Alexa Károly

A magyar zsidó családregény

Regénytriptichon – műfajtörténeti adalék a magyar polgárosodás történetéhez:
Kóbor Tamás, Pap Károly, Nádas Péter

1.

A címnek mindkét jelzője külön-külön is meghatározásra szorul, még inkább együtt, összetételként, mint egy – eddigelé – nem létező magyar irodalomtörténeti fogalom előtagja.
A dilemma: egyeztetni a külső és a belső szempontokat, a meghatározást és az önmeghatározást, sőt az egzisztenciális érdeket és a históriait.

A definíciós kísérlet azonban ágyazódjék be egy olyan eszmefuttatásba, amely a témaválasztást magát „leplezné le”. Egyfelől a legközelebbi múlt és a mai politikai mindennapok azon közéleti „élményének” (visszafogott) rajzolatába, amely az úgynevezett „zsidókérdést” a demokratikus nyilvánosság démonizálódott elemeként és démonizáló tényezőjeként mutatná be, másfelől és ezzel szemben – mint reményt keltő jelenségsorra – arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyarországi zsidóság mind nyilvánvalóbb jelzéseit adja annak, hogy a napi politikával szemben (amelyben „létezése” – bizony – gyakran csak „hivatkozási alap” a legellentétesebb érdekek számára) erősödik az igénye egy újfajta közösségi önmeghatározásra. Ez a jelenség – sok évtizedes hallgatás után – mintha nemzedéki indíttatású lenne, s a fiatalok magabiztossága mintha bátorítaná az idősebbeket is. De itt és most ez mindenképpen irodalmi kérdés. Azaz a magyar történelem problémája.

Erről persze „kívülről” beszélni nehéz és kétes, hiszen még olyan elemi kategóriák használata is kirekesztő izgatottságot vált(hat) ki, mint a „zsidó”, vagy pláne a „zsidókérdés” (die Judenfrage), amelyet egyesek a fasisztoid német megfelelőre való utalásként értelmeznek harsogva. (Még azt is leírta valaki – rejtélyeskedjünk – valamelyik szűkebb történeti ágazat művelője, de nem ebben a státusában, persze valamikor a 90-es évek elején, hogy aki nem-zsidó kimondja azt a szót, hogy „zsidó”, az antiszemita. Hát így nehéz… Aki ezt a szimpla szamárságnak mutatkozó galádságot állította, persze majdnem biztosan nem templomba járó, nem ünnepeket tartó, nem a saját családi és mélyebb-szélesebb zsidó tradícióit ápolgató valaki.) De ez most és itt irodalomtörténeti kísérlet, amelynek „ihletforrása” az, ismételjük meg, hogy mind gyakrabban jelennek meg olyan irodalmi alkotások, amelyek az itteni és mai (vagy tegnapi) zsidóságról úgy beszélnek, ahogy kell és lehet. („Itteni” – értsd: magyar, magyarországi.) S ahogy ez megszokottá vált valaha, pár évtizeddel a zsidóság gazdasági és törvényes emancipációja után a kiegyezést követően rögtön – legalábbis az első világháborúig. De azért még utána is (ha gyanakvással színezettebben is). Irodalmi témaként, közösségi emlékként és vízióként, egy olyan hagyomány folytatásaként, amelyet a XIX. századi liberalizmus a békés asszimilációjával, a XX. század többféle hazug integrációs rögeszméjével és nyílt népirtással óhajtott végleg elrendezni, azaz felszámolni. Egy hagyományt feltárni – mint virtuális előzményt. Ez a lecke. Lecke… Ne nagyképűsködjünk: ajánlat, figyelemfelkeltés. Tallózás a magyar irodalomtörténetben. Egy nyomvonal kitaposása.

2.

Mi az, hogy zsidó? „A héber származás magyar megjelölése”, közli az 1929-es Magyar Zsidó Lexikon. Nem árt, ha tudjuk, hogy a legelső fennmaradt magyar versben találjuk először leírva, az Ómagyar Mária-siralomban… És ki az, akit úgy nevezhetünk, hogy zsidó író? Itt, Magyarországon persze. Bár még ez a megszorítás sem feltétlenül igaz. A kérdés abszurditására mi sem jellemzőbb, mint hogy a legújabban megjelent idevágó elbeszélések feltűnő hányadát külföldön írták, s le kellett fordítani őket magyarra olaszból, angolból, németből, franciából. Az édesanyjával Izraelbe kivándorolt ifjú Tarbay Dávidban erősebb volt a gátlás annál, hogy – másodkézből való információ – magyarul írja meg első regényét, le kellett fordíttatni, a másodikat – ha igaz – már egyszerre írta magyarul és ivritül. (Kőbányai János írja – Budapesti aggadák, utószó –: „tudásunk szerint a magyar zsidó irodalomba tartozás túllép a nyelvi határokon”. Képzavargyanús, de fontos állítás. Kőbányai írói fejlődése maga is példaértékű, szervezőmunkája egyenesen példázatos.) Másfelől az a mostani, többektől hangsúlyozottan „zsidó könyv”, amely Nobel-díjat kapott, s amely évtizedekkel ezelőtt magyarul íródott, következetes gesztusokkal ki óhajtja vonni magát a magyar literatúrából. (Epikai információi révén persze magyar ez a könyv is, sőt az elbeszélő indulati szerkezete is itt határozódott meg. Akkor?) Akkor hát – mitől magyar ez vagy az? Egyetlen példa: Girgio és Nicola Pressburger könyve: Nyolcadik kerületi történetek. Magyar(országi) élmények olasz nyelven rögzítve, majd magyarra fordítva kerültek oda, ahova valók. Vissza? Maguk a történetek azt a századközépi pesti folklórt gazdagítják, amelynek alanyai végleg eltűntek, s itt mint műtárgyi elemek tárgyiasultak végérvényesen. (Egyik jobb olvasmány, mint a másik – szociografikus mesék, egyszerre érzelmesek és ironikusak.)

A definíciók bajosak. Leghelyesebb azokra a kísérletekre építeni, amelyek „belsők”. Beszéljenek „ők”, mint „mi”, „mi” meg figyeljünk, mert tanulni akarunk. Hogy kívülről valamennyien egy körön belülre kerüljünk. Az önmeghatározási próbák miért ne lehetnének megalapozói egy általánosabb szóértésnek és szóhasználatnak? A legfontosabb olvasmány egy konferencia „anyaga”: A határ és a határolt (Töprengések a magyar-zsidó irodalom létformáiról). Tudomásul veendő meghatározások: Szabolcsi Miklóstól, Veres Andrástól, Pomogáts Bélától, Borsányi Ferenctől, Heller Ágnestől stb. (Nem közlik, hogy ki a zsidó közülük, és ki nem az.) Ezek inkább meditációk, közelítések, mint állítások. Idézendők. De hát – fél évszázados csönd után… Amikor nemhogy zsidó irodalom nem volt (vagy csak alakoskodva, idegenkedve, vagy valóban idegenben, de hát hol a haza, van-e haza…), sőt a „zsidóság mint zsidóság” sem volt részese a nemzeti nyilvánosságnak és közbeszédnek. Idevilágító információ: Heller Ágnes említi mint elemi élményét a Kőbányai János rögzítette életműinterjújában (Bicikliző majom), hogy a Hideg napok-film volt az első, amely a zsidók pusztulásáról mint a zsidók pusztulásáról beszélt (dátum: 1966), addig még a zs-betűs szó is csak a hitközségi szóhasználatban volt elfogadott. Olyan pornográfiának tartotta a hatalom, mint azt, hogy „székely”. „Üldözött” – ez volt helyette. (Azután: háborúk az arabokkal. Ezek hatása itthon. Elágazás. Ide esetleg előzményként Kardos G. György palesztinai beszélytrilógiáját, az Avraham Bogatirt.)

3.

