Egyed Péter

Ki a Nagy Házból

Carla

Yoko története után persze tartanunk kellett egy hosszabb kibeszélést. Én nem tudom, hogy más kontinenseken vagy más országokban ez milyen, de itt egy hosszabb kibeszélés a házastársak között folyamatos, háromnapos együttlétet is jelenthet, amihez persze minden bútordarabot, és minden minőségben, fekvésben, igénybe lehet venni. Van benne sírás, nevetés, becézés és vicsorgás, valahogyan megtörténik, helyesebben újra történik a közös lélek (bízom benne, hogy van olyan). Ha pedig nem sikerül, akkor megy tovább két idegen, magányos ember, ellentétes irányba. Valamelyes tét itt azonban mégiscsak volt, hiszen nem mi szakítottuk szét egymást, hanem Ichihara kisasszony vált a családunkká, és fordította ki a családunkat. (Ténferegtünk persze mi is eleget, külön-külön, Róma térképén.)
A vallomásokban a sok szépség és sok becstelenség, az a rengeteg kis ténfergés át az igazságból a hazugságba, hogy miként megy ez, vagy miként nem megy ez tovább. Ebben a ténfergésben végre el lehet veszni, s akkor az elveszettségben keresi ki-ki magát, az elveszettségből hozza vissza azt, ami megmaradt a régiből, vagy azt, ami új. Lehet, hogy van benne egy kis újjászületés is, egy kis újjászületés, amire oly régen vágytam. A dolognak persze az lett a vége, hogy eldöntöttük: egy ideig elhagyjuk a Nagy Házat, csodálatos tehetetlenségével, tunyaságával és szépségével együtt. Egyszerűen bérbe adjuk. Sabrina elköltözik valamelyik barátnőjéhez, én pedig visszamegyek San Zeno di Pistrino di Petrellébe. Ám eldöntöttem, hogy nem írok, nem olvasok, valami máshoz kezdek a tájon.

Akkoriban a sógoromnak sem sok tennivalója volt Rómában, úgy döntöttünk tehát, hogy együtt száguldunk le Umbriába hatalmas Mercedesén, Cittŕ di Castellóban eszünk még egy kis fogolypecsenyét meg halat, megnézzük a családi házat Badiában, eltöltünk egy-két napot a barátokkal, vadászunk is egy kicsit, majd pedig én onnan továbbállok Zenóba. Alig három óra alatt tettük meg azt a háromszáz kilométert, s alkonyatban érkeztünk, ámde alighogy elhagytuk Morrát – ez az utolsó kis falucska Badia előtt, alig néhány ház –, öklömnyi repülő lény csapódott a szélvédőnek, majd még egy, aztán csak úgy kopogott az egész kocsi. Majdnem befordultunk a mezőre. Aztán néma csend. Kiszálltunk a kocsiból, sötét, vérszerű massza borította az egészet: szárnyak, karmok meg mindenféle rondaság. Óriás vérszívók voltak, egy kis felhő. A sógorom a világ legkiegyensúlyozottabb férfija, mégis összerezzent.

– Pedere, én félig-meddig itt nőttem fel, de ilyesmit még nem láttam. Csak azt nem értem, hogy miért bennünket, miért itt és miért most találtak el. Egyébként egye meg a fene őket.

– Jól van, Marcî – mondom –, de hogy fog ez a kocsi kinézni reggel, és mit fognak szólni a rokonaid?!

– Hát ez igaz – válaszolta, és a maga kedves módján vakargatta szép fejét. – Ha nem egyéb, mi itt az éjszaka folyamán kocsit fogunk mosni.

Úgy is lőn. Nagy nehezen beállottunk a ház előtti platóra, bekapcsoltuk a vízcsapokat, s elkezdtük lemosni az undokságot. Persze hűvös volt az éjszaka, de a házban csak egy üveg ánizspálinkát találtunk (ezt itt errefelé inkább csak a kávé ízesítésére szokták használni). De én alaposan meghúztam. Reggel pedig nem tudtam felkelni. Rémeket láttam, összegörnyedve a fájdalomtól. Rendes májkómám volt. Szerencsére Marcello kapcsolt, és cukros vízzel meg tejjel valahogyan talpra állított. Persze aztán csak elmeséltük az egészet a borghetto tudós vénasszonyának, akit mindközönségesen Tyúkocskának neveztek. Nem volt valami vidám a történettől, szerinte nagyon ritkán fordul elő ilyesmi, de nem jel ez, nem előjel, hanem sokkal inkább valami múltbeli, lezáratlan történetre utal, ami persze előjöhet még. Jó tehát, ha utánanézünk, hogy a család melyik tagjával történt itt valami, történet, aminek nincs fedele.

Egyébként itt ez nem szégyen vagy valami takargatni való dolog, ellenkezőleg. Ki kell beszélni, minél többet beszélnek róla, annál jobb, sőt még valami elszánás is van a tekintetben, hogy felkészítsék a rokonságot, szomszédságot, a környező családokat. Persze a helyzet az idegenekkel, a máshonnan idetévedtekkel teljesen más, ők valóban belekerülhetnek, vagy bele is kerülnek, védtelenül, de megérdemelten, merthogy minek mentek oda.

– De – magyarázta Tyúkocska, La Checca – nem kell ennek a dolognak feltétlenül családinak lenni. Van itt mindenhol fedetlen történet elég. Sőt, ennek a csodálatos nagy apátságnak (L’Abbazia di Badia su Petroia) az alapja is elég furcsa. Számtalan történet kapcsolatos vele, itt a helyben lakók össze is gyűjtötték, megvan minden a Cittŕ di Castelló-i archívumban, csak össze kellett szedni.

Ezek szerint a vidék hét apátságának a története is egy rémálomra vezethető vissza. Tudni való, hogy az ezredforduló körül igen gyanús vidék volt ez, sokkal inkább a Német-római Birodalom bizonytalan része, mint valami latinnak, olasznak nevezhető. III. Hohenstaufen Ottó császár Brandenburgi Hugó őrgrófot küldte ide püspöki helynöknek. Istennek úgy tetszett, hogy ez a káplán egyszer a Bonsollazzo vidékén vadászgatván elszakadt a kísérőitől, s betévedt valami kovácsműhelybe, ahol erősen dolgoztak valami népek. Itt azonban valami fekete embereket találtak, akik kapák, ásók, lapátok, kések, kardok és egyéb vasak helyett embereket kalapáltak és forgattak a tűzben. Brandenburgi Hugó rémülten jött rá arra, hogy ezek elátkozott lelkek, és bizonyosan jelzik, hogy valamilyen bűnéért – volt neki sok ilyen világi bűne – a káplánra is hasonló vár. Ha, ha nem gyakorol bűnbánatot, és nem tér vissza az Úr szolgálatára. Hugó márki hatalmasan megijedt, a Szűz Máriának ajánlotta magát, és miután látomása megszűnt, annyira eltöltötte őt a Szentlélek, hogy Firenzébe visszatérvén eladta minden brandenburgi hűbérét, és parancsot adott a hét apátság felépítésére. A hét közül az utolsó volt a badiai. Persze jelentős adománnyal látta el.

– De ez még semmi – rikkantott fel vidáman Tyúkocska –, ha bementek majd a templomba, meglátjátok, hogy ahány konzol, annyiféle, van itt még olyan is, amelyet Egyiptomból hozhattak. Ez az előremeredő, istenverte emberarc – esküszöm, mintha szifiliszes lenne – valamilyen núbiai széltől, szellemektől óvta a gazdáit. Ha megóvta, mert azt hiszem, hogy néha bennünket sem óv meg semmitől. Hihihihi…!

(Ne gondoljuk ám, hogy Tyúkocska olyan vidéki, babonás lélek volt, olyan félkótya-buta parasztasszony, aki mindent összezagyvál az agyában, hogy a végén maga sem tudja, hogy mitől ijedezik. Nem, ellenkezőleg, Tyúkocska volt a tiszta tudat, ő tudta, hogy merről fúj a szél, hol kell keresni az életet és a halált. Előfordult, hogy egyedül üldögéltem néha a családi házban, fúrtam-faragtam, vagy írtam valamit. De már elég sok volt az egyedüllétből. Akkor valaki halkan kopogott, majd határozottan lenyomta a kilincset, belépett, ő volt az, hegyes, kedves kis arcával, takaros kendőjével. Határozottan megfogta a kezemet, „na, most elég volt, kedvesem”, szépen elvezetett mutatós kis házikójába, „most aztán eszünk egy kis leveskét”. Valóban adott is nekem valami kis húsleveskét, nem volt valami nagy eresztés, de évek múlva is, amikor La Checca már nem élt, jutott eszembe annak a levesnek az íze. Az a könnyű kis húsleveske, azzal a furcsa, füstszerű korhadás-ízzel. A néni ilyenkor mesélte ezeket a történeteket, de beleszőve mindig a helyről szóló felvilágosításokba. Azaz hogy Anna most éppen hogy áll Robertójával, meg hogy Roberto a minap majdnem agyonlőtte azt a kis marokkói fiút, akiről azt hitte, hogy Anna kegyeiben van, holott a hölgy csak egy kis ennivalót akart adni neki. Engem meg mindig azzal bocsátott el, hogy ha már betérek a kocsmába, semmi esetre se üljek ott, ne vásároljak ott semmit, mert az ennivaló régi, rossz és drága, a bor csapnivaló, aztán legkevésbé grappát vásároljak ott, mert a Guelfucci család grappájánál rosszabb nincs, és ha mégis megveszem, én magam vegyem ki a pult alól, semmiképp se hagyjam, hogy Anita szolgáljon ki, aki csak azért mászik fel a létrán a polc tetejére a grappáért, hogy lássam a szerencsétlen bokáit meg a vádlijait, meg azt a vacak bugyogóját. Tudja ő jól azt, hogy Anita esténként kijön, és ott leselkedik az ablakomnál, csak annyira ostoba, hogy még szóba állni sem tud velem, nemhogy az ágyba besirüljön. Letaglózva hallgattam Tyúkocskát, szó, ami szó, a helyzet valóban ez volt, hát szóval hihetetlenül leverő volt meghallani a késő estében, ahogyan Anita valamelyik ablakom elől elsurran.)

– Aranyos vagy, néni – búcsúztam mindig, szégyenkezve gyűrögetve vissza a hónom alá azt a kis nyalánkságot, ezt-azt, amit ajándékképpen magammal vittem. Soha nem fogadott el semmit. Én még ilyen nénit nem láttam.

– Aztán gyere máskor is – mondta –, ne mindig én kelljen kirángassalak onnan.

Eltelt a két nap, amit Marcellóval előirányoztunk a hely megmódolására, azaz rokonok látogatására, a temetők felkeresésére, virágot vittünk bőségesen a kolumbáriumok elé. Aztán egy szép napon elvitt Zenóba, hogy dolgozgassak tovább kis házikónkban. Amelyben s amely körül persze semmi sem változott: az emberek ugyanúgy görnyedtek a dohány-, napraforgó- és kukoricatáblákban, őrizték a füge- és olajbogyó-ültetvényeket. Egyre jobban görnyedtek, járásuk lassúbbodott, csikorgóbbá vált. Hol százszázalékos itt a páratartalom, hol pedig gyilkos a napsütés, minden szív- és érrendszeri betegséget be kell gyűjteni ötvenéves korig. Hajlott hátú, csoszogó emberek, a fiatalok sem valami felemelő látvány, mindig eszembe jut, hogy itt Toszkána, Umbria és a Marche szélei keverednek. Ritka a jól sikerült kivétel.

Megjelent Roberta is a seprűjével.

– Mennyit ül most?

– Hát nem keveset – mondtam –, legalább két hónapot.

– Akkor reggel együtt kávézunk?

– Feltétlenül, Roberta, meg még hozhatsz nekem egy kis borsólevest, pastácskát meg zöldséget, én meg majd bevásárolok neked Trestinában.

