Tüskés Tibor

Weöres Sándor színháza

A holdbeli csónakos

A látvány az álom folytatása:
mikor itt van, már el is szökött.

Weöres Sándor: Előszoba (részlet)1

(A mű születése) Weöres pályája, írói munkássága nem rétegekből, egymástól jól elválasztható korszakokból áll, hanem szálak egybefonódásából, motívumok búvópatak módjára történő fölbukkanásából, eltűnéséből. Nála minden elemnek, hangnak, témának, műfajnak előzménye és folytatása van. Pályáján nem robbanások, átváltozások, metamorfózisok viszik előre; legföljebb elmozdulásai, módosulásai vannak; életműve szervesen épül egésszé: nála minden „újításnak”, „fölfedezésnek” megvannak az előképei, gyökerei.

A dráma műfajával és a színjátszással már gyerekkorában találkozik. Csöngén, a családi könyvtárban a Klasszikus Regénytár kötetei mellett drámai művek is ott voltak. „Főként Shakespeare-fordítások. Petőfi, Arany, Vörösmarty híres Shakespeare-fordításai” – mondta egy kései interjúban.2 A könyveket édesanyja adta a kezébe: „Az anyám… négy nyelven olvasott és beszélt. Örült, hogy bennem is van kulturális érdeklődés. Anyámtól már hat-hétéves koromban olyan olvasmányokat kaptam, mint Shakespeare, Goethe, Madách, Csokonai…”3 Édesanyján kívül Hutter Zsigmondtól, hitoktatójától, a falu lelkészétől, első „mesterétől” kapta az első könyveket. „Mit olvasott? Pályakezdésétől máig számos nyilatkozata látott napvilágot, és több legendaépítő riport jelent meg arról, hogy már egészen kis gyermek korában Shakespeare-t, Madáchot vagy német nevelőnője révén Schiller drámáit és a német költészetet olvasta, persze eredetiben” – írja Kenyeres Zoltán,4 bár a „legendának” nyilvánvaló valóságalapja volt. Színházat, színészeket, színjátszást is már gyerekkorában látott. Amikor A holdbeli csónakost Pécsett 1979-ben bemutatták, az előadáshoz verses prológust írt. Itt mondja: „Egy lakatlan istálló volt a színház / gyerekkoromban a kis faluban. / Ott éltem át először, míly heves láz, / ha kulisszák közt jelenés suhan. // Helybeli ügyetlen műkedvelőket / s vándorszínész csoportot láttam ott, / kedveltetőbbet és előkelőbbet / azóta sem!, a szívemig hatott.”5 Az idős költőt a színház élménye többször foglalkoztatja: Ének a határtalanról című kötetében több olyan verset helyez egymás mellé, amelyben a látvány hatásáról, „a játék vonzásáról”, a színpadi „tüneményekről” beszél.6 A tánc, a játék, a látvány, az álom, a mese, a képzelet szavak, amelyek valamiképpen nála mind a színházra utalnak, számos versében kulcsszavakként térnek vissza.

Ha A holdbeli csónakos megszületésének előzményét keressük az író műhelyében, több okra is rámutathatunk.

Weöres már korai verseiben vonzódik a dramatizált megoldásokhoz, a monológ vagy dialogizált formához. Harmadik kötetében, A teremtés dicséretében több vers követi a lírai énnek ezt a megszólalási módját (Simon mágus beszéde, Ábrahám áldozása, Mária siralma, illetve Páros dal, Beszélgetés, Két iker-szonett). Első nagyobb lírai kompozíciója, a Theomachia, melyet a költő előbb drámai költeménynek, később oratóriumdrámának nevez, a görög mitológiából meríti tárgyát, és a Sorsunk első számában, majd különnyomatban 1941-ben jelent meg. Valószínű, a költő sem gondolt színpadi előadására, a párbeszédes forma itt csupán alkalom, ürügy arra, hogy a mitológiai alakok – Kronos, Okeanos, Gaia, Rhea, Eros és a kar – szerepeltetésével igazolja páratlan beleérző és megelevenítő képességét. Az antik görög drámák mintájára egy mai klasszikus görög drámai költemény született. „Csak bámulatra méltó intuíciójának köszönhető, hogy olyan biztos kézzel nyúlt anyagához, s annyira megtévesztően hiteles hangon tudta ábrázolni a nagyon is emberi tulajdonságokat hordozó görög mitológiai alakok keserű küzdelmét a hatalomért – s vele az ember-születés keserves történetét” – írta Csorba Győző az oratóriumdráma reprint kiadásának utószavában.7 A részekből építkező vers, a két vagy több hangot megszólaltató ének, a dramatizált, párbeszédes forma a Theomachia után is jelen van Weöresnél. A negyvenes évek terméséből, a Medúza- és az Elysium-korszakból a következő versekre hivatkozhatunk példaként: Első emberpár, Két dalvázlat, Két zsoltár, Tündérszerelem, Japán táncjáték stb.

A holdbeli csónakosba különféle ősi mesei, antik görög és keleti motívumok szövődnek.
A kalandos játék szereplői között megtaláljuk a magyar bábjátszás hőseit (Vitéz László, Bolond Istók, Paprika Jancsi), a krétai és a spártai királyt, a kínai császárt és a sumir főpapot. A cselekmény a „mesés ősidőben” történik. A játék színhelyei: „a keleti ős-Magyarország, Szkítia, Kína, Keltaország, Spárta, Knossos, a majmok országa, a felhők között”. Weöres vonzódása a klasszikus kultúrához és a keleti műveltséghez közismert. Első hosszabb külföldi utazását a Távol-Keletre teszi, 1937-ben Ceylonban, Manilában, a Malakka-szorosban jár hajóval. Korán érdeklődik a klasszikus görög-római költészet iránt. Gondolatvilágát a keleti filozófiák tanítása foglalkoztatja. Már első kötete, a Hideg van élén Lao-ce-idézet olvasható mottóként: „Aki a dolgok mögé néz, az nem úgy szeret, mint az emberek: semmit se tart többre a szénakutyáknál.” Hogy egyetlen mesei motívum, melyet a szerző A holdbeli csónakosba sző, miképpen él tovább Weöres költészetében, arra jó példa a mesejáték egyik helyszíne. A tizenötödik képben Pávaszem eljut a majmok országába. Nos, Weöres a mesejáték keletkezése után másfél évtizedre, 1955-ben vidám, ironikus hangú verset ír Majomország címmel.

