Sturm László

Vadai István:
Tükörben tükröződő tükör

Tiszatáj, 2002

A műelemzés az a tükör, amelyben a tükörnek felfogható irodalmi alkotás tükröződik. A cím arra is utal, hogy a „szakirodalom” létmódjában nem is áll olyan messze a tárgyául szolgáló „elsődleges” szövegektől. Ez a felismerés alapozza meg a szerzői beállítottságot, amely szerint a vizsgált mű, illetve művek játékteret nyitnak az olvasó és így az értelmező olvasó előtt is. Az elemzés nem valamely kötelező eljárások mechanikus alkalmazását jelenti, hanem a személyiség próbatételét. „Ha belemegyek a játékba, akkor a művész partnerévé válok” – írja Vadai a könyvet lezáró tanulmányban.

A kötet tizennyolc írása közül tizenhat műelemzés (ezek többsége a Tiszatáj diákmellékleteként jelent meg), egy-egy tanulmány pedig a haikuról, illetve a művészetek – Cage-, Malevics-, Tandori-féle – funkcióvesztéséről, redukciójáról: a „csendről” szól. Az utóbbi írások érdekesen egészítik ki és ellenpontozzák az előzőeket. A műértelmezések megmutatják az adott művek világszerű egységét, a két kötetzáró tanulmány azonban épp az értelmezést lehetővé tevő világszerűség esetleges hiányával, illetve viszonylagosságával szembesül. A haiku problematikája tulajdonképpen át is vezet a következőhöz: „17 szótag kevés ahhoz, hogy a szöveg önmagát hitelesítse. Nem érhetők tetten a szöveget létrehozó okok, eszközök és remények. […] Maga a szöveg, ha nem is néma, közel áll a csendhez.” Ebben a két tanulmányban Vadai a visszájáról mutatja meg a műelemzések alapfeltételét: nincs mű valamiféle átfogó háttérrendszer nélkül. Viszont a szabályrendszer kizárólagossá tétele (a Fehér alapon Fehér Négyzet jellegű alkotások) sem eredményez művet, ezekben az esetekben a befogadónak műértelmezés helyett be kell érnie a jelenség értelmezésével. (Ilyenkor érvényes a kötetcímre feleselő dalrészlet Müller Péter Sziámitól: „Tükör a tükörben nem tükröződik”.)

A gondolatkörnek ez az elfogulatlan kitágítása is hozzájárul sok egyéb mellett (mint például a kronológia, a szerzői személyesség vállalása, a hasonló szempontrendszer) ahhoz, hogy a szerzője szerint „vegyes, antológiaszerű, kaotikus” kötetet, ha úgy tetszik, bár nem zárt, de egységes egésznek tekintsük.

Vadai az elemzett szöveget tartja alapvetőnek és elsődlegesnek, de szükség esetén kitér olyan mozzanatokra is, amelyek befolyásolják a mű olvasatát, sőt alakulását. Fontos kapaszkodót jelenthet például az írói életrajznak, a toposzoknak („írói közhely”), a szöveg hagyományozódásának vagy a nyomdai szokásoknak az ismerete (ez utóbbival indokolja a szerző Zrínyi eposzának a kéziratban nem szereplő, dőlt betűvel szedett versszakainak keletkezését). A könyv tizennégy szerzőnek (Balassi, Zrínyi, Csokonai, Kölcsey, Petőfi, Vörösmarty, Mikszáth, Ady, Babits, József Attila, Nagy László, Pilinszky, Weöres, Tandori) szentel – néhány esetben nem is egy – önálló tanulmányt. Van, amikor egy verset, van, amikor egy versciklust (Balassi) vagy versrészletet (Zrínyi) értelmez, máskor novellaciklushoz fűz megjegyzéseket (Mikszáth), vagy két verset szembesít (Csokonai, Ady). Az alkalmazott szempontrendszer is igen változatos. A szerző kitér a szerkezet, a szóhangzás, a rím, a verselés, a műfaj, a képek, a toposzok, a jelentés kérdéseire (és például az utóbbin belül vagy ahhoz kapcsolódva figyelmet fordít általános és konkrét, közelség és távolság, azonosság és ellenpont, metaforikus és rögzített jelentés szembenállására, a felidézett életérzésekre, gondolatokra, magatartásformákra, nézőpontokra). A különböző írásokban Vadai sokszor az elemzett művek más-más rétegét állítja előtérbe, ez azonban semmiképpen sem jelent átgondolatlanságot vagy részletekbe fulladást. A változatos megközelítésmód mögött határozott felfogás rajzolódik ki. Eszerint a műalkotás olyan jelenség, amely az elemzés kedvéért rétegekre bontható, lényegét tekintve viszont egységes. (Hogy miből adódik az egység kívánalma, a valóság rendjéből vagy a tudat működéséből, azt a szerző nem tisztázza, mindenesetre úgy látja, hogy „a dolgok mögött van valami egységes rend”.) A különböző szövegszintek szoros kölcsönhatásban állnak egymással („minden mindennel összefügg”), ezért szinte mindegy, hogy melyik szálon indulunk el. Egyéni választás és egyéni felkészültség dolga. (A változatos szempontrendszer tehát Vadai sokoldalú fogékonyságát és felkészültségét dicséri.)

