Egyed Péter

El a Nagy Házból

Carla

Immár negyedik órája vezetett egyfolytában, olyan jó kétszázassal, a belső sávon, végül is belekényszerült a konvojba, de azért sikerült továbbra is elég gyorsan mennie a 35-ös sztrádán, Modena felé. Alaposan beleizzadt a kompléjába, az szinte rácsavarodott már, nyúzta a bőrét, s ami még irgalmatlanabb volt – ezt utálta legjobban –, a keze is vizes lett, állandóan törölgetnie kellett, hogy ne csúszkáljon a kormányon, de nem volt mit tenni. Már negyedik órája folyamatosan előzött, előtte egy húsztonnás vörös Iveco hajtott, kölcsönösen vadították egymást, de nem méregből, csak tehetetlenségből. Néha már integettek is. Hiába járt a Barchetta légkondicionálója, a negyvenfokos melegben azért rendesen áthevült az egész. Spilamberto magasságában voltak, még csak másfél órányi útja lett volna. Carla megrázta a fejét, kissé már idegesen, és átnyúlt a kesztyűtartóba benyomott tonikosüveg után. Jobb kézzel a szájához emelte, amikor az előtte haladó teherautó teljes erővel fékezni kezdett – nem volt köztük tizenöt méternél több. Utolsó mozdulatával balra rántotta a kormányt, odavágódott a sávzáró betonidomhoz, ami feldobta a levegőbe, akkor a Barchetta nekipattant az Iveco oldalának, majd átrepült a sztráda másik oldalára, haránt, bele egyenesen a visszafele tartó forgalomba. Egymás után rohantak bele a kocsik, dobálták ide-oda, mígnem kifolyt az egész vére a haragoszöld Barchettából, eleinte ide-oda fröccsent, a kocsikra meg az útra olyan ötszáz méteres sávon, aztán már csak egy-egy folt jelezte, végül csak egyetlen csepp. Sűrű permet, majd valamivel világosabb vérfátyol szitált az egymásba rohanó kocsik felett és között. Láttam az arcát, amint eltorzul, kisimul, erős szálú szőke haját, ahogyan eltűnik egy korsó vérben, tehetetlenül csodálkozó, riadt, haragos, majd a végső erőfeszítésben megmeredő tekintetét, szemét, ahogyan egyre lassuló sugárban áramlik le rajta a vér. Vér. Vér. Vér mindenütt, bezárja a látványt. Aztán a cortonai út oldalán a rengeteg szeder. Emlékszem, amint egy lezuhant repülőgép mellett szedem a szedret, mind a két tenyerem tele van a sötétlila, hatalmas szederszemekkel, az ujjaim között pedig kifele csorog a vér, aztán a szemem elé emelem, és nézem, ahogy az alkaromon is csorog lefele. A lábamon is. Iszonyú.

A szemem vörös függönyén akkor átsütött a fény. A leeresztett spalettákon keresztül sávosan szüremkedtek be a szobába a nap első sugarai. Ilyenkor valami hat lehetett. Felsóhajtottam, de bennem maradt az iszonyú nyugtalanság. Meg az a bizonyos hangoltság. Feltápászkodtam, s átsettenkedtem a nappalin. Sabrina még aludt a díványon, bacchino malato arcán még el volt ömölve az alvásnak az a tejes nyugalma, karja a feje alá törve. Egyik lábát felemelte, visszaigazítottam a szemérmére a lepedőt. Körös-körül szétdobálva kedvenc újságjai és könyvei. Kimentem a konyhába, és kevertem magamnak egy jéghideg bólét. Amint megszürcsölgettem, el is határoztam, hogy vissza fogok menni, azzal az ürüggyel, hogy nem akarom ott tartani a kocsit. „De hogy a fenébe bonyolítsam le ezt az egészet? Hát igen, itt csak Rogerio segíthet…” Fel is hívtam azon nyomban öreg barátomat.

– Ó, kedves Rogerio – mondtam kertelés nélkül, ámbár tudtam, hogy sem ő, sem a fajtája nem nagyon szereti ezt a fajta, hm, „bizalmaskodást” –, arra kérlek, hogy hívd fel az unokahúgodat. Van vele egy függőben maradt ügyem, azazhogy ideadta a kocsit…

– Tudok róla, tudok róla…

– Szeretném visszavinni neki, de jó lenne, ha te jeleznél. Aztán visszahívlak.

– Rendben van – azt mondja.

Kisvártatva visszahívtam.

– Otthon van, mehetsz. Aztán ha lehet, gyere át Cortonába, szeretnék veled én is néhány szót váltani, meg mutatni valamit, ami talán érdekel.