Így hát helyreállt, akarom mondani, beállt a dolgok rendje, Roberta nem is nagyon izgatott engem, sem a vastag fehér harisnyájával, sem a Folignóban távol levő férjével – akit én ugyan sohasem láttam –, sem szapora beszédével – amint a vidék híreit hozza –, sem néha nyitott blúzával, sem, sem. Persze tudtam, hogy a borghetto közönsége valamilyen módon összeadott bennünket, vagy hogy éppen általa gyakorolják rajtam a felügyeletet. Ez a dolog engem egyáltalán nem izgatott. Elhatároztam, hogy végre rendbe teszem azt a kertet a kis szőlőssel, hogy valamilyen pofája legyen az egésznek, ha kinézek az ablakon. Kölcsönkértem a közhasznú kis triciklit, és elmotoroztam Trestinába, vásároltam száz karót meg százötven méter dróthálót kerítésnek, egy hatalmas görbe sarlót meg macsetét, hogy a másfél méter gizgazt kinyessem, ásót, csákányt, lapátot. Neki is láttam, úgyhogy a hajnal már ott talált a földön, s ott görnyedeztem én is a déli nap szúró lángjáig. Iszonyatos mennyiségű gazt termeltem ki. Különösen a szederbokrok voltak félelmetesek, mindig visszacsaptak, széttépték a ruhámat, néha meg a bőrömet is szétkarmolták. Lassan elérkeztem az egykori kis szőlős megfojtott maradványaiig, valahogyan felkötöztem, felkaróztam azokat is. Építettem köréjük egy kis lugast, s a földecske szélén – voltaképpen egy terasz volt, amit talán száz év munkájával építettek ki, alatta meg egy huszonöt méteres szemetes senkiföldje – a legnagyobbik cseresznyefa bizony körbe volt vágva. Hát valaki csak elkezdte volt a dolog lerombolását. Gondoltam, azt azért csak be fogom táplálni a helyiek tudatába, hogy a nemes vörös faanyag az enyém. A tulajdonjogokért való viaskodás itt azért szent, nemes harc, s csak abban nyilvánul meg az erő. Mindezeken a dolgokon kívül az égvilágán semmire sem gondoltam, ha nem arra, hogy esténként hogy vadásszam ki a szobákból a skorpiókat. Meg hogy van-e erre recept? Ezt meg sem mertem kérdezni a helybéliektől, még kiderült volna, hogy valakit gyanúsítok. De eltalált engem egy nagy öröm is, nem kis meglepetés. Amikor végre a földem sarka felé haladtam, az égig érő gizgazban hirtelen erős, tömény fűszerillat csapott meg. Egy jól fejlett kis babérfát találtam, ami ott bújt meg és bokrosodott. Nagy öröm volt megnyesegetni, rendbe rakni, feltupírozni. Csodájára jártak. Mondtam is mindenkinek, hogy vigyék róla a levelet számolatlanul, remélvén, hogy azt is nem vágják körbe.

Volt egy nyugalmas kis délután, amikor végre ott üldögélhettem a konyhai kis asztalnál, s elnéztem a művemet. Hirtelen valaki erősen elkezdte ütni az ajtót. Nem kopogtatás volt, nem. Roberta állt ott felindulva, fénylettek a szemei, kapkodta a szavakat.

– Már a második repülőgép is, a második repülőgép – hadarta.

A borghetto kis terén pedig körben állva erősen vitattak valamit és hadonásztak a bácsik meg a vénasszonyok. Mind valami repülőgépekről meséltek. Felnéztem a kéken villogó égre, sehol semmi. Aztán lassan megértettem, hogy ez az egész Amerikában játszódik, New Yorkban. Itt-ott bekapcsolták a rádiókat, ahol még volt, mint a háborúban, aztán az egész közönség együtt hallgatta a kommentárokat. Hát igen, 2001. szeptember 11-e van, ott 9–10 óra között, és valami összeomlik. Felébredt a párducom, inkább szomorúsággal, mint vadsággal terhes. Mégis, „messze van a dolog”. De azért jó lenne mindenkivel kommunikálni. Gondoltam, elkerékpározok Trestinába, valamilyen módon felhívom Sabrinát meg a rokonságomat, hadd lássuk, merre fordul a kerék. Kicipeltem kedves Torpadómat, csattant szép kétszáz éves ajtónk, és a kulcs benn maradt. Elő kellett cipelni a nagy, húszméteres létrát a tűzoltószertárból, aztán nagy nehezen felmásztam az ablakig – jó tizenkét méter –, betörtem szegényt, bemásztam. Aztán a kulccsal el.

Hát így kezdődött. De mivelhogy egy dolog mindig valami másat is hoz, nekem még másvalami is: így kezdődött.

A másnapi lapok szalagcímei szépek, pontosak, kihívóak. Az olasz sajtó az egyike a legjobbaknak a világon. Ennek is megadták a módját, s ami a legjobb: benne volt az a nem is olyan halvány sejtetés, hogy most aztán valami igazán megváltozik. Íme, a kedvencem, a La Stampa: Attacco all’ America a szalagcím, Marcello Sorgi lelkiismeretet ébresztő vezércikkével. „George W. Bush egy egész napig az égben kereste önmagának és az Egyesült Államoknak a megmentését.” Persze utalás arra is, hogy az Elnök valóban odafent keringett az Air Force One-nal. Amikor az újságokat olvastam a trestinai bár teraszán, honnan, honnan nem, odakeveredett egy tangóharmonikás ember, s valami régi partizándalt húzott megszakítás nélkül. Az emberek meg itták a kávékat, s néha bedobtak egy-egy grappát vagy ánizspálinkát. „Az egész világ a szörnyű kiábrándulás áldozata – fejezte be M. S. írását, mely mellett a képen vörösen fröcskölnek szét a Tornyok –, amelybe, ahogyan Carlo Levi mondotta: Krisztus nem érkezett meg, s ha meg is érkezett volna, akkor sem érkezett időben, de a remény sem, a mi egyéni lelkünk sem, az okok és a következmények közötti kapcsolat, az ész, a történelem sem érkezett meg időben.” Egy láthatatlan ármádia támadta meg az Államokat. Az Elnök elhagyta Washingtont, de megígérte, hogy elkapják őket. És mindenki együtt érez, még az afganisztáni tálibok is összehívják a harminckét nagy ulémát, hogy a terrorista vezér kiadatásáról tárgyaljanak.

És megjelenik az igazi kérdés: És Te hol voltál akkor? (A Corriere della Sera melléklete, a Sette szeptember 20-i száma fogalmaz így.) Megtudom belőle, hogy Fabrizio Sclavi, az Amica című híres családi lap igazgatója éppen úton volt a World Trade Center felé. Sarah Fergusonnak az Ikertornyok 104. emeletén levő hivatalában lett volna találkája. Giorgio Armani a Central Park gyepén tornászott, és onnan látta, hogy a második repülőgép becsapódik a második toronyba. Adriana Faranda, az Aldo Morót elrabló és meggyilkoló Vörös Brigádok egykori tagja éppen egy interjúban magyarázta azt, hogy ki kellett lépniük a szervezetből. Túl sok volt a kegyetlenség, és mi harcosok voltunk, nem terroristák, nem akartunk terroristák lenni. Ezek sem azok – teszi hozzá –, ezek mártíroknak tartják magukat. Ha ezt meg úgy nézzük, mint egy spektákulumot, elvesztünk – én már csak tudom. Luca Marchegiani, a Lazio nagy kapusa Isztambulban volt, és éppen a Galatasaray ellen – „azért ez egy muzulmán csapat” – kellett játszania a Laziónak. Hol volt Casiraghi?

Pontosan azt érezte, mint a bolognai merénylet idején, a terror benyomását. Rondo a la terror. Giulio Andreotti, örökös szenátor, az olaszok megszámlálhatatlan ciklusbani miniszterelnöke – hadd tegyem hozzá, nagy szemét maffiózó, végre megkapta a 27 évre szóló, persze felfüggesztett börtönbüntetését – azt hitte, hogy egy filmről vagy hirdetésről van szó. És ugyanazt érezte, mint Aldo Moro elrablásának a hírére (akinek a halálos ítéletét közvetve ő írta alá). Persze mi mást lehetett volna tőle várni?! Végül pedig Oszama bin Ladennek, a fundamentalista vezérnek a szavai: „A fiatal muzulmánok ezrei esküdtek fel a Szent Dzsihádra. Ezek a fiatalok tudományos és katonai szempontból is fel vannak készítve a kémiai, biológiai, nukleáris és másféle hadviselésre. Készek vállalni azt a szerepet, amellyel a nemzet felruházza őket.” (Az Al Hayat címlapfotóján a térdelő vezér köszönetet mond Allahnak.) Megjelenítette ezt a lehetőséget az ember fia? Persze hogy meg. A füstbe borult World Trade Center képe ott van a két rap-zenész, Boots Riley és DJ Pam The Coup – Party Music című albumán. De hasonló szkénével már két film is be volt jelentve, az egyik a Sony Spider Manje. Ebben a képben egy helikopter borult volna lángba a pókembernek az ikertornyok között kifeszített hálójában. De szeretett Arnink-Svarcink (Arnold Schwarzenegger) és Francesca Neri Collateral Damage-ében is lett volna hasonló jelenet, azonban ezeket kimetszették.

Al-Halíl al-Szafa barátom, aki annak idején meghívott Baszrába – persze Szaddám Huszein halála után, s ezért kellett volna nekem naponta imádkoznom, az ő kérésére –, mindig azt mondta, hogy a megfelelő eseményhez igyekezzek megtalálni a megfelelő Korán-helyet. Hát ezeket olvasgattam és fejtegettem akkoriban: „Elküldtük a küldötteinket nyilvánvaló bizonyítékokkal, s leküldtük velük az Írást és a mérleget, hogy az emberek igazságosan járjanak el. És lebocsátottuk a vasat, amelyben szörnyű erőszak van és különféle haszon (is) az embereknek – hogy megtudja Allah, ki az, aki titokban segíti őt és a küldötteit. Allah erős és hatalmas. Elküldtük hajdan Noét és Ábrahámot, és kettejük leszármazottainak adtuk a prófétaságot és az Írást. És van köztük olyan, aki az igaz úton vezettetik. A nagy részük azonban gonosz. És nyomukba küldtük a (többi) küldöttünket. És nyomukba küldtük Jézust, Mária fiát, s adtuk néki az Evangéliumot, és követőinek a szívébe együttérzést és könyörületet helyeztünk. Ám a szerzetesi életet ők találták ki – nem mi írtuk elő nekik – Allah tetszését áhítozván. De nem tartották be úgy, ahogyan kellett volna. Akik hittek közöttük, azoknak odaadtuk a fizetségét. A nagy részük azonban gonosz.” (57. szúra – A vas – 25,26,27) A másik intelem meg ez volt (101. szúra. A katasztrófa):„Allah, a könyörületes és irgalmas nevében. 1. A katasztrófa! 2. Mi a katasztrófa? 3. Honnan tudhatod, mi a katasztrófa? 4. Azon a napon, amikor az emberek szétszórt molylepkékhez válnak hasonlóvá, 5. és a hegyek olyanok lesznek, mint a kártolt gyapot! 6 .Akinek a mérlegserpenyője súlyos lesz, 7. annak kellemes élete lesz. 8. Akinek pedig a mérlegserpenyője könnyű lesz, annak haviya az anyja. 10. Honnan tudhatod, hogy mi az 11. Lobogó tűz!”

De hát, valóban, Te hol voltál, Ti hol voltatok akkor? „Akkor méne a tanítványokhoz és aluva találá őket, és monda Péternek: Így nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem!?” (Máté Evangyélioma 26,40.) És a másik változatban: „Azután visszatére és aluva találá őket , és monda Péternek: Simon, alszol? Nem bírtál egy óráig vigyázni?” (Márk Evangyélioma 14,37.) Egyszóval sehol nem volt senki, és sehol nem vigyázott senki; ha érdemes valamin gondolkozni – ezt láttam én meg akkor, jóllehet elég sok könyvet elolvastam már –, akkor azon érdemes gondolkozni, hogy akkor mi van, ha éppen akkor sehol sincs senki, és senkire nem vigyáz senki. A fölülről jövő bölcsesség fényében tehát mégis van miről gondolkozni.

A kertet nagyjából rendbe tettem ekkorára, és elérkezett az ideje annak, hogy a vidékkel is elkezdjek egy kicsit foglalkozni, azaz hogy járjam az elhagyott nagy aziendákat meg a Cittŕ di Castelló-i archívumot, amelyben az volt az érdekes, hogy minden éppen abban az ezer és háromszáz éves folyam–folyó-kilométernyi rendben volt, ahogyan az egyes településeket illetően az akkori jegyzők az írott anyagokat beszállították, függetlenül azok természetétől. Hogy tulajdonjogi vagy peres irat, hogy gyilkosságról szóló jegyzőkönyv, hogy parochiális protokollum – mindegy volt. Megrendülésem sem múlt el nyomtalanul, úgy gondoltam, hogy azt enyhítendő legalább Rogerio de Borbon barátom kastélyát látogatom meg, ha már őt nem, mivelhogy Cortonába vonult vissza, az utolsó felvonásra. El is indultam Petrellébe, s ahogy a szerpentineken lefele karikáztam, csodák csodájára azt vettem észre, hogy a nagy rablóvár hátsó bejárata nyitva van, be lehet látni a belső udvarra. Nem ijedtem meg behajtani, annyi jussom talán volt is az egykori vendégjog okán. Még nagyobb csodálkozásomra élet volt a kastélyban, a kisszámú személyzet mind kinn volt. Gereblyélték és döngölték a sétány kavicsát, sétáltatták a lovakat, s a fal tövében, a legnagyobb virágágyás szélén egy magas, bőrkesztyűs asszony hajlongott, nyeste a rózsákat. Olajbarna arcában mélyen ülő zöldeskék szemeinek igen erős tüze volt, de a természetes sötét-rókaszín haja sem volt ám mindennapi. Sejtettem, hogy ki lehet. Odaléptem, kezet fogtunk, bemutatkozott.