Amikor Weöres Sándor 1970-ben sajtó alá rendezte az Egybegyűjtött írásokat, közvetlenül a mesejáték elé a Rongyszőnyeg-sorozat százhatvan darabját helyezte el. A mesejáték létrejöttében ezek a „dalok, epigrammák, ütem-próbák, vázlatok, töredékek” is valamiképpen szerepet játszottak. Nemcsak arról van szó, hogy a két opusz nagyjából azonos időben keletkezett, a kapcsolat ennél szorosabb. A holdbeli csónakosban több olyan „dalt” találunk (Juli néni, Kati néni… Potyka, harcsa… Túl, túl…), amely mindenestül a Rongyszőnyeg-sorozatba illik. Hogy mennyire így van, azt az is jelzi, hogy amikor a költő – alighanem életében először – arra gondolt, hogy a Rongyszőnyeg darabjaiból Örök játszótárs címmel „gyerekeknek és felnőtteknek” szánt kötetet állít össze, és húsz versét kézzel lemásolta, majd a verseket Martyn Ferencnek átadta, hogy a festő képekkel kísérje a szöveget, akkor a húsz vers közé A holdbeli csónakosban szereplő, előbb említett három „dalt” is bevette.

*

Weöres Sándor 1939-ben tesz doktori szigorlatot a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen. Doktori értekezése – melynek elfogadását két professzora, Halasy-Nagy József és Bognár Cecil javasolja – A vers születése. A doktori cím elnyerésével – kisebb-nagyobb megszakításokkal zajló – hatesztendei pécsi tartózkodása ér véget. Ezután főként Csöngén és Budapesten él. Pesten köt barátságot Pásztor Bélával, közös munkájuk eredménye a Holdaskönyv. Pécsett két esztendő múlva, 1941 nyarán bukkan föl ismét, amikor állást kap a városnál, és megbízzák az önálló pécsi városi közművelődési könyvtár megszervezésével. Pécsi állását 1943 őszéig tölti be.

A negyvenes évek első fele Pécs szellemi-művelődési életének virágkora. 1941-ben a műveltségszerető és kultúratámogató Esztergár Lajos lesz a város polgármestere, aki részletes programot dolgoz ki a város fölemelésére Kultúrmunka címmel – alcíme: A pécsi műveltség-terjesztő mozgalom tervezete –, a tizenkét oldalas dolgozatban részletesen foglalkozik a kérdés elméleti és gyakorlati oldalával.8 Külön szól az egyetem, a Janus Pannonius Társaság, a Sorsunk, a színház, a zenei élet, a képzőművészetek, a múzeum- és könyvtárügy, a sport, az ünnepi hét tennivalóiról. E program része az önálló városi könyvtár megszervezése, és e feladat végrehajtását bízzák Weöres Sándorra.

A költőt tevékeny, fiatal, tehetséges alkotók sora, eleven, mozgalmas, ötletekben gazdag szellemi élet veszi körül. Az egyetem professzorai – Faluhelyi Ferenc, Fülep Lajos, Tolnai Vilmos – részt vesznek a város kulturális életében. Pécsre települ, és az egyetem gyakorlóiskolájának, a Széchenyi Gimnáziumnak lesz az igazgatója a kiváló irodalomtörténész és kritikus, Fábián István. A Janus Pannonius Társaság 1941-ben Várkonyi Nándor szerkesztésében elindítja folyóiratát, a Sorsunkat. Weöres már korábban a társaság, most a folyóirat szerkesztőségének a tagja. A városban rokonai, barátai élnek. Itt él anyai nagybátyja, Blaskovich Iván alispán és lánya, Hanna, akihez a költő Hannának című versét írja. Barátságot köt Csorba Győzővel. Megismerkedik Martyn Ferenccel, aki ebben az időben tér haza Párizsból, és az európai művészet modern törekvéseivel ismerteti meg a költőt.9 Weöres gyakran jár színházba, melynek igazgatója a kiváló színházi szakember, Székely György. Esztergár a Sorsunknak saját nyomdát vásárol. Virágzik a zenei élet. Esztergár meghívja a zeneiskola élére a zeneszerző Takács Jenőt. A városban él Maros Rudolf zeneszerző, Thirring Zoltán gordonkás és az olasz származású hegedűművész, Piovesan Sirio.10

Weöres A holdbeli csónakost még Pesten kezdte el írni, Németh Antalnak, a Nemzeti Színház igazgatójának biztatására, majd Pécsett – elsősorban Takács Jenőtől – további ösztönzést kapott a munka folytatására. A pécsi kamaraszínházi bemutató alkalmával mondta a mű születéséről: „Egy alakuló bábjátszó csoport számára kezdtem el írni, 1940 táján, vagy nem sokkal később. A bábjátékos csoport azonban a bemutató előtt szétoszlott. Ezután Németh Antal, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója akarta megcsinálni, de ott sem valósult meg, ennek a háború, majd a teljes átalakulás volt az akadálya.”11