Sebtében írtam egy kis bilétet Sabrinának, majd leóvakodtam a lépcsőkön, kihoztam a kocsit a garázsból. Visszafele indultam a Salarián, még nem volt egészen csúcsforgalom, úgyhogy húsz perc múlva már rá tudtam kanyarodni az Autostrada del Soléra, Firenze felé. Orte magasságában eleredt a lassú szeptemberi eső, meg-megújuló függönyökben vágta a kocsit. Nem tudom, miért, de csak azért mindegyre imádkoztam, nehogy eszembe jusson valamilyen canzone, ilyen édes kis sorok, hogy azok vernék szét az agyamat, meg valamilyen verssor, főleg németül ne, aztán persze mégis eszembe jutott az, hogy: de hála Neki, mégsem tartott olyan hosszan. Mert a magasságos égből meg-megújuló függönyök szakadtak le, jól odapréselték a kis terepjáró orrát a sztrádához, aztán, ahogy kijöttem egy ilyen függönyből, haladtam tovább a szinte néptelen sztrádán, kemény sötétszürke meg már szinte fekete égbolt alatt, egyik alagútból ki, a másikba be a hatalmas viaduktokon át. Aztán megint csak bele egy ilyen víztömbbe, volt mivel foglalkozni. Néha megzavarodott a gyújtás, de ez csak azért, mert nyilván ezekben a felhőkben jól megbújtak a voltok meg az amperek. Az egész három óra pillanatok alatt eltelt. Dirutánál, a keresztútnál levő bárban megálltam, és felhívtam Sabrinát. Még álmos volt a hangja. „Jól vagy? – kérdezte kedvesen. – Aztán add át az üdvözletemet a marchesének, és iszkolj vissza, mert nemsokára szükségem lesz rád.” „Jól van – mondtam –, de még átmegyek Rogerióhoz, Cortonába.”

Tíz perc múlva már ott voltam a kastély kapuja előtt, a kocsifeljárón, dudáltam egynéhányszor. Tizenegy óra lehetett. Először Letizia jött ki a frissen vasalt bóbitájával, szótlanul intett, hogy várjak, aztán Cecilia asszony is megjelent egy kistáskával, majd után Carla is, mélyen a szemébe húzott kalapban, sötét szemüveggel. Beszállt, és erősen megszorította a karomat. Éreztem, hogy ebben az acélos fogásban is hogy reszket a keze. Nem mertem az arcára nézni. „Ne haragudj, hogy visszajöttem – mondtam –, valami történt. Meg a kocsit is vissza akartam hozni. Nem egészséges, hogy ott van nálam – megegyezés és végrendelet nélkül.” (Ez az idétlen szarkazmus nálam családi örökség.)

– Hát nem haragszom, jól tetted, menjünk vissza Gubbióba.

Amit eddig még nem volt megadatnom látni: beharapta az alsó ajkát, és remegett a szája széle, továbbra is mereven maga elé nézett.

Megérkeztünk a La Balestrába, és nemsokára ugyanabban a szobában voltunk. Kihozta a fésülködőszéket a fürdőszobából, és arra ült le, csak akkor vette le a szemüveget meg a kalapját. Akkor nézett rám először, azazhogy lassan rám emelte a tekintetét. Sápadt volt, és élesebbekké váltak az arcvonásai. Sóhajtás. De ezt az arcot továbbra is összefogta az a valamilyen, hihetetlen tapasztalat, amiről csak sejtelmem volt, aztán meg az csodálatos fegyelem, amit őszintén irigyeltem. Még egyet sóhajtott, kieresztőlegesen. Kiemeltem a bárszekrényből a brandysüveget, két poharat, töltöttem.

– Mesélj, mesélj, ha tudsz.

Hát csak beindult, lassan, akadozottan, de inkább tagoltan.

– Tudod, én mindig azt hittem, hogy az érzelmek a legkeményebb meg a legveszedelmesebb dolgok egy ember életében, de ez…

Lassú korty a pohárból.

– De ez…

– De hát mi történt tulajdonképpen?

– Az történt, hogy tegnap reggel, miután elmentél, felhívott a férjem, Vittorio, hogy azonnal menjek el hozzá, Modenába, mert kórházban van. Na, én ettől nem szoktam megijedni, a világ legkiegyensúlyozottabb és legaranyosabb embere. Egy gyönyörűen öregedő férfi, makkegészséges. Akkor szokta ezt csinálni, ha valami olyan ügyet akarnak a nyakába varrni, amit nem akar vagy nem tud vállalni, akkor meg átadja az irodát Luciónak, a fiunknak meg a lányoknak, akik aztán szépen levarrják a dolgot. Tudod, a magisztrátus – most a szó nagyon jó és nagyon kemény értelméről beszélek! –, a magisztrátus részéről jövő megkereséseket nem nagyon lehet visszautasítani, de ő személyesen és a személye nélkül sem – már semmibe nem akarja beleártani magát. Vissza akar vonulni. Kérdeztem is, hogy csak arról van-e szó. Jelezte is, hogy csak jöjjek. Jó, mondtam, aztán előhoztam a Barchettát, és elindultam.

Immár negyedik órája vezethettem egyfolytában, olyan jó kétszázassal a belső sávon, végül is belekényszerültem egy konvojba, de azért sikerült továbbra is elég gyorsan menni a 35-ös sztrádán, Modena felé. Alaposan beleizzadtam a kompléba, szinte rám csavarodott már, nyúzta a bőrömet, már a combom között is csorgott a víz, s ami még irgalmatlanabb volt – ezt utáltam legjobban –, a kezem is nedves lett, állandóan törölgetnem kellett, hogy ne csúszkáljon a kormányon, de nem volt mit tenni. Már egy órája előztem folyamatosan, előttem egy húsztonnás vörös Iveco hajtott, kölcsönösen vadítottuk egymást, de nem méregből, csak tehetetlenségből. Néha már integettünk is. Hiába járt a Barchetta légkondicionálója, a negyvenfokos melegben azért rendesen áthevült az egész. Spilamberto magasságában voltunk, még csak másfél órányi út maradt. Arra emlékszem, hogy megráztam a fejemet, kissé már idegesen, átnyúltam a kesztyűtartóba benyomott tonikosüveg után. Még arra is emlékszem, hogy jobb kézzel a szájamhoz emeltem, amikor az Iveco teljes erővel fékezni kezdett – nem volt köztünk tizenöt méternél több. Azt hiszem, hogy végül is balra rántottam a kormányt, elrepültem, mintha felülről láttam volna mindent, aztán valami belecsattant a fejembe. Az arcomon is, mindenhol, az a szörnyű szagú, meleg vörös vér. Azt éreztem utoljára, hogy még a lábamon is az bugyborékol – talán láttam is –, a forró, sötét színű vér. Mintha korsóból ömlött volna…

– Korsóból, Carla? – kérdeztem csendesen.

