohárral a kis kolleginának? – mondta János huncut mosollyal, s közben Krisztinára sandított. – Egészségetekre!

A lány nevetett, kipirult; ragyogtak a csillárok, az étterem tükörborításai megsokszorozták a fényeket. János és Krisztina a Szíjgyártó család dolgait tárgyalta, és amikor valamin vitatkozni kezdtek, Gitta kívülálló, de „bennfentes” családtagként bekapcsolódott a szóváltásba.

– Várjatok csak, én ezt jobban tudom. Nekem az a véleményem… – tette le a garast.

Még a főfogással se végeztek, amikor Jánost telefonhoz hívták.

– Hát ez az én formám – zöttyent vissza a nőgyógyász a székére. – Egy sürgős császár. Az öreg csinálja, én meg asszisztálok. Küldik a kocsit. Ti persze csak maradjatok – szólt, majd elhallgatott. Pár pillanat múltán felkapta a fejét:

– Te – fordult Annához –, nincs kedved végignézni a császárt?

Annát váratlanul érte az ötlet – a pezsgőtől melege lett, és a bő vacsora kissé elálmosította. Nem is válaszolt, hanem csak felnevetett, azt hitte, hogy csak tréfál az orvos.

– Gyere, te lány. Ha akarsz. Komolyan beszélek – mondta. – Vagy félsz? Egy hasműtét nem olyan nagy ügy. Medika leszel, vagy nem? Gyere, végignézed. Nem fog megártani.

Anna már-már igent mondott, de előbb Krisztinára nézett, nem rosszallja-e, ha igent mond. Amikor azonban barátnője – némi féltő aggodalommal a tekintetében – biztatóan nézett rá, szinte kihívóan mondta:

– Jó, megyek!

Kihörpintette a maradék pezsgőt, és határozott mozdulattal letette az asztalra a damasztszalvétát. Furcsállotta ugyan, hogy János, ha nem is sokat, de ivott, jóllehet nemigen tudta, hogy egy asszisztens orvosnak mi a dolga és a felelőssége egy ilyen operációnál. Magáról a műtétről is csak annyit tudott, mint bárki: ha a szülés nem indul meg, vagy valamilyen komplikációtól kell tartani, az anyának felvágják a hasát, és kiemelik belőle az újszülöttet.

5.

Az autóban János élénk volt, latin szakkifejezésekkel magyarázott, mintha Anna valóban kollegina lenne. Este tíz óra tájban értek a kórházba.

A helyiségben, ahová beléptek, fehér köpenyt adtak őrá is. Majd egy műtősruhát tartott valaki elébe, beledugta a karját a köpeny ujjába, és megfordult, hogy az illető hátul megköthesse a szalagokat.

A lóarcú, szemüveges főorvos és János, a két operatőr már nekilátott a bemosdásnak. Ő is odaállt az egyik csaphoz, és szappanozni, csutakolni kezdte a kezét, oda-odapillantva, hogy a sebészek rutinos, gyors mozdulatokkal mint végzik ezt a rendkívüli tisztálkodást.

A párás helyiségben mind többen sürgölődtek körülöttük, jöttek-mentek – innen nyílott a műtő. A lány abbahagyta a kézmosást, az orvosok szavait figyelte, de azt érezte néha, hogy útban van a munkájukra lendületesen, beavatottan készülő emberek közt. Szavaikból kivette, hogy a vajúdó asszony – akit egy gördülő hordágyon időközben betoltak a műtőbe – már két gyereket szült „császárral”.

– Elkötjük, és kész. Ez lesz az utolsó… Többet már nem bír ki – szögezte le a főorvos, és ahogy a csap fölött felpillantott, igen határozottan megvillant a szemüvege.

Anna a nyitott műtőajtón át oda-odanézett a hordágyon fekvő, feldomborodó hasa miatt hatalmasnak – szinte dombszerűnek – látszó, vajúdó anyára; hallatszottak a nő erős nyögései, elhaló sóhajai.