A fél évszázados csönd – minden erről szól ma, amikor elkezdődött a beszéd. A családi örökség, a holokauszt, az ötvenes évek, alijázni vagy beállni…, majd az újabb lassú szétszóratás, a polgártalanítás, a polgártalanodás, hol sorsközösségben, hol nem a – mondjuk az egyszerűség kedvéért – magyarokkal. S azért voltak művek, nem túl jelentősek, de hát ki tudja, ki gyűjtötte össze őket… (Keszi Imre például milyen lehet ma, zsidó novella- és regényíróként? Ha zárójelbe tesszük 1945 utáni irodalomkritikai gyalázatosságait. 1940-es könyve, A könyv népe ma is olvasható munka, alapos, informatív. A végén például kilenc tételben a magyar zsidó írók tipológiája… Nagyon nem szereti Németh Lászlót, még kevésbé az asszimilációról értekező Farkas Gyulát, érthető. A zsidó sors vállalása a diaszpórában azt jelenti, hogy képviselni kell: „ő a szenvedő fél”. Kizárja bármiféle magyar–zsidó szimbiózis fantazmagóriáját, de vallja, hogy a zsidóság és a magyarság együttélése lehetséges. És itt a fontos mondat: „Egy azonban feltétlenül szükséges hozzá, s ez a zsidó önismeret.” Ne feledjük a dátumot. S tegyük ide azokat az ismereteket, amiket Kertész Imre Sorstalansága – önkéntelenül? – közöl majdnem pontosan ekkorról a zsidó „önazonosság” tárgyában. Keszi „beismerése”: „A modern zsidó számára zsidósága vagy nem jelent semmit, vagy valami kellemetlen gátló mozzanatot jelent.”)

És hát ki volt zsidó író? Vállalták – nem vállalták. Sejtetni engedték – letagadták. Heller Ágnes izgalmas dolgozata, a Zsidótlanítás a magyar zsidó irodalomban. Mit kezdjünk Déryvel (A befejezetlen mondat)? Miért zsidótlanította szép könyvét, a Cseréptörést Lengyel Péter 1978-ban? Vagy egy másik cikk a Heller Ágnesé mellől (Sanders Iván) Nádas Péterről. Mi az, hogy Az Emlékiratok könyvének zsidó olvasata? (Mennyire másfajta „zsidótlanítás”, noha egy tőről metszett – bocsánat… –, amit Mikszáth tesz a Nosztyban. Miért írja át a bácskai zsidó Ungárt felföldi magyar Tóthtá?) Nem zsidózás, csak kérdés: Moldova, Kornis, Bächer, Konrád, Dalos, Mezei, Vámos, Hankiss Ágnes stb. (S ki az a Bacskai Sándor? Két novellája, A pápai zsidók idegenbe mennek meg a Kardos Róbert története – mint „budapesti aggada” – nem novellák ugyan, de bámulatosan finom és egy tónusban tartott szövegek.) Csak akkor zsidó (író) valaki, ha nyilatkozik arról, hogy ő zsidó (író)? S Radnóti, szegény? Megint Heller Ágnes: „Radnótit – zsidó sorsa ellenére – magyar költőnek, nem pedig magyar zsidó költőnek érzem, mivel sorsát nem zsidó tudattal élte meg.” Nos – „érzem”, mondja a filozófus, és nem azt, hogy „állítom”, „tartom”, és el lehet-e választani az emberi egzisztenciát és státust (emberi sors „versus” költőszerep), és honnan tudhatni, hogy milyen tudattal élt, de inkább halt meg Radnóti Miklós? Futó kérdések a lényeg körül. (Talán nem képzavar.)

Túl messze kanyargunk a választott témától, de még messzebbre is fogunk. Ebben a tárgykörben minden történeti információnak létjogosultságot kell állítanunk – ma. Tehát még egy öndefiníció, 1921-ből, a kommün után, az ellenforradalmi rendszer kezdetén, Bécsből, száműzötten, vállalt szocializmussal, Bíró Lajosé (A zsidók útja), feltűnő magyartalansággal, de kétségbevonhatatlan érzelmi hitellel: „Mi tulajdonképpen a zsidóság? Mindenek előtt: egy nagy és sokszor elviselhetetlenül fájdalmas élmény minden zsidó számára… Egy keresgélés, egy nyugtalanság, egy feszültség… Tulajdonképpen minden zsidó más feleletet ad rá.” S ha már Bíró, akkor pár évvel későbbről (1926) Szász Zoltán, predikátumával – Szemerjai Szász: Magyarság és zsidóság. Ő is kitalált egy meghatározást: „A zsidóság se nem faj, se nem nemzet, hanem rang.” Vagy: „Az a felfogás, hogy a zsidó vallásról csak zsidóhitű ember nyilatkozhatik, éppoly badarság, mint az, hogy a telivértenyésztéshez nem szólhatnak hozzá, csak a lovak.” S még egyet „gondolatvázlatai” közül, mintegy üzenetként Bírónak, megnyugtatásul: „A fajvédelmi mozgalom a keresztény tehetetlenség irigységforradalma a zsidó életrevalóság ellen.” (Az 1920-as évek eleje: Babits Tímár Virgiljének „kora” is.)

4.

Mit kezdjen magával egy – mi is? – nemzet, nép, fajta, populáció, vallási elkötelezettség és szabályrendszer, amely fennmaradását a hagyományhoz való ragaszkodásnak köszönheti, ha ma ilyen töredékeket idézhetünk a kétségbevonhatatlan szakértőtől, Kőbányai Jánostól: „…a zsákutcás magyar zsidó asszimiláció egyetlen hagyománya élte túl a nagy pusztulást: a hagyomány tagadása.” De – teszi hozzá: „Ugyanakkor létezik… az önazonossági és kifejezési igény.” S az éppen elmúlt ötven év művei? A kérdés újra meg újra ez. Igaz lenne-e, amit ugyancsak Kőbányai állít, hogy „A magyar (magas) kultúrába még nem engedtek be manifeszt zsidót – sem egyéni alkotóként, sem egy szellemi létforma lehetőségeként.” Példákat nem mond a kiutasításra, úgy lehet, nem is nagyon tud. De ha esetleg akadnának is jelei annak, hogy egyes eszükment alakok a magyar(országi) zsidó irodalmat ki óhajtanák rekeszteni a magyar irodalomból, ez teljesen érdektelen volna, a lényeg az, hogy a magyar irodalom ma is, mint mindig, örömmel fogad minden gazdagító tényezőt. (A Jadviga párnája milyen nagy magyar-tót siker volt. S hogy vártuk valaha Osztojkán Béla cigányregényét… Hogy a Trianon előtti Heimatkunst nemzetiségi irodalmi alakjaira ne is utaljunk.) Ami megíródott, azt össze kellene szedni. S el kell dönteni, hogy jó-e a mű, vagy csak történeti, esetleg néprajzi érdekű. (Lásd például Kertész Imre Sorstalanságának nagyon is zavarba ejtő – mondhatni: közönyös – zsidó recepcióját „a maga idejében”. Érdemes lenne ezt a tényt is értelmezni.) Összeszedni és végigbeszélni mindent, ahogy ezt a kitűnő és bölcs Komlós Aladár tette (Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig). Ez is egy régi könyv, amely 1997-ben lett „manifeszt”. S ez is részese, avagy bátorítója annak, ami a rendszerváltozás után és a politikai handabandázások mögött (attól oly igen riadozva) történik: a magyar zsidóság önazonosságának újrafogalmazása. A másik ilyen nagyszabású – s irodalomtörténetileg sem érdektelen – vállalkozás A zsidó Budapest. (Jó lenne persze olvasni egy „német”, egy „tót”, sőt egy „magyar” Budapestet is.) S végül itt – a sok teoretikus munka között (egyet említve: Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság) – a legújabb, a legfontosabb s valóban a legszigorúbb historiográfiai igényeket is kielégítő munka, Gyurgyák János monográfiája, A zsidókérdés Magyarországon. Ez is alakítója a mai közhangulatnak, s ennek is vannak irodalmi „vonatkozásai”. S az újabb könyvek még a régiségből, az emlékiratok. Kiadták végre kötetben Marczali Henrik memoárját, de a szenzáció Meir Ávráhám Munk könyve, az Életem történetei, a XIX. századi magyarföldi zsidó élet bámulatosan érzékletes képsorozata. És nem feledjük se Bibót, se Száraz Györgyöt.

5.