– Carla de Borbon. Egyébként tudok magáról – tette hozzá. – Rogerio bácsi említette, hogy kedves vendége és barátja volt.

– Hogyne – mondtam –, ebben csak az a baj, hogy egyedül maradtam itt a vidéken. S most ezzel az amerikai eseménnyel kapcsolatban igazán nem ártana szót váltani valakivel.

– Hát igen – válaszolta –, ez így van. Nekem sem ártana végre leülni egynéhány szóra valakivel. Tudja, mit? Jöjjön el holnap egy kávéra. De soha ne a főbejárat felől, ott ne csengessen, ne is kopogtasson. Úgy döntöttünk, hogy a családon, a hatósági embereken meg az évi egy-két vendégség meghívottain kívül többé ott senki be nem jön. Valahogy így kívánja most már ez a kastély.

– Jól van – mondtam –, hát akkor holnap öt órakor. Egy dolgot viszont nem értek. Tulajdonképpen miért nem léphet be a főkapun egy nemesember?!

Hát az a másik, hát az így kezdődött.

Délelőtt elmentem az egyik kedvenc helyemre; a borghettóhoz vezető második útkanyarnál volt egy egykori hatalmas azienda. Kétemeletes épület volt ez is, méteres falvastagságú épület. Az első emelet födémje már megroggyant, de a tető még tartotta magát. Az ablakokat is többnyire kiszaggatták. Tele volt denevérekkel, a galambok is bejártak rajta. Soha senki a lábát be nem tette abba az épületbe, amelyet nagy sietve hagyhattak ott a gazdái: senkinek nem kellettek a bútoraik, a hatalmas, durván faragott karosszékek, asztalok, szekrények a hely vaskos stílusában. Senkinek nem kellettek edényeik, a vastag porcelántányérok és -csuprok, cserepek és azok a furcsa vasötvözetből készült, jatagánszerű kések, tűhegyes villák, öblös kanalak, amelyek nyomán mindig marad egy olyan fémes íz az ember szájában. Nem kellettek senkinek. A ház előtt, a lépcsőfeljáró mindkét oldalán egy-egy nagyszerű kőmedence, négy oldalán a kuksoló kőbékákkal. Ki tudja, utoljára mikor köpték maguk elé a vizet. Csak nagy néha láttam nyomokat egy vékony kis ösvényen, egy-két eldobott hüvelyt. Vadászok jártak erre, az oly ritka nyulak után kutatva, lesvén az egy-két letévedő csenevész őzet. Meg aztán ami kóbor macska, kisállat volt, azt is mindig könyörtelenül kilőtték itt a vidéken. Néha innen-onnan megsörétezték a varjakat, persze teljesen hiába. Annyival többen jöttek vissza, ahányat kilőttek. A házzal szemben állott a dohányszárító szín, olyan volt, mint egy nagy, rekeszekre osztott kőcsűr, a rekeszek aljában egy lezárható szellőztetőrendszerrel, középtájon pedig egy gyönyörű bronzkazán állt ki a falból, ebből ágaztak szét a fűtőcsövek. A kazán veretes ajtaján egy furcsa kis emberfej füle volt a fogantyú. A szárító oldalához illeszkedett a szín, benne a húszas éveket idéző lókapákkal, vetőgépekkel. Egy-két kasza is, a rozsdásodás végső állapotában. Hiába kérdezősködtem a hely története felől, a helybeliek mindig csak vállat vontak, majd félrenéztek: – Az intézőé volt az – mondták, és mindig csak ennyit. – De ha akarja, van ott egy asszony fent Lugnanóban, az majd elmondja magának. – Hát jó, gondoltam, ezt majd betárazom.

Amúgy órák hosszat legeltem itt a nagyszerű, szilványi szedreket, meg mindenféle illatos kis elvadult almák is voltak. Hevergettem a fűben az isteni, soha vissza nem térő semmittevésben, a vakító napfényben. Nézegettem a surranó zöld gyíkokat meg a kis fekete, kíváncsiskodó mókuskákat. Átjárt ennek a helynek a fennkölt, vad, tágra nyílt magánya és rejtett ellenségessége. Valaki-valami egy más téridőből reám szegezte figyelmeztető pillantását.

Aztán továbbindultam a kastély felé, Letizia, a szobalány meg Cecilia asszonyság fogadtak, és bekísértek a belső udvarra, a nagy kőasztal mellé. Carla már ott ült, felszolgálták a kávét, felszolgálták, ami azt jelenti, hogy előkerült a nagy ezüsttálca, a híres firenzei ezüstkanalak, a porcelán. Grappa friulana, ánizspálinka, brandy. És a végén egy gyümölcstorta-költemény. És megint a család.

– Ne gondold, kedves szomszéd, hogy ezek a Borbonok valami nagyon nagy család, nem. Ezek I. Barbarossa Frigyestől kapták az őrgrófságot, valamilyen előőrse voltak a birodalmi hercegeknek, mindig fel kellett kelniük, ha erre jártak az északi hadak, biztosították a környéket, de soha nem épültek be az olasz környezetbe. Azazhogy igen – elnevette magát –, ha éppen itt kellett meghunyászkodni, felvették vagy átvették valamelyik beházasodott olasz família nevét, aztán ha teljesen el kellett tűnni, bebújtak az egyházba, ez volt a nagyon olasz dolog. Később kivált a cortonai ág, ezek voltak a bárók, aztán a két család megint öszekeveredett. Van valamilyen kapcsolat a francia Bourbonokkal, azt hiszem, azok minket bárókként honosítottak, de ez heraldikailag nem mutatható ki. Nem vagyunk mi valamilyen büszke fajta, a családban az a legenda él, hogy vad, kemény hűbéresek voltak mindig, akiket aztán a firenzei hercegek – főleg a Grimaldiak – a perugiai urak ellen használtak. Így maradhattunk meg valahogy. De az biztos, hogy nem umbriai rassz ez, hiszen láthatod. Ha rám nézel, akkor is láthatod, hogy mi lumbard vagyunk, longobárdok.

– Látom – mondtam, és a felhívással élve, és a pillantásommal is élve, végiglegeltettem a tekintetemet a testén. Ezek a bőrszandálba bújtatott lábak, az anatómiai tökéllyel megkötött bokák és térdek nem nagyon hagytak nyugodni. Lassan belém bújt a tűz, amíg így nézegettem.

– Ami az amerikaikat illeti – folytatta közben –, nyilvánvaló, hogy sebet kaptak, főleg az Elnök. Ezek nem fogják hagyni magukat, ezek most elhagyják az egyébként semmit nem érő európai szövetségeseiket, és külön útra térnek. Európa megint csak a kalmárkodással foglalkozik, az amerikaiak meg elkezdik vég nélküli háborúikat a világban. Itt is voltak egyébként, ebben a kastélyban, én még nagyon pici kislány voltam. Ahogy a német kommandósok eltakarodtak, jöttek azok. Nagyon jól emlékszem a német tisztekre is – felszisszentem –, ebédre mindig vendégül láttuk őket, itt borotválkoztak meg öltöztek át az udvar sarkában. Apám beengedte őket a könyvtárba kávézni meg konyakozni. Ámuldoztak, amikor a több száz éves karikás, láncos atlaszainkat látták. Megvették volna, de nem adtuk. Apám valahogyan megértette velük, hogy voltaképpen németek vagyunk. De tudtuk, hogy a gondosan megrakott kocsijaikban az umbriai meg a toszkánai templomok képei vannak. Ezek valamilyen speciális kommandó tagjai voltak, a műkincseket rabolták össze. Akkoriban már a mi partizánjaink meg briganteink elkezdték támadni a teherautóikat. Kilőtték a sofőröket, aztán a teherautókat eldugták ott a nagy szárítókban, fenn a Ghironzo felé. Gondolták, hogy jó lesz a háború utánra a gazdaságban. Primitívek voltak ezek is, olyan félállatok. Csak az intézőnk tudta valahogyan kordában tartani ezt a népséget. Az volt a legkegyetlenebb. Éjszaka meg hallottuk a sorozatokat, amint a Monte Cassinóról idevezényelt ejtőernyősök különítményesei körbevették a falusi legényeket, és szétlőtték őket. Aztán elterjesztették a tanyákon, hogy a lakosság is megbánja, ha a dolog folytatódik. Hogy a lábánál fogva fognak felakasztani mindenkit. A dolog így valamennyire abbamaradt. Tudtunk mindenről. Az amerikaiak meg lassan jöttek, aztán azok is itt szálltak meg a kastélyban. Lepakolták a konzervekkel megtömött rakaszokat az udvarra, s hagyták, hogy mindenki annyit vegyen belőle, amennyit akar. Szinte semmink sem volt már akkor. Soha senkinek nem szoktam erről beszélni, soha senki nem kérdezett. Nem nagyon érdekel ez senkit.

– Hát engem érdekel, bárónő – mondtam –, az én nagybátyám is azok között a németek között volt.

– Igazán?

– Persze nem volt egészen német. De ez egy hosszú történet.

– Jó, majd egyszer elmeséled.

Hirtelen elkezdett tegezni. Jólesett, oly régen voltam már Sabrinával, oly régen beszéltünk valamilyen emberi nyelven, hogy megrezzentem a jó érzéstől. Szinte hálás voltam. Az asztalra könyökölve lassan mesélte mindezt, szünetekkel, ráérősen. Istenem, de jó volt! Végre nekem beszélt valaki, még ha ilyen furcsa kis történetekről is, amelyek – végül is – össze kezdtek érni az én történetemmel. A nagybátyáméval. Néha megcsörrentek a karkötői. Kezdtünk az alkony felé közeledni. Hirtelen felállt.

– Gyere – mondta –, menjünk fel a legfelső emeletre, ezek a lányok nem akarnak velem tartani. Körül kellene nézni ott.

Átmentünk az igen puritánul berendezett lovagtermen, csupán néhány pad, karosszék meg asztal volt az egész berendezése, a falak mellett némán álldogáltak az alabárdos páncélok. Onnan nyílt a lépcsősor. Lassan mendegéltünk felfele a szürkületben. Belém karolt. Odafent valóban nyikorgatott az esti szellő néhány ablaktáblát, ezek is olyan nagy, ormótlan készítmények voltak, néhány száz évesek, pácolt gesztenyefából. Egyébként csak az üres szobák tátongtak ránk, egyikben-másikban gondosan egymásba rakosgatva a régi bútorok, már ami az egykori berendezésből még megmaradt. Elmagyarázta, hogy ez az egész azért van így, mert az eredeti bútorok legértékesebbjét, műtárgyakat, annak idején átadták a köztársaságnak, tulajdonképpen a kastély is nemzeti örökség, bár a tulajdonjogát a családnak soha nem törölték. Ez olyan együttélés, amelyik mindenkinek jó, mert az állami apanázs nélkül nem is gondolhatnának a kastély fenntartására.

Kinéztünk a völgyre, szemközt látszott San Zeno kis borghettója, az én ablakom is. Lassan ereszkedett le a szürkéskék esti pára a szőlőskertek fölé. Hirtelen megrebbentek a varjak, és a hatalmas felhő elindult a tetőről még egy utolsó esti körre.

– Tudod – mondta –, milyen furcsa dolog itt élni, ezekkel. Néha arra gondolok, hogy mi a fenét keresek itt, keresünk itt mi, hárman ebben a monstrumban. Aztán mégis úgy érzem, hogy hozzátartozom ehhez az egészhez, a kövekhez, a rózsáimhoz, ezekhez a varjakhoz. Itt fogom befejezni.