Meleg volt. Valaki fehér műtőssapkát adott rá, szájmaszkot kötött a nyakába. Bár neki úgy tűnt, hogy csak tettetik vele a beöltözési rítust, hisz ő csak vendég, megfigyelő. A maszkkendő mint valami felesleges partedli fityegett az álla alatt.

Hosszú idő telt a készülődéssel, kimelegedett. Nem tudta, hogy az arcára csorduló verejtéket szabad-e letörölnie, de aztán arra gondolt: az ő itteni „sterilitása” jobbára jelképes valami, ezért kézfejével időnként végigsimította a homlokát.

Az asszonyt már altatták.

Anna átment a műtőbe, ahol már lemeztelenítették és fertőtlenítették a vajúdó nő megfeszülten domborodó hasát, amelyen időnként görcsös vonaglásokat figyelhetett meg. Remegéses áramlások futottak végig a hason, ahogy a gömbszerű bőrfelszínen a fertőtlenítővel a vatta végigfutott. Az asszony köldöke erősen kidudorodott.

Bejöttek a sebészek – a két operatőr imádkozó papok rituális mozdulataira emlékeztetőn tartotta magasba a kezét. Bejött utánuk a népes asszisztencia, és körülvették a műtőasztalt.

Anna pár lépéssel mögöttük, a türkizzöld csempével borított falnál állt meg, így aztán a következőkben nem is látott sokszor oda a műtőasztalra. Az operatőr orvosok és az asszisztencia testének falán azonban időnként rés nyílott, és ilyenkor tágra meredt szemmel, borzongva nézte, mi folyik a műtőasztalon.

Az erőteljes, közös munka mind határozottabb vezényszavai is érzékeltették, hogy egyre nő a feszültség, az esemény légköre mégis természetesnek rémlett – néha élcelődtek, káromkodtak is az orvosok

Szike futott végig a hasfalon, gyorsan, lendületesen. Vér serkent, patakzott. Tamponok, kapcsok, érszorítók. Csipeszek, ollók és más furcsa, fényes eszközök csörrentek meg a műszerestálakon, amikor az operatőrök véresen odadobták őket. A sötét hasüreg feltárult; párás, erős meleg áradt szét a teremben, a vegyszerek és a test súlyos szagai nyomasztóak voltak. Anna is nehéz, párás burokban állt, mint valami kis őr a dzsungelháború kijelölt posztján, és arcáról patakzott a verejték.

Jánoson nyoma sem látszott az italnak – pontos, célratörő mozdulatokkal dolgozott az operáló orvos keze alá, rövid megjegyzéseket tett, ügyet se vetve az ő jelenlétére.

Amikor a hasüreg megnyitásával elkészültek, az ismétlődő szakszavakból Anna megértette, hogy az uterushoz, az anyaméhhez értek. Szinte alig látott valamit – még akkor is keveset, amikor valamennyire odalátott. Nagyon mélyen jártak ugyanis a kesztyűs kezek. Erejét megfeszítve dolgozott mindenki az asztalnál. Aztán, majdnem váratlanul – hiszen szinte el is felejtette, hogy evégett folyik a munka – kiemelték a gyereket. Valami nagy mélységből, Anna legalábbis így érzékelte.

– Fiú – mondta valaki. A lucskos, barnás-vöröses kis testen lógott a köldökzsinór.

Az újszülöttet az egyik műtősnő átnyújtotta a bábának. Annának ekkor az a benyomása támadt, hogy a műtőben megoldódik a feszültség – már nem dolgoztak szikékkel, tűt, kapcsot, tampont kértek. „Véres henteslegények: vöröslő gumikesztyűkkel, ázott köpenyekben, iszamós, nagy kötényekkel a nyakukban” – futott végig Anna agyán.

A szülésznő lemosta a kis testet a csapnál.