– Igen, abból. Meghaltam.

Lassan elindultak felém a kezei, ráfonódtak az enyéimre, és hosszasan simogatták, szorongatták – mintha ki akartak volna belőle vonni valamit.

Én is meghúztam a poharat, aztán bekapcsoltam a tévé napi hírszolgálatát. Kisvártatva megjelent a szalagcím és aztán az álló képkockák:

Az E 35-ösön, Modena felé, Spilamberto magasságában az utóbbi évtized legnagyobb országúti katasztrófája… száztizenhét kocsi rohant egymásba, huszonnégy halottat sikerült azonosítani.

– Hát ez az, Carla, ez az. Te sem voltál közöttük, én sem voltam közöttük, és valahonnan mégis tudtuk.

– De engem nem is engedett elindulni. Meghaltam itthon.

Könnyezni kezdett.

– Valóban, nem engedett elindulni. Engem meg visszahozott.

– Még a temetésemre se tudtál volna eljönni, mert nem lett volna kit eltemetni.

– Hát nem, valóban és kegyetlenül: nem.

– Akkor hát valóban egymásra vagyunk hangolva?

– Igen, de most az összhangzatot mintha valaki más teremtette volna.

– Istenem, milyen nehéz megint, pedig mintha túllettem volna már a nehezén.

– Figyelj ide – mondtam, és közben kétségbeesetten viaskodtam valami bölcsességért –, életben maradni végül is mindig nehezebb, mint meghalni. Meg – családunk legnagyobb katonai bölcsességére gondoltam – az élők az élőkkel, a holtak meg a holtakkal.

– Amore mio – most végre elmosolyodott –, ez most meg honnan jutott eszedbe?!

– Hát hiszen ha én azt tudnám… de ha akarod, még keresgélek ilyeneket…

– Hagyd – mondta –, hagyd, ez most nekem elég.

Akkor végre felállt és kiegyenesedett, megropogtatta a vállait meg az ízületeit. Aztán átment a hálószobába, és hallottam, amint lassan végigfekszik az ágyon. Azt is hallottam, amint szuszog, szuszog, meg majd mintha elaludt volna. De nem. Néhány perc múlva hangosan és élesen megszólalt.

– Arra kérlek, hogy menj el, és hozzál egy csomó virágot meg valami tűlevelűeket is hozzá. Azt szeretném, ha valami virág lenne itt.

Elmentem én Gubbio egy-két virágüzletébe, de a szokásoson kívül nem nagyon találtam semmit, úgyhogy egy merész kanyarral visszaindultam Diruta felé, onnan pedig felfele a Madonna di Canoscióhoz. A hatalmas katedrális üres volt, üldögéltem egy kicsit az egyik padban, a tömjénszagú hűvösben. Aztán a templom előtti kis parkból lementem a domboldalra, és azzal a fene késsel összevagdostam valami kék virágokat. Csorgott a tövükből valami ragacs. Hozzájuk metéltem néhány kisebb ágat egy vörösfenyőről, összekötöztem az egészet. Elég robusztus dolog volt, virágcsokor azért, amilyet – gondoltam – egy mozdonyvezető esküvőjére visznek. Lassan visszaindultam. És útközben – végre – semmi nem jutott eszembe.

A La Balestrában is csend volt. Lementem az alagsorba, és egy kis kosárkába összeválogattam a kis sonkát, sajtot. Egy kis finom kalácsot. Hiszen ez az a vidék, ahol azokat a világhíres parasztkalácsokat készítik, a jóég tudja, hányféle lisztből. Erdei gyümölcsöket tesznek bele, ujjbegynyi szederszemeket. „Ujjbegynyi szederszemeket?” Úgy megvörösítik a kalácsok belsejét, amikor harapdálja az ember, olyan, mint a vér.

A szobában is csend volt, semmi más nem hallatszott, mint a marchese lassú, egyenletes szuszogása. Meghúztam a brandysüveget a kis asztalról. „Den Wehr.” „Hát ez meg most honnan a keservből jön ide? Ha nem egyéb, Rogerio vár engem.” Visszamentem a La Balestra halljába, ahol a vezetékes telefon volt, és felcsengettem az én kedves barátomat.

– Itt Rogerio de Borbon…

– Itt…

– Na rendben van akkor, már vártam a hívását – mondta reszelős hangján –, aztán az unokahúgom megvan?!

– Megvan, Rogerio, itt alszik a másik szobában.

– Melyik kocsi van ott?

– Hát a Fiat, a Militare.

– És a Barchetta?

– Nem tudom, Rogerio, én nem láttam a Barchettát.

– Maledizione. Találtak egy zöld Barchettát abban a katasztrófában.

– Rogerio, caro zio. Az unokahúgod itt alszik, békésen, a másik szobában.

– Na jól van, jól van, nem azért mondom. Aztán várlak!

– Közeledek, Rogerio, Carla majd elvisz a militaréval.

