Lackfi János

Az agónia kohója

Oravecz Imre: A megfelelő nap

Egyszerű, világos dolgok

Oravecz Imre egyre egyszerűbb verseket ír. Ez a kijelentés meglehetősen félrevezető, pedig tudni véljük, mit értünk rajta, sőt azt is, hogy mindnyájan ugyanazt. A tematikus egyszerűségre törekvés azonban e versekben különösen szembeötlő. A szinte kiáltványként (csöndes kiáltványként, mondhatni, „tűnődvényként”) ható Örömódában ki is mondatik: „Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni, // a fénynek, mely reggel beárad a házba, / az ablaknak, melyen át kinézek, / a levegőnek, melyet belélegzem, / az ételnek, melyet magamhoz veszek.” Az ábrázolt tárgy tehát, légyen bár az természeti jelenség vagy elemi emberi cselekvés, a legáltalánosabb körből kerül ki, mondhatni, univerzális. Elég arra gondolnunk, milyen pompásan hangzanának ezek a versek bármely idegen nyelvre lefordítva. A híres elszigeteltség, az átkos gát egy pillanat alatt enyészne semmivé.

A megfelelő nap című kötet versei eszközszinten is egyszerűek, szerkesztésük olykor pontszerű, máskor lineárisan egybefűzött elemekből építkező, sosem burjánzó vagy indázó.
A hasonlatok gondosan „kétlábúak”, a költő nem spórolja meg a metaforikus szintek egyikét sem. Teszi mindezt túlmagyarázás nélkül, mert hiszen Oravecz egyszerűsége nemcsak abban áll, hogy „kerekre” szerkeszti verseit, mondatait, s nem hagy hézagokat, kitölteni való űrt, hanem abban is, hogy nem írja túl szövegeit, nem hagy rajtuk egy cseppnyi felesleges zsírt sem.

Ez azonban még mindig nem az oraveczi egyszerűség leglényegibb szintje. A kötet fülén idézett interjúrészletben olvassuk: „Bennem mindig volt egy hiperrealistának nevezhető törekvés.” Mármost mi a hiperrealizmus? Hajlamosak vagyunk úgy képzelni: az, ha a szerző válogatás nélkül mindent részletezve rögzít. Pedig dehogy. Szerző sokkal inkább sikeresen kelti azt az illúziót, hogy mindent részletezve rögzít. A kamerát azonban mégiscsak ő kezeli, s míg elhiteti velünk, hogy mindent avagy bármit megmutat, gondosan szelektál az elénk tárt elemek között. Lényegét tekintve ez az eljárás nem sokban különbözik a közismert anekdotában Michelangelo által parodisztikusan felvázolt eljárástól. Oravecz fogja a valóság márványtömbjét, és lehántja róla a felesleget. Mi pedig, minthogy a leválasztott részeket nem látjuk, úgy véljük, a tiszta, hamisítatlan valóságot kapjuk, jóllehet nem mást kapunk, mint művészetet. Elhisszük, hogy a kenyér kenyérből van, a fény fényből, a fa fából, az ember húsból, csontból és egyebekből. Pedig ez a szemcsaló univerzum papírból, betűkből van összeillesztve. Ám a madár rászáll a festményre, és megpróbál csőrébe kapni egy festett szőlőszemet.