Weöres 1941. június 4-én Várkonyinak Pestről küldött levelében jelzi: „Írtam egy hosszú mesejátékot A holdbeli csónakos címmel; tizennyolc képből áll. Nagy része próza, és pár tucat rövid vers ékelődik bele. A Nemzeti Színháznak szánom; most végzem rajta a stiláris simításokat.”12 Pécsett még dolgozik rajta: az elkészült mű húsz képből áll. Amikor Várkonyival találkozik, személyesen is beszélgetnek a műről. S mivel Várkonyival süketsége miatt csak írásban lehetett beszélgetni, Weöres szavait, amelyeket Várkonyinak szánt, ezek a papírcetlik megőrizték. Várkonyi visszaemlékezésében olvassuk: „Elmondta, hogy a Csónakosra »az ind dráma inspirálta«, de az ilyen könyvből kapott ihlet a legnagyobb íróknál is jelentős szerepet játszik. »Shakespeare, Goethe, Dante szinte csupa irodalmi inspiráció – írta. – Kicsit le is nézem, tán savanyú a szőlő alapon, ha az élet túlságosan benne van a műben.« […] [Áttért a Csónakosra.] »Ezt a darabot a saját anyag szinte automatice építette fel.« [Kérdés: Nem volt meg a terve?] »Nem! az anyag vitt… Naponta 2-3 képet írtam belőle, úgy vitt a dolog, hogy tollal alig bírtam követni. A Theomachiát viszont lassan faragtam, ott az anyag ellenszegült. Épp fordított eset. […] Így viszi az embert saját anyagának organikussága másfelé, mint amit akart; gyakori eset. Az anyag jobban tudja, hogyan kell kialakulni neki, mint az ember, hogy hogyan alakítsa«”13

Németh Antal elgondolása az volt, hogy Weöres szövegét zene kísérje. A költő valószínűleg először Kodályt szerette volna megnyerni, kapcsolatuk verseinek megzenésítése okán már korábbi keletű. Amikor elkészül a mesejáték legépelésével, Kodálytól levélben kérdezi: „magyar tárgyú, magyar ritmikáju mesejátékénak” gépelt példányát elküldheti-e a Mesternek.14 A mesejáték színpadi megvalósításával kapcsolatban Weöres A holdbeli csónakos „díszletezésére” is gondolt, és először Illés Árpád festőművésszel tárgyalt erről, aki terveket készített a műhöz.15 Végül a színpadi zene megírására az éppen Pécsett tartózkodó Takács Jenő vállalkozik, aki így emlékezik vissza a közös munkára: „Nagy lelkesedéssel írtam a zenét, mely a cselekmény egészét kísérte, úgy, mintha opera lenne. Németh Antal minden hétvégén leutazott Pécsre, hogy Weöressel és velem megbeszéljen minden apró részletet. Székely György, a helybéli színház igazgatója is gazdagította ötleteivel, tanácsaival az elgondolásunkat. A darabban élő marionettfigurák mozogtak, alakjuk a magyar népmesék világát idézte. A jelenetek különféle helyszíneken zajlottak: Krétán, a lappok, majd a kelták földjén, Kínában, végül a majmok birodalmában és Afrika dzsungeljeiben. Ennek megfelelője volt a zene is: a királylány szólójától a barlanglakók visszhang-kórusáig, az éjszaka zenéjétől a felhőlovaglásig.” Az előadás akkor nem valósulhatott meg, de Takács Jenő nem dolgozott hiába. „A háborús zűrzavarban Pesten nem tudták színpadra vinni, kézirata [ti. a kottáé] elveszett az ostrom alatt. A népzenei ihletésű játék lényegét azonban feldolgoztam egy héttételes zenekari szvitben, a Miniatures Op. 53-ban, melynek bemutatóját a Pécsi Zenekedvelők Egyesületének zenekarával magam dirigáltam. Ez a szvit – melynek jellegzetes részei a Paprikajancsi és a Cseremisz tánc – bejárta a világot. Európa több városában és Amerikában is játszották.”16

A költő 1943 őszén visszatért a fővárosba, de műve nem felejtődött el Pécsett. A Sorsunk novemberi számában publikáció jelent meg Weöres Sándortól Dalok „A holdbeli csónakos” című bábjátékból címmel.17 A közlés tíz dalt tartalmaz. Vannak dalcímek, amelyek változatlan formában jelentek meg később a mű kinyomtatott szövegében (pl. Helena éneke, Bolond Istók éneke, Paprika Jancsi éneke), és vannak dalcímek, amelyek a végleges szövegformában konkretizálódnak, illetve nevesülnek (pl. A királykisasszony éneke > Pávaszem éneke, Három felhő kórus > Felhők kórusa, A királyfi és a kísértetek > Medvefia, Bálványok kórusa). Vannak dalok, amelyeken apró szövegváltoztatás történt (pl. Három felhő kórus), és van a Sorsunk-publikációban egy dal, a háromstrófás, kétütemű, rafinált ritmusú sorokból álló Parasztdal, amelynek szövegét csak a folyóirat őrizte meg.18 Mindez azt jelzi, hogy Weöres a folyóiratközlés után is tovább dolgozott a kalandos játék szövegén.

Hogy a párbeszédes forma, az archaikus-mitikus idők, a titokzatos múlt, a mese határtalan lehetőségei később is átszínezik Weöres munkásságát, azt a negyvenes évek közepén keletkezett több műve (Tavasz-ünnep előestéje, Misztérium, Endymion, a töredékben maradt Szkíták) igazolja. A holdbeli csónakosban kipróbált forma és hang, a bábjáték, a kalandos játék műfaja akkor is foglalkoztatja még, amikor a háború után, 1947-ben Székesfehérváron él, a város alkalmazásában áll, és ott is találkozik kitűnő bábjátékosokkal. Domokos Mátyás Farkas Ferenctől kapta azokat a Weöres-verstöredékeket, amelyeket a költő a zeneszerzővel közösen tervezett bábjáték számára vetett papírra, és Domokos Mátyás először közölt. „Ezek a morzsák minden valószínűség szerint 1947 táján hullottak le Weöres Sándor íróasztaláról – írja Domokos Mátyás –, legalábbis így emlékezik vissza rájuk megőrzője, Farkas Ferenc zeneszerző. Ő akkoriban Székesfehérvárott volt a Zenekonzervatórium igazgatója, s egyben szállásadója a konzervatórium épületében a költőnek, a város szabadművelődési előadójának. E morzsák keletkezéstörténetéhez tartozik, hogy működött akkoriban Székesfehérvárott egy kitűnő bábszínház, s ők ketten elhatározták, hogy a társulat számára írnak közösen egy zenés groteszk bábjátékot. Ezek a morzsák, amelyeket egy kockás zsebnotesz kitépett lapjaira plajbásszal firkantott le Weöres Sándor, a tervezett, de sajnos soha el nem készült groteszk bábdarab hangpróbái, színvázlatai…”19