– All courant!

Nem is tudom, mennyi idő telt el, amíg ott üldögéltem a nappaliban, és hallgattam a marchese egyenletes szuszogását, közben persze néha megint átlendültem az éber félálomnak abba a veszélyes téridejébe, amelytől egyre jobban féltem már. Később határozottan ehhez az eseményhez kötöttem a félelmet ettől a bizonyos éber félálomtól, mert ebben valósul meg – ezt szinte fizikailag éreztem –, hogy a tudatom egyre tágul, túllép, transzcendál engem, és szinte fájdalmat okoz. Nemhogy alig tud aztán az a bizonyos áttetsző kék kitakarodni belőle, meg az a tejfehér gomolygás, hanem alig tud visszaszületni valami az őskezdeti ürességből. Hát ez volt a halál, fizikailag bejelentkezett az életembe, de a legfurcsább benne mégis a természetessége volt a természetellenességében. Azazhogy mintha egy természeti létezőt kellett volna szívósan és kétségbeesetten visszaszorítanom, egy olyan természeti létezőt, ami el akar venni tőlem valamit, valamit, ami az enyém születésemtől fogva. És ez a kulcsszó: születésemtől fogva. Aztán meg vissza kell tornásznom magam a születésem utáni állapotba, amikor lassan betelek valamivel, lassan megint felnő bennem valami, ami jelekből, hangokból, képekből összeszőve én vagyok. Tehát nem az volt a baj az éber félálommal végzett gyakorlatokkal, hogy egyre inkább erősebbeknek bizonyultak az akaratomnál, hanem hogy megfosztottak magamtól, ez nem azt jelenti, hogy valami semmit csempésztek belém, egyáltalán nem. Egyre inkább nem akart visszaengedni ez az állapot magába.

Persze itt és most csak a határára kerültem én ennek, mert meleg hullámként átjött és elért a Carla halk szuszogása. Néha aprókat neszezett, meg-megpendült az ágy sodronya. Aztán megszólalt, halkan, de tisztán és fegyelmezetten, ámbár lassabban, tagoltabban a szokásosnál.

– Amore mio, gyere ide, és ülj mellém.

Átmentem a hálószobába, és lassan leereszkedtem mellé, szótlanul néztem behunyt szemét, a kisimult arcot. A takaró alól lassan előbukkant szép, lebarnult, inas keze, és belesimult a tenyerembe.

– Figyelj ide – kezdte mondani halkan formálva a szavakat –, én azt hittem, hogy mindenre fel vagyok készülve már kisgyerekkorom óta, amikor az intézőnk, Alberto – tudod, akiről meséltem –, hát, hogy úgy mondjuk: meg akart látogatni. Meg ami azután történt, a szemem láttára történt. De most mégis megrendültem.

Lassan simogatta a kezemet tovább.

– El szeretnék most menni valahova veled, jó lenne táncolni, nagyon sokat táncolni. Akkor talán kimegy ez belőlem, ez a nem is tudom micsoda, jobb meg nem nevezni… Az előszobában ott van az én nagy bőrtáskám, abban találsz egy fehér ruhát, azt hozd ide nekem, kérlek. Aztán maradj itt velem, amíg felöltözöm… Köszönöm azokat a virágokat, jó volt az illatukban ébredni.

Kinyitotta a szemét, elmosolyodott. Én meg behoztam a táskát, kissé mint egy alvajáró.

Aztán szépen levonta, lecsavarta magáról a takarót, és felült. Feszes, világos olajbarna testét mintha most láttam volna először. Ennek a meztelen testnek csak a látványától megborzongtam, és apró, majd egyre nagyobb hullámokban kezdett elönteni az öröm, ami több annál, hogy öröm. Aztán – még az ágy szélén – kiterítette a ruhát, és elkezdte kisimítani, majd nézegetni. Nem tudtam megállapítani, hogy a több száz éves családi ruhatárból került-e elő, vagy valamelyik divatkreátortól, éppen akkor. Hát egy fehér selyemkomplé volt, a vállaknál s a térdek felett leheletfinom krémszínű tüllel szegélyezve.

Felállt, maga elé illesztette a ruhát, és a tükörben elkezdte nézegetni.

– Tetszik?

– Tetszik, Carla, és tetszik a mutatvány is. Ha azért csinálod, hogy ha rajtad van a ruha, akkor is téged lássalak.

Nem mondott semmit, csak kihúzta magát. Persze tudtam, hogy ez így van, de mégis jelezni kell, hogy így van, mert jó ezt tudni. Hát most már kezdett közülünk és felőlünk eltűnni az az átkozott erőtér. Néztem telhetetlenül, amint felemelte a karját, és egy pillanat alatt eltűnt a ruhában. Hátravetette a fejét, és egyetlen mozdulattal végigsimította, majd összevonta és feltűzte a haját. Megfordult, félreszegte a fejét, és elkapta a pillantásomat.

– Tetszem uraságodnak?

– Tetszel – mondtam lesújtva. „Lesújtva, mitől lesújtva? Attól, nagyon is jól tudtam, hogy én ezt a látványt mindörökké a szememben és ezt az asszonyt mindörökké a testemben fogom hordozni, és még a porom sem fog nyugodni tőle. Nem fogok tudni rendesen elenyészni. Addig meg úgy fogom látni magam előtt, mintha tükörben, és egyszer ebbe a tükörbe fogok valahol belerohanni az autósztrádán, csakhogy a tükör cserepeiben egy huszonkét tonnás Iveco lesz a valóság.”