„Azt szeretném, hogy amit írok, az ne irodalomként jelenjen meg, hanem az irodalmat meghaladóan az élet dokumentumaként” – így egy másik vallomásrészlet. Kassák A ló meghal…-ja vagy Domokos István Kormányeltörésben-je azonban ugyanígy az élet dokumentuma, csak éppen látványos eszközeivel mindkét vers szinte hivalkodóan figyelmeztet: vigyázz, művészet! Oravecz azonban eltüntet minden szálat, kerül minden feltűnést, naplójegyzethez közelítő verskép(let)eiben mintha csakugyan puszta észleletekkel, ízlelhető, tapintható, frissen kimetszett, még nyers valóságdarabokkal szembesülnénk. Ne feledjük azonban, hogy a „normál” nyelvi logika fikció, a dolgok szövegbeli egymásutánisága vagy egymásmellettisége merő kitalálás, hiszen a való világban a legritkábban látunk egy jelzőt szorosan főneve oldalához simulva, míg az ige kissé odébb kullog, és idegesen ráncigál maga után egy engedetlen határozót. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy Oravecz tudatosan megtéveszti olvasóját, hanem hogy az egyszerűség illúziója igen ravasz eljárások és gondolati kapcsolások révén jön létre. Oravecz „manipulálatlan” valóságábrázolása, a „reflektálatlan” realitás, melyet, mondhatni, „a költő szemével” észlelünk, csapdába csal, de ez olyan csapda, amelybe remek érzés belesétálni.

Élet és tudomány

A kötet túlnyomórészt olyan pár soros, de tíz-tizenöt sort semmiképpen meg nem haladó terjedelmű szövegeket tartalmaz, melyeket magam japán tusrajzoknak neveznék. Ezt a címkét tartalmi szempontokon túlmenően a tipográfia (amúgy korántsem rendhagyó, de itt érzésem szerint igenis fontos) szellőssége is indokolja: a lapon pár sornyi, vonásnyi textúraként megjelenő szövegek önkéntelenül arra csábítják az olvasót, hogy mint az említett keleti ábrázolások esetében, maga töltse ki, színezze képzeletével a fukaron elé álmodott részletet.

Számos talányos, kommentár nélküli észleletverset találhatunk itt. Íme egy kis ízelítő:
„A napsütés hatására kitágultak / a fűszálak körül a lyukak a hóban” (Enyhe olvadás); „semminek nincsen árnyéka” (Januári panasz); „katicabogár jelent meg az ablakban” (Biztatás); „Hókristályzápor az almafáról. / Harkály szállott rá, / és csőrével erősen veri a vezérágat” (Közjáték). E szösszenetek mindegyike akár egy egyszerű, érzékeny természetfotó, egy képes kalendárium pillanatkép-illusztrációja, melyek együtt, összeadódva képesek érzékeltetni egyfajta teljességet, amint a napok, percek rovátkáiból is szép lassan összeáll az évkör.

Oravecz nemhiába beszél így: „alkat dolga, hogy az ember tárgyilagosan, pontosan, világosan akar írni, azzal a meggyőződéssel, hogy minden a részleteken múlik.” Olykor egészen döbbenetes pontosságig fokozza a valóság megfigyelését. Egy ízben a versalany a Nádasban kifürkészi, „mitől pattog a nád”, és rájön, a „kékcinkék / tűvékony csőrükkel lázas sietséggel lyukasztgatják a levélhónalj-gyűrűket”, s hogy „az íz-összetételeknél lévő barnás ragacsot / csipegetik ki a száraz csövecskékből”. Ez az a típusú szöveg, amire a laikus olvasó azt mondja: rendben, jó kis leírás, de ugyan mitől vers az ilyesmi? Miért nem tudományos megfigyelés,
hajónapló, publicisztika, természetbúvári pillanatfotó? Igen, a hasonló típusú szövegek a líra misztériumához vezetnek: az ilyesmi vagy reveláció, vagy merő unalom; vagy beleremegünk, vagy belefáradunk. Ha sikerül a varázslat, mint a kötet számtalan miniatűrje esetében, kiderül: „vanásunkhoz”, a világban-léthez kapunk lényegi adalékot. Megengedem, hogy a szemlélet a tudományost (élet és tudományost) közelíti, a „kimetszés” módja azonban elsődlegesen lírai. Oravecz csak annyi időre veszi kölcsön a természettudós megfigyelési metódusait, amíg azok hasznára vannak. Az ornitológus köteles mindent megfigyelni egy látószögébe került cinkepáron, a költő viszont köteles egy-két (ornitológiai szempontból sokszor nem is a leglényegesebb) mozzanatban fellelni s megmutatni a jelenet valódi tartalmát. Mármost az a barna, kínkeservesen kihámozott ragacs, amelyre rájár a test, s talán egy másik nádasban a lélek is – ez a régóta halmozódó, sűrűsödő, érthetetlenül tömény táplálék érdekli a lírikust, hiszen segítségével átvészelhető a kemény tél. És mi másra való a költészet, mint hogy átvészeljük vele a telet?