A holdbeli csónakos szövegének megjelentetését a költő már 1964-ben tervezi. Az akkor már Cincinnatiben élő Takács Jenőnek szóló levelében írja Budapestről, 1964. november 21-én: „»A holdbeli csónakos« jövőre talán megjelenik könyv-alakban; esetleg lehetséges, hogy aztán színpadon és filmként is meginduljon, bár ez további évek kérdése. Megvan-e még valamerre a hozzájuk komponált színházi zenéd?”20

A kalandos játék könyv alakban először 1967-ben lát napvilágot Weöres Hold és Sárkány című kötetében.21 A könyv, melyet Szász Endre illusztrációi kísérnek, két színpadi játékot foglal magában. Az egyik A holdbeli csónakos, a másik az Octopus avagy Szent György és a Sárkány históriája című tragikomédia. A kalandos játék ezt követően, 1970-ben bekerül az Egybegyűjtött írások első kötetébe is.22

(A mű értelmezése) A holdbeli csónakos műfaját maga Weöres Sándor is többféleképpen jelölte: mondta mesejátéknak, bábjátéknak, végül ezt a kifejezést írta a cím alá: kalandos játék. Mindez a mű újszerűségét, szokatlanságát, rendhagyó jellegét és nem az alkotó bizonytalanságát jelzi. Weöres „az ind dráma” inspiráló hatásáról beszélt Várkonyinak, a távoli szerkezeti rokonság inkább a sokszereplős, sokszínhelyes shakespeare-i drámával – leginkább a Szentivánéji álommal – és a többszintes shakespeare-i színházzal, a háromemeletes reneszánsz kori Globe Színházzal sejthető. Meg az a kép juthat eszünkbe, amelyet Victor Hugo örökített meg
A párizsi Notre-Dame első fejezetében. A holdbeli csónakos két részből és húsz (11+9) képből áll, és itt is vannak képek, amelyeknek egy része a színpad előterében, a díszletfüggöny előtt – mintegy másik színpadon – játszódik.

Azokon a beszélgető-papírlapokon, amelyek Várkonyinál fennmaradtak, Weöres – még a mű formálása közben – szándékáról némi rá jellemző kötekedő önkritikával így vallott: „Kár, hogy nem jön ki kellőképpen, hogy a két főszemély, Pávaszem és Medvefia, kissé lenézéssel rajzolt figurák; az átlag győzelme az érték fölött; ez akart lenni. Tulajdonképpen a 4 király s a többi intrikus mind talpig ember; Vitéz László és Paprika Jancsi, ezekben megint valami kicsit, jelentéktelent akartam. S azt hiszem, hogy van benne néhány heroikusabb figura is. Temora alakjára emlékszel-e? Okos, szimpatikus gonoszság a tehetetlen, szimpla jóság ellen, effélét próbáltam a Temora-jelenetben.”23 Tehát Weöres szándéka művével kifejezni azt a gondolatot, hogy az átlagos legyőzi az értéket. Ennek rendeli alá a mű hőseit: a két főhőst, Pávaszemet és Medvefiát „lenézéssel” akarja ábrázolni, a négy királyt és „a többi intrikust” viszont rokonszenves figurának szánja. Vitéz László és Paprika Jancsi is szándéka szerint a „kicsit”, a „jelentéktelent” képviseli. Viszont Temora „a szimpatikus gonoszság” megtestesítője.

Így látták-e a mű értelmezői is?

Az első könyvet Weöres Sándorról Tamás Attila írta.24 A szerző hangsúlyosan Weöres „költői világlátásával” foglalkozik, és alapvetően világnézeti szempontokat – a marxista világnézet szempontjait – érvényesíti. Külön fejezetben szól a dráma- és prózaíróról. Helyesen állapítja meg, hogy A holdbeli csónakos problematikája „az elérhetetlen utáni vágyakozás és a valóságban élés konfliktusaira épül”. De hozzáteszi: „Legalábbis részben.” És miben nem? Arról csak annyit tudunk meg: a történések „ugyanakkor messzire visznek a gondolati magtól, nem hagyják azt lehetőségei szerint kibontakozni”. A megállapítás a levegőben lóg, a szerző semmivel sem támasztja alá. Aztán váratlan fordulat következik: „Végső egészét tekintve mégis megkapóan rokonszenves alkotás ez a »kalandos játék«, s részleteiben már az érett művész nyilatkozik meg.” Ahogy az elmarasztalás, a dicséret is elemzés és indoklás nélkül marad.