– Mit? – kérdeztem óvatosan. Az itteni hölgyek azért ebben a telt életkorban még nem szoktak hátralévő éveikről meg befejező terveikről beszélni. És különösen és egyáltalán nem szoktak sem érzelmesen, sem sehogy ilyesmiről beszélni, ámbár velem – viszonylagos idegenségem okán – néha megtették. Feltárulkoztak. Van ez a fajta komolyság, van ez a fajta őszinteség, ez az áramkör, mindig is azt hittem, hogy az egész életem kizárólag azért ért valamit, mert ezeket a hangokat meghallottam, és ezeket a lényeket megéreztem. Tovább vittem őket aztán magammal, beszélgettem velük, amíg el nem hallgattak. Gyakran nem a legközelebbiek voltak ezek.

– Persze ne úgy gondold – nevette el aztán magát –, majd meg fogod látni, hogy milyen ennek a vidéknek az igazi élete. Velem aztán meglátod – tette hozzá szilajon. – Mindenki azt gondolja, hogy csak itt éldegélünk csendesen, aztán meg csak olvasod, hogy valaki levetette magát a sziklaszirtről, valakit agyonlőttek egy nagy kaliberű pisztollyal. Aztán jönnek a carabinierik meg a család ügyvédjei, és elrendezik a dolgot, mindig megértőek a biztosok, soha nincs botrány. Van itt egy törvény, amit mindannyian tudunk, aminek az alapján az emberi dolgokat el lehet intézni, be lehet fejezni, le lehet zárni.

– Igen – „fegyverpucolás közben véletlenül elsül a moschetto”, meg „mindenki lemondóan hallgat és sajnálkozik: milyen derék ember volt”. Ez a törvény, a biztos meg kiállítja a jegyzőkönyvet, a halottkém aláírja, komoly és szomorú arccal megisznak egy pohár vörösbort, a felügyelő együttérzéséről biztosítja a hozzátartozókat, a kocsik elhajtanak, és az élet megy tovább.

– Ó, hát tudod – nevette el magát.

– Hát igen – mondom –, tíz év alatt én is megismerhettem az igazi törvényt.

– Ne félj, meg fogod te ismerni az igazi természetet is. – Amikor rám nézett, láttam, egy finom sárga karika jelent meg a szembogara szélén. – El fogunk menni egy hétvégén egy itteni társasággal, lehet, hogy majd vadászunk egy kicsit. Úgy látom, nem idegenek tőled a fegyverek, például amikor a moschettóról beszéltél, meg hát – megnyalta a szája szélét – egyáltalán, a fegyverek – s a szája sarkától végigfutott az arcán az a farkasmosoly, amit valóban csak az ittenieknél látni.

Lesétáltunk a lépcsőkön, ki a hűvös estébe. Amíg hazaballagtam, de még ócska kis párnám fölött is éreztem kezének fanyar diólevélillatát.

Hát igen, a fegyverek. Volt hozzájuk közöm, nem is a rengeteg katonaság miatt… amit a fene sem akart, soha nem értettem meg, hogy miért hívtak vissza annyiszor abban a szerencsétlen országban. Amikor egyszer a fővárosban véletlenül találkoztam nyalka kiképzőtisztemmel – akkor már a diktátor testőre volt –, aki aztán az obligát kedélyeskedés meg visszataszító fölényeskedés után végül is elmagyarázta, hogy azért hívtak vissza mindig hármunkat a századból – rosszul gyanakodtunk, nem a titkosszolgálat rendelte ezt meg, nem –, azért hívtak mindig vissza, mert elit lövészek voltunk. Ezeket meg a sereg akarta igen gyakran a kebelében tudni. Ámbár igen sok variáció volt itt még lehetséges. Természetesen fegyveren én nem azokat értem, amikkel ott lőttünk. Persze volt ott is egy igazi, egy Holland&Holland Express 8,98-as távcsöves mesterlövészfegyver, amit klimatizált fémtokban tartottak.

A fegyverek nem a lövés. (Amikor igazán evett a fene valamiért, akkor elmentem egy római lőtérre, s nem sok pénz ellenében abból a fegyverből tüzelhettem, amelyiket éppen megkívántam.) A fegyverek az egy gyönyörű tárgy, amiben együtt van a technika, a tudomány, a műves, a művészet és az is, aki használta; benne vannak az elmúlt és a lehetséges áldozatok mind. Igaza van Borgesnek meg a szép magyar szónak: gyilok. Sajnos, ebben benne van a halál kihívása is, szembenézés azzal – még akkor is, ha békésen porosodik a szekrényben –, hogy a tárgy el kíván indulni áldozata felé. Sok gyönyörű lőfegyver volt már a kezemben, régi idők berakásos tusú, csappantyús mordályaitól kezdve a könnyed belga Lefaucheux vadászfegyveren át a híres, tizenhat lövetű Henry ismétlőkarabélyig. De az igazi gyönyörűség a könnyed, kecses, ideális vállfekvésű, a szemhez csodásan behajló, vidám és halálpontos 5,60-as Beretta moschetto. Ez a muskétácska a sudár ifjú a mord és gaz felnőttek között, a závárzatának azzal a leheletfinom rugójával. Az esti ima előtt mindig vele álmodok, megfejtettem, nem az Erószért van ez – ez a közkeletű magyarázat –, hanem mert magammal viszem a veszélyes odaátra, hogy majd segítsen meg engem, legyen hű társam a visszatérésben. Ezzel a fegyverrel szeretek elindulni az álomba és visszatérni onnan. Aki ezt kézben tartotta, másra nem is tud nézni.

Arra ébredtem, hogy halkan kopognak az ajtón. Korán is volt még, éppen hogy besütöttek az ablaktábla résein a nap első sugarai. Kinyitottam a szép ősöreg ajtót, Carla volt, hívogatóan integetett. Magamra rángattam a nadrágomat, s kiosontam. Lementünk a ház alatti átjárón a kert mellett, aztán végig a kis földúton, a szőlősben. Fel sem ébredtem, átszitált rajtam a hajnali jó kis hűs levegő. Intett, hogy üljek be a fenyők közé leparkolt hatalmas Mitsubishi terepjárójába.

– Hova megyünk, marchesa?

– Meg akarok neked mutatni egy helyet, ha tetszik, majd meghívlak.

Végigutaztunk, fel a hajnali párába burkolózott völgyön, egyre keskenyebb lett, majd egy patakban el is tűnt az út. Kérdően néztem rá, de Carla csak mosolygott, egyesbe kapcsolt, s belerontott a patakba, majd nagy nehezen kievickélt a nagy kocsival a kövek közül. Ott még átvágtunk valami szedres, indás, elég gyanús helyen, aztán egyszerre csak egy kis takaros tanya udvarán voltunk. Kiszállt, és egy kosarat teleszedett érett és félig érett fügével, majd intett, hogy húzzam meg az ülés melletti kis korsót, Vin santo volt benne, az isteni portugál óbor. Soha jobb reggelit! Egy öreg bernáthegyi ugatott csak ránk. Elmozdítottunk valami sorompóféleséget, aztán továbbindultunk a tanyából kikanyarodó szűk utacskán. Úgy másfél óra telt el így, félálomban hallgattam az ablakoknak csapódó ágakat, és néztem azokat a szépen kidolgozott lábakat a bőrszandálban. Hirtelen, egy erős jobb kanyarral, majdnem hatvanöt fokos szögben lehajtottunk az útról. Elképesztő látvány volt: egy nagy tó felé szélesedő tisztáson, az erdő alatt kis patak folyt át, ott állt egy vadászház, távolabb alvó házikók, vagy tíz. Végighajtottunk a tisztáson, majd a tópart közelében megálltunk. Carla kiszállt a kocsiból, kibújt jadezöld laméruhájából – mindig ilyen zöld árnyalatokat hordott: malachit, eozin, fű, lehetőleg rövidet, keveset –, majd a stégen végiglépdelve, onnan át a kompra, és a máris a vízben volt. Nemsokára követtem én is. Istentelenül hosszú tó volt, már vagy félórája úsztam mögötte, amikor végre intett, hogy kanyarodjunk balra a napban már igencsak sütkérező sziklák felé. Felhúzódzkodtunk a sziklákra, de úgy, hogy az altestünk még a vízben volt. Hirtelen sok-sok apró kis érintést éreztem a lábszáramon meg a combjaimon, alig érezhető tépdeséseket meg ráncigálásokat. Apró kis halacskák voltak, a szőreimmel táplálkoztak.

– Na látod – mondta Carla –, ide járok én epilálni. Ez az igazi – tette hozzá.

Aztán visszaúsztunk, ami igaz, igaz, éppen csak vánszorogni volt már erőm, de a Vin santo ismét megsegített, s aztán következett a mogyoróolaj, s az első alkalom, amikor gyöngéd kapcsolatba kerültem ezzel a csiszolt, acélkemény testtel, a Carla formáival. Nem volt ez más, mint egy gyönyörű fegyver. Felnyitottuk a lakatokat a kis házikón – ez volt a neve: a méhész háza –, tett-vett a zeneszerszámok között, majd a tisztáson felcsendültek a Verdi-operák híres szopránjai, lassan ő is elkezdett dúdolni, majd énekelni. Kísérte a dallamokat kissé érdes alt hangján. Lassan-lassan megint távolodtam a földtől, s belekerültem abba a szabálytalan és nem veszélytelen lebegésbe, abba, ami többet mutat meg ebből a szerencsétlen kis földi életünkből, mint akárhány furcsa év és megrázkódtatás, abba a létbe, amelyben halkan, de bizonyosan kivehetően megszólalnak az angyalok fuvolái és harsonái. Hevertünk tovább a patakparton, mintha nem is lett volna valami tovább.

A késő délutánban és szinte lépésben indultunk vissza, Carla dúdolt, néha nagyokat ütött a térdemre: – Ne aludj, ne aludj! – Néha megszorította a kezemet.

– Figyelj ide – mondta –, ha kedved van, nemsokára kiköltözhetünk ide, persze nem ketten. Meghívtam egy kis társaságot, régi barátaimat, barátnőimet, mindenféle korosztályból, és téged is meghívlak mint egy professorét – mondjuk –, aki életünk rendszerbe szedett mély értelmű idiotizmusaival fogod szórakoztatni társaságunkat esténként, a tűznél. Azok ugyanis semmit nem tudnak, és még annyira sem tudnak beszélni semmiről. Ilyenek vagyunk mi itt! – tette hozzá, szarkasztikusan nevetve. – Kapsz tőlem valami ruhákat meg egy kocsit, hogy kinézzél valahogy – erősen megszorította a kezemet –, ne vedd sértésnek – tette hozzá, mire ki akartam tátani a szájamat. – De addig még beszélünk meg találkozunk, ott, az intéző aziendájánál, tudom, hogy ott szoktál henyélni… Van itt egy jelbeszéd is – folytatta –, esténként, a naplementekor figyeld a kastély legfelső emeleti ablakait. Oda fogok állítani egy tükröt, az meg azt fogja jelezni, hogy másnap délben légy ott a kedvenc helyeden. Az intéző házánál…

– Mi az ördög történt azzal a házzal? – tettem fel a kérdést végre. – Neked biztosan tudnod kell.

– Azzal az történt, mio caro – ez már az a beszédmód volt, ahogyan Rogerio bácsi szokott beszélni velem –, azzal az történt, hogy az intézőt egy Alberto nevű brigante a háza előtt agyonlőtte, aztán az egész családja eltűnt a vidékről. (Hát ha nem egyéb, ennek az Albertónak lehet a rokona az az asszony ott fent Lugnanóban.) Persze az én apám is áthelyezte akkoriban a székhelyét a nápolyi rokonságunkhoz – tette hozzá azzal az ismerős, de most immár gyűlöletbe váltó farkasmosollyal. (Ezekről az arcokról fogok majd én mesélni a tűz mellett – gondoltam –, a politika úgysem érdekli ezeket, lehet, ők sem tudják, hogy a modernebb rendőrségek kriminalisztikai osztályain miért gyűjtik mostanában a nemzeti gesztusnyelvek szótárait.)

– Figyelj ide – mondtam –, látom, hogy nehezedre esik ez a történet, hagyjuk a fenébe. De azt gondoltam, hogy nem ártana tudnom, ha ott lebzselek hétszámra.

– Ülhetsz nyugodtan, az egész a miénk, de jobb úgy, ahogy van, egyelőre. Az állam nem bolygatja, aztán majd csak átjátsszuk valami unatkozó skótoknak.

Még egyszer megszorította a kezemet, majd végigsimított rajta, lassan, szellősen. A kis hegyi úton boldogan baktattam felfelé, mint egy félig-meddig megszelídített vadállat.