Fél évszázad után… az irodalom. A Pressburger fivérek könyve, Ungár Richárd: Dob utcai mesék, Kőbányai János szerkesztményének, A budapesti aggadáknak néhány darabja, valamint ugyancsak neki számos szociográfiát és fikciót elegyítő írása (stb.) mellett (Még példákat! Utánanézni!) a három nagyon fontos új regény: Schein Gábortól a Mordecháj könyve, Pelle János kötete, a Lencse alatt és Szántó T. Gábor nagyregénye, a Keleti pályaudvar, végállomás. (Idézet Pellétől: „Eszem ágában sincs téríteni, zsidó misszionáriust amúgy sem látott még a világ: saját nevemben beszélek arról, hogy őseim hite erőt adott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá... Senkinek nem adok tanácsot, legkevésbé az örökölt identitászavarral és hisztériával küzdő magyar zsidóknak.”) Nem ez a hely és az alkalom a méltatásukra, de azért annyi megjegyzendő, hogy mindegyik azt a hagyományt állítja elevennek, amelyre oly sokan még évezredes értékek holt emlékeként sem tartják-tartották érdemesnek hivatkozni. S ez azt jelenti: az irodalom képes utólag is kitölteni azt a „történelemhiányos időt”, ami a háború végétől a rendszerváltozásig tart Magyarországon (és másutt, sok helyen). És így ezek a „zsidó” könyvek a kommunizmus évtizedeit mint a „magyar” polgárosodás „vészkorszakát” is – ha alkalmilag szabad ezzel a kifejezéssel élni – új ismeretanyaggal tudják megjeleníteni. (Adalék: Szántó könyvéhez milyen jól illik mint igazi zsidó anekdota Benedek István Gábor kisnovellája, A böjt traktátusa. A XX. század közepe utáni „egyfajta” – azaz a bolsevik – zsidó asszimilációnak aligha rajzolódott érzékletesebb, bizarrabb és „zsidóbb” képe, mint ez: Péter Gábor a Terror Házában újratanulja a Talmudot.)

Summázva: a magyar zsidóság nem nagyon hajlott arra, hogy igénybe vegye a magyar (nemzeti) nyilvánosságot (ennek reprezentációja az irodalom) saját identitáskérdéseinek megtárgyalására. (A ritka kivételeket azonnal bekebelezte a napi politika, emlékezhetünk. Tapintatból mellőzve a szerzőket és munkáikat.) Nem vette igénybe, hogy kinyilvánítsa, nem közömbös, nem is hogy nem közömbös, egyenesen nélkülözhetetlen számára az önazonosság tudata a túlélés szempontjából, ha a túlélés méltóságteljes és értéktudatos, s ez arra a közegre is tartozik, ahol éltek, s a továbbiakban is élni akarnak. Ezek az új könyvek meg akarják ismerni azt a tudást, amit a hagyomány fölhalmozott, hogy hozzátegyék – és hozzá is teszik – ehhez a maguk élményeit mint személyes (családi) ismereteket. A fiaknak, az unokáknak meg a „másoknak”. Ezek a mai könyvek keltik életre a magyar irodalom zsidó hagyományait, ezek a könyvek igénylik erőteljesen azt, hogy visszakerüljenek az irodalmi nyilvánosságba azok
a régi és régebbi művek, amelyek ismert-ismeretlen előzményként hallgatnak az időben. S ez a hagyomány a magyar irodalomtörténet. Minden megszorítás nélkül.

6.

S innen – még mindig a felvezetésnél tartunk – több szálra kellene bontani a történetet. Ezekre: a magyarországi zsidóság története a XIX–XX. században, s úgy is nézve ezt, mint a hazai polgárosodás egyik jellegzetes (a régióban, sőt talán egész Európában páratlan) modelljét; a zsidóság életének emlékiratos dokumentációja; a magyar elbeszélés és azon belül is a családregény csaknem kétszáz éves története, a családregény frusztrációi mint a szüntelenül megszakadó-megszakított polgárosodási folyamat „leképeződése”; a zsidóság mint irodalmi téma – belülről és kívülről –, előbb egzotikum (altruista sóhajok és gyanakvó morgások közepette), később (egy-két évtizeden belül) különös színezet a honi társadalmi szerkezeten belül, azután hogyan romlik el minden a kiegyezést követő legendás félszázadot követően. Napjainkig.

6/1.

Ami a magyarországi zsidóság történetét illeti, erről a Gyurgyák-könyv a legfrissebb és legkörültekintőbb; ami az irodalom történetét, nos, Komlós Aladár magiszteriális művén aligha lehet – egyelőre – túllépni. A történelmi rajz azt kellene hogy bemutassa: miként számolódnak fel a szükség- és nem kényszerű asszimilációs tendenciák során a zsidóság mindennapi életének hagyományos keretei, hogyan kényszerül a zsidóság felhagyni az elkülönüléssel, a gettóléttel, hogyan válnak merőben kulturális tényezőkké azok a szabályok, amelyek több ezer év óta „tartják rendben” az ember és Isten kapcsolatát és a mindennapos életvitelt, s a hagyomány – amely a túléléshez szükséges tudás és stratégiák foglalata – miként oldódik föl a többségi civil társadalom értékvilágában.

A jogegyenlőség ára az asszimiláció. Azaz nemcsak egy másik értékrendhez való illeszkedés, hanem a tradicionális magyar elit politikai hatalmának elfogadása is. 1867-ben tehát – némi túlzással – két kiegyezés volt. A zsidóság gazdasági erősödésével és politikai emancipálódásával ez a paktum minduntalan kérdésessé válik, de mindig újraerősödik – az első világháborúig, mert a megegyezés „mindkét” félnek érdeke. (Ne feledjük: éppen ezt a megosztást akarja felszámolni, nem létezőnek tekinteni a kor liberalizmusa.) Ami a magyar állapotokban – itt, a nyugati polgári civilizáció és a nyugatra nyomakodó keleti világ mezsgyéjén – kivételes, bár nyilván szükségszerű és a bevándorlási hullámoknak is következménye, az a magyarországi zsidóság döbbenetes pluralitása. (Ennek is vannak irodalmi következményei.) Az egyenjogúsítási törvény után szinte azon nyomban az ortodox–neológ „hasadás”. Ezen túl: reformjudaizmus, hászidizmus, status quo-pártiak, cionizmus. A főirány az asszimiláns neológoké. Öndefiníciójuk: „izraelita vallású magyar”. Címszavak (az irodalom „felé”): szociológiai problémák (szegényedés–gazdagodás), a magyar zsidóság mint jellegzetesen „csonka társadalom”, a társadalmi szereplehetőségek és a zsidóság, a tiszaeszlári ügy kezelése és társadalmi feldolgozása (irodalmi: Mikszáth, Krúdy). Kohn Sámuel szívmelengető történelmi „rekonstrukciója”: már a honfoglalás előttől zsidó–magyar együttélés, s ez tart folyamatosan, olyannyira, hogy a zsidóság önazonosító formulája nem az marad, hogy „magyarországi zsidók”, hanem az lesz, hogy „zsidó magyarok”. Vagy az ifjabb Venetianer Lajos: „Sehol a földkerekségen nem élvezték vallásunk hívői a vallásos türelem virágait oly mértékben, mint Árpád honában…” Azután jött (s ment) a XX. század. Istenem, a boldog békeidők antiszemitizmusa… Wahrmann Mór, az első zsidó parlamenti képviselő összeszólalkozik Herman Ottóval, s mivel nyilvánosan, a párbaj elkerülhetetlen. Mindketten öregek, az előbbi alig lát, az utóbbi majdnem teljesen süket. Egyszerre kérdik a párbajsegédeket: „Wo steht der goj?” – „Lűtt mán a zsidó?”

6/2.

A magyar családregény? Az együgyűségig egyszerű kérdés: az utóbbi kétszáz év magyar történelmében, amely egyszerre a polgárosodás és a magyar regény ideje is, mikor voltak, és hány évtizedig tartottak azok a szakaszok, amikor a regényíró ihletet kaphatott arra, hogy bemutassa egy család több generációját, tempósan, részletezően, elágazásokkal a társadalom és az ország minden „tája” és régiója felé, s hogy ezzel a folyamatos mesével voksoljon arra, hogy van idő és lesz idő, hogy a história nemcsak fikció, hanem megélhető és alakítható valóság? Milyen időhatárok közé helyezkedik – mondjuk – Jókaitól a Mire megvénülünk, Iványitól
A püspök atyafisága, Babitstól a Halálfiai, Tormay Ceciltől A régi ház, majd Márai, Zilahy, Tatai, Szabó Magda vállalkozásai? Ezek „futó” példák. De tegyük melléjük – megint csak alkalomszerűen – az olyannyira különböző Rozsdatemetőt (Fejes Endre), a Harmonia Caelestist (Esterházy Péter), a Legendáriumot (Bereményi Géza) és a Port (Temesi Ferenc). Milyen formákba és beszédmódokba kényszerül a magyar családok „regényes” élete a XIX. században, de főleg a XX. század elejétől: a kisregénytől a szótárregényig… Óh, Lukács György, óh extenzív totalitás!

6/3.