Weöres Sándor drámáival Bata Imre foglalkozik a legrészletesebben.25 Jelentékeny Weöres-portréjának központi gondolata a színpadi szerző és a lírikus szoros kapcsolatának a vizsgálata, és könyvében terjedelmes fejezetet szentel a drámaköltő bemutatásának. Úgy látja, hogy A holdbeli csónakos témaválasztásában szerepet játszott az adott történeti helyzet, az a törekvés, ami a harmincas–negyvenes évek fordulóján a magyar közgondolkodás jobboldali hangadó exponenseit jellemezte, nevezetesen az az ambíció, hogy az ősmagyar és mitologikus összefüggéseket, az ún. nemzeti mitológiát a napi „szellemi” gyakorlat részévé tegyék. Bata szerint Weöres „mítoszkezelése ironikus, olykor szatirikus hatású”, és ezt Weöres idézett szavaival is igazoltnak látja. „A stilizált, romantizált magyar mitológiával szemben számos motívumában kreált, de vaskosabb mitológiára irányítja a tekintetünket – írja Bata. – Olyanra, ami szellemében ősibb is, nemzetibb is.” A mű két főhőse Pávaszem és Medvefia. Bata szerint ellentét feszül közöttük: „maga Pávaszem is a nemzeti mentalitás ironikus kritikája, midőn a holdra vágyik, épp az keveri bajba, hogy a nincs után ácsingózik”; Medvefia viszont a valóság képviselője, ő tárja Pávaszem elé az elérhető világot: „Ha a lány álmodozik, Medvefia megmarad a realitások közt.” A továbbiakban könyvének egyik alapproblémájával, a férfi- és a női lélek föltételezett különbözőségével, illetve a feminin és a maszkulin erők kettősségével szembesíti a kalandos játékot.

Kenyeres Zoltán könyve négy évvel később, 1983-ban jelent meg Weöres Sándorról, de ő nem ír A holdbeli csónakosról.26 Munkájának első része pályarajztöredék, a későbbi fejezetekben egy-egy formai problémához kötve – hosszúénekek, játékversek, szonettek – Weöres költői karakterének és lírai világképének sajátosságait elemzi részletesen, és nem foglalkozik színpadi műveivel, a lírai életmű és a drámák kölcsönhatásával.

A kalandos játék recepciójából még egy írást kell megemlíteni, Nagy Péter dolgozatát, amely még a mű első könyvbeli megjelenése idején született.27 Tömör értelmezése egyrészt a mű bábszínpadi jellegét hangsúlyozza („egy vérbeli költő bábjáték-szövegkönyve”), másrészt A holdbeli csónakosnak a népi gyökerű színpadi hagyományokhoz való kötődését emeli ki. Nagy Péter szerint a mű „egy nagy hagyomány folytatója-megújítójaként mutatja be Weörest: A holdbeli csónakos újabb kísérlet arra, hogy a hiányzó magyar népi játékot költői szinten megteremtse-megújítsa”. Ahhoz a magyar színpadi hagyományhoz köti, amelyet Vörösmarty, Gárdonyi, Móricz és Tamási neve fémjelez, Weöres művét az ő kísérleteikkel rokonítja. Ezért a darab meghatározó szereplőit is Vitéz László, Paprika Jancsi és Bolond Istók alakjában látja. Nagy Péter – Batával ellentétben – nem keres kapcsolatot a mű és a kor „nemzeti ideológiája” között, szerinte a bábjáték „az ifjonti igazi szerelem önfelismerésének nehézségeit” mutatja be. „A játék – játékos-komolyan – azt mondja el, hogy a szerelmi vágy életveszélybe sodor, a szerelmi ábránd a pusztulás magját hordozza, s ezek mind gátjai-akadályai az igazi érzés, a valódi mély vonzalom felismerésének és megnyilatkozásának.”

Mit tehetnénk hozzá ezekhez az értelmezésekhez?

Ha A holdbeli csónakos megszületésében játszott is szerepet a szerző részéről a bábozás ismerete, az elkészült mű „valódi” színpadi megjelenítést kíván. Ha vannak is bábjátszásra utaló figurái – mindenekelőtt Vitéz László, Paprika Jancsi és Bolond Istók – és bábos megoldásai (pl. Vitéz László „fejét kezével leemeli”), a mű főhősei emberi alakok, itt az „emberi világ” a hangsúlyos, és a bábos „trükkök” a rendező találékonyságával „szabályos” színpadon is megoldhatók. A holdbeli csónakos valódi jellegét, „természetét” a játék és a mese műfaja fejezi ki. Az a vonása pedig, hogy húsz képből áll, hogy hősei térben hosszú utat tesznek meg, hogy a színhelyek állandóan változnak, az utazási regénnyel, a kalandregénnyel, a pikareszkkel rokonítja. Alapkérdése pedig, a boldogságkeresés motívuma („Hol a boldogság mostanában?”) Vörösmarty Csongor és Tündéjét juttatja eszünkbe.

A konfliktus forrása a jó és a rossz harca, az az ellentét, ami Pávaszem (és Medvefia!), valamint a négy kérő között feszül. Személyükben két világ csap össze. Pávaszem a boldogságot az égi szerelemben keresi, a Holdbeli csónakossal való találkozástól várja. „Jó annak, ki a földön párjára talál – az én szerelmem a Holdban él. Az égi csónakos ő, aki a Holdat éjszakánként végigúsztatja az égen. Ki tudja, mióta szeretem – mióta várom mindig az éjszakát, amikor megláthatom… Szép holdvilág! fátylaid közül kelj elő!” – epekedik az ötödik képben, és duettet énekel az égi ladikban evező Holdbeli csónakossal. Az álmodozó Pávaszem kezének elnyerésére négy kérő pályázik. Huang-ti, a kínai császár erőszakkal, katonasággal akarja megszerezni; Temora, a gonosz kelta királynő eladja Memnonnak, a kincset ígérő szerecsen fejedelemnek; tőle elrabolja Idomeneus, a krétai király; ezután Dumuzi, a sumir főpap foglya lesz, aki bűvölő-bájoló varázslattal tör életére… Pávaszem eljut a majmok országába is… Vitéz László, Paprika Jancsi és Bolond Istók – meg persze Medvefia – Pávaszem kiszabadításán fáradozik, de a lány változatlanul a Holdbeli csónakos után vágyakozik. Pávaszem és Medvefia csak hosszú kalandok és megpróbáltatások után talál egymásra. De ennek ára van. El kell jutniuk a fölismerésig, hogy csak a földi szerelem boldogít; földön élő, közönséges embernek kell lenniük, hogy megismerjék az igazi boldogságot. Medvefiának a varázssólyomról, Pávaszemnek a Holdbeli csónakosról kell lemondania, hogy mindketten boldogok legyenek. A tizenkilencedik képben, az „összehajló ágak” alatt, ahol „a nagy fatörzsnek támaszkodva Pávaszem és Medvefia egymáshoz simulva ülnek”, mondja Medvefia: „most már csak közönséges ember vagyok”, Pávaszem pedig arra döbben rá: „Leendő istenasszonynak képzeltem magamat, és most mi vagyok? Földön topicskoló fehérnép.” De ez nem kudarc, nem csalódás, nem vereség. Ellenkezőleg: a megtalált boldogság, a lakodalom föltétele.

