Nagy Gábor

Megrabolt nemzettudatunkról

N. Pál József: „Tisztának a tisztát őrizzük meg”

A miskolci Felsőmagyarország Kiadó irodalomtörténeti sorozata mind a szakma, mind a szélesebb olvasóközönség számára hiánypótló vállalkozás. Csak néhány újabb kötetét figyelembe véve a Görömbei András, Jánosi Zoltán, Bertha Zoltán, Papp Endre, Cs. Nagy Ibolya tanulmányait közreadó sorozat a mai – és az ötvenes évekig visszamenőleg értelmezett közelmúlt – magyar irodalmát és irodalomtörténetét helyezi a nemzeti érdekű, etikai alapvetésű magyar gondolkodástörténet kontextusába.

A sorozat egyik legkülönösebb darabja N. Pál József tanulmánykötete. Nem csak a szerző által is – túlzott önkicsinyítéssel – hangsúlyozott történelmi nézőpontú irodalomértése miatt, s nem is csupán abból kifolyólag, hogy a kötet jó negyede közvetlenül is a történettudomány tárgyához sorolható. Igazi különlegessége abban áll, hogy a javarészt a kritika kritikáit közlő kötet tanulmányai szinte monográfiává állnak össze: olyan, az ’50-es évektől (tágabb kontextusban: Trianontól) a ’90-es évekig, sőt napjainkig nyúló korszak-monográfiává, amely a kor legfontosabb kérdéseit mind a történettudomány, mind az irodalomtörténet nézőpontjából képes megközelíteni. E négy évtizednyi időszak – „gulyáskommunizmus”, Kádár-korszak vagy a „kaparj kurta” időszaka, ahogy N. Pál többször is nevezi a kommunizmus második felét – irodalmi és történelmi szempontból is legfontosabb kérdései a felejtés és elfeledtetés fogalmai köré rendeződnek; s azon kérdés köré, miként tudta az alapintézményeiben megroggyanó, mentalitásában azonban máig elevenen ható kommunizmus ideológiai-pragmatikus mechanizmusai révén – s azok átörökítésével – elsikkasztani a nemzet katarzisát, lelki megtisztulását.

A cím felől megközelítve a kérdést, N. Pál József kötete a „tisztának a tisztát őrizzük meg” parancsát – ami a könyvben kétszeres idézetként szerepel, hisz Görömbei András idézi tanulmányában Nagy László Gyümölcsoltó című verséből, s N. Pál játékos kifogásként említi: kár, hogy nem ezzel a gondolattal végződik A szavak értelme című Görömbei-kötet –, a Nagy László versében ily tömörséggel megfogalmazott morális-etikai parancsot keresi-kutatja írásaiban, illetve ennek az ethosznak mára egyre ritkább – és (szerzőnk többször idézi Kovács István kifejezését) „nagyothallásunk” miatt alig meghallott – példáit, illetve a rendszerváltozás ellenére is mind gyarapodó ellenpéldáit mutatja fel.

A szerző is tisztában van látásmódja következményeivel: „Tisztem szerint ugyan irodalomtörténész vagyok, de hajlamaimból eredően inkább történész lennék. Irodalomelméleti, poétikai, esztétikai, olvasástechnikai kérdések kevésbé foglalkoztatnak, ami érdekel, az inkább a nemzeti identitás igencsak zegzugos útjaihoz kapcsolható, az ideológiaképződés jó szándékú és manipulációs elemeivel egyként összefüggésbe hozható eszmetörténet.” S ha van is olyan, aki szerint az „olvasástechnikai kérdések mellőzése” kárára volna a tanulmányoknak, az is kénytelen volna talán belátni (vagy ez naiv jóhiszeműség tőlem?): N. Pál József eszmetörténeti vizsgálódása olyannyira koherens – legyen szó irodalmi vagy történelmi kérdéskörről –, hogy ha könyve nem is monográfia a szó klasszikus értelmében, a centrális probléma részletező, sokoldalú megközelítésének, több szempontú körüljárásának módszertana szerint mégis az: az „ideológiaképződés jó szándékú és manipulációs” módozatainak, más szavakkal a felejtés, elfeledtetés (a kettő végeredményben ugyanaz) és az értékőrzés változatainak monografikus igényességű feldolgozása.