Emlékiratok, naplók, családi iratgyűjtemények – az elsődleges források arról, amit most mint regénytárgyat kell megközelítenünk, a zsidó életről Magyarországon. Nem túl sok, de még ez is összeszedetlen, nehezen hozzáférhető – legalábbis a „külső” érdeklődő számára. Sok érdekes apróság van az IMIT meg a MIOK évkönyveiben s egyéb alkalmibb-egyedibb hitközségi kiadványokban. A memoárok zömét tudományokban – orientalisztikában, történettudományban – jeles férfiak írták, s a szövegek legfontosabb részei a XIX. század második felét, utolsó harmadát jelenítik meg egy-egy zsidó karrier háttereként. A kezdőpont mindig nagyon mélyen, a piócaszedéstől, esetleg a koldusszegény falusi rabbiságtól a bőrgyűjtésig – a csúcs a honi és külföldi akadémiák, a világhír. Történeti szociológia és „családregény”. Ambíció, ügyesség, minden nélkülözés és szenvedés vállalása, erős hit, beilleszkedés és kívülállás, alakoskodási készség, gyakran keresztény középiskola, politikai konzervativizmus, a családi élet bensőségessége és/vagy szigora, a magyarokkal szinte konfliktus nélküli együttélés, a polgári kultúra elemeinek felbukkanása már a gyermekkori családi közegben (modern nyelvek tanulása, kertészkedés, utazások, olvasás stb.). Meir Ávrahám Munk (Munkácsi Bernát atyja), Goldziher Ignác, Vámbéri Ármin, Stein Aurél (a híres rokonnal, a szemész Hirschler Ignáccal való levelezése a fő forrás ifjúkorára nézve), Marczali Henrik, Angyal Dávid a legjelentősebbek, de Faludy György „pokolbeli víg napjainak” kezdete is érdekes, és mivel Zsolnán meg a környékén játszódik, még a Beszterce ostromához (a felföldi svihákok terepe ez) is ad színeket. Sőt, bizonyos értelemben idevehetjük Gozsdu Elek levélregényét is, amely a temesvári zsidó polgárosodásnak (is) dokumentuma. Persze a presztízs és az értékek itt sem mindig esnek egybe. (A világnagyság) Goldziher például mindig „Herr Doktor”-nak szólítja a pesti főrabbit, aki viszont csak per „Sie, Goldziher”-nek őt. Ez a jogegyenlőség kora, s az asszimiláció hallatlan felgyorsulásáé. Pénzhajhászat, urbanizáció és szekularizáció, azaz „polgárosodás” és igazodás a befogadó nemzet (állam) értékeihez és igényeihez. Talán a Marczali-féle emlékezés a legtartalmasabb, különösen erősek hazafias elemei. Győri nagyapját Haynau haditörvényszék elé állíttatja, édesanyja olyannyira megszeretteti vele a magyar dalokat, hogy még külföldi útjain is ezek dúdolgatásával kezdi a napot stb. Három szép mondat Goldzihertől: „A zsidóság vallás, nem etnográfiai fogalom. Én túladunai ember vagyok, ami nemzeti hovatartozásomat illeti – vallásra nézve zsidó. – Midőn Jeruzsálemből Magyarországba indultam, azt mondtam, hogy hazatérek…” Persze nem konfliktusmentes egyikük élete sem, és ezek az életvezetési dilemmákként megnyilvánuló „esetek” korfüggőek. Az egyébként meglehetősen összeférhetetlen Goldziher világlátásáról írja monográfusa (Simon Róbert) a kiegyezés környéki időkből, hogy „antinomikus” – „egy közép-kelet-európai, sajátlag would be polgár próbálja összeegyeztetni az immár össze-nem-egyeztethető mozzanatokat: a polgári fejlődés túlsúlyától meghatározott nemzeti szervülést, továbbá a saját előtörténetét kritikus reflexió tárgyává tevő alakuló polgári individuum szabadságát és az emberi közösség meghatározó voltát – olyan fázisban, amikor a korábbi etnikai-vallási gettó-közösség már nem valóságos, az új szerves nemzetközösség még-nem-valóságos”. Az eddig mindent meghatározó hitélet kiüresedik. A már említett Wahrmann Mór mint a hitközség elnöke nyilatkozza, hogy „a mi vallási közösségünk tulajdonképpen egy nagy vállalat – olyan, mint egy téglaégető vállalat vagy egy spódium-gyár”. (Spódium = csontszén. Mi az, hogy csontszén?) „A talmud kiesett a zsidóság életéből. Kiesett tulajdonképpen abban a percben, amikor a zsidóság jogi különállása az állam keretében megszűnt” – rögzíti már Trianon után (de azzal alig törődve) Bíró Lajos. Ez az állapot később, az első világháború utáni zsidóellenes hullám idején, majd a második világháború alatt a lelkifurdalás egyik támpontja lesz, a hitelhagyás, maga a bűn ideje, amit a zsidóság felfoghatatlan mértékű büntetése követ a XX. században. S ennek kapcsán néhány keresetlen szó egy meglehetősen fasisztoid könyvről mint „szocigráfiáról” – Vitéz [Kárász] József: Csobaji krónika. Egy zsidó földesúr természetrajza, 1939 („egy ősi magyar település, melyre már rányomta a halál pecsétjét a zsidó földesúr”).

(Igazán csak marginálisan azokról a literátor polgárokról, akik 1945 után demonstratíve „kiléptek” a polgárságból. Hatvany Lajos például 1947-ben kiadja néhány korábbi dolgozatát – Urak, polgárok, parasztok –, „volt polgártársai iránti” együttérzésből, hogy „osztályukból kivezető kalauz legyen”. A másik ős-nyugatosnak, Gellért Oszkárnak legfeljebb a neve említendő, háború utáni versei és „emlékezései” olvasásra nem ajánlhatók. Ideidézhető Lukács Györgynek egy 1947-es cikke, az Elfogulatlan irodalomszemlélet, a „lipótvárosi” elfogultság elvszerű bolsevik bírálata...)

7.

A zsidó alakok tipológiája a magyar irodalomban – tulajdonképpen ez is „előzmény”, de mivel ez már igazán irodalom (néhány igazi remeklés is olvasható-olvasandó itt), legyen külön szakasz az előadásban. Gazdag téma, már régen felkeltette az odatartozásuk révén elkötelezett irodalombúvárok figyelmét. Számos tanulmány vizsgálja elsősorban Mikszáth és Jókai zsidóábrázolását, de a XIX. századét általában is. Most jelent meg Szalai Anna impozáns szöveggyűjteménye (Házalók, árendások, kocsmárosok, uzsorások), amely a regényeken és novellákon pásztáz széltiben-hosszában, hogy a magyar reformkor nem éppen ellentmondásmentes zsidószemléletét bemutathassa. A szélsőséges antiszemitizmustól a lenéző megértésen át az áhítatos filoszemitizmusig. A zsidó mint a magyar élet szereplője megjelenik versben, népdalban, adomában és (a népszínművektől) drámában is. Eleinte főleg vidéki tárgyú darabokban, később – a századvégtől – a fővárosiakban is mind gyakrabban. (Bár már a reformkorban leírják, hogy Budapest „Magyarhon zsidóországa”; vidéken a toposzok élnek: haszonlesés, nevetséges beszédmód, gyávaság, irtózás a legmagyarabb ételtől, a szalonnától, alattomosság, de a kiszolgáltatottak szenvedése is stb.)

A regényben először mellékalak, majd főszereplő, sőt a magyarföldi polgárosodás reprezentáns – de nem feltétlenül rokonszenves – alakja. Mindez kívülről és belülről: ahogy látszódnak, és amilyennek látják vagy szeretnék látni-láttatni magukat. Az előbbi nézőpont inkább a látványt rögzíti, és a külsőlegességekben megnyilvánuló tulajdonságokat, nem mentes tehát a titokzatosság érzékeltetésétől, az egzotikumtól, az utóbbi már el-elvisz egy olyan intim szférába, amely fontosabb a zsidóság életében, mint a keresztényekében: hitélet, családi élet. Főleg az ünnepek, ahol a „kettő” összeér. Az altruista báró Eötvös József a minta a zsidóság reformkori megítélésének kettősségére – egyfelől áll zsidópárti röpirata, másfelől A falu jegyzőjének Üveges Jancsija. A zsidó irodalom integrációjának jelképesen abszurd esete Kiss József karrierjének kezdete: a magyar irodalomtörténet-írás atyja, Toldy Ferenc fedezi fel 1875-ben – a sehol nem közölt Simon Judit kéziratát fiától, Istvántól kapja, akinek Az új emberek című vígjátéka egyébként fontos állomása a zsidók színi megjelenésének –, a vers atyáink szavalati darabja lett („Simon zsidóéknál minden esztendőbe’ / Kis deszkakoporsót tesznek le a földbe…”), de még hét évig kell várnia az igazi sikerre: egy bécsi színész jön Magyarországra, hogy itt németül (!) Petőfit szavaljon, s műsorára felveszi az Ágota kisasszonyt is… Zsidó költő bécsi németséggel lesz magyar lírikus, sőt Arany János balladaköltészetének „letéteményese”…

A XX. századnak – a harmincas évek után – még nem volt érkezése, hogy ennek a legújabb kornak a magyar zsidó irodalmát feltárja és feldolgozza. Illusztrációs példáink nagyobbik része tehát régi, s főleg a ritkán vagy egyáltalán nem emlegetettek közül való.