Tél van ugyanis a kötet legnagyobb részében, esztendő tele, élet tele. Időnként „olyan, mintha a hidegben nem romlana tovább a világ” (Első hó). Lám, a költői rögzítés, a fülszövegben is emlegetett „hiperrealista” törekvés valami módon a világ romlandóságát hivatott megállítani. A költő befagyasztja a világot, embargót hirdet, kimerevíti a képet, mint egy filmkockát. Ez a csírátlanítás, tisztogatás nem holmi patetikus erkölcsnemesítő, világjobbító szándék következménye (Oravecz ilyesmihez túlságosan józan és kiábrándult), hanem csöndes, mániákus gyűjtögetés. Hiszen „nincs már más dolgod a világon, / mint hogy apránként mindent viszszaadj, / mit kaptál, / tarts hát szemlét, / mérd fel a készletet, / ütemezz be gyomrot, májat, szemet, szívet, elmét, tüdőt” (A kölcsön törlesztése). Vagyis ennek a mostani hiperrealizmusnak a mulandóság, a halál várható közelsége, a számadás igénye adja meg sajátos zamatát, jégborhoz méltó édességét. Egyfajta zsugori leltár készül a világról, az élükre állított, fogunkhoz vert pillanatok kincséről. Mintha az önmagára záródó, leépülő, hajdani fényét vesztett falusi világ háttere is szándékosan választott, szimbolikus díszlete lenne annak az időszaknak, melyben „az ember magára marad az életével” (Csendélet).

Amott „a jég áttetsző, vastag hengerbörtönében / egy sárga nyírfalevél” (Foglyul ejtett ősz). A vers eszközei minimálisak, a börtön szokványszerű szófordulat inkább, nem is annyira metafora, mégis, képzeletünk teleírja a kétsoros vers alatti fehér lapot (jéglapot). Mert mit is látunk? Egy ötvenöt éves férfit a neki kiszabott idő börtönébe fagyva. Ugyanőt halála pillanatába dermedten, ahogy más helyütt körbe is járja a szerző azt az eljövendő minutumot. Megint csak őt, mint hibernálódott, változtathatatlan képet valaki másnak, talán a hűtlen kedvesnek emlékezetében. Vagy tán a változatlanságba merevedett, szinte nem is múló napokat a szűkebb-tágabb tér (ország, falu, ház) egy szeletében. De lehet, magának az életnek dokumentuma, archívuma ez az egylevelű levéltár, az erezetébe írt minden lényeges információval. Netán a mulandóság (ősz, kiszáradás) megörökítése olyan anyagban, mely ugyanakkor mulandó (olvadékony) maga is.

A szemügyre vett realitás időnként önmagán túlra vezet: egészen az irrealitásig. Ami valóságos, jobban megnézve valószerűtlen, legfeljebb csak a szemlélő egészíti ki korlátoltságában „reálisra”. „Láttam lent a Tarna-parton egy embert menni. / A hó egybeolvasztotta a partvonalat a háttérrel, / és ettől olyan volt, / mintha a levegőben lépkedett volna.” (Hó) Vagyis az ember, ha hívek akarunk lenni a látványhoz, valóban a levegőben jár. Mi azonban rászólunk a kisgyerekre: „rajzolj már földet is a bácsi lába alá.” A fellegjárót (albatroszt) óhatatlanul lerángatjuk a földre (ó, mi barbárok, hiszen a földön jár, csak egy nem láthatón!), hacsak nem olyan tiszta és elfogulatlan tekintetünk, mint A megfelelő nap szerzőjéé.

