Szöllősi Zoltán

Örök

Odafönt, tudom, ég ragyog,
pompás agancsú szarvasok,
űzhetném múltam hajnalig.

Orromban versem vérszaga:
van, kinek vadja önmaga –
ha mozdulok is, csak alig.

Havon kereng az éjszaka,
varjak fekete csapata,
sárga holdfény ezer csőre.

Hallatja magát a nagy csend,
bent halott fát, bútort reccsent,
és tölti álmomat csőre.

Megszólaltatta

Ember volt, hát szíve elvén
s magyarul, anyanyelvén
megszólaltatta Istent.
Sztregovai Havaselvén.

Ül szobrában szikáran,
Don Quijote, bús nógrádi.
Látta ő, mint forognak
sorsunk csillagmasinái.

Csak az utolsó két színt,
drámáját tovább ki játssza?
feketét, jégfehéret.
Ennyi, ennyi maradt hátra.

Ül szobrában szikáran,
ráfagy a fény bajuszára.
Vágya, kinyújtsa lábát,
ne zsibbassza bronz csizmája.

Ha bánat is

Lenni enged a tél, lenni,
hideg ölelése langyul,
szédít, kápráztat a semmi,
könnyeztet, s elkezd az eresz
cseperegni.

Szabadságom álldogáltat
magammá sorvasztott létben,
lógatom karom a fényben,
s tűnődöm, mégis, nem lehet:
senki vélem.

Lélegeztet, ha bánat is,
egymáshoz fák ága koccan,
s bölcsőringású vizekben
didereg a nap, tavalyi
lábnyomokban.

Andante

Mikorra erőm elhagyott,
kigyullad bennem csillagod,
fekete semmid ős szene.

Szívemben utcahosszakon,
fejtetlen hagyott vágaton,
sok-sok éjszakám izzik el.

Perzselt pillanat ezrivel:
szerelmes időm hull bele.