A zsidóság és a magyarság kedélyes „együtt is – külön is” viszonyának anekdoták és „zsidóviccek” tömege állít emléket. Jellemző, hogy például Vajda János fulmináns magyarságoktató röpirataiban (az 1860-as évek elején) is ehhez az elbeszélőformához fordul, az uralkodó magyar modornak-mentalitásnak címezve. „Salamon zsidó, ki mint rongykereskedő együtt növekedett Pistával, a csikóssal, – egy nagy alföldi jószágot bérelvén ki, midőn fényes hintófogatán tiszti kíséretével a pusztát megy nézni, ráismer a gulya mellett gyerekkori ösmerősére, kivel azóta nem látták egymást. És híja Pistát, álljon szolgálatába, ő bojtárból számadó csikóssá teszi, mitől azonban emez vonakodik, s a kérdésre, miért? csak »tudja kő«-vel felel. De végre maga Salamon erősen firtatja, hogy miért nem akar nála szolgálni; hiszen ő is olyan fizetést ad, mint az előbbi úr? – Pista le sem vett kalappal fején, rendületlen flegmával veregetvén makrapipáját, végre fogára veszi azt, és mondja: »no csak tudod Salamon, zsidót nem szolgálok«.” Másik csoportja a vonatkozó kisprózai szövegeknek az egzotikum jegyében áll. A nyitó darab Vajda Péter áhítatos kis szövege, a Keleti virág Pesten. (Az Orczy-házzal a Király utca itt kerül rá a magyar irodalom térképére.) De itt említendő Tömörkény István megrendítően szép írása, a Borszedés, Bródy Rembrandt-ciklusának utolsó darabja, a Rembrandt halála, Pap Károlynak olyan beszámolói, mint A Schrei, az Emlék, Révész Bélától a megható Simeon meséje (az Érdekes Újság 1911-es dekameronjából), ugyaninnen – bizarr, szecessziós, keleti színei miatt – A lipótvárosi odaliszk (Fodor Aladár), máshonnan Patai Lajostól A nótás szent vagy Szabolcsi Lajos „elvarázsolt” beszélykéje, A három kártyás (ez az írás jellegzetes „zsidó” – példabeszédes és mesélő – elbeszélőtechnikája miatt is figyelmet érdemel) stb., stb. Itt az alkalom felhívni a figyelmet Pap Mariskára, akinek novelláskötete A magyar írók arany könyvtárában jelent ugyan meg 1908-ban (A rög), de már a lexikonok sem tudnak róla, sőt még Komlós Aladár sem. A Vándorok című elbeszélése a zsidó sorsnak mintegy esszenciája, mély szimbolika és századelős stiláris habzás egyedi keveréke. Ez a zsidóság belső életéről, „titkairól” valló novellatípus gyakran nagyon közel kerül azokhoz az elbeszélésekhez, amelyek a zsidóság magyar társadalmi helyzetéről, szociologikumáról beszélnek. Kiss József megrendítő Joklija ilyen, majd a később szinte közhellyé váló téma egyik első darabja, Thury Zoltántól A Rosen testvérek malma: az elszegényedett úr és a meggazdagodott zsidó konfliktusa a magyar vidéken. A magyar világba ágyazódásról kevés meggyőzőbb írás született, mint Krúdy emlékező „szociográfiája”, Az ősök unokái. A városi szociologikum két korai példája lehetne Adytól A Vér városa és
Hevesi Andrástól a Lipótváros. S végezetül – e sok száz novellát illusztrálni próbáló rövid lista végén – az asszimiláció mint tematika. Egyfelől Bíró Lajosnak A bosszú című kis tárcája, másfelől Petelei Istvánnak a magyar novella „egyetemességében” is kivételes műve (amelyet nem nagyon szoktak újraközölni), a Mayer, a zsidó suszter. Ez az „igazi magyar” novella – kisváros, társadalmi és morális ellentétek, mélylélektani kíváncsiság, halál és diszkrét erotika…

A regényekről csak futtában, noha ez ha nem is gazdagabb, talán hangsúlyosabb „jelenlét”, mint a novelláké. Hallatlan gazdag a skála: Táncsics Mihály súlyosan dilettáns, de az igazság kimondásának lázától fűtött Pazardijától Kuthy Lajosig, aki összeállítja az első nagyszabású antiszemita toposzgyűjteményt (Hazai rejtelmek). Emlékezetes eseteit adja a vándorkereskedő szegény zsidó nyomorultságának Vas Gereben (A régi jó idők) – ugyanez már emlékként és példázatként, egy családi karrier nyitányaként Gozsdu Elek Köd című regényében. Tolnai Lajos A báróné ténsasszonyban a zsidó „démonológiához” járul hozzá, és – különös – nem antiszemitaként (!), Schwindler Gusztáv alakjának megteremtésével, Jókai viszont az emberséges zsidók galériáját gazdagítja például az öreg Salamon alakjával (A kőszívű ember fiai), amiként Mikszáth is a Szent Péter esernyőjével: a felföldi kisváros főterén sétálgató zsidó fivérek rajza egyetlen olyan tanulmányban sem maradhat említetlen, amely a magyar polgárosodással foglalkozik. És utalhatunk a megragadóbb példák között későbbről Márainak az Egy polgár vallomásaira (az emeleten a zárkózott, polgárosult, gazdag zsidó család – az udvar mélyén a sátorállító ősi hitében élő família, akiket mindenki szeret); Iványi Ödön nagy társadalmi regénye,
A püspök atyafisága a kor ordenáré alakjai között megrajzolja a pesti börziánert és a vidéken kihízott urizáló zsidó élősdit; s itt van a kiváló zsidó származású történész, Acsády Ignác regénye, a Fridényi bankja, hasonló alakokkal; az örmény Csiky Gergely már tíz évvel az új évszázad kezdete előtt megírja a maga korai zsidó „Buddenbrookját” a magyar síkságon (Az Atlasz-család); jön a zsidóságból Molnár Ferenc az Andorral és Az éhes várossal, jön Szomory Dezső drámákkal, novellákkal, memoárral, Bíró Lajos A bazini zsidókkal, Hatvany Lajos a befejezetlen Urak és emberekkel és sokan mások. S jön majd az új nemzedék a méltatlanul elfelejtődő Gelléri Andor Endrével az élen, aki „a proli zsidó” sorsot mint nem zsidó sorsot éli meg és tündériesíti (Egy önérzet története). S ott vannak a zsidó figurák a nem zsidó származásúaknál, hősileg például Herczeg Ferencnek A hét svábjában, ott Ambrus Zoltánnak az idétlenségig parvenü Berzsenyi-famíliája háromkötetnyi dramolettben, s ott Szabó Dezsőtől Az elsodort falu, amelyben a zsidóság mint a magyarság végpusztulásának egyik oka jelenítődik meg. (S ne feledjük „itt” Ritoók Emma nemrégiben újra kiadott regényét, A szellem kalandorait se.) Ide még: Komlós Aladár vészkorszakbeli cikke: Vázlat a zsidó regényről vagy egy kultúra felbomlása. Valamint a zsidó társadalmi regényhez alaptételként: a szociológiai szempont itt éppen úgy érvényesül, mint másutt. Itt is van – volt – szegény és gazdag, derék ember és gazfickó, még nem gyúrta egybe pusztán „zsidóvá” az alakokat a vád és szenvedés, nem tette őket csak „zsidóvá” a XX. század. A radikális Bíró Lajos írja a gettóból kikerülő, polgárosodó, a magyar világba integrálódó zsidó társadalomról: „A zsidóság termékeny tradíciói elnyomorodva bár, de tovább éltek a szegény zsidóságban. A zsidóság ősi jó tulajdonságai új formában jelentkeztek a zsidó középosztályban. Amit minden jó géniusz már-már teljesen elhagyott, az a tizenkilencedik század végén a gazdag zsidóság volt. Kezdett itt kialakulni… egy társadalom, amelyben a bárónál kezdődött az ember, de a zsidó báróban vigasztalanul meg is halt.”

