Szilágyi-Nagy Ildikó

„Rövidebb utat talált, amely ugyan nincs, de mégis járható”

Darvasi László: A lojangi kutyavadászok

„Egy művészben megbízhatsz, uram, de a művében soha” – suttogta a képvizsgáló Mi Csoung fejedelemnek, aki éveken át nem vette észre, hogy kedvelt festője, Van Kun tájképeibe belefesti a fejedelem holttestét. A hivatásos képértelmező intelmét tanácsos megfogadniuk hivatásos olvasóknak is, ha Darvasi Lászó novelláskönyvéről van szó. Az alcím szerint kínai novellákat olvasunk, illetve olyan novellákat, amelyeknek kínaisága fiktív. Lehet, hogy ezekben a történetekben nem az az érdekes, hogy mennyire kínaiak, hanem éppen az, hogy mennyire nem azok? Ha előbb nem, A különbözőség tudósa című írásnál mindenképpen fölvetődik ez a kérdés. „A Csin Akadémia egyik tudósa a különbözőségek vizsgálatára adta a fejét. Módszere nem volt túlzottan bonyolult. Fogott egy cipót, hosszan vizsgálta, szagolgatta, forgatta, a fény felé tartotta. Aztán beleharapott a cipóba. A megharapott cipót az asztalára helyezte, és tovább vizsgálta.” (Most ne vegyük föl itt azt a szálat, amely föl van adva a cipó–cipő áthallással: Heidegger–Derrida, elkülönböződés.) A puding próbája az evés, a könyvé az olvasás…