A szerzőnek különösen kedvelt módszere, hogy egy-egy elterjedt tévedés kimutatásához kapcsolja az értelmezést. Az elfogulatlan szemlélet filológiai alapossággal párosulva közismert és agyonelemzett művek esetében is még mindig számos tévhitet oszlathat el. Vadai különösen a Tartózkodó kérelem vonatkozásában fogalmaz meg és bizonyít be meglepő állításokat: „Talán éppen a közismertsége miatt van forgalomban jó néhány tévedés a költeménnyel kapcsolatban. […] Az apróbbakhoz sorolhatjuk a vers címzettjének a kérdését, a ionicus a’ minore feltalálásáról szóló hiedelmet, a súlyos pedig az a tankönyvi anyaggá vált babona, hogy a vers szimultán ritmusú lenne.” A vén cigány híres, talányos sorának („Mi zokog mint malom a pokolban”) is ráismerés erejű magyarázatát adja: „A pokolban (sem a keresztény, sem a görög alvilágban) nincsen semmiféle malom. […] Ebből az következik, hogy nem a malom van a pokolban, hanem a korábbi zuhanás alanyai, az angyalok. Mit keres akkor a sorban a malom? Ha nem a pokolhoz kapcsolódik, akkor csak a zokog igéhez kapcsolódhat: zokog, mint a malom. Valóban, a működő malom a hatalmas súrlódó őrlőkövekkel fel-feltörő zokogáshoz hasonló hangot ad. […] Csak mai helyesírásunk szerint hiányzik a sorból két vessző.”

Az utóbbi okfejtés fényt vet Vadai egyik meghatározó szempontjára is: az egyes mű, akárcsak az életmű egésze, mindig egy folyamat része, ezért az alkotáshoz a kellő alázattal közeledő értelmezés nem mondhat le a műveltség és a hagyomány ismeretéből adódó belátásokról. Az író – tudatosan vagy öntudatlanul – egy hagyományba lép be, amelynek rendszerszerűsége irányítja és fegyelmezi az ennek híján könnyen parttalanul csapongó értelmezést is. E felismerés segít a műben tükröződő szerzői tudat lényegi és esetleges elemeinek megkülönböztetésében. Vadai természetesen azzal is tisztában van, hogy a mű korabeli, szándékolt jelentéskörének feltárása csak a befogadás egyik meghatározója: „Másfelől a történeti-poétikai megközelítés csökkenti a mű értelmezési tartományát. Hiába alkották meg egy adott pillanatban, egy adott poétikai kód szerint, a műveknek automatikusan utóéletük támad. Viszonyba kerülnek a világgal, s naivság lenne azt hinni, hogy a viszonyulás érintetlenül hagyja a mű jelentését. Ha egy művet hosszú idővel keletkezése után olvasunk, szükségszerűen olyan asszociációs mezőben olvassuk, amely bővebb az eredetinél, amely kitágítja a lehetséges jelentések tartományát.” Vadai a „fokozottan egyéni” képzettársításokra alapuló olvasatot sem utasítja el, viszont kijelöli a helyét: „Nem beszélhetünk jogtalan olvasatról, legfeljebb arról, hogy egy nagyon merész értelmezés inkább szól a befogadóról, mint a tárgyalt műről.”

Az elemzéseket távlatossá tevő, gyakori párhuzamkeresésnek is kettős funkciója van. A motívumpárhuzamok egyrészt kirajzolják az adott mozzanatok jelentéskörét a szerzői tudatban, a keletkezés korában, a választott hagyományban. Másrészt a – mindig érvekkel is alátámasztott – olvasói képzettársítások a befogadó – szintén saját korától és hagyományválasztásától nem független – személyiségéről is árulkodnak. Így válik az értelmezés többé, mint puszta kommentár. Mint korábban említettem, ez már a személyiség próbája, tehát sok tekintetben maga is műalkotás szintű jelenség. A két út végül mégis egyfelé vezet, hiszen Vadai kitart megfogalmazott szándéka mellett: „nagyon merészen elrugaszkodni a hagyományos, irodalomtörténeti szempontú elemzéstől öncélúan mégsem kívánunk.” A személyesség vállalása is elsősorban arra szolgál ezúttal (megint csak a szerző szavaival élve), „hogy a szöveg jelentéséhez közelebb jussunk”.

Vadai értelmezéseit különösen meggyőzővé teszi, hogy – miközben a szerző nem óvakodik a határozott kijelentésektől és a világos okfejtéstől – meg tudja mutatni a választott művek jelentésgazdagságát. Ez – a mű árnyaltabb értelmezése – teszi lehetővé, hogy az egyes alkotásokat kísérő félreértések felfedésekor tisztázza a félreértések valószínű okait.

Természetesen a szerző megállapításai között több vitatható is van. A vén cigány derűlátó kicsengésével szemben Vadai előnyben részesíti a pesszimista olvasatot, amely szerint „az ünnep” az emberiség kihalását jelenti. Ez esetben azonban címzettjét veszti a felszólítás is: „Akkor húzd meg újra lelkesedve”. Tandori A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz című és „Hc3” szövegű versével kapcsolatban sem vagyok biztos benne, hogy a huszár Jézussal való azonosítása a legszerencsésebb megoldás. Tandori másik sakktémájú költeményének (Táj két figurával) a végállásáról (világos huszár c8-on; sötét huszár d8-on; sötét lép) írva („A két huszár ezután soha nem ütheti egymást”) nyilvánvalóan téved a szerző. És végül leegyszerűsítőnek tűnik a marxista dekadenciaértelmezés fenntartás nélküli átvétele: „Az elidegenedés külső, társadalmi körülmények következménye. Elsősorban a kényszerű munkamegosztás váltja ki.”

Az apró kifogások azonban semmiképpen sem rontják le az összképet: Vadai úgy tud elemezni, hogy az egyes műből rálátás nyílik az életmű, az adott kor, sőt az irodalom egészére is. Bár a szerző kiemelten számít a diák olvasókra, nem dolgoz ki kész tételt, hanem a részletekben feltárható gazdagság bemutatásával kedvet és szempontokat ad a további tájékozódáshoz.