A kötet rendkívül tudatos szerkezete is e koncentrikus kört imitálja. Az Előszó helyett és Utószó helyett című – valójában csak egy-egy írást tartalmazó – két fejezet a felcímekkel formálisan, a két írás témájával és jellegével pedig kifejezetten kiemeli a keretezést. Az Ottlikról értekező – a Továbbélők megjelenése alkalmából íródott, de az egész életműre figyelő és az Iskola a határon-t a centrumba helyező – nyitó tanulmány az erre látszólag legkevésbé alkalmas, mert a posztmodern irodalom ösztönzőjeként számon tartott anyagon mutatja be a szerző irodalomszemléletének alapvonásait. Az Iskola tökéletes gömbszerkezetének elemzése, a miniatűr – ám annál jelentésesebb – szerkezeti egységekre való rámutatás példaértékű. A bevezető és a fő rész összeér: „az uszoda és a Duna vize; Szeredy elnyomja a csikket, illetve a hármasban takarékosan végigszívott cigaretta”; „a regény szövegének hajszálpontos mértani középpontja egyetlen szó: »Nézzétek« (Merényi szól így – a megkínzott Jézust profán módon idéző Ecce homo-jelenetként – az összevert és közszemlére kiállított Öttevényire mutatva)”. S a helyszínek számbavételének következtetése is szokatlan e regénnyel kapcsolatban: „Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a szöveg lefedi a magyar történelem színtereit. […] A […] folyvást elbizonytalanító elbeszélői látószög, a szerzői, narrátori […] önreflexió megannyi pillanata nem csupán az önmagáért való prózapoétikai lelemények szálainak jól összedolgozott szövete, hanem e térség magába zárt, összesodródott, összekényszerített, de mégis egymásra utalt életeinek, sorstörténelmének a hol kristálytiszta, hol csillogó, hol torzító, hol homályos, hol pedig összetört tükre is.” Az elemzés további pontjai (például a nagycsütörtök-motívum fölfejtése) csak erősítik azt a benyomásomat, hogy az Ottlik-recepció eddigi legfontosabb mondatai íródtak le e tanulmányban.

A kötetzáró írás, a mestert és példaképet, Czine Mihályt búcsúztató – visszafogottságában is megindító – esszé pedig ezen irodalomszemlélet kialakulásának, a szerző eszmei nevelődésének is dokumentuma: mintegy utólag kapunk „biografikus” magyarázatot mindarra, ami a kötet tanulmányaiban már „készen áll”, teljes fegyverzetében és a maga természetességében mutatkozik meg.

A keretezett öt nagyobb fejezet részben kronológiai, részben tematikai bontásban következik egymásra. A tudatos szerkesztést sejteti azonban, hogy a VI. ciklus – Két fejezet a félmúltból – írásai kiemelődnek az időrendből. A népi írókról szóló állásfoglalás és politikai-ideológiai háttere című tanulmány (a kötet legterjedelmesebb és egyedüliként lábjegyzetelt írása) A népi irodalomról szóló harmadik vagy az Irodalom és eszmetörténet című negyedik ciklus nyitó darabja lehetne; a Molnár Erik-vitára pillantást vető másik írás a Történelem és eszmetörténet című negyedik fejezet élére kívánkozhatna. (Esetleg annak zárásaként is elképzelhető volna, tekintve címét: Egy történész-koncepció körülményei és következményei). Mégis külön fejezetbe sorolódtak: e két tanulmány egyszerre összefoglalója és kiteljesítője az addigiaknak, illetve – a vállalkozás nagyságát és igényességét tekintve – tetőpontja a kötetnek. A népi írók elleni állásfoglalást elemző tanulmány a kötet legkorábbi írása (még 1986-ban keletkezett, persze nem jelenhetett meg, csak 1989-ben), így akár N. Pál József gondolkodásának forrásvidékét is kereshetjük tárgyában, fontosabb azonban, hogy e korai írás nemcsak szervesen illeszkedik a kötetbe, de a nemzettudat elsorvasztásának mechanizmusát is vizsgáló könyv kiemelt jelentőségű írása, s ezt mintegy kiegészíti, kiteljesíti a Molnár Erik-vitáról szóló tanulmány. „A Molnár Erik-vita éppúgy »dupla fenekű« volt, mint minden ebben a korban. Lényege a nemesi nemzettudat mint »hamis tudat« támadása, a függetlenségi hagyományok történelemformáló szerepének a kitoloncolása volt a nemzettudat centrumából, s ezzel a »nacionalizmus« végső száműzése a magyar történelemszemléletből is” – foglalja össze a lényeget a szerző egy másik, Bíró Zoltán Ady-könyvéről szóló írásában. A Molnár Erik-vita végül is ugyanarról szól, mint a népi írók megbélyegzése, csak a történettudomány felől, s szomorú mai tanulsággal: az e vitában is megnyilvánuló (ekkor még kommunista, később „modernizációs” jelleget öltő, globalista) ideológia „megteremtette a hatalomátmentés agyafúrt módozatainak ideológiai-tudati alapjait is, egy önnön hagyományától megfosztott, emlékezetét vesztett, kétségbeesett agreszszivitással csak fogyasztani akaró, ezért tökéletesen védtelen országban”.