Talán nem feltűnő, de fontos, hogy Oravecz a fenti versben a „menni” szót használja, vagyis a lehető legegyszerűbb, haladást jelölő igét. Írhatta volna plasztikusabban, akad szinonima nem is egy, mégsem élt velük. Ez a fajta sallangtalanságra törekvés végig jellemzi a kötetet, s nem csupán az igehasználat tekintetében. Oravecz nem kíván élni az úgynevezett költői meglepetés eszközeivel, kerüli a váratlan effektusokat. Úgy ejti ámulatba olvasóját, hogy nem engedelmeskedik a „választékosság” követelményének, igyekszik mindig mindenben a lehető legszabatosabban, hangulati és indulati töltettől mentesen fogalmazni.

A japáni karcolatok s az egy-egy élethelyzetet sallangtalanul körbejáró tíz–tizenöt-sorosok mellett számos pillérszerűen teherbíró litániavers (A megfelelő nap, Örömóda, Jelentés a boldogság állásáról, Még, Kívánságlista, A halott tájékoztatja az élőket) akad a kötetben. Ezekben is csak úgy sorjáznak az alapnévszók s az alapigék. A halott tájékoztatja az élőket soraiban így göngyölődik a felsorolás: „Ebben a házban laktam, / ezen az ablakon át néztem ki, / ebben az ágyban aludtam, / ezeket a ruhákat hordtam, / ezeket az ételeket ettem.” Útközben érintjük a „szerettem”, „nemzettem”, „hittem”, „gyűlöltem” állomásait, eljutva az érzékelés olyan, szinte tudományos pontosságáig, mint az „ezzel a földdel érintkezett a lábam”. Az alapigék végigvezetnek az emberélet egyszemélyes birodalmán, körbeírják, s mikor már-már elrugaszkodnának a kézzelfoghatótól („itt folytak körül a meleg áramok, / itt éreztem a létezés édességét, / innen pillantottam fel lefekvés előtt a csillagos égre”), az utolsó sor döbbenetes evidenciával rögzíti a szöveget: „itt voltam köztetek”. Vagyis egyfajta regresszióval az alapvetőtől még beljebb, még ősibb rétegig, a legalapvetőbbig jutunk el, s a magánemberi lét olyan sajátos módon épül fel szemünk láttára, mintha ugyanakkor szerkezetére, leglényegére csupaszodna le. A lét felöltöztetése itt vetkeztetés, körülrajzolása voltaképpen kiradírozás. Ám ez a leegyszerűsödés nem lezárja, hanem kinyitja a verset, mégpedig a zárószó révén. A többes szám második személy olyasvalakiket jelöl, akikről a vers eddigi folyamán nem esett szó, akik kizárattak az egyéni lét búvárharangja alól. Feléjük (felénk) nyílik a vers, józan érzelmességgel, mellbevágó evidenciával.

E félhosszú versek képesek érvényesen beszélni a boldogságról, az egyszerű lét gyönyöreiről, egy párkapcsolat tökéletességéről, vagyis mára devalválódottnak tűnő dolgokról is. Az idillt persze ellenpontozza a hitetlenkedés ekkora bőség láttán, a soha meg nem elégedés mohósága és mindezen javak mulandóságának gondolata. A verstárgy hol egy eszményi (megfelelő) nap, amelyen jó lenne meghalni, hol a mértéklettel magunkhoz vett egyszerű dolgok nyújtotta, szinte létfunkcionális élvezet, hol egy tapintatos, hibátlan, fiatal kedves örömteli közelsége, hol az életben maradás komor, elmúlástól fenyegetett boldogsága, hol a betöltetlen vágyak sorolása vagy az elképzelt túlpartról való, részletező visszatekintés. Mindezeket a szituációkat a különösebb technikai trükkök nélkül („eszközeim pedig költőietlenek, / ha vannak egyáltalán eszközeim” – hangzik el fanyar-gunyorosan az Irodalom soraiban) zuhogó kijelentések keltette feszültség emeli elsőrangú lírai anyaggá. Olyan ez, mint egy vízesés: egyenletesen áramlik az egynemű anyag, ugyanúgy porlad szét ugyanazokon a köveken, a köznapi csoda folytonossága azonban kétségbevonhatatlan tény – ugyanúgy, ugyanaz a szivárvány képződik meg a permet közepette.