– Csakhogy megvagy, aranyoskám – mondta, és serénykedett. Elkötötte a köldökzsinórt, aztán a kisfiút a bokájánál fél kézzel megfogva, mint valami kis állatot lefelé lógatva a kézfejével gyengéden, de határozottan pofozni kezdte az újszülöttet. Ahogy ütögette a fiúcska arcát, a poronty egy idő után görcsbe rándult, felsőteste ívesen meghajlott, mintha vergődő, tátogó halként a szorításból ki akarná tépni magát. Aztán felsírt. Először halk, inkább cincogásszerű hangon, majd rekedtesen, később pedig, az ismételt lélegzetvételeknél, harsányan – a szülésznő meg közben kotorta ki a szájából a nyákot. Az egyik asszisztens bemondta a kisfiú nevét.

Anna ekkor körülnézett, és meglátta maga mellett Krisztinát. Nem tudta, mikor jött be, mióta van ott.

A sebészek vértől iszamóssá vált kesztyűkben varrták a sebet, és meg-megkötötték a csomókat. A sebészollók finoman csattantak. Amint éppen azt figyelte, hogy a sebésztű hegye, mielőtt áthatolna rajta, hogyan feszíti fel az anya sárgás bőrhámját, Annát forróság öntötte el, és megfordult vele a műtő.

Kiment, és leült egy padra a kórház néptelen folyosóján. Lehúzta a maszkot, levette a sapkát, igyekezett mélyeket lélegezni, majd térdére könyökölve a tenyerébe hajtotta az arcát. Csend volt, kezdett enyhülni a rosszulléte. Arra rezzent fel, hogy Krisztina ül le mellé, és vigasztalóan megsimogatja a vállát. Alig szóltak egymáshoz.

6.

Szobájukban, amíg Krisztina fogat és arcot mosott, Anna az ágyon ülve gyorsan levetkőzött, felvette a pizsamanadrágját, majd kibújt az ingpulóverből, a kombinéból, gyorsan kikapcsolta a melltartóját, és felvette a pizsamakabátját. Jóleső érzés volt bebújni a mángorolt lepedő és a tiszta paplanhuzat közé. A hátán feküdt, egyik karját a feje alá tette, és a vaságy felső szintjének sodronyait nézegette bágyadtan. Hallgattak. Krisztina hálóinget vett fel, bekrémezte az arcát, kibontotta és kifésülte a haját.

– Jó helyed van, kicsim? – A kedveskedő, anyáskodó megszólítás szokatlan volt. Az asszony odajött a két ágy közé, hogy eligazgassa a saját fekhelyén a párnát, a paplant. A villanykapcsoló az ajtónál volt, ezért a sápatag égőt csak úgy lehetett lekapcsolni, ha valamelyikük odamegy villanyt oltani, és sötétben jön vissza. Krisztinára várt most ez a feladat, de észrevehetően halogatta.

Leült Anna ágyának szélére, hogy elbúcsúzzon. Mivel magas volt, ültében is előre kellett hajolnia, hogy az alacsony ágymennyezet alatt elférjen. Finom kis csókot nyomott Anna homlokára, szemére. A lány átkarolta barátnője vállát, és arcon csókolta. Jó illatú és puha volt. Máskor is csókolták meg egymást, ahogy ez a nők között talákozáskor, búcsúzáskor természetes, ilyen bizalmas közelségben azonban még sohase voltak, és a félhomály csak fokozta a helyzet különlegességét. Az asszony jobb karjával átölelte Anna vállát, és kedveskedve, ringató mozdulatokkal kísérve suttogva ismételgette:

– Jó éjt, kicsi lány, aludj jól, te, te kis medika!

– Jó éjszakát, Kriszta. Borzasztó álmos vagyok – kissé felemelkedve Anna rátapasztotta az arcát barátnője mellére. Elomlóan fáradt volt.

– Bebújok egy kicsit melléd, jó? – szólalt meg a csendben Krisztina. Ő beljebb húzódott, összebújtak, átölelték egymást. Krisztina mélyeket lélegzett és enyhén remegett, amitől Anna kicsit megijedt. Hogy megnyugtassa, átölelte a derekát és arcát a hólóingen át feldomborodó melleihez szorította.

