Fogarassy Miklós

„Egy nehéz nap költői éjszakája”

Győri László: Bizonyos értelemben

Régóta – a 60-as évek eleje óta – írok irodalomkritikát. Sok költőről írtam az évtizedek során, de az egykori Elérhetetlen föld alkotóiról, köztük Győri László költészetéről, nem. Valahogy így alakult – a véletlenek meg másfajta elfogultságok perdítették így a sorsot. (Vasy Géza viszont sok jó kritikát írt róluk – könyvét, melyben összegyűjtve adta közre e tárgyú cikkeit, örömmel és sokat okosodva olvastam nemrég; irodalomtörténeti perspektívába állítja, múlttá is avatja a „Kilencek” neves gyűjteményét, mintegy nyomon követve pályafutásukat.)

Pedig egyfajta szakmabeli közösség is alkalmat adhatott volna, hogy Győriről, a költőről írott formában is elgondolkozzam: a ’70-es években mindketten Komárom megyében voltunk könyvtárosok – ő Tatabányán, a József Attila Megyei Könyvtár tájékoztató pultjánál (e szép gyűjteményes kötet kiadójánál), én meg Esztergomban, a Balassi Bálint Városi Könyvtárban. Többszörösen is „kollégák” voltunk, vagyunk tehát, és ehhez – líráról lévén szó – hozzá lehet tenni, hogy mind a két könyvtári intézmény egy-egy költő nevét viseli… Lehet azonban, hogy ez is a véletlenek játéka.

Válogatott és új versek 1964–2001 – az alcím is jelzi, hogy a költő összefoglalta harminchat év alatt írott költeményeinek javát (legelső versei, amikor még egyetemista volt, a Kortársban jelentek meg). Ebben az új könyvben szép számmal olvashatók olyan versek, amelyeknek végén nem egy csupasz évszám szerepel datálásként, hanem -tól-ig évjelölés: Győri László mert bizonyos, már publikált munkáihoz az érett költő tudatosságával hozzányúlni – vagyis saját munkáit nem tekinti változhatatlan múzeumi daraboknak –, itt-ott kicsit átírva, átigazítva, rövidítve – mai ízléséhez szabva – a korábbi verseket. (Annyira azért nem „ment neki” a fiatalkori műveknek, mint azt nevezetes módon Füst Milán tette sok költeményével…). Mintegy százhetven költemény van a könyvben – egy majdani alapos filológus bizonyára majd megvizsgálja, ezekből mi szerepelt, mi nem a költő 1968 és 1995 között kiadott négy kötetében. Immár nyolc éve, hogy a Skandalum napvilágot látott (rá egy esztendőre még egy kedves gyerekverskötettel is jelentkezett). Bizonyára keveset író, a kötetmegjelentetést s a közszereplést nem erőszakoló, tartózkodó alkata is hozzájárult ahhoz, hogy akadhatnak, akik azt hiszik: Győri László talán már nem is ír verseket. Hogy nem így van, azt ez a kék borítós, lírájának egész panorámáját nyújtó kötet igazolja – mint a cím mondja – bizonyos értelemben.

Az Orosházáról származó, a különböző megyeszékhelyeken sokáig élő, majd a fővárosban újságíróskodó, könyvtáros-bibliográfusi munkát végző költőről írtak már annyit, hogy e sorok írójának ne kelljen „felfedezni”. Ez az összefoglaló kötet azonban kidomborítja költészetének némely vonását, markánsan jelenítve meg érett karakterét.

