Szücs György
A lélek mérnöke – avagy van-e a léleknek térfogata?
Szurcsik József képeiről
Az építész Szurcsik
Józsefnek cseppet sem könnyű a helyzete. A felhőket karcoló,
többnyire hajlított-feszített magasházaknál fellépő
erőhatásokat gondosan mérlegelnie kell.
Az épület méretei, a felhasznált anyagok, a szerkezet
pillérkiosztása határozzák meg a függőleges és vízszintes
terheket kiváltó, hossz- és keresztirányú merevítések
rendjét, a megfelelő zsaluzási forma kiválasztását.
Magyarországi épületei tervezésekor a gyors,
költségkímélő, úgynevezett födémemelő (lift-slab)
eljárást részesítette előnyben, amelyhez a speciális
emelőszerkezetet is saját elgondolásai alapján készítette
el. Ennek a technológiának azonban magassági korlátai vannak,
az amerikai épületek esetében az áttört szelvényű
acélvázas, rácsos födémbordás megoldás került
előtérbe… De az olvasók bizonyára tudják, hogy Szurcsik
nem építész, a Kortárs magyar művészeti lexikon
szerint festő és grafikus, akinek szerencsére sokkal könnyebb
a dolga, mint rendes, becsületes, „falazó” alteregójáé.
Hiszen nem tesz egyebet, mondhatnánk, mint kétdimenziós
síkokra vetíti az építész verejtékes munkával megépített
látomásait. Némi „arc-festés”, és előttünk állnak a
művek, a színezéstől függően különféle érzelmeket
mutató sablonprofilok. A festő és grafikus tehát „copyright”
emblémáival, architektúrafiguráival népesíti be a
képfelületet, miközben nem titkolja, hogy a hétköznapi „való
világnál” sokkal mélyebb valóság
elkötelezettje.
A 20. század második
felére a „világ fővárosa” kitüntető címet Párizstól
fokozatosan New York hódította el. 1906-ban még a francia
fővárosról írta Babits: „Homlokukat ott a házak messzebb
merik tolni égnek, / ott sok ódon palotái állnak ősi
dicsőségnek. / Ott sok új házon nem álmodt új vonal,
szeszélyes hajlás, / ott perelnek, rakva kőből, új öröm
és régi vallás.” Én magam sohasem jártam Amerikában,
viszont megszállott sorozatnéző lévén, New York-élményemet
elsősorban az immár klasszikus San
Francisco utcáin széria nyomán alakítottam ki, amelyet
csak tovább árnyaltak a chicagói helyszínen játszódó Vészhelyzet,
a San Franciscó-i
Az ügyosztály, illetve a Harmadik műszak – véletlenül New Yorkban forgatott – epizódjai.
Ilyenformán „amerikás” felmenőimhez és aktív, utazó
kortársaimhoz képest sokkal szabadabb képzeteket fogalmazhatok
meg New York Szurcsik-féle átiratairól.
Ha hihetünk Vilém Flusser imaginációs elméletének (A fotográfia filozófiája), akkor a világ látványelemeit konkrét képek formájában kódoljuk, amelyek azután a valóság és a szemlélő közé tolakodnak, mintegy meghamisítva a közvetlen érzékelést, elfedve az eredeti látványt. Ilyenformán a nagyvárosképzet, a „Großstadtvorstellung” szintén kulturálisan kódolt képek formájában jelentkezik: Szurcsik nagyvárossűrítményei számomra egy korábbi korszak képeit, Fritz Lang 1927-es Metropolisának díszleteit vagy – magyar vonatkozású példával – Gross-Bettelheim Jolán Berlinben készült expresszionista festményeit hívják elő. Úgy látszik, hogy a múltbeli és jelenkori nagyváros-prezentációk többsége hasonló, tehát ismerős jelkészlettel dolgozik, ezáltal a tudattalan rokon rétegeit célozza meg. Fritz Lang és Gross-Bettelheim Jolán művészete később Amerikában teljesedett ki, a Berlinből hozott ritmikus struktúrák az amerikai nagyváros dinamikájának hiteles lenyomataivá váltak.
Szurcsik „emberarcú”
művészetében a tenyérméretű, megfestett tárgyakat, a
spaklik, az ecsetek, a villáskulcsok, az ollók, a vasalók
mikrokörnyezetét az univerzumban uralkodó lények, a
Tauridák, a Geminidák, az Orionidák furcsa, érzelemmentes
közege ellenpontozza.
A két létminőség között helyezkednek el a „városi
tájképek” birodalmi hangulatot árasztó elemei, a tornyok, a
falak, a labirintusok metafizikus részletei, pontosabban a
művész jelszótárában az arcélekké töredezett peremek,
beszögellések „belső-építészeti” címszavai. Ezek a
technikailag azonos módon megmunkált látványkonzervek
jelennek meg az itt látható New York-képeken is, látszólag
dokumentálva a „felszabtéren”, az „osztyapenkón”, az „engelsztéren”
szocializálódott generációnk szellemi útját a valódi
felszabadulásig, egyszersmind tényleges utazását a festők
jelképe, a korongecsettel égre pingáló Szabadság-szobor
városába. Valójában azonban sokkal árnyaltabb, kevésbé konkrét érzetről van
szó, mint amely az éppen New Yorknak nevezett nagyváros képei
láttán alakul ki bennünk; talán nem tévedek, ha örök
idegenségről, egzisztencialista értelemben vett magányról,
az emberi kohézió hiányáról kellene inkább beszélnünk. Az
interpretátor – jelen esetben én – az építész valódi
tere, a festő-grafikus fiktív tere mellett csupán valamiféle
gondolati teret konstruálhat, remélve, hogy ezzel átjárókat
nyit a másik kettő irányába is.
Kapitány a hajónaplónak: Szurcsik József 2000-től kisebb megszakításokkal egy évet töltött New Yorkban. Ottani galériákkal szerződve több kiállítást rendezett korábbi, illetve helyszínen készült képeiből. Visszatérve, kinti élményei alapján itthon festett munkáit 2003 májusában a budapesti Godot Galériában mutatta be. New Yorkban jelenleg mintegy százhúsz képe várja a vásárlókat. Üzenet vége, kiértékelés a földi központban.