Egy ideig csöndben feküdtek; a fűtőcsövek finoman kattogtak, és hallani lehetett, hogyan surrog bennük a víz.

Krisztina lassan becsúsztatta az egyik kezét Anna pizsamakabátja alá, és lassan elkezdte simogatni a lány hátát.

– Anna, Anna, te kedves lány! – suttogta. Átforrósodott arcával hozzásimult, majd meg-megcsókolta a fülét, a nyakát, az arcát.

Anna a fáradtsága mélyéről lassan felszálló szorongással ekkor érezte meg, hogy barátságuk titkos, tiltott területre lép, valahová, ahol valami ijesztő és borzongató lappang. Az volt a benyomása, hogy ez az alagsori, félhomályos szoba olyan, mint egy barlang. A testmeleg, a simogatás jólesően elzsibbasztotta, de egyre jobban félt is, mert észrevette, hogy Krisztina mind görcsösebben lélegzik, és hogy barátnője testét fojtott zokogás rázza. Tudata élesen figyelte a simogató kéz járását a hátán. A forró tenyér mozgása egy időre leállt – megpihent a derekán, mintha valami döntést latolgatna, aztán Krisztina lesiklott a bugyija alá, és elkezdte őt lent cirógatni.

Ő is tenni akart valamit, mintegy viszonzásul, meg hogy ne csak a belső érzéseire figyeljen. Megcsókolta Kriszta nyakát, majd elkezdte az asszony hálóingét kigombolni. Küszködött az apró gombokkal – Krisztina segített neki, végül maga tárta szét a hálóruháját – egészen derékig. Anna csókolni kezdte a nő enyhén megizzadt, nagy melleit, lehunyta a szemét; a csecsbimbók érdes, furcsa gyümölcsökként töltötték meg a száját. Kicsordult a nyála.

– Ne, ne, jaj, Anna, ne – suttogta Krisztina, de közben kezével a lány altestének finom tájait járta, ajkával a hajába túrt, combja Anna lábszárai közé nyomódott. A paplan lecsúszott róluk, Krisztina hálóinge ágyékig felgyűrődött. „Szerelmesek” – suhant át Anna tudatán, de most nem tudott mit kezdeni ezzel. Hevesen keresték egymás testének titkos részeit; mindketten reszkettek, és szinte hullámzott a testük.

Krisztina hirtelen, fojtott hangon szólalt meg:

– Elég, jó? Elég, elég. Aludjunk, Annácska, kicsikém. Külön. Aludjunk. Te is, én is. Jó, drága, jó? – mondta szaggatottan, majd gyorsan felült, begombolkozott, és visszahajolva még egyszer megcsókolta Annát.

– Ez a mi titkunk, ugye? Soha – senkinek. Szeretlek, Anna – mondta, majd felállt, eloltotta a villanyt és csendben lefeküdt.

A lányt igazán a sötétben öntötte el a félelem, az iménti ölelkezés rejtélyei egészen körülkerítették. Csak lassan nyugodott meg, és mielőtt hirtelen, zuhanásszerűen elaludt volna, félálomban még érezte, hogy megjött a vérzése.

Másnap hazautaztak.

7.

Barátságuk még pár évig tartott, de ezt az éjszakát sohase hozták szóba. Lassan romlott meg a kapcsolatuk. Anna orvostanhallgató lett, sokat járt szórakozni, és vagy az aktuális szerelmével csatangolt, vagy bezárkózott az albérleti szobájába, és olvasott, tanult. Mind ritkábban akadt ideje, kedve arra, hogy a vidéki városban Krisztinával töltse a hétvégeket, s ha meg ő jött a fővárosba, az idegen környezetben feszengtek, nem találták a régi hangot. Egyszer – nem sokkal azután, hogy Anna rászokott a cigarettára, amiből ingerült szóváltás támadt köztük – a lány sürgős elfoglaltságára hivatkozva az utolsó percekben táviratilag mondott le egy megbeszélt látogatást. Pár soros levél jött, szakítottak. Mivel érezte, hogy Krisztina még mindig nagy hatással van rá, Annának szüksége volt az önváddal terhes lázadásra.

