Jókai Anna
Ki-kicsoda
Végül – mint a többi egytől egyig – ő is megtört. Vallomást tett, közvetlenül a halála után. Életében ellene eljárást nem foganatosítottak, nem körözték „wanted” feliratú fényképes plakátokon; sőt egyszer címlapfotóként szerepelt az össznépi Magazinban, ha nem tévedek, 2459-ben, amikor a „Népek Szépe”-választáskor az előkelő hatvanhatodik helyet megszerezte, dicsőségére Hungáriának. Az aktuális „Ki-kicsodába” is bekerült mint egysoros anyag. Soha senki nem kárhoztatta, ismétlődő cselekedeteit soha senki nem minősítette bűntettnek, hacsak azt a néhány infantilis egyedet nem számítjuk, akik laza csoportokban, a szólásszabadsággal visszaélve tüntetgetnek… de hát még ők sem nevezték meg a vádlottat személy szerint, csak magát az elkövetett tényt definiálták minden kulturált, finom árnyalat nélkül „gyilkosságnak”.
De hát ezekkel ki törődött? A szabadság ellenségei, a haladás kerékkötői, már száz százalékig hatástalan s ezért veszélytelen téveszmék hordozói… Ki figyel oda? Szétverni sem érdemes őket, előbb-utóbb úgyis megunják. Hiszen az önrendelkezési jog már a XXI. században kivívta minden más jog felett a primátusát; a „kötelesség”, mint valójában a szolgaság szinonimája, a mértékadó értelmiség gondolkodásformáló buzgalma nyomán közmegvetés tárgya lett. Nem az egymás iránti szeretet lépett a helyébe (ahogy a hibbant maradék jósolgatta), hanem a semmi tágassága. Nincs kötelesség, csak jól felfogott egyéni érdek. Ha lehet, ne ölj, mert akkor téged is megölnek. Ne lopj, mert duplán visszalopják. Keress vagy szerezz pénzutalványt, mert ingyen nem kapsz még egy lottyadt dinnyét sem; ami felesleg, azonnal bezúzzák. A nyomorék, a fogyatékos magára vessen, hulljon a férgese, hiszen az istenféle, az a bizonyos kaporszakállú állítólag igazságos, okkal teremtette az ilyet ilyennek! Ember tervez, Isten végez?! No nem. Éppen fordítva: tervezgessen csak az Isten, aztán dönt majd úgyis az ember! Ma már, a felvilágosultság felső fokán. Aki a legszínesebben hazudik, az a legsikeresebb művész. Aki mindent kimutat a már agonizáló vizsgálata tárgyából, majd a tetemet aprólékosan fölboncolgatva szervenként a hideg pléhasztalra okításul, precízen kirakja, csak azt nem kutatja, mitől élt, és mitől lett éppen az vagy ez a rész az egész halálának oka… nos, az a legtiszteletreméltóbb tudós! A szakértő a legdivatosabb foglalkozás. Szakértő mindenhez kell – külön az ajtóhoz, külön az ablakhoz, külön a kulcshoz, külön a zárhoz; külön a fűhöz, külön a fához, külön a pincsihez, külön a pulihoz, külön a kisujjhoz, külön a hüvelykhez. Nem győzzük eleget mondogatni: a hűség csupán ingerszegény elfajulás, az élményszerzés behatárolása. A szerelem kiürült fogalom; ódivatú jelölés arra, ha két ember – egy férfi és egy nő, egy férfi és egy férfi, egy nő és egy nő (oly mindegy!) – kémiája szerencsésen, akár hosszabb időre, esetleg hónapokra is, találkozik. A gyereknemzés plusz szülés a legszigorúbb magánügy. Belepofázni súlyos intelligenciahiány. Így is akad annyi könnyelmű, óvatlan, ügyetlen, hogy a szaporodás túlzottnak látszik. Pedig egyszerű logika: minél több az ember, a javak annál többfele oszlanak. Sok gyerek, nagy család: több gond, kevesebb élvezet. De megtiltani? Szabályozni? Akár a szülést, akár az abortuszt? Az önrendelkezési jog sérelmére? A demokratikus értelmiség az ilyen fasisztoid kormányt rögtön megbuktatná. Fő a tolerancia! Majd lassanként megtanulja a hipermodern emberiség, a saját kárán, végül is a józan eszére hallgatva, mi van a hasznára, és mi az, ami csak akadályozza az anyagi gyarapodásban… A megszerzés az egyetlen reális életcél. Életcél nélkül pedig állati az élet: a legtekintélyesebb filozófusok is kinyilvánították. Nem szabad helyettesíteni a hagymázas ideákkal a kézzelfoghatót.