Az aszinkron poétikája

A természetképek mellett szép számban előkerülő, retusálatlannak látszó családi dokumentumképek hatásmechanizmusához hozzátartozik, hogy sokuk valamifajta idő- vagy térbeli aszinkront, fáziseltolódást mutat be. Az egykor természetesnek vett, utóbb letűnt paraszti világ idézésekor hallhatjuk: „Mind ez volt egykoron, / de mikor volt, / még nem voltam rá kész, / hogy van, / most meg, hogy már nincs, / a volttal nem tudok mit kezdeni.” (Öregedő igric viszszatekint életére) Jó volt „a középkorban élni”, amikor a benne élők még nem tudták, hogy az bármi okból középkor lenne, csak léteztek benne öntudatlanul. Az az időszak egy gyermek naiv szemléletével, reflektálatlanul (és kitörölhetetlenül) égett bele a tudatba. Innen visszahozhatatlan egyöntetűsége, oszthatatlansága. Azóta nemcsak a világ omlott, romlott tovább, de a szemlélő tekintete is. Ez az új, felnőtt objektív ízeire szedi, kinagyítja, hasonlítgatja a létezőket, és hibákat, rohadást lát talán ott is, ahol a kisfiú még teremtés előtti ősegységet. Átjárás a két látószög között nincs: vagy átlépünk a gyermekkor laterna magicájába, vagy megmaradunk felnőttkorunk vetítővászna előtt. Az akkori világ csak akkori szemmel látható igazán, a mostani csak mostanival. Pedig de nagy szükség lenne ama régi tekintet otthonosságára emebben, a mai kritikusságára amabban! A két személyiség pillanatnyi találkozása azonban csak a tudat mágneslemezén jöhet létre – elmenthetetlenül.

A nézőpont megváltoztatásával egy egész világszemlélet mozdul ki sarkából, a dolgok hirtelen új, általában fenyegetőbb, de legalábbis komor, árnyékos oldalukat mutatják a szemlélőnek. Jó példa erre a temető közelségében lévő házat megörökítő rövidvers: „többnyire innen nézem a holtakat, / ha meghaltam, / átvisznek majd oda, és akkor onnan szemlélem az élőket” (Tájvers). Élet és halál kérdése itt csupán „tájolási”, geográfiai problémának tetszik, mintha
a test élettelenné válása mindössze a figyelőállást változtatná meg. Több más vers beszélője nézi odatúlról a világot, hűtlen és öregedő kedvesét, elhagyott, bevert ablakú házát, ugyanazzal a filmszerű részletérzékenységgel, amellyel valamikor az élő is szemlélődött.

Ugyanez az élet-halál játék a legtöbb helyütt időbeli eltolódás révén jöhet létre. „Jó volna tudni, / hogy birkózott meg siroki nagyanyám magányában az öregséggel, / míg ki lehetett volna deríteni, / nem érdekelt, / mióta foglalkoztat, / nincs kitől megkérdezni” (Megkésett kíváncsiság). Az aszinkron itt a generációk életritmikájának egymás melletti elsiklása, össze nem találkozása miatt jön létre. A gyermek, aki a környezetében élő öregektől még megtanulhatná a lassú elmúlás titkait, társakra találhatna bennük majdani időskora magányához, nincs a tudás megszerzéséhez szükséges fogékony állapotban, mohó figyelme a hegyre vezető út kihívásaira, nem pedig a völgybe ereszkedő ösvényen való lecihelődés módozataira irányul. A későbbi öregedő viszont, aki valójában életkori társa saját nagyanyjának, és akit ugyanazok a problémák tartanak tűnődésben, már nem kortársa annak, akivel tapasztalatot cserélne. Az emberi tudat különös kiegyenlítő tevékenyégének köszönhetően mégis találkoznak, mégpedig a versbeli én emlékezetében, amely bár nem képes jóvátenni a jóvátehetetlent, virtuális megoldásképpen mégis összefűzi egy időre az összekapcsolhatatlant.