Mint tapasztalt olvasó persze már akkor gyanakodtam, mikor még ki sem nyitottam a könyvet; amikor pedig becsuktam, azon kezdtem gondolkodni, vajon milyen is lehet az eredeti kínai novella, ha van egyáltalán ilyen. (Én addig csak zen-történetekben utaztam.) Ki is derült rövidesen, hogy valóban létezik az úgynevezett hsziao suo műfaja. Mint általában a prózának, a hsziao suónak is hosszú időbe telt, míg szépirodalomként elfogadták, hiszen amikor a 4–6. században megjelent, a kínai esztétikai művek a jól formált hivatali beadványokat és rendeleteket tartották szépirodalmi szövegnek. (Ami az államszervezés retorizáltságát illeti, lehet, hogy nem is tévedtek nagyot.) A regény- és novellaírás, amit ugyan hivatalosan nem tekintettek irodalomnak, azért csak kivívta a maga népszerűségét, és a Ming-korban (1368–1644) kialakult a hsziao suo végső formája is, amelyre – úgy tetszik – Darvasi László írásai rájátszani kívánnak. A szórakoztató irodalom eme műfajának legkedveltebb darabjai a kísértethistóriák, a bűnügyi és detektívtörténetek voltak, híres bírák fordulatos, meglepő nyomozásairól számoltak be. A hsziao suo jelentése egyébként: kis elbeszélés. Az elnevezés nem elsősorban a terjedelemre utal, hanem arra, hogy ezen írásművek figyelmet alig érdemlő, méltatlan dolgokról szólnak. Ez persze már nem volt jellemző a buddhista és taoista tanításokat átadó történetekre, és nem jellemző a Darvasi-féle kínai novellákra sem. Persze nehéz viszonyítási pontot kijelölni, ugyanis a kínai novellák is igen sokfélék. Mégis számba vehetők bizonyos jellegzetességek, melyek a narrációt, a meseszövést, a nyelvkezelést és a témát érintik. Vegyük például Pu Szung-ling A festett fal című történetét, mely e műfaj virágkorából, a Ming-dinasztia idejéből való. Ebben a különben terjedelmesebb írásban a személytelen, kívülálló és mindentudó elbeszélő két vándor kolostori tapasztalatát adja elő. Az esemény helyszínén „a falakat pedig oly nagyszerű festett képek borították, hogy rajtuk az emberek és állatok mintha éltek volna”. Az egyik égi virágszóró lány „cseresznye-ajka mintha mozgott volna, még a szeme nedvessége is szinte kicsordult”. A műalkotások, főleg a festmények gyakori és sorsfordító szereplői az efféle írásoknak, legtöbbször csatornaként működnek, mely két világot, a valóságnak és a fikciónak látszó világot (valóságot?) köti össze. Ebben a történetben is magától értetődő módon tűnik el a „mintha”, kiderül, hogy a festmény él. „Csu nem tudta levenni róla a szemét, egészen belekábult a nézésbe, elvesztette a tájékozódását. Egyszerre könnyűnek érezte magát, mintha felhőn szállana, és egy szempillantás alatt a faliképen találta magát.” A valóságok, a különböző világok közötti átjárás, a lelkek és testek alakváltozása természetes jelenség ezen történetek világában, sosem okoz a mesében fönnakadást, nem igényel magyarázatot vagy kiváltó okot. Például A rászedett kísértet című történetben: „Ott aztán letette a földre [Ting-po a kísértetet]. Akkor a kísértet kecskévé változott át, és Cseng Ting-po egyszerűen eladta.” Hogy hogyan és miért, azt nem firtatja senki, és egyébként Darvasi egyik novellájában a folyton miérteket fölvető bölcset a falu lakói egy szép napon agyonverték, de ezt nem kell feltétlenül fenyegetésnek venni. Visszatérve a világok átjárhatóságára: akkor miért áll ott a mintha? Hiszen a kép világa nagyon is élő, olyannyira, hogy a képbe belépő fiatalember randevúzik a cseresznyeajkú lánnyal, aki ennek következtében nem viselheti többé a szűz lányok hajfonatát, és a képen kívül állók is jól látják, hogy a cseresznyeajkú bizony asszonykontyot hord… A festményből visszatérő Csu is látta eme képi változást, és „ijedtében földig hajolt az öreg szerzetes előtt, és úgy kérdezte, mi ennek az oka”. (Na vajon mi…) „Az öreg pedig nevetett és így felelt: A varázslatok az emberből magából születnek, hogy is fejthetné meg ezt egy vén szerzetes. Csunak elszorult a lélegzete, nem lett jobb a kedve, Meng is csak bámult és nem értett semmit. Nyomban fel is kerekedtek, leszálltak a lépcsőkön és tova mentek.” Nyilvánvaló, hogy bár majd minden novella végén úgy tesz az elbeszélő, mintha szánkba rágná a tanulságot, ezzel semmivel nem tudunk többet, illetve nem kapunk semmilyen kész tudást. (Az idézett történet nyilván nem a fogamzás csodájáról szól.) Kínai novellagyűjteményekben bőven olvashatunk olyan darabokat is, amelyeknek „csattanója” nem egy burkolt bölcselet vagy tanítás, hanem egyszerű poén (persze aki tanulságot keres, találhat itt is). Ilyen például A tolvaj kabátja. Éjjel tolvaj lopózik a szegény ember házába, és mivel mást nem talál, el akarja lopni a rizst. Leteríti kabátját, hogy majd arra öntse, de ekkor fölébred a gazda. „Mivel a tolvaj a rizzsel volt elfoglalva, a férj felemelte a tolvaj kabátját, és az ágyba, a takaró alá dugta. Amikor a tolvaj visszafordult, hogy kiöntse a rizst az edényből, nem találta a kabátját. Ekkor felébredt a feleség, és felült. »Furcsa hangokat hallok. Csak nem tolvaj jár a házban?« A férj így felelt: »Ébren vagyok jó ideje. Nem jár itt semmiféle tolvaj.« A betörő igencsak zavarba jött, és megszólalt: »Igenis, jár itt valahol tolvaj, épp most lopta el a kabátomat!«” A végkimenetel általában koherensen kapcsolódik az egész történethez, hiszen ezeknek a rövid elbeszéléseknek igen takarékosan kell az olvasót a csattanóhoz vezetniük. Az már persze más kérdés, mennyire könnyű értelmezni ezt a csattanót. Darvasi könyvében egyáltalán nem könnyű. De vajon zavar ez engem, olvasót? A Csin Akadémia interjút készít egy névtelen szemtanúval, aki Lao Szu és a szőlőfürt történetét adja elő. Az Akadémia utolsó kérdése: „Ön szerint miféle tanulságot akart Lao Szu kifejezni?” A válasz: „Fogalmam sincsen, de egyetlen szőlőszem sem hullt a tál mellé, tisztelt Akadémia.” – Értelmezés helyett csodálat.