Bízni kell a jövőben; az idejétmúlt eszméket elegánsan, fölényesen lemosolyogni… semmi erőszak, semmi kék folt, vérömleny, nyakak szorongatása, gumibot… csak duruzsolás, monoton szöveg ismétlése, szabályos zörejek zene gyanánt, nem ám rapszodikus dallam! „Vedd könnyen”, már a huszadik században is hirdették az életművészek, „take it easy”, „don’t worry”, ne aggályoskodj!
Fent említett barátnénk, akiről a sztori szól, nem is aggályoskodott. A „Népek Szépe 66” méhéből kilencszer kaparták ki a magzatot, ami elenyésző szám a koituszok számához képest. Mindössze harminchárom éves volt (kritikus kor, néhányan éppen harminchárom évesen hibbantak meg a rég levitézlett kereszténységre hivatkozva, a társadalom egyöntetű sajnálkozása közepette) – mindössze harminchárom; szépnek mondott, egészségesnek hitt, pénzt pénzzel fialtató befektetési tanácsadó, optimista női egyed, s tessék, mégis kampec! A tizedik abortusznál átszakadt az elvékonyodott méhfal, ömlött a vér, terjedt a fertőzés, tombolt a láz… s a „Népek Szépe” ripsz-ropsz meghalt. Gyanakodtak holmi orvosi műhibára, de az ellenőrző szakértő ezt hitelt érdemlően megcáfolta. Előre nem látható mellékhatás! Hiszen akik meg tablettát használnak, rákra hajlamosak. Majd csak megérti a világ, hogy a petefészket kell eltávolítani, az a legkorszerűbb védekezés. Vagy csak olyan férfiakkal közösülni, akiknél végbement már a civilizált ivartalanítás – követelik a feministák.
De hát sok még a teendő, a konzekvens felvilágosítómunka; a maradi nézetek szívósak.
A temetés fegyelmezetten zajlott. Semmi giccses, amúgy is gyorsan hervadó, költséges koszorú. Betonkocka, betonalap. Tényfeltáró, tárgyilagos beszéd, az Egyházpótló Hivatal kegyeleti szakértőjének előadásában. Aránylag sokan voltak a résztvevők – kevesebb nő, mint férfi. Legalább ötven hímnemű ácsorgott a savas-lúgos esőben – de ez is elenyésző szám az egykori szexuális partnerek teljes létszámához képest. Nem kárhoztatták egymást, okosan gondolkodtak: ha mindenki felelős, senki sem az. Egyébként sem tragikus. Tragikus szürkén, töprenkedve élni. Elvesztegetni a szórakozásra termett (teremtett?) időt. A „Szépek Szépe 66” nem panaszkodhat. Ügyesen kihasználta az éveket. Igazán érdekes pályát futott be. Különben sem jó öregen meghalni, mert öregen – sőt, öregedvén! – már élni se jó.
– Emlékét megőrizzük – motyogta az egyik nő gépiesen, de azt nem mondta, meddig.
– Hát nem élvez többé – mondta az egyik férfi, csak hogy mondjon valamit, majd illendően helyesbített: – nem érez…
– Volt, nincs, nem lesz – mintha áldást osztana, az Egyházpótló Hivatal szónoka a betonkockára vízszintesen s függőlegesen rálegyintett. – Ámen – tette hozzá, tekintettel a hagyományra. A betonkockára nem véstek nevet; csak rendszámot, mint a kocsikra.
*
… Pedig volt rendes neve, még ha – az örökkévalóság szempontjából – ideiglenes is.
– Margaréta, Margaréta – szólongatták, s ezt hallotta, nem a fülével. – Ki vagy te?
Valami fájt; a meglepetésnél csak ez a fájdalom volt nagyobb. Mintha préselődne, és mintha nyújtanák. Hol egy hullámzó kör fókuszában, hol sugaraként ugyanannak a körnek. Látott, de nem a szeme helyén. Átlátták, de a vallatólámpa – erős, meleg fény – nem kívülről s nem az arcát érte. Mindenesetre kényszervallatásról szó sem volt.
– Ki vagy te?
Őt faggatták, vagy ezt kérdezte ő maga is?
– Ki vagy te?
– … Sorozatgyilkos… – bevallotta, világos tudata teljes birtokában, száj nélkül.
És akkor az áldozatok megbocsátottak, s kinyilvánították részvétüket; a bűntársak pedig fehéren-feketén lelepleződtek.
A Védő, a Vádló, a Bíró – hárman, de egy személyként – meghozták döntésüket.
Újra életfogytiglan. (Mert az ítélethozók – még mindig! – reménykedtek.)