A költemények nem megírásuk időrendjében sorakoznak a kötetben, laza önéletrajzi kronológia nyomvonalát követik. A könyv kis egységekből formálódó, könnyednek tetsző verses epikájának taglalása előtt beiktathatunk egy „belső mottót”. Ez a mottó Petőfitől való, Az apostol rémes-gyönyörű nyitó szakaszaiból: „Sötét a város, ráfeküdt az éj. / Más tájakon kalandoz a hold, / S a csillagok behunyták / Arany szemeiket. / Olyan fekete a világ, / Mint a kibérlett lelkiismeret. // Egyetlenegy kicsiny fény / Csillámlik ott fönn a magasban / Bágyadtan s haldokolva, / Mint a beteg merengőnek szeme, / Mint a végső remény.” Azért is helyénvaló Győri László versei kapcsán a mai költőnek Petőfit idézni, mert egy 1980-as költeménye Ferenczi Béni Petőfi-szobrát írja le, a két évtizeddel korábbi Gyula (a költő szobra akkor még ott állt) egyik éjszakájának képi környezetével együtt. Igazi Győri-remeklés ez: „Kardja pengéje letörve / markában puszta markolat / pengéje szeszláng részegeknek / szobra tövébe rókáznak ők // Megyek Gyulán a mély hóban / huszonhat évesen / ilyen mély hó idején született / mély-mély havakban mit keres…” A vers két utolsó sora pedig így szól: „mély-mély időben egyidős / torkomban sírás a holtakért”.

És most vissza a kötetkompozícióra… Az idézett vers élményalapja és a későbbi vers gyökere valami ilyesmi lehetett: Győri László, a Békés megyei születésű fiatalember (származásáról, ama gyökerekről a kötet igen sokat elmond) valamikor a Kádár-éra mélyén (Simonyi Imre társaságában?) caplathatott a viharsarki „végeken”, egy éjjel meglátva a nagy előd és a remek szobrász köztéri szobrát. Bárhogy lett légyen is az eset, Győri költői tekintettel-lélekkel ábrázol.

Önéletrajzi verses regényféle lett ez a válogatás? Némi tétovázással azt mondhatjuk, hogy igen. Lírai-tematikus tekintetben leggazdagabb az „első fejezetsor”, az orosházi gyermekkor emlékanyagának költői tárháza – remek fanyar tónussal, ironikus-önironikus színekkel, metszetekkel. Talán itt látszik meg, hogy Győri Lászlónak milyen eredeti a humora! (Bizonyos tekintetben Petri költészetével való rokonságot is érzékel a mai olvasó. Pedig az irodalmár valaha nemigen gondolhatott erre a „Kilencek” valamely költője kapcsán – tempora mutantur.)

Költőnk nevezetes, sajátságos bájú és invenciójú kép- és betűversei pedig azt a felismerést hívják elő, hogy Győri modernsége mintegy hidat képez Nagy László és a korai Tandori hasonló jellegű alkotásai között. Azaz az avantgárd adaptációja is különleges rajzolatként lopja be magát a könyvbe.

Az összképi vázlat után verselemezésfélével szeretnénk szövegközelbe jutni. Lehetne ez a nevezetes Kávés Katica is (1964–ből), de talán érdekesebben jellemzi Győri László hangját, filozofikus szarkazmusát a Hamlet koponyája (íratott: 1978 és 1982 között). Ez a shakespeare-i motívum sokat szerepel a magyar lírában, a 20. század végén különösen szaporán jelenik meg több költőnél (Kormos, Tandori stb.), nála azonban új színnel. „Hamlet, immár kidobta koponyád / a penészes napfényre a sírkert, / mint Yorickét. Vakszeméről látom: / királyi csontból származik e csont. / Egy a bökkenő: hol van Dánia?” Meghökkentő, megkapó intonáció. Ám a folytatás is meglepetést tartogat: „Magyarországon nyugszik Dánia. / Mert e föld magyar, ez a koponya / pedig Hamleté… Állát a tenyerembe hajtom…” A költő a Hamlet–Yorik koponya-duettet finom araszolásokkal félig-meddig az önportré felé hajlítja, se magát, se hazáját nem kímélve, ugyanakkor valami egészen különleges fájdalommal.

Győri László válogatott kötete mögött a lírikus sok-sok – budapesti, salgótarjáni, kaposvári, tatabányai, majd újra fővárosi – éjszakájának műhelygondja sejthető. Mindezeknek kiérlelt esszenciáját kaphatjuk a kötetében. „Sötét a város, ráfeküdt az éj…” – idéztük az ifjú költőtitántól. Ezzel nem azt a képzetet akarom ébreszteni, hogy Győri László valamilyen reinkarnált Petőfi lenne. Dehogy. Nagyon is mai költő ő. Azt meg végképpen nem szándékoznám mondani, hogy ő holmi „apostol” lenne – hiszen ők köztudomás szerint rossz véget érnek. (József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya, 2002)