Aztán csak teltek a napok, hajnalban keltem, írtam a feljegyzéseimet az idiotizmusokról, a mélyáramokról, azazhogy mindarról, amit kényelmesebb nekünk nem észrevenni, de csak az irányít. (Például: meg kéne fejtsem, hogy mi hozott engem ide, éppen ide, éppen miért?! Az Istenről ebben az összefüggésben és éppen így nem akartam beszélni, ezt a hipotézist most kihagyjuk. Teljesen elég volt nekem a néma párbeszéd vele az elalvás előtti – a fegyverek utáni – döntő, szépséges magányban, amikor úgy tölti el az embert az egésznek a sejtelme, mint egy érzéki, szivárványszínű varázs. És én tudatosan, elszántan, kemény tréningekkel nyújtottam ezt az időt, hosszabbítottam ezt az állapotot, hogy még többet tudjak felhabzsolni ama tájnak a látványából és az élményéből, ama tájéból, amelynek egyedüli ura voltam. Amiről Hérakleitosz beszél: az igazi, közölhetetlen és éppen ezért életveszélyes egyedüllétről, logoszon kívüliségről van itt szó. A szentföldeken való ámuldozásnak és csodálkozásnak ezt az állapotát utasítja el a legtöbb ember azzal, hogy imájában rövid kis üzenetet, szánalmas kis morzejeleket küld az istenének, s még mielőtt valami kis biztató jelet kapna arra vonatkozólag, hogy az istene ott van, és vigyáz reá, már bele is zuhant a feneette alvásba, vagy éppenséggel álmai között hánykolódik, és amikor felébred, azt sem tudja, hogy hányféle szerencsétlen kis énecskéjéből rakja össze magát. Nem, a döntő éppenséggel az alvásnak/álomnak és az ébrenlétnek az a köztes tartománya, amelyet igyekeztem mind jobban és jobban megismerni, explorálni, azaz kutatni és kihasználni, és ezzel némiképpen sikerült továbbhatolnom valami belső végtelenbe, ami lassan-lassan megszólalt, és kezdte kimondani magát. Azért nem egészen veszélytelen játék ez, mert amennyivel többet tudunk meg magunkról, annyival többet tudunk meg másokról is, de ez sokkal súlyosabb dolog annál, hogysem a másokra vonatkozó következményeit feltárhatnám.)

Roberta látogatásai persze nem maradtak el: kilenc és tíz között mindig ugyanazzal az erővel dörömbölt az ajtón, hozta a seprűjét, letámasztotta a nyitott (!) ajtó mellé, és kávéztunk. Brummogó, érdes hangján például olyasmiket mesélt el, hogy a Philippo bácsi szerint valaki itt felfele a domboldalon bement a fügefái közé, és alaposan megdézsmálta a termést – aki persze én voltam, de még a földön is annyi hullomás füge volt, hogy azt se tudtam, hova lépjek. Így hát csak annyit tudtam mondani – mit mondani, tanácsolni, üzenni –, hogy alaposan meg kell büntetni az ilyet. Ezt már csak azért is megtehettem, mert néha Philippo bácsi – hallottam – odacsoszogott, és letett egy-egy kosár fügét meg gránátalmát az ajtóm elé. Roberta azért mindig kihasználta az alkalmat arra, hogy különböző ürügyekkel körülnézzen a házban, felment az emeletre azzal, hogy meg kell nézze a vízórát, merthogy össze kell adják az egyéni fogyasztásokat, meg kivonják az összesből, hogy kiderüljön, ki öntözi a kertet, és így tovább. Persze aztán az edényeket is megrendezte, lassan-lassan igyekezett eluralkodni, persze a könyveimmel meg a papírjaimmal nem volt mit tennie, így hát az alkalmas – persze mindig lerövidíthető: isten őrizz! – távolság megmaradt. De tudtam, hogy ha valakire, itt rá mégiscsak számíthatok, megint csak az volt a helyzet, hogy a borghetto őslakói bizonyos értelemben összeadtak vele. De jaj lett volna, ha ennek az összeadásnak a végére kiteszem az egyenlőségjelet, Roberta ugyan emberi teremtés volt, de itt a teremtésen van a hangsúly, amely más dimenziókat is az emberi mellé rendelt, s amelyről szemérmem tiltja említést tenni.

Délutánonként meg csinosítgattam a kis kertet, lassan kezdett valami rám hajazó formát ölteni. Elkezdtem a kerítés szélein levő halmot megbontani meg a teraszt is rendbe rakni, itt azonban elakadtam: az még hagyján, hogy rozsdás hangszóróvázakat, csöveket, összetört tányérokat meg evőeszközöket kezdtem kifordítani, azon alul viszont következett volna egy rend rondaság, amit inkább hagytam ott enyészni. Inkább a gyönyörűséges kis babérfát nyesegettem, a szőlőlugast építgettem szorgalmasan. Vagy elmentem az intéző házához szedrészni meg vadalmát eszegetni, az érdes fűben és a surranó gyíkok között hevergetni a bársonyos napfényben.

Egyik este aztán megcsillant a tükör a kastély tornyában.

Előkészítettem az egyetlen valamirevaló gúnyámat, elkezdtem vasalgatni egy kis turistavasalóval, amikor kopogott Roberta a seprűjével. Belépett, s amikor az előkészületeket meglátta – mert némi útravalót meg egy réges-régi kést is bepakoltam kopott spanyol bőrtáskámba (mellesleg ezt a kést az intéző házának az egyik szekrényéből bányásztam elő, s hosszasan restauráltam, iszonyú egy szerszám volt) –, lebiggyesztette az ajkát.

– Maga vasal?

– Hát hiszen ki vasalna, Roberta?

– Biztosan találkozni fog valakivel…

– Az már így van, Roberta.

– De visszajön?!

– Hogyne jönnék vissza, Roberta.

Erre felkapta a gúnyáimat, elszaladt, s perceken belül visszahozta valamenynyit, selyempapírba csomagolva. Az akkurátusan öszeállított kis csomag tetején egy szépséges, mulatságosan bőrbe kötözött kis kőkulacs volt, isten tudja, ennek a vidéknek és a lakóinak melyik korszakából.

– Tudja, mi van benne?

– Nem tudom, Roberta.

– Kóstolja meg.

Megkóstoltam. A legfinomabb konyak volt benne, ami életemben a szájamban járt.

– Hát ez honnan származik, Roberta?

– Ezt zio Antonucci csinálja odafent a pincéjében.

(Na hiszen, hányszor mentem én el a háza mellett, meg hányszor hívott be, de ennek a konyaknak még a nyomát sem éreztem, igaz, hogy az a kis könnyű vörösbora, az viszont nagyszerű volt. De istenem, mivel fogom én ezt viszonozni? )

Mondom neki: – Na jól van, kedves Roberta – ámbár sohasem mertem megkockáztatni még véletlenül sem egyetlen ilyen kis köznapi szót sem, nem bírtam annyi év után sem átlátni, hogy (részemről) milyen hordereje lehet a dolognak –, csak akkor tudom elfogadni, ha maga is elfogad tőlem egy kis ajándékot. Gondoltam én már valamire: évek óta magammal cipeltem egy aranyszálakkal átszőtt, leheletfinom fehér gyapjúkendőt, Leonban, Spanyolországban vásároltam valamilyen kirakóvásáron, s nem mertem senkinek sem odaajándékozni.

– Meg ne próbálja – szólt vissza szinte megrettenve –, én ezt nem azért adtam, hanem hogy legyen magának is valami szép dolga, ilyen, hogy lássák, hogy van magának is valami szép dolga. De ne itassa meg mind a többiekkel, hogy maradjon magának is, amikor éppen kell (később bebizonyosodott, hogy ebben aztán messzemenően igaza volt). Ha vadászni mennek…

– De miért vadászni mennénk?

– Hát tudom én, amit tudok – vágta el gyorsan a dolgot, mint akinek valóban nem lehet semmi köze az egészhez –, hova máshova menne itt, így felöltözve?!

– Jól van, Roberta, tudni fogja, hogy mikor megyek el a vidékről.

Már alaposan égetett a nap, amikor kis spanyol tengerésztáskámmal leballagtam az intéző házához.

Amikor a kerítésen átléptem, már láttam, hogy nem vagyok egyedül, a térdig érő, makrancos fűben keréknyom kanyarodott a ház elé, a kőbékás medencék mellett egy kis terepjáró állt, az olasz katonaságnak gyártott ilyet a Fiat a hatvanas években, a Willysnek volt a koppintása, keskenyebb, alacsonyabb, mulatságosabb, de azért lóerő volt benne. Odamentem, körüljártam, nem volt gazdája, így hát leültem a lépcsőre, és békésen elszunyókáltam.

Egyszer csak arra rezzentem fel, hogy valaki megrántja a kezemet. Carla volt, az elmaradhatatlan zöld selyemruhájában.

– Mio caro, hoztam neked valamit.

Egy szépen becsomagolt dobozt nyomott a kezembe. Elkezdtem bontogatni, két rend csíkos zöld ing (ír márkajelzéssel) és egy vadonatúj katonanadrág volt benne, meg egy emblémás zöld nyakkendő. Megnéztem, az arany skófiummal kivarrt körben egy hiúz nyújtózkodott.

Kérdően néztem rá.

– Ez a Cittŕ di Castelló-i híres Accademia de Lincei emblémája. Egyébként légy nyugodt, nem bitorolod, már régen felvettek oda, Rogerio bácsi ajánlására, értesíteni is készültek, csak éppen a bürokrácia, tudod…

Olyan kedvesen mondta ezt az egészet, hogy nem volt kedvem felhorkanni, hogy a szabadságom meg az egyéniségem lábbal tiprása, ismét eszközként használnak, meg az ilyenkor szokásos egész mondanivaló. Hát hiszen ha már elkezdett beőrölni a vidék, miért ne. Elfogott az a jótékony lazaság. Ez az Accademia dei Lincei amúgy egy híres intézmény volt, valamikor a XVI. században alapította a vidék arisztokráciája. Volt, amikor nem csinált semmit, de ha a városka ismét megtelt unatkozó és tettre kész hölgyekkel, kineveztek egy tanulmányi igazgatót (persze hatalmas apanázsért, a nagyok közül), csináltak egy előadás-sorozatra szóló tervezetet élvonalbeli politikusokkal és professzorokkal, és beindultak. Olyankor dőlt oda mindenki, kapott a végén egy díszes diplomát – közben fizetett persze, keményen –, és a csoda az volt, hogy ezt az oklevelet kemény pontszámmal ismerte el és iktatta – valami nagyon régi megállapodás alapján – a Nemzeti Kutatási Alap, gyakorlatilag az Oktatásügyi Minisztérium. Volt egy barátom, aki mindig azt mondogatta, hogy a dolgok egy bizonyos szint felett leegyszerűsödnek, és én most boldogan adtam át magam a leegyszerűsödésnek.

– Hát akkor próbáld fel – mondta Carla kedvesen.

Tudtam én ezt, ez az ajándékozóknak itt abszolút joga, nem is nagyon haboztam hát, széttéptem mindent, úgy, amint illik, felrángattam a nadrágot, majd az inget, majd egy csavarintással felkötöttem a nyakkendőt. Mire mindezzel végeztem, ő viszont kibújt a ruhájából – nehogy rosszra gondoljunk: ami a ruha alatt volt, arról nem tudtam eldönteni, hogy fürdőruha vagy fehérnemű, voltaképpen oda sem mertem nézni. Leheveredett egy fürdőlepedőre, onnan szemlélgetett mosolyogva, kedvtelve. Aztán felállt, és itt-ott meghúzogatta az ingemet. És nem tudtam, egészen pontosan hol húzódik a simogatás határvonala.

– Jó kis egyenruha.

– Köszönöm.

A köszönet persze – mi más is lehetne – egy kis csók volt a forró arcon. Aztán persze ismét levetettem az egészet, és hosszasan elheverésztünk a fűben, ott üdültem édes zölddió-illatában.

Dél lehetett, amikor hirtelen felugrott, és visszabújt a ruhájába, felszíjazta az elmaradhatatlan bőrszandált.

– Hát akkor, mio caro, este találkozunk.

A táskájába nyúlt, akkurátusan kivett egy kocsikulcsot, majd a tenyerembe rakta és összezárta. – Vedd kezelésbe ezt kocsit, az apámé volt, mi nem nagyon járunk vele, de te jól jársz vele, szereti ezeket a dombokat, magától is elmegy, mint a szamár. Nem nagyon ismerik itt már a vidéken.

Odapillantottam, bresciai rendszáma volt, valóban.