Amikor végre kiszakadtam a szeméből, és végignéztem, akkor láttam meg ennek a ruhának az igazi tétjét. Ennek a ruhának az elejére, a szeméremtájék magasságában, egy férfitenyér nagyságú háromszögként gyöngysorok voltak felapplikálva, hogy elvegyék az eszemet. Elkezdtem nevetni, ő meg mosolygott. Kedvesen, nem modus triumphans.

– Jól van, amore mio, akkor hát induljunk el.

Nem kellett sokat kocsikáznunk, Gubbio határában van a Monte Igino, annak az oldalában meg egy híres tánckörönd, és hát lévén igencsak őszies az idő, alig volt néhány vendég. Ámde a zenekarról látszott, hogy ők is szeretnék még egyben látni az elmúlt hetek hevét, s talán egy jót búcsúzni valamitől, aminek a titkát igazából mindig csak a zenészek értik meg egészen. Így hát csak fokozta elszántságukat a hatás, amit a marchese keltett, akit – ahogyan feléje fordultak: szeretettel, elismeréssel s valaminő büszkeséggel, abból ítélem meg – bizonyára ismertek. A zenekarról még annyit, hogy a latin és latin-amerikai repertoárt valamilyen szépséges umbriai ritmusba tették át: ne feledjük, hogy ez az olasz dzsessz hazája.

De hát csak igen-igen feltételesen lehetett táncnak nevezni azt, ami velünk történt. Igaz ugyan, hogy elég szépen sikerült feloldódnunk a keringőkben, majd aztán egyre inkább az argentin tangóban és csak abban, hanem: éreztem én, hogy azonkívül, hogy ez a csodálatos test közeledik és távolodik, hogy az arpeggiók igen széles skálájával könnyedén átöleli, majd ennek a sorozatnak a végén megbilincseli a nyakamat, hogy a combja a csípőm fölé táncol, és már nem is érzem… inkább az ragadott el, hogy egyre kevésbé tudtam megtalálni a határt sírás és nevetés között, abban a felhőben, erőtérben, ami belőle áradt. Valami odacsapott a létem határaihoz, majd visszakapott onnan. Nem beszélve arról – hogy továbbra is a testnél maradjak –, hogy milyen volt az, amikor az a háromszögletű gyöngysor – amely csak alig tudta lehűteni azt a másikmilyen forróságot – néha csak úgy végigszaladt a férfiasságom tájékán. (Később aztán megkérdeztem, hogy voltaképpen milyen eredetű az a gyöngykompozíciója ott elöl. „Hát az – mondta nevetve –, az alighanem valami lombard eredetű dolog, a lombard örökség része.”) Aztán, hogy ne lankadjunk, csak megittunk néhány kupával a másik örökségből, abból a bizonyos lombard koktélból: vörösbor és pezsgő. Eszembe jutott nekem aztán bizony minderről Lukianosz híres és veretes magyarázata: „Mert Homérosz, a legédesebb és a legszebb dolgokat sorolva fel, az álmot és a szerelmet és az éneket és a táncot, gáncstalannak csak ez utóbbit mondta, Zeuszra, igaz, hogy édességet az éneknek is tulajdonítva, de hát ez a kettő tartozik a táncművészethez, az édes dal és a gáncstalan táncmozdulat.” (Azért én nem vagyok meggyőződve, hogy teljesen gáncstalan tudtam maradni ezekben a mozdulatokban – Carla karjában.) És ismét, költeményének egy másik részében – mondotta tovább Lukianosz –: Harc mesterségét osztotta ki egynek az isten, / másnak a táncművészet jut meg a vágyteli ének. Mert valójában a tánccal együtt kelt vágyat az ének, és ez az istenek legszebb ajándéka. Mindezekhez a dolgokhoz azonban, úgymint: vágy, édesség, isten – és ahol isten van, miért ne? –, élet és halál, tehát mindezekhez még hozzá kell tennem valamit. Azokat az illatokat, amelyek belőle áradtak, s amelyek által néha ott voltam egy eső áztatta narancsliget kellős közepében.

Fél kettő lehetett – megint –, amikor Carla hirtelen azt mondta, hogy ebből itt és most elég. És folytattuk a La Balestra kis nappalijában, aztán meg a hálószobában. Tánc volt ez is, ha nem is az a nyilvános, és hajnal volt, amikor még mindig nem akart elhagyni a férfiakaratom. Hát itt nagyon az élet felől szemléltük meg a halál előérzetét, és én kellő tisztelettel emlékszem erre a dologra, és büszkeséggel arra a testre, ami mindent tudott, amit édesség és vágy (Lukianosz) kitalálhatott az öl, a mellek és a csókok körvonalaiban és villámaiban. Suttogások a narancsligetben, folyik a kezemen a narancs vére. Egyszer csak megszólalt:

– De ma reggel ugye itt maradsz? El nem tudom képzelni, hogy elmenj, mint a múltkor…

