Aczél Géza

ajak

ezt a verset miként az oszlásnak indult posztmodern mondaná
meg kell csinálni ennek működnie kell s lehetőleg ne legyen ciki
most aztán kössek vissza az álmodernségből hogy annak idején
hogy néztünk mi ki valahol a lantos tinódi kisvárdájának táján
anarcstól kijjebb hol czóbel minka halt mikor hóviharban születtem
s még állt a dobtáras tavaris mögöttem míg jegyző édesapám
némi mámorban kis ciberelevesért szülő hitvesének vígan elinalt
szőhetném a szabad vers felé kacsingató dalt tovább néhány rímmel
képbe fogva a református templomot mely árpád helyett gézaként
felfogott felejtve a szomszéd szobába menet a megadott nevet apuka
igen öregszem s fél évszázad múlva ebbe a feledett talányos faluba
egyre jobban visszavágyom parányi elmém persze már töredezett
ahogy horgászom deresedő homlokom mögül a napszítta képzeletet
távoli vonatállomásról szalmakazalról ahogy szála torkomon akadt
odább a futballpálya épp apuka rúg a foltozott labdába nagyokat
ballal – de ne törődjünk most az osztályharccal annak nincs köze
sem ide sem öde a biológiai spirál más magasságokban fészkel
s ha nem is törődsz a nagy egésszel egész életedben mindent lesel
mely az ajakkal felesel cserélő sok szoknyától gúnyos lekvárgyárig
egy-egy petittel szedett hazai vereségtől a telefonosan szerelt óhazáig
s egyre kifelé hol rosszul írják szülőfalum a nevedet bambán mondván
uram ez nem lehet – az ajak köznév nincsen csak bauxitos ajka
a silány hivatalnoknak lelke rajta bennem zuhogva szakad a múlt
kik megéltük már senkim sincsen szorongva tűnődöm a végső kincsen
a falut ölelő ingoványon barátainknak tudó rengeteg rozinkákon
kik a poros utcákat telelakták s lehet ma már mind temetői ragszám
de most e zaklatott versben fönnmaradtak szólj hát költő e hadnak
hogy bár egyre kevésbé remélünk a nagy tisztességre lassan hazaérünk