A Szőnyegekben olvasunk az egykori gyerekről, aki nem értette, apja miért „dúlta fel mindig öregkorában jártában a szőnyegeket”, de mára egyre többször akad meg lába azok csücskében. A hajdan megismerésre váró világ fokozatosan átalakul, a dolgok mind ellenségesebbé, fenyegetőbbé válnak. A mikrokozmoszunkat otthonosabbá tenni hivatott, lépésnek kellemes szőnyeg akadállyá, felesleggé, léghajóból kidobandó teherré válik, de az aszinkronitás révén mindig csak az apák, sosem a fiúk szemében. A szőnyegbe akadás titka, a sírba lehúzó gravitáció ereje érthetetlen, érzékelhetetlen, átadhatatlan annak, aki felesleges energiáktól hajtva magasabbra emeli lábát a feltétlenül szükségesnél.

Még tovább viszi a fáziseltolódás gondolatát a 2000 című opus. Itt a beszélő még gyerekként kiszámítja saját korát az ezredfordulón: „úgy gondoltam akkor arra az öreg férfira, / kivé közben lettem, / mint egy halottra”. Az egykori én itt valósággal holttá nyilvánítja a jelenlegit, s a helyzeten még egyet bonyolít, hogy a halálos ítéletet – voltaképpen egy halott mondja ki. Gyermek énünk nyilvánvalóan meghal bennünk, a felnövekvés során meg is teszünk mindent ezért. Ama kisfiú nézőpontja, érzékelései azonban tovább élnek lényünkben, amely túléli őt, noha az ő fogalmai szerint már föld alatt lenne a helye. A gyermek csodálatteli megvetése ilyen nagyon megöregedett önmaga iránt s a felnőtt nosztalgikus-kaján visszarévedése két kibékíthetetlen, de együttlétezésre kárhoztatott, külön nézőpontot alkot.

Nemcsak az élők masíroznak a halál felé, de a holtak is üzennek olykor. Nagyon is hétköznapi csodák folytán feltámadások sorával találkozunk a könyvben. Életet ad és életet vesz el az öregedő tudat összevegyített időrendje. Akár egy mosógép forgódobjában, hánykolódnak itt egymás tetején élő élők, holt halottak, holt élők és élő holtak: „összekeverem a dolgokat, / a halottakról azt hiszem, hogy élnek, / az élőket pedig holtaknak hiszem” (Aggastyán monológja). Ugyanilyen időbeli kavarodást eredményez, ha nem ér el hozzánk valaki halálhíre. A narrátor édesapja elhunyta után is kapja a karácsonyi üdvözleteket egyik amerikai rokonától: „ki nem tudja, / hogy meghaltunk, / annak tovább élünk” (Karácsonyi üdvözlet). A képzelet éppúgy képes életben tartani a holtakat, ahogy felejtésünk gyakran halálba taszít élő és viruló embereket, akiknek útja elvált a miénktől, s akikre egy későbbi találkozáskor mint megelevenedettekre csodálkozunk rá.