– Estefelé, hét körül, odalent az útkereszteződésnél egy utánfutóval fog várni valaki, rákapcsoljátok, és már jöhettek is, az utat ismered.

Kezet nyújtott, hosszasan, kitartóan. És én is hosszasan, kitartóan engedtem csak el.

– Viszontlátásra – mondta félfordulattal, kedvesen és huncut kis mosollyal. – Viszontlátásra.

A vállára kapta táskáját, és lesietett a komor kastély felé vezető kis ösvényen.

Én meg méláztam, merengtem, nyalogattam a szájam szélét. Kifeküdtem, mint egy elégedett vadállat. Lehet, hogy el is szunyókáltam a fene nagy jóérzésemben.

Errefelé kettő körül már elkezdődnek a délutánok. Odaballagtam a kis terepjáróhoz, elkezdtem vele barátkozni. Olyan egyszerű konstrukció volt, mint a hiszekegy. Felnyitottam a motorháztetőt: azok a szépséges rézvezetékek… Sehol semmi gumi meg műanyag. Bent meg semmi szag, látszott, hogy műhelyből meg tisztítóból jött ki a jószág. „Hát akkor isten neki” – gondoltam, s beindultunk, majd lefele a domboldalon. Ami igaz, igaz, hangja volt neki, nem mérges, de alapos. Egy-két órán át próbálgattam a kis hegyi utakon, az éles kanyarokban bizony erőből kellett tekerni régivágású kormányát, meg – amikor meghúzattam – csattantak is rendesen a laprugók – de hát ennyi. Valóban magától ment, mint a kemény szamár.

Hét előtt már ott voltam a keresztútnál, ott is egy régi dohányfüstölő állott, alsó részét néha a pásztorok használták, az eső elől oda terelték be a juhaikat. Ott volt partnerem is, mosolygós, kissé ferde arcú legény, valami születési rendellenessége lehetett. Hosszú pányván tartotta a lovat az utánfutó mellett. Odatolattam én is, akkurátusan rákapcsolta a vonóhorogra a kétkerekűt, majd intett, hogy álljak be az útra. Amikor elült a por, lassan utánam jött a lóval – közepes marmagasságú, de igen jól kötött, élénk mozgású jószág volt –, aztán felszállt az utánfutóra, s kemény kézzel elkezdte feltekerni a szárat. A lovacska kétszer megrázta a fejét, de aztán lassan közeledni kezdett, s fellépett, majd dobbantott néhányszor a platón. Kérdő gesztusaimra a legény intett, hogy ülnék be és induljak el. Ugyan életemben nem csináltam ilyet – ilyet sem –, de elkezdtem vontatni, elhaladtunk a kolumbárium mellett, igen lassan, aztán a tükörben láttam, hogy a legény jelez, hogy hajtsak gyorsabban. Fél óra sem telt el, a pataknál voltunk, de amikor lassítani kezdtem, láttam, megint intett, hogy húzassam tovább. Úgyhogy adtam a Fiatnak egy kis gázt egyesben, de a paripácska nem ijedezett, egyet-kettőt horkantott csupán. Úgyhogy simán elértünk a sorompóig, az is félre volt már állítva, a bernáthegyi meg sehol. Így hát továbbra is egyesben pöfögtem kifele a Cortona felé vezető szűkecske hegyi úton. Nehezebb volt gázt adni, nehogy az egészet megrántsam, de láttam, hogy a legény keményen tartja a lovacskát, az meg inkább csodálkozott, mint ijedezett. Egyszer meg csak én is felhorkantottam: egyetlenegy dologra nem volt kimenendő gondolatom a reggelben – erre. Persze megint csak arról van szó, hogy milyen szánalmasan parányi a képzelet az emberben. De hagyjuk csak a dolgokat menni maguktól.

Emígy morfondírozgatva és tekergetve az óvilágbeli hatalmas bakelitkormányt, hirtelen eszembe jutott az a bizonyos letérő, ami egy kis bukfenccel járhat. Vagy megállunk a tisztás fölött az úton, s előbb lemegyünk a lóval, utána meg az utánfutóval, vagy – s itt kell egy kis ihlet – lemegyünk az egésszel, mivelhogy így egyszerűbb és elegánsabb. Még az is eszembe jutott, hogy mielőtt a tisztás útjára érnénk, van ott egy platóféleség, „tehát azt ki kellene kerülni, mert az nagy csattanás”, de „akkor viszont az erdő alatt a mogyoróbokrokat stíröljük meg, amit viszont a lovacska vehet rossz néven”. Summa summarum, az áldóját neki, „alighanem a második megoldásra teszünk, abban az esetben viszont gázban kell tartani a terepjárócskát, s a tisztás felé keményen húzatni meg manövrírozni”. „Legfeljebb elgázolunk egy-két csellengő lényt, ha meg nem hallják a motor hangját.” Ki is tartottam a bal kezemet, s úgy láttam, hogy a legény értette a dolgot, mert pislogott, meg keményebbre vette a szárat.

Így cselekedvén az alkonyatban a tőlem telhető legszélesebb kanyarvétellel leirányultam a negyvenöt fokos szögben, s el is kaptam a platóféleségnek a szélét. Verték is a bokrok a kocsi elejét meg a szélvédőt rendesen, azért csak volt egy kis hopp meg nyekkenés, de már látszik a tó, „na most kihúzatni belevalóan és lehetőleg csendesen”. Rendesen gurultunk, a lovacska azért felkapta a száját, meg elkezdett dobogni – hallottam. Aztán még egy kis gáz, lassan befékeztem a stég felé közeledve. „Nem rossz, nem rossz, még ha nem is a legjobb, a nemjóját neki.” Kivettem és zsebre vágtam kulcsot. „Na lássuk csak, hogy megvan-e az a kis korsó a spanyol táskában?! La Roberta, avagy Antonucci bácsi üzenete.” Megvolt.

Kilépvén a gépkocsiból, intettem a legénynek, hogy kászálódna le. Kieresztette a szárat, majd megnyalintotta a szája szélét. Lelépett az utánfutóról. Nyújtottam neki a kőkorsócskát. Amit ő meg is húzott, szerényen. Majd én is szerényen. Mondom is neki:

– A dolog jól ment.

– A dolog nagyon jól ment.

A kőkorsócskát visszatettem a táskába, a táskát meg az ülésre.

A házikó előtti térségen, egy asztalnál falatoztak valami emberek. Aztán kivált közülük valami kis zöld folt, egyre közeledett. Egyszer csak a Carla arcát láttam.

– Ó, hát csak így megérkeztetek?

– Hát… amint látni tetszik – mondom neki –, kocsistul, lovastul, legényestül.

– Hozd le a lovat, Giuseppe – mondta a legénynek ellentmondást nem tűrő hangon –, hozd le, mielőtt azok ideérnek.

– Jól van, asszonyság – mondta a legény –, álljon félre onnan.

Kieresztette a szárat, horkantott egyet, majd intett, hogy húzódjunk félre onnan.

(Amit készséggel meg is tettünk.)

Carla kézen fogott, lassan távolodtunk. Giuseppe meg elment a patakpartra, kisvártatva visszatért egy maroknyi friss fűvel, visszalépett az utánfutóra, s odatartotta a lovacska pofája elé. Az meg szimmantott, aztán visszahajolt, s megkóstolta. Dobbantott egyet. A legény megsimogatta a sörényét, mintha fésülné, aztán lassan-lassan lehúzta-vonta az utánfutóról. Leemelte a fejéről a kantárt, megsimogatta a ló pofáját, majd a következő halhatatlan szavakat intézte hozzánk:

– A ló nem szamár! – és a vállára vetette a szerelést.

A kis paripa felvágta a fejét, és boldogan elporoszkált a patak felé.

– Gyere ide, caro mio, itt fogsz aludni ebben a kis házikóban. Megvárlak, amíg odajössz.

Letettem a spanyol tengerésztáskát a kis kőkorsóval az ágy szélére. „Vajon, tudják-e, hogy miként álmodnak a spanyolok, az unokatestvéreik?” Felvettem a zöld zubbonyomat, s bekapcsoltam a Harold Brown katonai bakancsot – ez azért megvolt nekem. „Milyen jó körülnézni a tájon.”

Elindultam a tűz felé, ami ott égett a ház előtt.

Szembenézések, bemutatkozások. „Hát igen, igen… már az apám is, már az unokabátyám is.”

A tűztől távolabb voltam már, a kis patak mellett üldögéltem, amikor utánam jött.

– Gyere vissza, táncolunk.

– Visszamegyek, cara mia.

All round táncoltunk úgy két órán át. Aztán: egyszer csak leült a tűztől nem messze levő egyik rönkre.

– Ölelj át!

Hallgattam. Nagyon ellentmondásos érzéseim voltak, mint mindig, ha förgetegesen összecsapott a valaki iránt érzett tiszteletem, a mély belső megbecsülés és a szeretet, a gyöngédség – persze, sajnos, vagy még inkább – a vad kívánással. Már azt is tudtam, hogy ez az én protestáns örökségem, amit ebben az életben nem tudtam és már nem tudok soha megoldani. Ami marad, amivel a dolgokat mégis át lehetett hidalni valahogyan, az mindig a vadság, az iszonyú, embertelen, tomboló vadság volt. Aztán ennek meg minden esetben meg is lettek a következményei, a vadság visszacsap a vadra, és leteríti. A kapott sebeket meg nem lehet nyalogatni, a kapott sebek legjobb esetben kopott sebek lehetnek. Foltok, belül.

– Mindenképpen meg kell tennem? Jó lesz ez neked, Carla?

– Ó, istenem, hát kit érdekel ez itt… De ha mégsem akarsz úgy ölelni, mint egy nőt, akkor hát ölelj úgy, mint egy embertársadat.

Átöleltem. És ott üldögéltünk. Egyet-kettőt kortyoltam a vörösboromból, persze nem ez a tűz áradt belém lassan.

A többiek nem vörösbort ittak, hanem annál sokkal keményebb dolgokat, valami erdei gyümölcsöket teremtettek össze egy nagy metszett üvegben, s arra töltötték a friuli grappát. Ott állt egy asztalon, s ha valaki megszomjazott, odament, merített a csuprocskájával, majd meg kortyolgatta. Közben persze sütötték a húsokat is, valamilyen vadhús volt biztosan, nem nagyon figyeltem. De egy tálban kisütve ott volt egy kis hideg fogolypecsenye is, én arra járogattam. Táncoltak meg beszélgettek. Néha tőlem is kérdeztek ezt-azt, amire okos válaszokat kellett hogy adjak. Szemlátomást be voltam jelentve. Valakinek voltam bejelentve. De azért egyre jobban esett visszakuporodni Carla mellé, és egyre inkább magamtól átölelni.

Aztán egyszer csak – még messze volt a hajnal hasadta – megjelent vagy két-három ember azzal, hogy el kell most menni vadászni. (Megjelent? Felpattant.) Előkaptak néhány fegyvert meg kis zacskókból lőszereket, összevissza, s tömték a zsebükbe marokszámra, számolatlanul. Mondom úgy ösztönből, nem minden rettenet nélkül:

– Semmi gond nincs ezekkel, ámde, ámbátor legalább mindenki karcoljon a golyóra egy keresztet.

Csak úgy néztek rám.

– Hát azért, hogy ha benne maradna valakiben, tudni lehessen, hogy kitől van. Jó, ha tudja azt a bíróság, meg főleg az örökösök.

Néztek rám rendesen. (Később, évek múlva találkoztam az egyik kedves fiúval, aki – a történetre visszatérve – félig nevetve, de inkább komolyan, szinte a mesét megelőzve mondta, hogy azért az egészért egy év és három hónap járt volna nekünk, egy év és három hónap, nem több és nem kevesebb. Kérdem, hogy „mármint nekem is?”. Erre elnevette magát, úgy, ahogyan a toszkán legények teszik, amikor nagy néha őszinték. „Nem, neked – mondjuk – hét hónap.” „De hát miért, de hát miért?” „Hát azért, mert valahogyan te is benne voltál…” Ezen később is sokat gondolkoztam. Benne voltam, benne voltam, persze, ott voltam a kocsiban és azon a területen, vendégként. Bűnpártoló voltam, avagy bűnrészes, ha már fel nem jelentettem őket?! De mégiscsak egészségesebb, hogy nem kellett az olasz bíróságok észjárásával találkoznom. Azok aztán – ámbár nincs akkora hírük, mint a törököknek – nem nagyon ismerik a teketóriát.)