8.

Lehetne ez éppen 7/2. is, hiszen e jegyzetek végéhez és egyben szűkebben vett tárgyához közeledve tudatosítani kell azt, ami talán sok szót nem igényel. Az eddigi regénypéldák nagyobb része (s idevéve a nem is említetteket) bízvást odasorolható a családregény fogalma alá. (Ad absurdum: csak a fantasztikus regények meg a mesék engedhetik meg maguknak azt, hogy izolálják a társadalomtól, az emberi világ szerkezetétől hőseiket. De még azok sem. Gondoljunk a Robinsonra vagy a Gulliverre.) Egy szisztematikus olvasás és elemzés nemcsak Kóbor Tamás, Pap Károly és Nádas Péter egy-egy regényét kell hogy vizsgálja, hanem legalább egy-két tucatnyit. Azért a most kiemelt-kiemelendő regénytriptichon jellegzetességeinek felvillantása előtt még hozzunk szóba két felettébb érdekes regényt – mint a XIX–XX. századi magyar polgárosodás szociológiai adatokban gazdag dokumentumát. Egyik sem remekmű, az egyik túl rövidre zárt és indulatvezérelt munka, ez Komor András Fischmann S. utódai című regénye, a másik ezzel szemben felettébb terjengős, pepecselő, amelynek a vége felé mintha az író magára is hagyná hőseit, ez Lesznai Anna könyve, a Kezdetben volt a kert.

Nehezen lehetne „sorrendbe állítani” őket, melyik korábbi, melyik utóbbi. Lesznai Annáé azután íródik, hogy Komor András befejezte a magáét, ám a költőasszonyé nagyjából akkor ér véget, amikor az indulatos és sértett írótársé kezdődik és zárul. Mert Komor könyve „up to date” könyv az 1920-as évekből, Lesznai Annáé viszont hatalmas krónika, szövegomlás, történetgyűjtemény, „saga”, a Bach-korszaktól, sőt a nagy kolerajárványtól, sőt utalásaiban II. Józseftől (akinek jelentős szerepe van a zsidók magyarországi humánus honosításában).

Ha a zsidó családok regényes történetét históriai-szociológiai szöveggyűjteménynek tekintjük (alkalmilag), akkor Lesznai Anna könyvéről kell először beszélni: egy magyar-zsidó családi história a biedermeier kortól a teljes emancipáción át a szétesésig és Trianonig. Trianon hangsúlyozandó itt, ebben a nagyon magyar regényben. Olyan hely a történet centruma, ami a határon túl fog kerülni, s ez az elbeszélő számára van akkora trauma, mint amekkora a kommün, vagy amekkora élmény a századelő szociális-mentális-filozófiai útkeresése.

A regény realista krónika, s egyben azoknak a szimbólumoknak a felmutatása, amelyek ezt a számos ágon futó történetsort összefogják. Ilyen a kert, amely egyszerre természet és a létezés csodáinak tára s emellett a művelt, igényes társasélet helye, ilyen a nagyapa arcképe
a falon, ilyen a vidéki és városi élet váltakoztatása stb., három-négy-öt generáció egy zsidó
család életében, a legmélyebbről a legmagasabb posztokig, aztán a széthullás. (Számos gyerek, zabigyerek, egész televény.) A család széthullása mint a történelem válságának a tünete. A tárgy tehát a zsidó polgárosodás útja és formái: a – népbarát – agráriustól a polgári radikalizmusig. Jelképes a hely is: a régi Zemplénnek az a része, ahonnan már látszanak a Beszkidek, ám ahol a legészakibb magyar szőlőhegy is található, ahol közel a gránic, s a nép nem magyar. (Mikszáth Kozsibrovszkyja.) Azaz ahol magyarnak lenni nemzeti vállalkozás. Ebben rokonságban a régi úr és a földesúrrá vált városi zsidó orvosfi. Ez utóbbi annyira magyar, hogy a birtokpusztulást látván Gyulai Pálra gondol, az Egy régi udvarház utolsó gazdájára, Ady és Krúdy nemzethalál-víziójára emlékeztet. („Velünk pusztul a magyarság is…”) Emellett a pesti és vidéki zsidó élet hatalmas alakgalériája, életforma-változatai, mentális különbözőségei. Eklektikus modor – a Jókai-féle meséléstől a szecessziós mesekultuszig. Nem is nagyon leplezett önarckép. A háttérben a „legitimáció” – a Kossuth-féle liberalizmus. De idol Széchenyi is, meg Andrássy. A nyelv nem merül fel mint probléma (itt a héber-német hagyomány mellett az ukrán-ruszin közegben) – nyilván a magyar nyelv használata evidencia. Minden korszak rajza, amin keresztülmegy a történet, forrásértékű. A vidéki világ a sokféle nagyúri, dzsentri, számtalanféle zsidó és paraszt alakkal, s a város a kurtizántól a miniszterelnökig, majd – pikantéria – a századelő radikális polgári társaséletéig. (Felismerhető arcok Lukács Györgytől Balázs Bélán át Jászi Oszkárig.)

Az elbeszélő filozófiájában központi elem a lét szervessége. Csak az tud okosan és szabadon élni, akinek vannak gyökerei, s aki ezeknek tudatában is van. A zsidó nagymama Alt-Wien porcelánja és a magyar vers – együtt. Ez vonatkozik a történelem és saját fajtája megítélésére is. „Lizó – a főhős nő – csak olyan jövőt akar, ami teljesen a múltból nő ki.” Tehát az értékek: a létezés maga, az öröm, a megértés, a szolidaritás stb. Innen mérlegelve radikális barátainak valóságtagadó, messianisztikus rögeszméi, majd a kommünnek az embertelensége. Nincs elkülönülő zsidó szempont. („Halálra ítélt osztály ez a dzsentri, és a zsidó dzsentri még annál is züllöttebb.”)

Komor András „rövidre zárt”, sok helyütt pamfletszerű regényének két alapélménye: az egyik az 1920 utáni Magyarország (ami szintén kettős értelemben van jelen), az antiszemitizmus, illetve az újfajta (mondjuk, második) tőkefelhalmozás; a másik a zsidóság lezüllésének benyomása. Ebből következően a tónus, a mondat kellemetlen, kattogó, gyűlölködő; averzió mindennel és mindenkivel szemben. Szabályos családregény, két testvér útjának pár éve vidéken és a fővárosban, meg az ő családjaik. A kezdő kép az öreg anya temetése – ő meg férje az alapító, boltból házat, amire az egyik fiú már címert képzeleg (ha volna király, ha volna még nemesítés), ám az öregasszony meggazdagodásának forrása (új mozzanat) a háborús konjunktúra. A vagyon forrása tehát a klasszikus-romantikus örökség. A pesti fiú képzelgő, léha, börziánerként idegen pénzhez nyúl, és csődbe megy, a vidéki ugyan gazdagodik, de kikeresztelkedése ellenére sem fogadja be az úri megye, a „sárszegi” világ, felesége megcsalja. Az új generációból a lány már fiatalon romlott, a fiú elferdül az éjszakai nagyvárosban, „kommunistagyanús alakokkal” rokonszenvez, de ezek már nagyon nem a századelő úri és idealisztikus, gyanútlan (és mélyen felelőtlen) szocialistái.

A beszéd a családi körben német, a vallás csak kényelmetlen rituálé, ha feltétlenül szükséges mutatni. Ennek a könyvnek már csak nagyon távoli emlékként van tudomása arról, ami a zsidósággal történt az első világháború előtt Magyarországon, és amit a zsidóság tett magáért és Magyarországért. A családbomlás kortünetként jelenítődik meg. Ám ami a regényt elviselhetővé teszi, az az elbeszélő fájdalmas lírája a régi zsidó családiasság, szolidaritás iránt, amit az új kor emberei már nem éreznek, nem tudnak, de talán még sejtenek. Az „egység” tudata az, ami hajdan összefogta ezt a szétszórt népet, ez az, ami „a zsidóságban, elnyomatásának minden helyzetében ott dolgozott… ha ütött a csapások órája, egyszerre csak mintha vaspáncélba öltöztette volna az egész zsidóságot, az ütésre, amely egyikőjüket érte, a másiknak tenyere ökölbe szorult, egyszerre egyik a másikát testvérének ismerte fel, mellé állt, szoros csatasorba; a szenvedők összeszorított szájú, mindennel dacoló ereje volt ez, életbentartó, halottakból feltámasztó erő, a világban elszórt zsidóság mindig megújhodó vitalitása, csoda talán, isteni ajándék, maga a zsidóság mítosza.”