Ez a kivonatos történet, cselekményvázlat is mutatja, hogy mesét, mégpedig népmesét látunk-hallunk a színpadon. A szerkezet keretes: Vitéz László szavaival kezdődik a játék, és az ő énekével ér véget. Ami megelevenedik előttünk, azt Vitéz László meséli el. Szavai az „Egyszer volt, hol nem volt…” mesekezdésre rímelnek: „Valaha sokat fújtam ezt a nótát: még amikor keleti őshazánkban éltünk mi magyarok. Ott uralkodott jó és hatalmas fejedelmünk…” Elbeszélésébe – akár a Tengeri-hántás mesélője – hallgatóságát is bevonja: „Magát pedig ötszáz éve ismerem – igen, magát, itt a második sorban!” A kereten belül a tizennyolc kép szerkezete is népmesei; vagy láncszerű: az új cselekménymozzanat önálló „karika”, nincs kapcsolatban a korábbival, új szereplők lépnek be, új helyszínnel ismerkedünk meg, vagy az ismétlődésen, a visszatérő azonos sorrenden alapszik. A képek egymáshoz való viszonya: akadályok és megmenekülések, kelepcék és szabadulások sorozata. Ez teszi szükségessé a motívumok ismétlődését. Nemcsak a bábjátszás figurái keltenek népmesei hangulatot, hanem a főszereplők is, Pávaszem és Medvefia, valamint Jégapó, Gyöngyvér és az olyan motívumok, mint a népmesék Égigérő fájának analógiájára teremtett „ember-alakú élőfa.” Számos mozzanat, a varázslat, az alakváltó képesség, a csodás tárgyak (pl. a csodatévő kendő) ugyancsak a népmesei hangulatot fokozzák.

Bata Imre ironikus, sőt szatirikus hatást vélt fölfedezni a műben.28 Mi inkább A holdbeli csónakos humoros vonásait hangsúlyozzuk. A csöndes derűnek vagy a kirobbanó nevetésnek számos forrása van itt. Weöres nem takarékoskodik a képzelet bakugrásaival, a váratlan fordulatokkal, a humoros helyzetek rajzával, az álöltözet használatával (pl. a lefátyolozott, bajszos Vitéz László Pávaszemként hallgatja a szerelmes Idomeneus udvarlását). A humoros hatás másik forrása a nyelvi lehetőségek kihasználása. Weöres ebben is otthon van: a Lapátos hindut idegenes kiejtéssel, torzított nyelven beszélteti („Én ma az Ezüst-erdőn járnyi, ekkis ág gyűjtenyi…”), az egyszerű szójátékot sem veti meg (Pávaszem – Pápaszem), tréfás szólásokkal is szívesen él („úgy elbánok veled, hogy a holdvilágot is szilvalekvárnak nézed”), képtelen hasonlatokat gyárt („a hold olyan, mint egy természetellenes uborka, a sárgarépa olyan, mint a féllábú pincemester”).

Mások véleményétől talán abban tér el leginkább értelmezésünk, hogy a mű alapvető konfliktusát nem Pávaszem és Medvefia között, hanem kettejük és a négy kérő (és társaik) között érzékeljük. Oávaszemet is, Medvefiát is az epekedő, a romantikus szerelem, a testtelen vágy vezérli, és csak keserű csalódások és szenvedések után döbbennek a valóság értékére, a realitás elfogadására. Továbbá ebben a gondolatban nem holmi időszerű, a megírás korához szóló szándékot, a „nemzeti mítosz” kritikáját, a stilizált, romantizált magyar mitológia elutasítását véljük fölfedezni. A holdbeli csónakos mondandója, úgy gondoljuk, ennél általánosabb és egyetemesebb. Weöres „fölemelt ujja” (Bata Imre kifejezése) nem egyszerűen korának nacionalizmusára figyelmezet; a mű nem „a korabeli nacionalista romantika” kritikája, kicsúfolása, nevetségessé, csúfondárossá tétele, hanem egy korhoz nem kötött, időtlen igazság színpadi megfogalmazása: a mindenkori ködfalás, „álomkórság”, „holdkórosság” kritikája és az „égi”, az elvont, az éteri, az idealizált világ helyett a földi valóság dicsérete.

(A mű színpadi élete) Weöres Sándor olyan drámai szöveget alkotott, amely az átlagosnál is nagyobb helyet és szerepet kíván adni a mű színpadra állítójának, a rendezőnek és a színháznak. Sajátos feladatot jelent például a képek egymáshoz fűzése, a díszletfüggöny alkalmazása vagy a különféle bábfigurák szerepeltetése. A költő drámai műveinek írásakor általában nem veszi igénybe dramaturgok szaktudását, legföljebb barátaival, munkatársaival beszélget munka közben. Ugyanakkor nem tekinti a színpadi művek szövegét szentnek és sérthetetlennek, drámai műveinek színpadi megvalósításakor a rendezőnek szabad kezet ad.