Az emberek egyszeriben ott voltak két nyitott – látnivalóan átszerelt – dzsippel. Meg voltak szélesítve a platóik, meg egy sereg merevítőrúd volt itt-ott rájuk szerelve. Belém is villant, hogy vajon miért láttam én itt annyi összetört-zúzott alkart, felkart meg vállat?!

– Akkor hát elindulunk?

Mondom:

– Részemről a szerencse.

Felpattantak a két kocsiba mind – vagy tizenketten voltak –, s elkezdték húzatni a domboldalon kifele. Én is ott ültem a második hátsó terepjáró platóján, inogtak-binogtak a fegyverek a fickók kezében, ahogyan a reflektort meg a puskákat – ezek aztán nem azok a kis kedves moschettók voltak, ezek aztán nem – a domboldalon álldogáló pici, vacak kis őzekre irányozták. Mondom az egyiknek, hogy talán jobb lenne a fegyvert célra tartani, mert egyébként átlövi az állkapcsomat. És lőttek, összevissza. Megragadtam az egyik merevítőt, mert erősen kezdett dobálni a kocsi. Kiáltottam volna, de már nem nagyon volt mit, mert abban a pillanatban Carla majdnem levált mellőlem, amint a terepjáró nagyot zökkent egy átmosás fölött. Rendesen kipörgött a jobb hátsó kerék. Ez egy háromliteres kocsinál – hogy úgy mondjuk – nem a legjobb dolog, csak úgy vonaglott meg billegett a hegyoldalban. Mégis valahogyan elkaptam a bokáját, aztán valahogyan csak kihullottunk, de mégsem arra a bokára esett. Valamennyit gurultunk a hegyoldalon, amíg aztán felnyaláboltam. Mint a medve.

Hurcolás-tangó.

Visszalépvén a dzsipre, odamenvén a vezérhez csak annyit suttogtam a fülébe:

– Lefele melletted ülök majd. Mindenki tegye le a fegyvert, de most, s feküdjön le hátul, a puskákat pedig markolják meg erősen. Tulajdonképpen hányan vagytok itt?

– Veled együtt, azt hiszem, hogy négyen, de az is lehet, hogy hatan.

– Mi ez a láda itt?

– Hát az üvegek…

– Azokat most jó lesz elfelejteni. Vagy kidobni. Vagy megmarkolni.

– Ugyan menj már…

– Nézd, majd holnap találkozunk, de vigyázz, mert amikor én elindulok, meg a mi katonai szokásaink szerint elkezdek kiáltozni, hogy bal-jobb, jobb-bal, akkor mindenki dől, mint az evezős sportokban, mert ha nem, vagy mind borulunk, vagy én lökök ki valakit. Meg van értve? – Szemmel láthatóan megértette, mert átült a másik ülésre. Felébredt a párducom, s mint egykoron a honi erdők tetején, azok alatt a híres napok alatt, amikor minden szabad volt nekünk, s tele a terepjáró egy láda rummal meg annyi lőszerrel, hogy nem bírtuk szétlövöldözni – az volt a parancs, hogy három napig menjünk az úttalan utakon, s csak lőjünk, mint a megfontolt vadállatok, de ha beborulunk, vagy valami baja lesz a kocsiknak, akkor elvisz az ördög –, nos hát nem vitt el, használható evezős szokásokat alakítottunk ki. Íme, ezeknek most is – mint annyi más túlélőtrükknek – milyen jó hasznát lehet venni.

Nem volt ez sem rossz kocsi, az áldóját. A szerelékét. Ámbár amikor 62 fokos lejtőn vezet lefele az ember, megint csak úgy kiáltozik az erdőben: jobb-bal, jobb-bal. Dőltek a fiúk szépen. Azután már csak úgy legurultunk a tisztásra. Mind a két gépi kocsi rendben. Az emberek is rendben. „A nemjóját.” „Hát akkor csak úgy lehet majd a patakparton… húzatni egyet, mint a lóbőr.”

Oda is mentem, a patakpart mellé, két pokróccal, leheveredtem. Mily jó az embernek a feje alatt a zubbonyát ott érezni. „És milyen jó dúdolni, énekelni.” Még hallgattam a patak gyönyörűséges csobogását abban az onirikus áhítatban.

Lassan elindultam az álmomba. Szépen járták a kezem fejét a hangyák, előcsüngetett tábori pillantásommal láttam a kis világoskék trágyalepkéket.

„Amore mio”, Carla volt ott mellettem.

– Carla… hogy van a gyönyörűséges bokád? – kérdeztem csak úgy félálomban, mert egyáltalán nem volt kedvem kinyitni a szememet.

– Ó, nem tört el, semmi baja nem lett neki.

– Igaz ez?

– Igaz, csak éppen a vállam meg a hátam csupa vörös meg kék. De nézd meg.

A kezemben éreztem. Azt a bokát. Valóban megvolt.

Reám borult, és összefont, mint a szíj. Olyan erővel markolta a kezemet és húzta szét a karjaimat, hogy nagyon mély lélegzetet kellett vennem. De aztán már szuszogni sem tudtam, mert belém fojtotta a következő lélegzetet az irgalmatlan csókjával. Övvé változtatott, az övévé. Már nem hallottam a patak csobogását.
A szemeimet nyalogatta, aztán felállt.

– Mindjárt visszajövök a kocsival – suttogta –, légy készen.

Csak akkor tudtam végre egy mélyet lélegezni. Kinyitottam a szememet, láttam a vakító napfényben, de csak úgy irizálva, a nyugodt és boldog arcát. Majd eltűnt. Nézegettem a jobb kézfejemet, frissen borotválhatta magát, ott voltak rajta – mint később is, mindig – a parányi, szőkés szeméremszőrök.

Nemsokára hallottam, amint túráztatja a motort, és elindul, lassan végigjön a tisztáson, majd gázt ad, és átvág a patakon.

– Ülj fel.

Feltápászkodtam és felültem. Nyújtotta is felém a kőkorsót. Most aztán igazán jólesett az Antonucci meg a Roberta üzenete. Egész fordulattal megint átmentünk a patakon, végig a tisztáson, aztán neki a hegyoldalnak.

– Megint oda megyünk, Carla?

– Nem, nem – intett sietősen –, egyáltalán nem, szeretnék neked valamit mutatni. Hogy érts meg valamit, ez az egyik, meg rád is szorul az éjszaka után. „Mit éjszaka után – gondoltam –, itt egészen más szorult rám, ha nem egyéb, a szeretője lettem valakinek.”

De valóban, mégsem felfelé, a hegyek felé kanyarodtunk, hanem – alig észrevehető kis ösvényen át – egy csupa gyönyör erdei útra. Azért lehetett annyira zöld itt minden, mert a sziklaoldalakból csordogáló források eséséből szitált a pára, itt-ott szivárványocskák is imbolyogtak. Persze volt egy-két átfolyás ezen az úton is, de azért igen jó karban volt az tartva, látszott, hogy állandóan kavicsozták. Aztán szűkült a völgy, s megint egy patak mellett haladtunk. S egyre sötétebb zöldbe játszott minden. Néha már át kellett vágnunk a patakon.

– Tetszik?

Megszorította a kezemet, aztán végigsimogatta a karomat. Fél kézzel vezetett tovább, a jobbat – ősi szokás szerint – a combomra ejtette, majd ott nyugtatta tovább. Néha rám is pillantott, hol komolyan, hol egy apró kis elrejtett mosollyal.

– Ha arra vagy kíváncsi…

Csípősen, játékosan ráütött a combomra.

– Ne légy kamasz… De te már nem vagy, még csak az hiányozna nekem.

Aztán megint rám pillantott. Annyit és annyian írtak már arcról, arcokról, de ezen az arcon a beszéd, a sejtetés, a komolyság, az öröm olyan gyors futamai és unisonói váltakoztak, hogy órákon át tudtam volna figyelni. Megérte volna, hogy még legyen valami igazán izgalmas ebben az életemben.

– Szeretnék neked valamit elmondani, Carla… – kezdtem.

– Ne mondj el semmit… úgyis kiszedem belőled azt, amit el sem mondanál, én meg arra vagyok kíváncsi. Azt hiszed, hogy én nem vagyok valamire kíváncsi veled kapcsolatban? Dehogynem vagyok én is kíváncsi, szeretnék megtudni valamit, ami lehet, hogy összefüggésben van veled, lehet, hogy nem, de mindenképpen benne vagy.

– Azért?

Hirtelen nagyot fékezett, és szembefordult velem.

– Ha nem lennél annyira maleducato, mint amilyen vagy, akkor most kilöknélek ebből a kocsiból, és akár még meg is halhatnál itt, de nem teszem, mert tudod is te, hogy miről van szó…

Azért valami komor sejtelem bennem is felcsendült ezen a gyönyörűséges folyóparton. Megfogtam a kezét, és elkezdtem simogatni.

– Carla – mondom –, valóban neveletlen vagyok, meg idióta is, és ez még mind kevés ahhoz, amit el kell mondanom magamról. De nem akartalak megbántani, nekem vannak sejtéseim arról, hogy miért vagyok itt, Umbriában, arról nincsenek sejtéseim, hogy miért vagyok éppen itt veled. De azért azt el kell mondanom, hogy egy százkarátos hangszer vagy, és gyakorolsz, és erről majd azt fogsz nekem egyszer elmondani, amit akarsz, ha akarsz, és ha kell neked. Nagyon szomorú lennék, ha nem tennéd meg, mert végül is…

– Tudom, tudom… ne folytasd, azt mondanád, hogy…

– Igen – mondom –, azt…

– …hogy ölelj meg, mint…

– … Nem erről van szó, Carla, és nem is ezt a beszélgetést kezdted, nem is ebbe a beszélgetésbe vágtál bele, jól tudod…

– Százszor okosabb vagy nálam.

Különös módon valamilyen hála, és nem magát és engem is megtévesztő hála csillogott a szemében, erre nagyon érzékeny vagyok. Hála.

– Carla, nagyon is jól tudod, hogy százezerte okosabb vagy nálam, és lehet, hogy mi ketten fogunk kideríteni valamit. De lehet, hogy ez nem tartozik rád.

– Amore mio…

Hirtelen hozzám fordult, teljes erővel átölelte a nyakamat, és már megint elment a lélegzetem. Meg kellett kapaszkodnom a szélvédő merevítőjében. Aztán meg ellágyult, simult, simogatta az arcomat. S aztán csak elsóhajtotta magát.

– Mondom, hogy sejtek valamit – mondta aztán nagy hirtelen –, szeretnék segíteni neked abban, hogy összeállítod a kockákat, aztán lehet, hogy együtt is rájövünk valamire… Biztos, hogy engem is érdekel.

„Mintha valamilyen sírós felhangot hallottam volna?! Ó, Istenem.”

– Nem biztos, Carla, hogy téged éppen ez érdekel, amiről nekem megalapozott sejtelmeim vannak. De lehet, hogy ebből, avagy ennek mentén kihámozol valamit, fényre hozol… csak a jóisten szerelmére, nehogy azt mondd, hogy a titok meg így tovább. A titok a halálunkban tárul fel, vagy akkor sem, a nemjóját.

– Te biztosan katona voltál valamelyik előző életedben…

– Hát az lehet – nevettem el magam.

– De hogy én mi voltam?

Ekkor meg ő nevetett olyan jókedvűen, hogy rezegtek tőle a levelek.

De most rajtam volt a sor, a katonai ölelésen.

– Ezt ti így csináljátok? – Csak úgy kapkodta a lélegzetet, végigsimított a mellein.

– Nem ti, hanem én. Egyébként te csinálod így. És most nem az előző életedben, hanem pontosan ebben vagy, ha akarod tudni.

Hirtelen akkora gázt adott, hogy majdnem kiestem a kocsiból.

– Va bene, menjünk tovább.

– Carla, szeretnék megkérdezni valamit.

– Nem, most pontosan oda megyünk.

– Menjünk, Carla. Valami fegyver van?

– Nincsen semmi fegyver, amore mio, te vagy a fegyver.

– Jól van, Carla, menjünk.

Nemsokára kikanyarodtunk egy eléggé furcsa helyre, egy kis plató volt, fölötte szikla magasodott, abban egy szűk alagút, keskeny vágányú sínek kanyarodtak ki belőle. Kiléptem a kocsiból. A vörös agyagos földön félredobva egy nagy teljesítményű, gyönyörű sárgaréz manométer. Az alagút mellett a földön szétdobált, rozsdás detonátorok.

– Hova hoztál engem, Carla?

– Hát nem te vagy kíváncsi ezekre a dolgokra? Hát nem téged érdekel? Aztán majd elmondom azt, amit tudok, de előbb nézz jól szét.