A lojangi kutyavadászok két részből áll, és ez első pillantásra egyáltalán nem evidens – már ha nem csak az én példányomból hiányzik a Tartalommutató. Az első rész, a Kutyák Lojangból terjedelmesebb talányos történeteket tartalmaz a mindenkori császári udvarról éppúgy, mint egyszerű, de bölcs kínaiakról. A második rész, A Csin Akadémia rövid írásokat közöl a Csin Akadémiáról és a Csin Akadémia dokumentumaiból. A második egység laza reflexív viszonyban áll az elsővel. Nemcsak azt tudjuk meg, milyen módszerek és irányelvek szerint dokumentálja a Csin Akadémia az élet furcsaságait, elsősorban Lao Szu útját, hanem visszautalásokat is olvashatunk az első részben elbeszélt történetekre az utolsó két darabban (Amikor megfestették a kutyavadászt, A Csin Akadémia közleménye az áruló mérnökről). A Csin Akadémia dokumentumai szabadon jegyzetelhetők voltak. „Idegen kézzel írt bejegyzésre lelünk a válasz alatt. A Csin Akadémia egyik jellegzetes módszere ez, az embereket izgató kérdésekre és problémákra lehetőleg több választ, megoldási lehetőséget fölkínálni” – tájékoztat az ismeretlen hivatalnok. Nem kell tehát aggódnunk, ha nemhogy nem találjuk evidensnek egy-egy történet csattanóját, de huzamos fejtörés után sem tudunk épkézláb értelmezéssel előállni, mint például az Őszi vadászat vagy a Csang császár, a művészek és az ajtónálló története esetében. Utóbbiban ugyanis a végkifejlet egyáltalán nem áll könnyen belátható kapcsolatban a történettel. De ugyanez a helyzet A Csin Akadémia vendégkönyve című novellával is, ahol egy remete megadja a vendégkönyv első bejegyzését: „Hülyék vagytok, bolondok, ostobák és semmirekellők!” Mire egy ellentmondó hivatalnok bejegyzi, hogy szerinte a remete ezzel az utolsó bejegyzést akarta megadni. A történet egyébként sem a megjegyzés első, sem utolsó helyét nem támasztja alá. Gyanú ébredhet bennünk, hátha csak európai aggyal ilyen talányosak ezek a történetek. De ha tudjuk például, hogy a mandarinkacsa a hűséges szerelem szimbóluma, akkor sem megyünk sokra annak a hivatalnoknak a történetével, aki előbb mandarinkacsákat, majd rigókat számlált (A Csin Akadémia a megvilágosodásról). A novelláskönyv fönti reflexív vonásai mintha vigaszt kínálnának az olvasónak: igaz ugyan, hogy hülyék vagytok, bolondok, ostobák és semmirekellők, de azért szórakozzatok jól.

Ahhoz, hogy jól szórakozzunk – már ha szórakozáson nemcsak a borzongást, de a csodálkozást és meglepődést is értjük, melyet e novellák kiváltanak –, nem csupán a furcsa és hátborzongató történetek kellenek. A novellák hatásának feltétlenül része az a szenvtelen elbeszélői hang is, melynek jelentősége, fontossága főleg a szörnyűségek lefestésében mutatkozik meg, de az elbeszélő ugyanezzel a szenvtelen tónussal adja elő kukkoló pozícióból nyert megfigyeléseit is. Amiről nem lehet beszélni, azt el kell mesélni, és „mindenkinek mesélnie kell egyszer” (A Csin Akadémia története). Néhány példa: „Összecsavarodó körmével szájába nyúlt, és megpiszkálta fogát. Figyelmesen megnézte a húsdarabkát, újra bekapta”; „Pampo felesége délelőtt szörnyű fájdalmak között szenvedett ki. Pampo szorította az arcára a kispárnát, mert nem bírta elviselni a szenvedését, aztán egyenként fojtotta meg a gyermekeit. A rizshivatal vezetője talált rájuk. Pampo a szépen elrendezett holttestek között ült és énekelt”; „Az írnokot élve lógatták föl egy virágzó barackfára, és a testét Lu legújabb keverékével, méhbalzsammal kenték be, amiről a császári főtudós azt állította, megbolondítja ezeket a szorgos rovarokat. A tudós nem túlzott, mert néhány nap múlva csontváz zörgött a barackfán.” Tiszta, szélsőségig vitt alkalmazása ez a hsziao suóra jellemző takarékos elbeszélési módnak, amely egyaránt jól alkalmazható a szörnyű, az abszurd vagy a megható sorstörténések leírására. (Darvasi nagyszerűen alkalmazza is, talán csak egyszer veszti el arányérzékét, csak egyetlenegyszer csinál színpadias giccset egy banálisan paradox jelenetből.)