Évek múltak el. Anna ledoktorált, férjhez ment, letette a szakvizsgát, fia született, elvált. Anyjával élt együtt, aki vigyázott a gyerekre, ha ő a kórházban dolgozott, inpsekciózott.

Krisztinára egyre ritkábban gondolt, ilyenkor azonban ideges lett, és megfigyelte, hogy ilyenkor mindig rá kell gyújtania.

Egyszer késő éjjel ment haza: két tüdőgyulladásos gyerek is feküdt az osztályán, és ráadásul aznap rosszízű konfliktusai voltak az ápolónőkkel. Benézett a kisszobába, és látta, hogy a kisfiú meg az anyja békésen alszanak. Ivott egy korty konyakot, és anélkül, hogy a lámpát eloltotta volna, ruhástul végigvetette magát a díványán.

8.

Azt álmodta, hogy egy előre kitervelt gyilkosság beavatott részese – afféle mellékszereplő ugyan, de cinkos és tettestárs. Hárman vettek részt a merényletben – álmában a gyilkosságot végrehajtó férfi a kórház párttitkárára hasonlított, a harmadik szereplő meg Krisztinára és az egyik kolléganőjére egyaránt emlékeztetett.

Egy félhomályos, elég hosszú és keskeny szobába léptek be halkan mind a hárman. A szoba mélyén, az ablak alatt egy lány aludt egy ágyon. Némi fény szűrődött be a szemközti ablakon a lányra, a fehér ruhás, kiszemelt áldozatra. Anna álmában szinte alig kapott levegőt a jeges borzadálytól, mert biztos volt benne, hogy meg fog történni az, és hogy nem kerülheti el a felelősségre vonást. De – nem volt kiút.

A „főnők” tartotta a kezében a csőre töltött revolvert, ők ketten csak részt vettek az akcióban, mintegy fedezetként, meg hogy kollektív legyen a tett.

A lány felriadt, és amint meglátta őket, ijedten felkelt, és hosszú, fehér hálóingében elszántan elindult feléjük. Egyre nagyobb iszony ült ki az arcára: mintha felismerte volna, mi készül, és hogy miért állnak ők némán a szoba homályos végében. Amikor egészen a közelükbe ért, a magasba emelte a karjait, és szinte sikítva kezdte kiáltozni:

– Ne, ne, ne!! Jaj, könyörgök, neee! – de egyre csak közeledett, tágra meredt tekintettel, rémületes elszántsággal feléjük.

A gyilkos egészen közelről, egy lépésről lőtt a testbe. A hálóingét elborította a vér. A férfi még egyszer tüzelt, szinte bele a lány tátott szájába. Az áldozat arca ekkor sárgászöldre változott, görcsös vonaglások torzították el. Teteme szétvetett karokkal hanyatlott előre, és – szinte átölelve a gyilkosát – rájuk omlott. Függött a merénylőkön a véráztatta, megnyúlt, karcsú halott. Iszonyatos csend szikrázott.

9.

Anna jeges verejtéktől lucskosan riadt fel. A lámpafényes szoba nyugodt volt, ő azonban reszketett – a félelemtől, noha örült is, hogy felébredt.

Maga elé meredt, és magában motyogta: „Vér… meleg vér… csepegett rám a meleg vére…” Nem volt képes gondolkozni ennek a rémálomnak a jelentésén, inkább csak megsejtette, hogy élete fontos dolgai jöttek talán e szörnyű színre, és hogy most több behegedt sebet is feltépett, és mindez alighanem: ő maga. Hogy önmagával együtt álmában most ölte meg az emlék-Krisztinát.

– Jól van – mondta félhangosan, és elindult a konyhába, hogy egy teát csináljon.

(1981)