Lászlóffy Aladár

Az én nyaram – a te eged

Fehér, kiforduló levéllel
fogadja új lomb a szelet,
zöld rongyköpeny, mit élet bélel
s bírja a fagyosszenteket.

Száraz a május, tél se volt jó,
az új fészekben a madár
valami hűs és tavaszt ontó
nagy lelkes suhogásra vár.

De szél se jön, csak percek jönnek,
seprik a száraz vonatot,
ennek a törmelék-özönnek
tetejét, ahol most vagyok,

bennem a csalódott madárral
a koravén füvek felett.
Az én felhőm, a kár is rám vall,
az én bűnöm – a te eged.

Egyszerű szeretet

Sok forró dél, egymásra rakva.
A hegyek máglyái felett
puhán kinyújtott sugarakra
egy égi macska lépkedett.

Kisállomás. A régi macska
a tavalyi cicák helyett.
Egy előbb helyi Szent Johanna
bármikor Orleans lehet.

Aki a cédúrokat adta
ott fenn a fellegek felett.

Aki a kandúrokat hagyta
itt lenn a tehenek helyett.

Aki a világot faragta –
a helyszínen mindent szeret.

A rab arab

A rab arab, ugor vagy lengyel.
Idők és nemzetek felett
későn érkező kegyelemmel
emészthetők az emberek.

Majd zsákba: országomba varrva,
mint Monte-Cristo elleszek.
Tengervízben vagy porviharban
cápák lesnek vagy termeszek.

Mert holtnak tudnak, megnyugodtak,
gubómnak jobban hisznek már…
S ha mégis partot érhet holnap
If-váraimban Kolozsvár?