– Hát az bizony nekem is sok lenne – mondtam, és valóban ezt is gondoltam. És arra is visszagondoltam – azaz előző életeimre, amelyek mind mintegy előszavak lettek volna ehhez –, hogy mégis miért kellene mindig továbbmenni, továbbrohanni, volna esetleg valami, ami elől mintha az élete védelmében menekülne az ember. Azazhogy szinte minden házasság is úgy kezdődött, hogy miként is lehetne innen továbbállani, akár egy rosszul sikerült csárdából. Tehát most legalább egy napig itt kell maradni, azaz ez lesz az a nap, amely mintegy szimbolizálni fogja, hogy milyen lehetett volna az, ami soha nem telt be. Avagy milyen lehetne az, amikor valami betelik?! Azt persze már nem tudtam, hogy ezeket a dolgokat álmodom-e, avagy féléber állapotban vagyok még. Annyit még láttam és tudtam, hogy Carla teste hirtelen kisimul, és egy mondatának nincs befejezése. Nemsokára a kék és a fehér fényeimben úsztam én is tovább, néha még felvillant egy-egy világos tüdővérszínű folt, aztán semmi. Hangokat hallottam, de nem tudom, hogy ezeket Carla mondta-e, vagy csak úgy kihallottam megint, nemcsak hogy akaratomon, hanem éber állapotomon is kívül. „Secondo me…” – nagyon távolról és szaggatottan jött ez a mondat, visszhangosan… a folytatás valami olyasmi volt, hogy mindkettőnknek nagyon jó lenne mindentől nagyon függetlenül tovább maradni. Egy nagyon nagy orosz írónak volt az a bűvös szava, hogy létezhetik valaminek a betelítése, amihez és aminek még a gondolatához sem kerül közel életében ember fia. Hát erről van szó, hogy akár meg is lehetne kezdeni annak a valaminek a betelítését. Hát ez egy erős gondolat, de még erősebb az a kérdés, hogy mi is az a valami, ha van. Ha azt mondom, hogy köze van a Carla életéhez, ne adj’ isten, ez az élet annak a valaminek a tartalmában van, akkor már egy szörnyű pályán vagyok. És nem tudom, miért, de teljesen világos volt a számomra, hogy ez a dolog az ő halála. De abban is teljes bizonyosságom volt, hogy ezt a fajta keleti jellegű logikát én csak a kék meg a fehér fényeim határsávján tudom, tehát még álomban vagyok, azazhogy ez az egész az életre mégsem érvényes. Erősödtek a szívdobbanások, aztán a meghasadó fehérség mögül – nehogy félreértsenek, ez nem egyféle kárpit volt, hanem valóban egy széthasadó fehér anyag, mint amikor buborékos termálvízben vagy felhőben úszunk, vagy egy jégtáblán pillantunk át – elért valamilyen skarlát fény, ami aztán átváltott egy lüktető bíbor foltba.

És már itt is voltam. Nem az ébredés testszagaiban, hanem egy finom olajokban pácolt test szerelmének esszenciáiban találtam magam.

– Gondolod, hogy itt vagyok?

– Gondolom, amore mio, most éppen honnan jöttél vissza?

– Carla, most éppen itt vagyok veled?

– Igen, amore mio…

– Amore, hol vannak… édesem, akarom kérdezni …

– Én egy egyszerű, vidéki olasz hölgy vagyok, aki egy ágyban ébredt a szerelmével. De mindent elmesélhetsz vagy kérdezhetsz, úgysem engedlek el sehova.

– Szóval akkor le vagyok tartóztatva?

– Igen.

Én a fotelben ültem már, és bokája az ölemben.

– Carla, még egy kérdés…

– Amore mio…

– Egy teljes napig itt fogunk lenni a La Balestrában?

– Azt hiszem, hogy igen.

– Ach, ach… és nagyon sokat mesélsz nekem.

– Igen.

– Akkor hát kezdd el.

Dél körül a legszebb. Lassú és kimért meg nagyon is bemért mozdulataival körülfon, kibontakozik, járkál, mint aki végképp átfogta ezt a teret, a létnek azt a házát, amelyről tudja, hogy igen, azt mérték ki számára. Érdeklik is őt a kérdéseim a gyönggyel kapcsolatban. Hogy örökölte-e azt a gyöngyös ruhát, avagy divatkreáció?!

– Édesem, úgyis neked akarom adni – tapasztotta be tenyerével a szájamat, és megint az ölembe ült, úgyhogy el kellett volna feledkeznem a gyöngysorról, mert megint megéreztem a szeméremszőrök finom tűszúrásait.

– Mit? Carla…légy magadnál, majd küldd el nekem, banki biztosítás meg annyi dolog után. Engem nem érdekel.

– Jól van, édesem, majd elküldöm… hogy mindig és mindenhol emlékezzél rám. (Úgy tűnik, leírva, hogy ez valamilyen kislányos, odavetett megjegyzés volt, ez hallatszana ki a nyelvi formából. Persze azzal a bizonyos hátsó hallásommal már akkor is felfigyeltem ennek a megjegyzésnek a rejtett, intő belső komorságára, a benne megcsillanó szerelmi töltésre, amelyet egybefont a kétségtelen testimonium.)

– Egyébként, hogy tudd meg, a gyöngysor valóban valamelyik lombard szépanyámé volt, keményebben varázsolták azok a férfi külső szívét, mint ahogy azt mi el tudnánk képzelni.

Itt persze el kellett nevetnem magam.