A tematikus és kronologikus rendbe sorolt négy fejezet írásaiban is mindegyre áttűnik a fő – irodalmi vagy történelmi – témába a másik társtudomány nézőpontja. Az immanens irodalomszemlélet nem sajátja N. Pál Józsefnek, az biztos; a posztmodern utáni (poszt-poszt) irodalomelméletek számtalan területen találnak manapság társtudományra, a filozófiától a feminista mozgalmak „szociológiai” nézőpontján vagy a logika sterilen matematikai „ihletésén” át a kolonializmusig – egyedül az számít, nálunk legalábbis (és Aczél György szándékával megegyezően) eretnekségnek, ha az irodalmat együtt olvassuk nemzetünk történelmével. N. Pál József könyve erről is szól: hogyan jutottunk odáig, hogy a magyar irodalom népi, nemzeti irányzatával indexre került az az irodalomszemlélet is, amely nézeteinek alapját ebben az irodalomban és a tőle elválaszthatatlan történelmünkben (és nem valamely „előttünk járó” és „új” nyugati filozófiai iskolában) találta meg. (Hogy az irodalomtudomány, jó esetben, nem előíró, diktáló, hanem érzékelő, diagnosztizáló jellegű, mint minden valamirevaló tudomány – próbálja csak a fizika előírni, hogyan viselkedjen a tárgyi világ! –, az manapság legalábbis nem emlegetett és divatjamúltnak tartott nézet.)

A történelem és az azzal együtt lélegző, azzal számot vető irodalom felejtése, elfeledtetése a Rákosi-, majd a Kádár- (Aczél-) korszak fölbecsülhetetlenül nagy bűne. A sematikus, egyoldalú kisajátítás és osztályharcosra való egyszerűsítés (József Attila életműve esetében például) legalább olyan ártalmas volt, mint az elhallgattatás és elhallgatás. A Móricz-felejtéshez, Ady-felejtéshez ez is hozzájárult. (Mikor Király István szótár méretű Ady-monográfiájáról kérdezték Nagy Lászlót, a legenda szerint azt válaszolta: minek fűrészport zabálni, ha nem muszáj?) A századelő nemzedéke cím alatt összefoglalt négy tanulmány – Horváth Jánosról, Adyról, Szabó Dezsőről és Móriczról – ilyen félreolvasások (és az ezt követő felejtések) története. A Kísérlet és számvetés – az „igazibb” Adyért című írás a tudatos félreolvasás jó néhány dokumentumát felsorolja (mondhatjuk: N. Pál választott témáiról mindent tud és ismer, s ezt a roppant tudásanyagot szinte észrevétlen könnyedséggel mozgatja, és – ha csak töredékeiben teheti is – osztja meg olvasóival), szemlélete nem tűri a kirekesztést vagy leegyszerűsítést, Király István munkáját sem intézi el sommásan (ahogy csak költő teheti, irodalomtörténész nem), s Bíró Zoltán Ady nemzettudatát a középpontba állító művéről sem hallgatja el, hogy „e fölfogás centruma bizony a költői életművön »kívül« lesz”, ami nem fogyatékosság, hanem a „tömbszerű mértani alakzat”-ként felfogható, rendkívül összetett Ady-életműnél kikerülhetetlen helyzet. Számtalan szakmai kifogást említ a munkával kapcsolatban, ebből a tanulmányból tetszik ki leginkább, N. Pál József az elfogultságaival sem bánik elfogultan, szemlélete sokkal differenciáltabb, mint azt az általa keményen megbírált szerzők – a könyvben többnyire történészek – szeretnék. A Ki (mi) fosztogat itt bennünket? című előadása Esterházy Péter Móricz-esszéjéből indul ki, örömmel fedezvén föl, hogy mai írónk szerint Móriczot olvasva „»megtudhatunk valami fontosat erről az országról«”, ám Esterházyval vitázva úgy véli, nem annyira a félreolvasások visszahatása a „Móricz-felejtés”, sokkal inkább az irodalomelméleti paradigmaváltás következménye: „az új irányzatok követői olyannyira ódzkodtak a régi módihoz tapadt bármely poétikai, szemléleti, szereptudati, magatartásbéli (»irodalmon kívüli«, ahogy mondani kezdték) mozzanattól, sőt még a hozzájuk kapcsolható fogalmaktól is, hogy az idővel […] szerencsésen kiseprűzött szemlélettel együtt azt is sikeresen eltakarították, amit talán nem kellett volna”. Mint a tanulmány elején megfogalmazza: „vissza kellene valami úton-módon szerezni a történelmünkről való gondolkodás folyamatosságának a képességét, s az értékek arányos rendje is menten helyrebillenne.” S mint a címben feltett kérdésre válaszol: „… nem Móricz, Ady és más érdemes alkotók művét fosztotta ki általában az idő, hanem emberi önmagunkat és a történelmünket.”