A holdbeli csónakos ősbemutatójára Kazimir Károly rendezésében a Thália Színházban került sor 1971-ben. „Weöres viszont nem bánja, mit és hogyan húznak drámáiból, ha nagy ritkán előadásukra vállalkoznak – írja Bata Imre. – Avval sem törődött, amikor A holdbeli csónakost Kazimir dramaturgiája nemcsak húzta, de bővítette is.” Amikor Weörest az ősbemutatóval kapcsolatban arról kérdezték, hogy „miképpen változott meg az eredeti elképzelés”, azt válaszolta: „Csekély változtatások történtek rajta, a bábszerepeket színészek vették át…”29

Az ősbemutató után Ránki György operát írt a műből, melyet a győri színház mutatott be. Weöresnek erről az előadásról is jó véleménye volt: „már láttam, jól megcsinálták”.30

Kazimir rendezését, illetve a győri előadást nem láttuk, viszont többet tudunk mondani a pécsi bemutató megszületésének körülményeiről és a darab előadásáról.

A pécsi bemutatóra a Pécsi Nemzeti Színház kamaraszínházában 1979. március 9-én került sor. Az előadást Sík Ferenc rendezte, amely Weöres szerint „inkább az eredeti elképzelést követi”.31 Csupán a szűkösebb kamaraszínpadi adottságok miatt kellett a rendezésnek néhány mellékfiguráról (pl. Hirdető dobos) és a tömeg, magyarok, kelták, görögök, szerecsenek nagyobb számáról lemondania. Az előadás kedvéért a régi pécsi „csapat” fogott össze, azok, akikkel a költő a mű írása idején együtt dolgozott: a zeneszerző Takács Jenővel és a festőművész Martyn Ferenccel.

Takács Jenő így emlékezik vissza: „Az 1979-es évben a legnagyobb esemény számomra a Weöres Sándor szövegére írt A holdbeli csónakos bemutatója volt Pécsett, a Nemzeti Színházban… Harmincöt év elmúltával Sík Ferenc főrendező azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy be akarja mutatni a művet. A szvit alapján rekonstruáltam a zenét, a szövegkönyv alapján néhány új részt is komponáltam.”32 A díszletet és a jelmezeket Martyn Ferenc tervezte, aki az előadáshoz készült műsorfüzetben a következőket írta: „Bizonyára vannak tervek, melyeknek létrehozása késhet, hosszan elmaradhat, mégis megvalósulnak. 1943-ig kell visszamennem, ha A holdbeli csónakosra gondolok. Pécsett élt akkor a könyvtáros Weöres Sándor, itt volt a városi zeneiskola igazgatója Takács Jenő, én meg előzőleg érkeztem haza Párizsból. Nemegyszer arról beszéltünk, hogy valami épkézláb, hasznos gondolatot kellene közösen megvalósítanunk, és már akkor fölmerült A holdbeli csónakos színpadi terve. Harmincöt esztendő múltán ez most vált valóra. Takács Jenő zenéje tulajdonképpen már akkor elkészült, magam meg most régi vázlat-emlékeket vettem elő. Nos, elkészült A holdbéli [csónakos] színpadterve és a szereplők – sok-sok szereplő – külsőjének rajza.”33 Az eredeti díszletterv – egyetlen, jól mozgatható díszlet terve – elkallódott, csak azt a fotót ismerjük, amely a Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben című kötetben látható.34 A darabhoz Martyn életmű-katalógusa szerint húsz lapon készült jelmezterv, egy lapon több szereplő jelmezterve is.35 Ezeket a rajzokat a festőművész elkészültük után, még az előző év őszén írt levél kíséretében Tatán élő feleségének ajándékozta. „Felkértek, három nap alatt elkészítettem Weöres A holdbeli csónakos húsz kosztümtervét és a (jól mozgatható) színpadtervet. Márciusban lesz a bemutató. A rajzokat üveg alatt, keretben adom át felhasználás céljából, amikor visszakapom, tiéd lesz, hogy gyűjteményedbe illeszszed. Egyebekben – igen tetszettek a tervek, elég komplikált, gazdag sorozat ez, bárha költségesnek tűnik (nekem) – a színházat ez a része nem érdekli, inkább az foglalkoztatja, hogyan beszerezni az anyagokat. (A kínai börtönőr vállán közel száz kulcs, zsebéből is kulcscsomók lógnak. A kelta női figurában jó hasznát vettem írországi ismereteimnek.)”36

A pécsi előadás számára Weöres külön bevezetőt írt. A szonett első két versszakát már idéztük, ide a költő szándékáról valló két tercina sorai illenek: „Bár úgy tudnék én is komédiázni, / hidegben hevülni, hőségben fázni, / mint a buzgón játszó falusiak. // Legyen ez a színjáték tarka álom, / túlemelkedve életen-halálon. / Tán nincs is írva: elképzelve csak.”37

A pécsi bemutató különlegessége volt, hogy azon mindhárom alkotó részt vett, és a premier után a hatvanhat éves Weöres Sándor, a hetvenhét éves Takács Jenő és a nyolcvanéves Martyn Ferenc egymást átölelve köszönte meg a közönség tapsát. A három jó barát akkor találkozott utoljára.

A pécsi előadás fogadtatását jól tükrözi a helyi sajtóban megjelent kritika: „… a tapsvihar azt is sejteti, hogy A holdbeli csónakos nagy siker – egészen biztosan közönségsiker is lesz” – írta Hallama Erzsébet.38 Weöres Sándor ezzel a darabjával is kiérdemelte „a játék és varázslat költője” jelzőt. „Nemcsak a mesének, legendának, népköltészetnek, humornak gazdagon vegyített szőttesével, hanem azzal is, hogy a mesejáték – álom az álomról, benne úgy győz a józanság, hogy a költészet is trónján marad, a valóság a mesének, a képzeletnek irizáló fényeitől nyeri el igazi, hiteles értelmét.” A kritikus úgy véli, Sík Ferenc rendezésében, mely „nagyvonalú és aprólékosan gondos egyszerre”, a szerelmespár alakítása – holott ők a darab főszereplői – a kelleténél halványabbra sikerült, a figurák megírt eredetijében több szín rejtőzik. Sík Ferenc rendezői fölfogásában nagyobb hangsúlyt Pávaszem kísérői kapnak: „Az est fénypontja mindenképpen a három népmesehős, a három bohóc, a három bábszínházi kedvenc: Vitéz László, Paprika Jancsi és Bolond Istók.”