– Most már tudom…

Nem feledkeztem meg én erről későbben sem, de valahogy a háttérbe tolódott, gondolom, csak azért, mert nem reméltem. Sajnos, már nem bíztam annyira az emberekben, s ez persze akarva-akaratlan megmérgez minden egyes újabb emberi viszonyt, kapcsolatot. A banális méreg átfolyik mindenkire, alig tiltakozhatsz ellene. Még akkor is így működik ez, ha nem akarod, még akkor is, ha elkeseredetten tiltakozol ellene, még akkor is, ha egy megszeretett lénnyel kapcsolatban igyekszel megszabadulni a méregtől. De csak megérkezett a csomag! Talán egy hónap telhetett el a találkozásunk óta, amikor római lakásunkban egy délután csengettek az ajtón. Az Assitalia két egyenruhás megbízottja állt az ajtóban egy páncéldobozzal. A nappali asztalán leszedték róla a pecséteket, majd kibontottak belőle egy lapos cédrusfa dobozt, és átadták a kulcsát. Aláíratták a szállítási bizonylatokat meg a biztosítási íveket, köszöntek, és elmentek. Amikor felnyitottam a kis dobozt, megcsillant először a háromszögletű gyöngysor, aztán lassan összerántott Carla testének másik háromszöge, éreztem az átforrósodó, párás dióillatot. Megcsillantak és zizegni kezdtek a gyöngyök. Óvatosan kiemeltem őket. Alattuk egy nevemre szóló, akkurátusan kiállított adományozási okmány, a műkincs teljes leírásával, valamint azzal a klauzulával, hogy el nem idegeníthető, és hogy – mivel sem családi, sem patrimoniális érték – az olasz államra sem szállhat. Elkezdtem ezen gondolkozni. „Ez tehát azt jelenti, hogy véglegesen és visszavonhatatlanul és csak az enyém. Mármint a gyöngysor. Mármint Carla. Mármint Carla a gyöngysor képében.” Jó erősen zavaró dolgok ezek együtt, merthogy valami van és valami nincs, valami nincs és másvalami van, és ha magamba nézek, istenemre, nem tudom eldönteni, hogy elragad-e az a bizonyos valami, hogy vidám legyek-e vagy szomorú. A távolság valakitől. „Hát igen, ez most már mindig itt lesz velem, merthogy a falhoz nem szegezhetem.” Ebben a forróságban feltámadt valami szél, a bokrokról felágaskodtak a vad, verdeső seregélyek. Az a furcsa, bénító érzés, hogy ha valaki fel van szegezve a falra, az az egy csak én lehetek. Persze nem így van, persze hogy megszólal a telefon, és most először.

– Ciao, caro… – lassú, szépen adagolt alt hang, benne a távolságba belefúródó tempó. Hát ez az, az önközlés, mégiscsak van ilyen, sohasem hittem benne, és most mégis.

– Megkaptad?

– Meg…

– Mit fogsz vele csinálni?

Akkor persze valóban el kellett döntenem ezt, a magam számára is.

– Carla, azt fogom csinálni, hogy mindenhova magammal fogom vinni.

– Mindenhova? Csakugyan?

A hangjában benne volt az a ritka megfontolt nevetés, nevetős beszéd. Az az acélos leheletű humor, amely előszobája az oly ritka bölcsességnek. Világossá vált a számomra a szó rejtett értelme. Mindenhova. De alig elkezdődött és fergeteges őszi kapcsolatunkban vajon miért nem akartam soha erre gondolni?

– Alighanem mindenhova, Carla. Másképpen nem lehet.

– Hát ezt a másképpent meg azt az alighanemet még megbeszéljük… édesem.

És letette a kagylót. Ezek az utolsó szavai pedig felerősödtek bennem, aztán elkezdtek dübörögni, majd lassan elhaltak, mint egyre távolodó vonat hangja az alagútban. Nem tehettem mást, ismét elővettem a gyöngysort, óvatosan leterítettem magam mellé a heverőre, és elkezdtem simogatni. Lassan, kihagyva, aztán néha gyorsabban is, mígnem áttüzesedett a karom a lassan beesteledő szobában. „Hát ezt nehéz lesz abbahagyni.”

És még egyszer megszólalt a telefon.

– Nekem mit hagytál itt ajándékba?

– Azt, marchese, azt.

– Értsem úgy, hogy csak az életedet?

– Hát ez a megfogalmazás, ez elég rossz fényt vet rám.

– És tetszene neked a folytatás, hogy abban a fényben élek?

– Ne legyünk patetikusak…

Elnevette magát.

Kattant a telefon. Bizonyára nem akarta, hogy kiötöljek valamit erről a megfogalmazásról. Az életviszonyok változásának a frappériájáról, arról, hogy milyen irgalmatlanul nehéz felcserélni a hallgatást a beszéddel, hogy az egyet a kettővel, az embertelenséget az emberi állapottal. Meg hát Sabrina – ámbár megint elmerült lelkigyakorlataiban valahol, a franciskánusoknak valamelyik központjában – mégiscsak ott volt a láthatáron, és lelkemben megéreztem, hogy valamilyen diadalittas visszatérésre készül. Hát ezek mind olyan dolgok, amelyeket a férfiembernek nagyon végig kell gondolni, nehogy valamilyen veszedelem érje. Ezt is tettem, miközben felfordítottam az egész házat, mindent kitakarítottam és rendbe tettem. A bútorhuzatokat is kimostam, aztán beborítottam mindent. Összefolyt az idő. Egyik kora délután – nem mintha nagyon kedvem támadt volna inni – úgy gondoltam, hogy lazítok egyet, s elővettem a fundadoros-üveget. Letettem a hall kis asztalkájára, hogy vennék elő egy poharat, de rosszul méreteztem a mozdulatot, s amikor visszafordultam, fellöktem az egészet. A kemény brandysüveg csattant, és széttört a padlócsempén. Lassan folyt szét az aranyló ital. Lassan áradt szét a vad sejtés az ereimben. Jobbat nem tehettem, sétálgattam a lassan az őszi visszatérésre készülődő Rómában, üldögéltem az újra benépesedő kávézókban, és vásároltam néhány szép ruhadarabot.