9.

„A család néhányezeréves formája válságba került és felbomlóban van az egész világon. De a zsidóság számára kétezer év óta a család: állam, templom, humusz, hit, virág és világosság. Ha a zsidó családi élet is válságba kerül, akkor a zsidó kifosztottan áll a világban, hol koldusszegényebben egy didergő csavargónál csikorgó téli éjszakán.” Bíró Lajos szavai, nincs okunk kételkedni őszinteségükben. Azért annyi módosítás talán megengedhető, hogy mióta a zsidó irodalom sorra-rendre tanúságot tesz a zsidó életről Magyarországon, a család mindig válságban van. A zsidó család is. Nem meglepő, hiszen azóta beszélhetünk magyarországi zsidó irodalomról, amióta az asszimilációról magáról, azaz annak a folyamatnak a felgyorsulásáról, amely a zsidóságot „leválasztotta” vallási hagyományairól és életmódszabályairól, s amióta a XIX. század új értékvilágához közelítette ezt a korábban szigorúan önkörében – családi szervezettségben – élő népet. A liberális és nemzeti értékeket valló társadalmi struktúra egyéniség- és nem családpárti, nem patriarkális. Természetesen a család válsága mást jelent a XIX. század utolsó harmadában, mint a XX. század közepén. Mást a vidéki Magyarország konzervatívabb létformái és ideáljai között, mint a nagyvárosban, ahol az embert a családja sem nagyon tudja megvédeni az elidegenedéstől és a pauperizációtól. Kóbor Tamás, Pap Károly és Nádas Péter talán nem egészen önkényesen kiválasztott és időbeli sorrendbe állított regényei, a Ki a gettóból, az Azarel és az Egy családregény vége külön-külön és együttesen annak a nyolcvan-kilencven évnek a „családkrónikája”, amely időszak a magyar polgárosodás fénykora és pusztulása, és a magyar zsidóság életének felívelése és végzetes lehanyatlása.

Sajátos, hogy mindhárom könyv dátumszerű pontossággal jelzi a történés idejét. Az 1911-ben megjelent Kóbor-regény akkor játszódik Budapesten, amikor Széchenyi Ödön megszervezi a fővárosi tűzoltóságot (1863), amikor a „filoszemita” Jókait terézvárosi képviselőnek választják (1869), amikor megkezdődik az Andrássy út kiépítése és egyben a gettófalak leomlása (1871 után), amikor kitör a nagy „krach” (1873); Pap Károly regénye (1937) pontosan közli gyermek hőse születési dátumát (1900. szeptember 24. – az íróé: 1897. szeptember 24.); az 1977-ben kiadott Nádas-könyv cselekménye 1949-re, a Rajk-per idejére datálható, abba egyébként bele is szövődik.

Még két fontos rokonítási mozzanat: mindhárom egyes szám első személyű elbeszélés, azaz a beszámoló egyben vallomás is, másfelől mindhárom regény főhőse gyerek, ami azt jelenti, hogy a családtörténeti beszámoló egyben egy gyerek szocializációjának és beavatásának története is. Nem feledve: a gyerekről való beszéd a legintenzívebb és legérzékibb társadalom-, kor- és létkritika.

9/1.

Kóbor Tamás regénye hagyományos mesélő típusú elbeszélés, az elbeszélő időváltásai Dickensre emlékeztetnek, terjedelmes, részletező, s az elbeszélő – ebben eltér a másik két könyvtől (itt még van történelmi hit és távlattudat!) – évtizedekkel az események lezajlása után örökíti tovább a vele és családjával megtörténteket a saját gyermekének. A zsidó elbeszélő- és vallási hagyomány alapképlete ez – a továbbörökítés szóban. (Ha ez a fikció el is halványul az elbeszélés folyamán.) A három kiválasztott könyvnek ez valószínűleg a legesendőbbike, de tárgyi világában a leggazdagabb. Egy szegény, sokgyermekes zsidó iparoscsalád nyomorúságos évei, amelyeket néha a remény és az illúzió színez; a pesti zárt gettóélet fellazulása, a zsidóságon belüli anyagi különbözőségek megerősödése, eltávolodás a hittől, s közben a családot összetartó erők végérvényes felszámolódása – ez a regény tárgya. Komlós Aladár említi valahol, hogy a korabeli nem magyar zsidó regényekben is tendencia a gettómúlt értékesnek állítása a frivol-anyagias jelennel szemben. Klasszikus családregényforma, noha a cselekmény zöme az első, de főleg a második generáció mozgását mutatja be, a gyerekekét. Az apa romantikusan felnövesztett alak – minden hagyományos értéket ő képvisel, nem törődve az újabb idők kihívásaival. Munka, vallás, család, férfibecsület, zsidó szolidaritás – ez áll értékrendjének centrumában. A konfliktusok során prófétai szerepbe magasztosul. A regény üzenete kettős: egyrészt tudatosan pontos beszámoló egy olyan világról, amit az utódok már nem ismerhettek (mi volt az asszimiláció előtt, családi legendaképzés), másfelől annak a tanulságnak a hangsúlyozása, hogy mind a szegénység, mind a gazdagság megrontja az erkölcsöt. A szegénység eldurvít, a gazdagság, a siker elembertelenít. A gyerekek különböző életútja (a kikeresztelkedéstől a meggazdagodásig) erre való példatár. A szegény és gazdag közti távolság áthidalhatatlan egy olyan világban, amely hagyta, hogy a tradíciót felmorzsolja az anyagiasság. Sok színes mellékalak, ezek közt többen a vidéki zsidóságot képviselik. Van svihák és bárósodott rokon, handlé és háziúr. Erőteljes hazafias szál szövődik bele az asszimiláció szőttesébe. (Például az apa külföldön kényszerül munkát vállalni, ahol viszont magyarként kell helytállnia.) A legszebben talán egy éhenkórász zenészfiú rajzában, aki Mendelssohn mellett magyar népdalokat is játszik. Ez a „magyar érzés” hogyan kerülhetett „a Szerecsen utca zsidógyerekének lelkébe, aki zsidó-német dialektuson növekedett föl, s kinek dajkadala a Schneider Fáni nótája meg a Kék Duna keringő?” Megjegyzendő, hogy a legnagyobbik fiú is külföldön csinál mérnöki (és nem pénzügyi-kereskedői!) karriert, s ez a mozzanat nagyon nagy magyar elbeszélői hagyományba illeszkedik. Emlékezetes adalékokkal gazdagítja a regény a főváros irodalmi topográfiáját (Andrássy út, Király utca, még mielőtt vigalmi fertállyá változott, Szerecsen – ma: Paulay Ede – utca, Kerepesi út stb.; a Bálvány – ma: Október 6. – utca már itt a gazdag lipótvárosi zsidóság jelképes központja, mint számos regényben), s nagyon gazdag tárgyi világában is (lakberendezés, étkezés, ruházkodás stb.).

9/2.

Pap Károly – kihívóan – önéletrajzi ihletettségű regénye, s egyáltalán, Pap Károly életműve, gondolatvilága, vívódásainak írásos emlékei a magyar zsidó utókor számára, úgy lehet, megkerülhetetlen korpusz. Esetünkben az Azarel azoknak a magyar történelmi évtizedeknek a szociális és társadalom-lélektani reprezentációja (a zsidóság szempontjai szerint bemutatva), amelyeket a századforduló tájára datálhatunk. Évtizedekkel a gettó felbomlásának kezdete után, a teljes asszimiláció és a végérvényesnek gondolt integráció idejéből. (A szöveg antiszemita „érintettségében” az elbeszélőnek vélhetően későbbi tapasztalatai kapnak hangot.) Szemben Kóbor Tamás regényével – s ez egyaránt magyarázható az írói alkatok különbözőségével meg az eltelt idővel – itt az elbeszélő számára nem egy valóságszelet felidézése és megörökítése az elsődleges, hanem egy gyermeki sors és tudat rekonstrukciója. Ez tükröződik az elbeszélői technikák megválasztásában is: a szövegszervezés (cselekményvezetés) a gyermeki tudatnak és emlékezőmechanizmusnak „kiszolgáltatott”. A régi idők hitvilága átizzítja a századfordulós évek vallási közönyét a gyerek számára, s – nyilván – ehhez hozzáadódnak a zsidóság „tévelygésének”, valamint az antiszemitizmusnak azok az élményei, amelyeket az írónak meg kellett tapasztalnia az első világháború vége után. Ez az élménykomplexum tétet föl olyan „istenkáromló” kérdéseket a gyerekkel, amelyek harminc évvel korábban elképzelhetetlenek voltak. (S itt ne feledjük a századfordulós polgári kultúra hitdilemmáit. Lesznai Anna is utal arra a kényszerű keresésre, amely a „rideg” Jehova és a „szentimentális” Jézus után – időlegesen – a „boldog” görög istenek világához jut el.) Az alanyi elbeszélő mód itt nem a nosztalgia, hanem az élmények szüntelen jelenvalóságának kifejeződése, amellett persze egy személyes, személyesen családi történet elbeszélő formája.