A halottak olykor szebben, jobban, érthetőbben, lényegesebb dolgokat üzennek, mint a túlontúl otromba élők. Ebben a sajátos indiánábécében minden apró fényjelnek, füstkódnak megvan a maga funkciója. A halál vadonjában bujkál apa, anya és fiú, épp csak az előbbiek kicsit beljebb, a sűrűben járnak már, s ilyen közvetett mesterkedések révén értekeznek gyermekükkel. Halottak napján például folyton gyújtogatott, mindig elalvó gyufákkal „a hiábavaló próbálkozások nyelvén / így beszélgetek anyámmal, / ki odalent van apámmal”. És van egy sor ott feledett hasábfa a színben, melyet a versből beszélő sosem tüzel el, mert úgy jön ki a lépés, hogy előbb mindig fűrészeltet újat. Azt az adagot még a halott apa vágta fel életében. Íme a tanulság: „apámra életében nem lehetett építeni, / de most furcsa módon mindig az ő alapjára falazok” (Alap). A halál olyan közvetett (faanyag általi) találkozást hoz létre, amilyet az élet képtelen volt. A kommunikációs zavarok szertefoszlanak, hiszen a fa nyelvét mindketten éppoly jól beszélik. „Évek óta azzal a fával tüzelek, / melyet apám szedett élete utolsó esztendeiben / vágás után az erdőn. / Így melegítenek a halottak.” (Fa) Aminthogy a fának is ki kell dőlnie, kiszikkadnia, elvesztve éltető nedveit, csak úgy képes táplálni, fenntartani az emberéletet: „fával: az erdő halottaival tüzelek” (Tűz). A halott apa, aki már nem tud fűteni, az elporlott karjával megmozgatott anyag valóságát küldi fiának. Ehhez a segítségnyújtáshoz azonban az apának meg kellett halnia, a fiúnak megöregednie. Az aszinkron korántsem oldódik fel a síron túli találkozásokkal, „hőcserékkel”, hiszen élőt az élő nem bátoríthat, s a holtak életét sem szerzi vissza a posztumusz gyengédség (mely nem is az élőknek, hanem az élni megszűnteknek szól).

A kötet egyik legmegrázóbb, idézhető hosszúságú költeménye nem élők és holtak, hanem a némi időeltolódással meghalt házaspár balladája:

(Meglelt ölelés)

A gravitáció ellenállhatatlan ereje legyőzte mindama pszichés, nemi, tudati, indulati ellentétet, taszítást, amely két élő személyt eltávolít egymástól. Felkavaró látomás vagy egyszerűen csak látvány (ezért is hat intenzívebben) a sírüreg belsejét mutató kép, az együvé keveredés, a hústól többé nem akadályozott csontok ölelkezése. Az androgün test mítosza beteljesedik, a férfivá és nővé szétszakadt ideális lény azonban a görögös manierizmus stilizációjának fittyet hányva, csontkupac formájában jön létre. Soha ordítóbb hiányt és tökéletesebb tökéletességet, fájdalmasabb meg nem értést és mindent kibékítő megbékélést!

A könyv az egyén minden harmóniakeresése ellenére széttartó, széthullani rendeltetett világot mutat. Itt az elnyert bőség is a végínség közeledtével fenyeget, s a szemrehányás metafizikai szintre emelkedik: „Most adsz sokat, Uram, / mikor már a keveset is visszaveszed?” (Bőség) A fizikai-szellemi, egyáltalán, bárminemű egymásra találás lehetetlenségére, időlegességére viszont a vigasz is megtalálható A megfelelő nap lapjain. A címével együtt háromsoros mű kiemelését a majd kétszáznegyven oldalas korpuszból nem a happy end igénye indokolja: egy azóta megjelent interjú mottójának maga Oravecz Imre választotta a fájdalmas, de egyfajta átlényegülés ígéretével is kecsegtető miniatűrt: „Az agónia kohója / Kiolvaszt majd belőled / minden tisztátalant, szennyeset”. Hogy miféle ötvösművészet alapanyagául szolgál az ily módon megnemesedett anyag, az már nem poétikai kérdés, hanem mindannyiunk jövőjének tétje. (Jelenkor, 2002)