A holdbeli csónakos színpadi sorsához tartozik még, hogy a darab külföldön is színre került. „Ausztriában Der Kahnfahrer im Mond címmel 1985-ben adták elő az ünnepi játékokon Kaboldon (Kobersdorf, Burgenland), valamint Szentmargitabányán (Sankt Margarethen in Burgenland), majd Bécsben és Linzben is játszották nagy sikerrel. Hangjátékként az osztrák rádió is műsorára tűzte.”39

Weöres Sándor életében tervezték még hazai megfilmesítését is, de erre máig nem került sor.

Jegyzetek

1Weöres Sándor: Ének a határtalanról. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1980. 127.

2Tüskés Tibor: Weöres Sándor könyvtárai. Interjú Weöres Sándorral. Könyvtáros, 1986. 9. sz. 556–561.

3Bertha Bulcsu beszélgetései. Magánkiadás. Bp., 1999. 400.

4Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1983. 19–20.

5„A holdbeli csónakos” bevezetője. Weöres Sándor: Ének a határtalanról. I. m. 129.

6Előszoba, Vers a színházról. Weöres Sándor: Ének a határtalanról. I. m. 127–128.

7Weöres Sándor: Theomachia. Reprint kiadás. Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1987. 26.

8Esztergár Lajos: Kultúrmunka. Sorsunk, 1942. 1. sz. 1–12.

9„Az 1940-es évek elején találkoztam először Martyn Ferenccel és művészetével, amikor ő Párizsból hazaköltözött és Pécsett telepedett le. Piktúrájának párizsi modernsége átalakító hatással volt rám: akkor kezdtem a szavakat, szókapcsolatokat közvetlen jelentésüktől megfosztani, szuggesztív zenévé átformálni.” Kortárs, 1978. 9. sz. 1502.

10A város szellemi életének erről a korszakáról a szemtanú hitelességével részletesen szól Várkonyi Nándor Pergő évek c. önéletrajzában (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1976), Csorba Győző A város oldalában c. interjúkötetének számos helyén (Jelenkor Kiadó, Pécs, 1991), valamint Takács Jenő a születésének századik évfordulójára megjelent könyvben: Radics Éva: Cinfalvától Cinfalváig. Masszi Kiadó, Bp., 2002. 61–67.

11b. l.: Weöres Sándor A holdbeli csónakos születéséről. Dunántúli Napló, 1979. márc. 9.

12Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek. I–II. Pesti Szalon Könyvkiadó, Bp., I. kötet 539.

13Várkonyi Nándor: i. m. 384–385.

14Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek. I–II. Pesti Szalon Könyvkiadó, Bp., 1998. II. kötet 27.

15Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek. I–II. Pesti Szalon Könyvkiadó, Bp., I. kötet 260.

16Radics Éva: i. m. 67–68. Takács Jenő is, mások is Weöres művét – tévesen – Holdbéli csónakosként vagy Holdbéliként említik. Az idézetekben a költő által használt formához térünk vissza.

17Sorsunk, 1943. 11. sz. 820–822.

18Újraközöltem: Tüskés Tibor: Weöres és a Sorsunk. Jelenkor, 1983. 6. sz. = T. T.: A határtalan énekese. Masszi Kiadó, Bp., 2003. 46–47.

19Domokos Mátyás: Morzsák Weöres Sándor íróasztaláról. Holmi, 1994. szept. = D. M. A porlepte énekes. Nap Kiadó, Bp., 2002. 53.

20Radics Éva: i. m. 101.

21Weöres Sándor: Hold és Sárkány. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1967.

22Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások. I–II. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1970.

23Várkonyi Nándor: i. m. 385.

24Tamás Attila: Weöres Sándor. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978. 233–234.

25Bata Imre: Weöres Sándor közelében. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1979. 233–241., 358.

26Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1983.

27Nagy Péter: Bengáli tűz és fáklyakorom. Weöres Sándor drámakötetéről. Élet és Irodalom, 1967. szept. 9. 8.

28Bata Imre: i. m. 229.

29b. l., i. h.

30b. l., i. h.

31b. l., i. h.

32Radics Éva: i. m. 125–126.

33A Pécsi Nemzeti Színház műsorfüzetei az 1978–1979-es évadhoz, 11. sz.

34Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1984. 266. – Hallama Erzsébet beszámolója a pécsi előadásról (Dunántúli Napló, 1979. márc. 25.) így írja le: „a távoli dimenziókat sejtető, több síkú színpad bekúszott a nézőtérre, ékalakban »fölnyársalta« és ívben körülölelte azt…”

35Hárs Éva: Martyn Ferenc életmű-katalógusa. Somogy Megyei Múzeumigazgatóság kiadása, 1985. 2574–2593. tételek. A katalógus a kosztümtervek fotóit és a rajzok leírását is tartalmazza.

36A levél 1978. szept. 29-én Pécsett kelt. Eredetije Martyn Ferencné dr. Földi Margit tulajdonában.

37Weöres Sándor: Ének a határtalanról. I. m. 129.

38Hallama Erzsébet: A holdbeli csónakos. Weöres Sándor kalandos játéka a Kamaraszínházban. Dunántúli Napló, 1979. márc. 25.

39Radics Éva: i. m. 126.