Ennek az irodalmat bénító folyamatnak a stációit veszi sorra A népi irodalomról című
fejezet is, az Ottlik-tanulmányhoz hasonlóan szöveg-összehasonlító módszerrel bizonyítva például, hogy Szabó Pál remekmíves trilógiája (Lakodalom, Keresztelő, Bölcső) elfelejtéséhez hogyan járult hozzá – óhatatlanul is – a Talpalatnyi föld című film, és az, hogy annak nyomán Szabó Pál átírta – a kor kívánalmaihoz igazította – az eredeti változatot. (Ami egyébként hozzáférhető, elolvasható, ha még valaki – mondjuk N. Pál kiváló minielemzésétől ösztönözve – hajlandó elővenni Szabó Pált, akitől „minden megtudható egy már letűnt korszak és életforma tárgyi, szellemi, emocionális és érzéki valóságáról, azt meg állítom, hogy olvasása – akár még a gyengébb műveinek olvasása is – kedvet adhat az élethez”.) „Önveszélyes felejtéseink” történetét folytatja a Veres Péterről szóló írás is, kijelentve, hogy a Kádár-rendszer a szocializmus „leginkább szabad, leginkább élhető s egyben a leginkább tudat- és nemzetromboló zagyvalékát manipulálta össze!”. Érveket e kijelentéshez az irodalmi – Irodalom és eszmetörténet cím alatt irodalomtörténész pályatársak munkáit elemző – tanulmányok közt is találunk, nem is keveset, bővebb kifejtését azonban a Történelem és eszmetörténet című fejezetben kapjuk.

Ebben – és az ezt követő – fejezetben voltam igazi olvasója N. Pál Józsefnek. Nem mintha előtte nem szolgált volna számomra bőséges újdonsággal – éppen ellenkezőleg; a kritikáiba rejtett rendkívül feszes és találó elemzései pedig egyenesen lenyűgöztek –, ám amit én eddig csak felületes, elnagyolt információk, személyes hajlam és elkötelezettség indíttatására vallottam történelmünk elmúlt évtizedeiről, az ebben a fejezetben olyan súlyos szakmai – történettudományos, már ha tudomány egyáltalán, ami a szellemi aberráció ilyen fokával kényszerül szembesülni, mint a Kádár-rendszer kapcsán – érvekkel erősödött, hogy a könyv e részének tárgyilagos bírálatára, ismertetésére nem is vállalkozhatom. Meg kellene említenem N. Pál József indulatos szakmaiságát, azaz a tőle eltérő gondolkodói alapállást méltányoló, ám az ebből következő hamisításokat elfogadni nem tudó attitűdöt (jellemző példa rá a Cs. Gyímesi Éva transzilvanizmus-kritikáját elemző írás vagy Standeisky Éva Az írók és a hatalom 1956–1963 című munkájáról írt bírálat); ki kellene emelnem, hogy szerzőnk akkor is szót ejt a hibákról, esendőségekről, ha alapjaiban egyetért a történész munkájával (például Kahler Frigyes–M. Kiss Sándor közös könyve kapcsán). S nem volna szabad elhallgatnom, hogy sehol sem feledkezik el vezérmotívumáról, a Kádár-rendszer fel- és kiismert „kulturális” hatalomgyakorló mechanizmusairól, amelyek nyomait az olyan, magukat tárgyilagosnak álcázó munkákban is jó szemmel veszi észre, mint Révész Sándor Aczél Györgyről szóló könyve.

Ám itt már végképp esetlennek érzem magam; nemcsak a történettudományban való illetéktelenségem következtében, hanem – és legfőképpen – azért, mert itt, az ismeretlen terepen válik nyilvánvalóvá: N. Pál József írásainak olvasásakor megszűnik a „tisztán” (ilyen persze nincs is) szakmai viszonyom az irodalomhoz, olyan erős indulati erőtér vonzásába kerülök (akkor is, ha már olvastam egyszer a tanulmányt, mondjuk a Kortárs, a Hitel vagy az Új Forrás hasábjain), egy ügy (N. Pál szerint talán már vesztett ügy) részesévé válok, és ez ellen egyáltalán nem berzenkedem, sőt. Tudom, hogy nem is oly kevesek ügye a nemzeti küldetésű irodalom, részben jogosnak érzem tehát Pécsi Györgyi ellenvetését e könyvről írt recenziójában, amikor N. Pál fatalizmusával, reményvesztettségével vitatkozik. Mégis félve kérdezem, a szerző Szörényi László Delfináriumát elemző írásának címét elrabolva: lesz-e Tankönyv ebből
a kötetből, nemcsak nekünk, N. Pál-hívőknek, de az amnéziában szenvedőknek is? (Felsőmagyarország Kiadó, 2001)