Ahogy az eredeti kínai novellákban, a Darvasi-félékben is nehéz megragadni azt a pillanatot, meglátni azt a csatornát, amelyen keresztül a valóságszintek átjárhatók. Talán a figuratív nyelv kezelésében, illetve a trópusok kettős, egyszerre szó szerinti és képes értelmezésében találhatunk magyarázatot arra, miért tudunk ilyen jól közlekedni a világok között. A Sang császár és a könyv című novellában például a császár orgyilkost küld a száműzött filozófus után. A gyilkos a következőképpen bizonyította, hogy végrehajtotta a parancsot: „A császár trónja elé halotti leplet terített, amit a filozófus tekintetéből szőttek, s amire az uralkodó vérebe sem mert ráheverni.” A Kutyák Lojangból aztán témájává is teszi, hogy vajon összecsúszik-e, hatással van-e egymásra az esemény és az esemény retorikusan megformált elbeszélése. „Azon vitatkoztak, nem valamilyen illúzió áldozatai lennének-e mégis. A dögök azért vannak többen, mert ők többször beszélnek róluk! Egy véres támadás számtalan, egymástól apróságokban eltérő változatban keringett közöttük, s ők azon vívódtak, nem inkább a szavaik vadultak-e meg, miközben a világ nem lett sem jobb, sem rosszabb. De már nem tudtak rettegéstől ingerelt fantáziájuknak megálljt parancsolni. Mert amit elképzeltek, az rendre megtörtént.” A valóságszintek összecsúszásának jellegzetes helye a műalkotás. Az Amikor lefestették a kutyavadászt című írásban a megszállott festő hiperrealistaként megállás nélkül, évekig festi a képét, amely az évszakokkal együtt változik, és amelyre ráfesti a kutyavadászt, akit pedig senki sem látott. A festményt itt tekinthetjük az elbeszélés metaforájának, és eszerint minden létezik, amiről beszélünk. A Darvasi-féle kínai novellák megfordítják az eredeti műfaj történelem–történet viszonyát. Míg a hsziao suo érdekes históriákat örökített meg jellegzetes nyelvi formában, addig a Darvasi-féle kínai novella teremtő elbeszélésként működik. A kötet szemlélete szerint a nyelvnek teremtő ereje van, és az előbb elbeszélt történet valósággá válik azáltal, hogy elbeszélték. Amire pedig nincs szó, az kicsúszik az ember irányítása alól: „ha szót nem találtam rá, hogyan is adhatnám neked?” – elmélkedik a balfék hadvezér a Tien Tan hadvezérben. A nyelv a világ uralásának eszköze. Az elemzett kötet elbeszélője a nyelv retorikus, teremtő potenciáját éppúgy kihasználja és fölhasználja, mint legegyszerűbb, csupasz tényközlő képességét: „A következő ember egy vadász volt, aki kellemetlen ember hírében állt. Pej kötözködő alak volt, és régen borivásra adta a fejét. Vörös volt az orra, az arca bibircsókos. Pej már reggel részeg volt.”

Amellett, hogy A lojangi kutyavadászok kötődik a kínai prózaírási hagyományhoz, jól látható szálak fűzik a nyugati bölcseleti tradícióhoz is. Többször visszatérő témájuk a novelláknak például a név kérdése, a szavak és a dolgok kapcsolata. A félfülű fejedelem „soha nem tudta meg, miért nevezte el így a népe. Nem akadt bölcs, költő vagy pap, aki kielégítő magyarázattal szolgált volna. A múlt hallgatott, mert talán a múlt sem tud mindent. S ez az eset is mintha azt az elképzelést erősítette volna, amely szerint a nevek nem árulnak el valóban lényegeset az őket hordozó emberekről. Hogy a névadás a természet rendjével ellentétes megnyilvánulás, a természetes állapotból fordítja ki a világot, s így rejti el a dolgok valódi arcát.” Teljességgel talányos A szolga, akit Csiének hívtak című történet, melyben az urát megmentő szolga folyton csak „A nevem Csie” mondatot ismételgeti, amíg a fölpaprikázott császár rá nem gyújtja az
erdőt, hogy aztán az üszkökön azért rimánkodjon, hogy szolgáját Csiének szólíthassa. Újabb példa ez az elbeszélés arra is, hogy az események közötti logikai kapcsolatot az elbeszélő nem köti az olvasó orrára. A Darvasi-könyv utalásaival kötődik a legújabb magyar prózához is. Csang császár, a művészek és az ajtónálló olvastán eszünkbe kell hogy jusson Láng Zsolt könyve, a Bestiárium Transilvaniae. Az első építkezés boldogtalanság-motívuma laza szövegközi kapcsolatot teremt a Dzsigerdilen című Háy János-regénnyel. Lehet, hogy ez a két példa, vagy akár a múltról való tudás és a historiográfia problematizálása csupán véletlen kapcsolatot jelent a kortárs prózával, de mindenesetre hozzájárul ahhoz, hogy ne lássuk a Kínai novellákat olyan elszigeteltnek, mint ahogy ez első pillantásra tűnhet, illetve hogy ne csupán – evidensen – Forgách András vagy Podmaniczky Szilárd hasonló jellegű műveihez kapcsoljuk.

Nem szívesen írnám a könyvről, hogy multikulturális termék, de azért ez is eszébe juthat az olvasónak. Ebből a cédulából a termék ugyanolyan fontos, mint a multikulti. Mert habár az értelmezés e novellák esetében csöppet sem gyerekjáték, a könyv mégis jól fogyasztható, sőt, meg merem kockáztatni, egyenesen szórakoztató. Lehet, hogy ez az állításom a föntiek fényében egy kissé gyanús, és úgy járok, mint a kereskedő, aki rálelt Lao Szu útjára. „[R]észletesen számolt be társainak a csodáról, hogy rövidebb utat talált, amely ugyan nincs, de mégis járható, ám lelkendező szavait gúnyos kacaj fogadta.” De aki nem hiszi, olvasson utána. (Magvető, 2002)