A múlt már nem élő ebben a történelmi közegben, de annál inkább az a kisfiú életében. Nagyapja ugyanis kikényszeríti a szülőktől, hogy neki adják a fiút, hogy benne és általa a család visszatérhessen azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket az öreg az egyedüli garanciának tart a kiválasztott zsidóság további sorsára nézve, a Fennvaló haragjának kiengesztelésére. A regény legizgalmasabb epikai információi közé tartoznak azok, amelyek ennek a rögeszmés hitnek a kulisszáit ábrázolják. A nagyapa, aki „gyapjas zsidóként” tengette életét (és fiának így biztosította a karrier lehetőségét – tehát ő egyszerre a családi polgárosodás kezdőpontja, ugyanakkor mindennemű polgáriasság legvégletesebb kritikusa), élete végén a Tan búvára lesz, prófétai alak, akinek élete feloldódik az eszmében s a mániás erőlködésben, hogy a gyereket is erre az útra vezesse. Ha ez nem sikerülhet is, a világvégi falu kis zsinagógája és temetője közt fölvert ószövetségi sátor élményvilága csaknem végzetes feszültségbe kerül az itthon, a városi zsidó polgári lét normáival a gyerek lelkében. Különös pikantéria, hogy az apa maga rabbi, neológ természetesen, akinek számára azért is idegen, sőt viszolyogtató ez az ősapai megszállottság, mert egyrészt saját nyomorúságos gyermekkorára, másrészt ortodox ellenfeleire, a „kaftánosokra” emlékezteti. Kétfajta beavatási folyamat alanya a gyerek: az erőszakosan igényes, de életidegené és a spontán, köznapias, asszimiláns, kispolgári világé. Félelem, szorongás, kényszerképzetek, a szeretet erőszakos igénye, az azonosságtudat izgató hiánya, a világot átlelkesítő mesei fantáziálás és a szüntelen kérdezés – ez a regény legfontosabb szála. Emellett szinte mellékesen rajzolódnak föl egy új városi, polgári életforma keretei és rítusai.
A rabbilakás és közvetlen környezete a templommal, a zsidó boltok utcái, az iskola, az ünnepek és a mindennapok. A családi ágy fölött Árpád és a többi vezérek ábrázolata… Mindenesetre hangsúlyozandó: a polgárosodás természetes és szükségszerű, és különösebb lelki mizériákkal nem járó folyamat (kivéve a kis Azarel Gyurit), a „realitások” tudomásulvétele itt a századfordulós zsidóság életében, amely azonban jelentős közösségi értékeknek fordít hátat, és nem társul különösebb kulturálisigény-növekedéssel sem.

9/3.

Sorrendbe állítva ezt a három regényt, eljátszhatnánk éppen a gondolattal, hogy a Pap Károly-mű szereplői a Kóbor-kötetnek, a Nádas-családregény alakjai a Kóbor-, illetve a Pap Károly-munkának a figuráival milyen „rokonsági” viszonyba volnának állíthatók. Mondjuk, Azarel apja egyidős lehet az Egy családregény végében megrajzolt nagyapával. Helyénvalóbb úgy fölfogni ezeket a képsorokat, mint egy családmodell meg-megismétlődését, mögöttük a hol észrevétlenül múló, hol nagyon is „jelenvaló” történelmi idő. Azazhogy van néhány döntő különbség az utolsó regény és az előzők között. Ezek legfontosabbika az, hogy Kóbornál is és Pap Károlynál is teljes családok polgárosodási dilemmái a művek témája, viszont Nádasnál feltűnően csonka a család: három-öt gyerek helyett csak egy, és nincs anya. Érdemleges szó sem esik róla. Egy regény világképének legnyilvánvalóbb tünete éppen az, hogy az elbeszélő „hogyan bánik” a családdal, megcsonkítja-e, gazdagítja-e.

A családszerkezet mindig a társadalom önmagáról alkotott képe. Ezzel együtt jár az is, hogy „mi lesz” a gyerekkel. A Kóbor-regény gyerekalakja felnőttkorában szolid polgári állapotban mereng el a nyomorúságos múlton, s az Azarel optimista – értékeket kiegyenlítő – záródása is nyitott a jövő irányába. A két világháború után viszont az íródik egy karcsú regény fölé, hogy „Egy” családregény vége, de nem lehetnek kétségeink: az író azt – is – mondja, hogy „a” családregény vége. A szövegszervezés látszatos kuszasága és a motívumrendszer (a „sötétség” és a „kert” itt is, mint az Azarelben) egy gyermeki tudatot imitál, s egy megismerési folyamatot, amely még a regény végére sem képes (mint az Azarel) elválasztani a mesét és a valóságot. A regény vége radikálisan megszünteti mind a mesét, mind a valóságot: ahol nincs valóság (mert megállt az idő meg a történelem), ott nincs élettere a mesének sem. Megszűnik-e azonban a zsidóság is, ez a nagy kérdés – esetünkben – itt, abban a regényben, amelynek szerzője nem manifesztál sem származást, sem históriai kötődést, de regényének szereplői többségükben zsidók (vállalva, tagadva), s az elbeszélés legpoétikusabb szólama is a zsidóságról való beszéd. Mondhatjuk, hogy jellegzetesen XX. századi paradoxon, jellegzetesen a zsidóságot önazonossági válságba sodró asszimiláció utolsó pontja s egyben a kis Azarel dilemmáinak legvégsője egy név. Jézus Krisztus neve. Azaz: megtörtént-e a megváltás. A hívő zsidóság nemhogy nem válaszol erre a kérdésre, de a kérdést feltenni sem engedi. Nádasnál a zsidóság bűnbeesése nem más, mint az, hogy hajdan, két évezreddel ezelőtt „a sötétség nem fogadta be a fényt”, a zsidóság szeme nem látta meg az Üdvözítő tekintetét. S aki képviseli ezt az álláspontot ebben a regényben, az nem más, mint Azarel reinkarnálódott nagyapja, egy zsidó ősatya a próféták korából. S kifejtődik ez az álláspont megint csak a mesében, a rituális mesélésben, a szederfa alatti széderesti nagyatya–unoka együttlétben. Egy több ezer éves üzenetforma kap most új (borzongatóan bizarr) tárgyat, ám akkor, amikor úgy fordult a história, hogy sem a keresztény, sem a zsidó értékrendnek és hitvilágnak már nincs semmiféle referenciája, érvénye, értelme, létjogosultsága. A gyerek meg akarja ismerni a világot, de anya nincs, s az apa soha sincs jelen, ha olykor meg is jelenik, valami embertelen hatalom brutális fanatizmusát sugározza, számára nincs már család, s ezért mesélni sem tud, a nagyapa, az ifjúkorában Hegelt olvasó polgár, patríciusba ojtott próféta, meg már csak mesélni tud. A magyar történelem vagy talán az egész üdvtörténet paradoxona a história akkori állapotában, hogy egyszerre látszik fölszámolódni egy nép mitológiája és ugyanezen nép sorsának polgári szerkezete, s így – az önazonossága. A környezetével együtt. A környezeten az értendő itt, hogy magyarság.

10.

A XX. század második felének története – az utolsó évtizedet leszámítva – nem tudott érveket felhozni annak cáfolatául, hogy megállt az idő, hogy ha vannak is családok, családtörténet már éppúgy nem lehetséges, ahogy a nemzetek és népek is a történelmen kívül kerültek. Ez az utolsó évtized azonban újra ír családregényeket, mert mintha lehetne, zsidót, magyart vegyesen, külön és együtt, ahogy azt megszoktuk, amikor a „polgár” szó (még és már) azt jelentette, hogy „mindenki” (aki akarja) egy nemzeten (egy anyanyelven) belül.

Előfeltevések és adatok egy téma vázlatához: magánbeszéd.