Könnyű kis nyersdió-csók.

Az alagút bejárata mellett alighanem a szellőztetőmű gépháza volt, jól ki lehetett venni az egykori páncélzatot hordozó – nyilván mozdíthatatlan – traverzeket. Amint közeledtem, a mellette levő bódéból mulatságos figura bontakozott ki, panamakalapban, valami nyűtt trópusi öltözetben. Már elég részegecske lehetett.

– Mit parancsol nagyméltóságod?

– Hej, barátom, ha én nagyméltóság lennék, meg parancsolhatnék! De nem vagyok az.

Ekkor a kocsira pillantott.

– Hát a marchesával jött?

– Vele bizony. Miért, ha nem vele jöttem volna, akkor nem lenne szabad…

– Hát akkor nem. Hát nem látja?

Bizony ott lógott egy nagy pannó: Strettamente vietato di sostare. Zona militare. Erre odalépett Carla is.

– Pippo, hagyd az urat, mert nagyon kíváncsi. – És a bácsi nagyot húzott drága kőkorsómból.

Előhozott valami rögtönzött fáklyát, s elkezdte magyarázni, hogy ne nagyon siessek, mert egyszer csak elfogy az oxigén. Úgy is lett, alig mentem ötven métert, s már nem kaptam levegőt. Nem is nagyon visszhangzottak a lépéseim, sejtettem, hogy valahol le is van zárva. A falak oldalában az egykori őrfülkék, vastag kábelek, szellőzőrendszer. Visszatértem. Az öreg békésen beszélgetett Carlával, s közben egy messzelátót nyomott a kezembe azzal, hogy csak nézzek körül a hegyeken, mert az igazán érdekes látnivaló ott van. És valóban, ámulva fedeztem fel a sziklák oldalában a hatalmas páncélajtókat, aztán meg egy óriási betonköröndöt. „Nagy teljesítményű hegyi ágyú platformja.” Úristen, mennyi disznóságot rejteget ez gyönyörű táj. És soha senki sem beszél róla. Elkértem a manométert, emlékbe.

– Vigye – mondta az öreg örömmel –, bár ne maradna már itt semmi. A többit elvitték a németek.

– Milyen németek?

– Hát az olyanok, mint maga. Voltak itt egypáran.

Összerezzentem. Carla megszorította a kezemet. Elbúcsúztunk az öregtől. Visszaültünk a kocsiba. Lassan elkezdtünk visszafele gurulni a völgyön a gyönyörűséges délutáni verőfényben.

– Hallgass rám, amore mio, te is azok közül való vagy, akik állandóan idelátogatnak?

– Nem, hiszen tudod jól, hogy ha Sabrina nem lett volna, az életben ide nem kerülök.

– Tudom – mondta –, róla majd máskor beszélünk… Nem is arról van szó, hogy németek látogatnak ide, hanem hogy bizonyos németek – figyelmesen rám nézett –, és nemcsak idelátogatnak, hanem idenősülnek, keresgélnek, nyugtalankodnak itt, meg mindenféle. Nem nosztalgiáznak… A te apád is? – elkezdte simogatni a kezemet. – De hát mi történt velük tulajdonképpen?

– Ez egy nagyon hosszú történet, Carla, és apám is csak a felében van benne – ha ugyan jól sejtem, ha arról van szó. De most nem tudom elmesélni…

– Nem is arra gondoltam, hogy most, tudod te jól, hogy hol és hogyan szokták az ilyen történeteket elmesélni. – És úgy visszapillantott hosszú, kedves mosolyával.

– Tudom, Carla, de most alighanem haza szeretnék menni, nem nagyon van kedvem a barátaid társaságában tölteni ezt az estét.

– A fene egye meg, nekem sem… de nem tehetek másként.

– Tudom, marchese.

– Figyelj akkor ide: én leszállok a tisztásnál, te pedig elmész Zenóba, és szépen alukálsz egyet, holnap estére pedig menj át Gubbióba, ott van egy kis panzió, a La Balestra – majd megmondják neked, hogy hol –, ott találkozunk.

Persze nem a kocsival mentem vissza a borghettóba, az azért sok lett volna kicsiny közösségemnek. Szépen ott hagytam, ahonnan elindultam vele, az intéző háza mögött. Kedves kis lakásunk persze teljesen kietlennek és elhagyatottnak tűnt. Ki tudja megmagyarázni ezt az érzést, soha nem volt itt a másik, és mégis mintha itt lett volna. Vagy itt kellene lennie. Az a furcsa, gyönyörűséges emberi tér, az egyetlen valóságos dolog, amiben és amiért élünk. Legtöbbször persze egy szerelembe tud bebújni, de akár egy szerelem illúziójába is. Az a tér, amit reménytelenül keres az emberek többsége. Amiért aztán öl is, ha kell. Végül is nem veszélytelen tér ez. Hagytam hát, hogy menjenek a dolgok a maguk ereszkedése szerint, azaz hanyatt vetettem magam az ágyon, és néztem, amint a pára leereszkedik a völgyre, a varjak is leírtak egy utolsó kört, majd a kastély tetőpárkányaira visszatértek a galambok. Sötétek voltak az ablakok, mint a szívbe száradt vér. Tudtam, hogy nem bírnék tovább most itt maradni, úgyhogy elkezdtem összeszedni a kis motyómat, egy rendes katonai zsákba. A sok-sok babérlevelet, azt a régi kést. A manométert itt hagyom. Olyan furcsa az éjszaka, ébren ezen a vidéken, másmilyen a sötét – olyan tömött, szinte olajos a tapintása –, a völgyből felemelkedik a dohány meg a napraforgó párája. Aztán semmi sem moccan. És ez az egész szinte a házba is bejön. Carla is, mint egy álom is. A hűvös dióillat, meg hogy akartam vagy nem akartam, amivel jobb szembenézni, mert egy olyan mámorító nyugalom meg perspektíva jár vele. Kellett nekem ez a perspektíva? Alighanem igen. Pontosan most kellett, soha jobbkor.

Másnap délután aztán elmentem Gubbióba a kis terepjáróval, bejelentkeztem a La Balestrába, ami egy igen furcsa panzió volt. Olyan értelemben, hogy csengetésemre egy úr kinyitotta az ajtót, a kezembe nyomta a kulcsot és a házirendet, majd levezetett az alagsorba, ahol egy étkezőféle volt, azaz egy szoba, körös-körül fedett svédasztalokkal, meg egy bárszekrény vagy százféle itallal, aztán csak annyit mondott, hogy minden ki van fizetve, meg érezzem magam otthon. Azzal eltűnt. A kulcs egy kisebb lakrészt nyitott, volt benne egy – nyilván – harmatos világoszöldbe húzott szalon meg egy hálószoba. Olyan hagyományos olasz hálószoba, fémkeretes, magasan felvetett családi ággyal. Egyszerű, célszerű, a házastársak egymásra vannak utalva. Ez a szoba nem engedi meg, hogy a házastársak mással foglalkozzanak – ha éppen nem alusznak. Visszamentem az alagsorba, és hoztam valami konyakot, sajtot meg sonkát, de nem nagyon volt kedvem eszegetni. Inkább átadtam magam a várakozásnak, hadd lássam, úgy működik-e, mint régen. Mert valamikor ez volt a tiszta gyönyörűség, aztán a tiszta kín – a kikerülhetetlen időpontok s a közéjük felfeszített felesleges szakaszok. Hát ez most jó volt. Nem kínzott, s mégis töltött, lassan, nemesen felfűtött.

Gyors kopogtatásra rezzentem fel, az órámra néztem, úgy kilenc óra lehetett. Persze Carla volt az ajtóban, ezúttal valami sötét tüdővérszínű ruhakölteményben. Megfogta a kezemet, s már húzott is ki a szobából. Következett egy ilyen rendes éjszakai tekergés, először megnéztük az íjászversenyt az Este hercegek konzuli palotája előtt, aztán valami szabadtéri előadást meg koncertet – ilyenkor van szezonja ezeknek az olasz kisvárosokban. Utána persze fogolypecsenyét ettünk, jó sok malváziaival meg pezsgővel leöblítve. Majdnem hajnal felé járt, mire visszaértünk a La Balestrába. Leültünk egymással szembe a szalonban, lassan az ölembe tette a lábát, s én – persze – szépen kézbe vettem a bokáit. Aztán igen hamar megértettem: nem valószínű, hogy ezen az éjszakán elmesélem az apám – és társai – hosszú történetét, nem. Ő aztán nem hunyta be a szemét, ő aztán nem, végig láttam figyelmes pillantását és csillogó szembogarait, amint követte a simogatás, az ölelés meg a sóhajtás ívét. Szépséges iskola volt.

– Mondd – kezdte aztán a hajnalban –, ugye azért nem gondolod, hogy annyira ignorante vagyok, hogy nem is érdekel az apád története?! Hiszen azért vagyunk itt…

– Nem egészen így van, Carla, inkább attól vagyunk itt. Arról van szó, tudod, hogy 1943 őszén apámék ezen a vidéken vonultak vissza egy ilyen különleges alakulattal, s egy másikkal kellett találkozniuk, amelyiknek egy híres parancsnoka volt, akit itt megöltek. Aztán azok, a Monte Cassinó-i ejtőernyősök meg elraboltak valami menyasszonyt, hogy vissza tudjanak vonulni.

– Oddiomio – kiáltott fel –, hát ez egy híres történet! – Aztán elnevette magát: – Bizony, az örömapa egyik rokonom volt! De a menyasszonynak nem történt aztán semmi baja… – nézett rám csodálkozva.

– Persze hogy nem történt semmi baja – mondom.

– De hát a kommandósoknak sem…

– Azoknak sem.

– De hát akkor hol itt a baj, hol itt a történet?! – legyintett, meg rácsapott a meztelen combomra. – Ti vagytok mindig ilyen titokzatosak, meg túlbonyolítjátok a dolgokat. Hát tulajdonképpen nem történt semmi.

– Igazad van – azért én sem tudtam megállani, hogy ne simogassam tovább –, ha az számít neked, hogy a dolog végül is megoldódott, azazhogy senki nem halt meg, a menyasszony is épen és sértetlenül visszakerült a családhoz, akkor igazad van, nem történt semmi. De mégis történt valami mindegyikükkel, ha arra gondolok, hogy visszajöttek erre a vidékre, visszapenderedtek-teremtődtek erre a vidékre – én meg most itt vagyok az ágyadban.

– Hát ha úgy vesszük, ebben már kétségtelenül van valami. Van valami nagyon jó. De ez egy másik történet.

– Azt akarod, hogy ez egy másik történet legyen?

– Azt hát – mondta hűvösen és gyönyörűséges józansággal –, kellesz nekem, és pontosan most és még nagyon sokáig. Amikor meg majd el akar nyelni az az átkozott kastély, akkor majd meg már úgysem látsz.

Most meg gyöngéd volt, mint a hűvös, hajnali permet.

– Jól van – mondtam aztán –, most kell elmennem. Gondolom, te is utálod a nyúlós reggeleket, meg aztán az egészet. A megbeszélést.

Intett, hogy igen.

– Majd telefonálok, s visszahozom neked ezt a kocsit, amikor úgy gondolod.

Belecsókolt a levegőbe.

– Ciao, marchesa.

– Ciao, caro.

Szépen sütött a késő nyári napocska, amikor visszaindultam Róma felé. Eszembe jutott az út kezdete, azok a vérmassza vérszívók, aztán meg megéreztem, hogy mennyire átpácolt ez az Umbria engem. Szükségem volt még egy kis lelkigyakorlatra, így hát bekanyarodtam Perugia kapuján, leparkoltam az Egyetem előtt. Végigsétáltam a Via Francesco Innamoratin a San Francesco delle Donne templomáig. Méláztam egyet – azt nem mondom, hogy éppen imádkoztam volna – a Sant’ Agatában, majd a Szent Bernát Oratóriumában. Perugia a Hölgyek, Szent Ferenc és Szent Bernát városa, szépen szitált a szentek és a hölgyek aranypora. Visszaültem a kocsiba, és a kezem fejéről lassan lefújtam a marchesa szőke szeméremszőrzetének – a borotválkozás után visszamaradt – milliméternyi, kedves darabjait. Az út Rómán át többet tartott, mint odáig. A Nomentanón aztán végképp belefulladtam a kocsisorba. Lassan kiaraszoltam egy téridőből és egy történetből, amelyben örvendetesen és kellőképpen a másé lettem, vissza abba a téridőbe és történetbe, amelyben már alig voltam magam.