Egyik délután aztán megszólalt a telefon. Nem Carla volt, nem, hanem Rogerio, aki száraz aszfalthangján csak annyit mondott, hogy azonnal induljak el Petrellébe, és hozzak magammal egy fekete ruhát is. Erőm nem volt visszakérdezni, valami acélos ölelés szorított össze. Pontosan úgy éreztem: annyira összeszorul a mellkasom valamilyen acélvázban, hogy immár nem tudok lélegzetet venni, avagy inkább visszavenni. Kirobban belőlem, és eltávolodik tőlem, én csak kapkodok utána: nem levegő után, hanem a saját eltávolodó lélegzetem után.

Felültem az éjjeli perugiai vonatra, egy átszállással Umbertidében voltam, és a párás hajnalban gyalog mentem át Petrellébe. Amint elhaladtam a soha így ki nem világított kastély mellett, láttam, hogy két sorban állnak a hatalmas, minden rendű és rangú kocsik, élén a Vittorio Lamborghinijével. Kis házikónkban lassan úszkált a száradni otthagyott babérlevelek szaga. Lassan átöltöztem és vártam. Aztán nyolc óra után néhány perccel a halk kopogtatás az ajtón. Roberta állt ott egy tálcával, azon meg a kávé és egy boríték.

– Bejöhetek?

– Jöjjön be, Roberta.

– A marchese…

– Tudom.

El kellett fordulnom, mert összerándultam a sírástól. Úgy kapott el, mint a rekeszizomgörcs, a szememből meg fröcskölt meg csorgott a könny. Hirtelen még el is csodálkoztam, hogy ember ilyesmire képes. Roberta átölelt, és úgy tartott egy ideig, simogatott. Aztán lassan magamhoz tértem.

– Tizenegykor van a temetés, il marchese Rogerio azt üzente, hogy ő jön maga után.

Aztán Roberta el is ment. Én meg csak ott üldögéltem a lassan kiszáradó szemeimmel.

Tíz órakor már hallottam, amint Rogerio kocsija felfele jön a szerpentineken, bekanyarodik a borghetto kis főterére, aztán a kemény lépések hangja a lépcsőkön. Öreg barátom belépett, kezet fogtunk, aztán órájára nézett, és kérdezetlenül elkezdte mesélni.

– A 35-ös sztrádán történt, Spilamberto után vagy húsz kilométerrel, egy teherautó fékezett előtte, s aztán keresztbe fordult a Barchetta. Még ma sem tudják pontosan, hogy hány halott volt. Két napig tartott, amíg kivágták a kocsiból meg azonosították. Most meg itt van a legkedvesebb unokahúgom, itt van. Neked csak annyit mondhatok, hogy a család benső barátjának tart, ami azt jelenti, hogy ott kell állnod a sor elején, közel a kolumbáriumhoz. Kissé furcsa szokásaink vannak nekünk errefelé, de nem kell megijedned – tette hozzá. – Most aztán végképp nem kell megijedned semmitől… Álljunk fel.

Felálltunk, és maga felé fordított. Hosszasan a szemembe nézett, lassan felizzottak pillantásában Carla szembogarai. Négyszer megcsókolt, majd átölelt, és úgy állt ott hosszasan. Aztán kihúzta magát.

– Menjünk!

Tíz percig sem tartott az út, minden kocsi félresorolt, amikor a Rogerio kocsiját meglátták. A temető előtt beálltunk a Lamborghini mögé, majd a kétoldalt felsorakozott emberek között lassan a családi sírbolt felé indultunk a fénylő zöld pázsiton. Kedves, családias temető volt, négyzet alakban keretezték a kolumbáriumfalak.
A kis családi rekeszek előtt hajladoztak az örökmécsesek lángjai, az ilyen-olyan
nénik-bácsik és korán elhalt fiatalok porcelánképeire vetült a fény. A kripta előtt néhány méterrel hozzám lépett egy markáns arcú, középmagas, hatvanas férfi, bemutatkozott.

– Vittorio Cesa, a Carla férje. Köszönöm, hogy eljött, kedves szomszéd, tudom, hogy maga volt a feleségem legjobb barátja ezen a vad vidéken. Köszönöm, most már, hogy nincs Carla, most már csak én köszönöm. – Amíg megszorította két kézzel az én kezemet, lehajolt, láttam, hogy remeg a háta.

Aztán megmutatta, hogy hol a helyem a család barátainak a sorában. Talán a harmadik lehettem, mint férfi az első. Mellettem lassan felsorakoztak azok, akiket amaz emlékezetes vadászat alatt ismertem meg. A hölgyek kalapjairól lógtak a csipkék, a férfiak lassan feltették a sötét szemüvegeket.

Kisvártatva előlépett Don Adolfo, a helybéli plébános, és elkezdte a temetési ceremóniát. Az Ave Mariák között megpróbálta elmesélni, hogy ki volt Carla a vidéknek és az embereknek, a maga egyszerű, sallangtalan módján, fakó hangon. Jólesett ezt a kis törődött búcsúztatást hallani. A sorok végén kezdődött meg a sírás. Aztán megjelent Vittorio és Rogerio, ők hozták az urnát. Lassan lépkedtek, tiszta, mozdulatlan arccal, amin csak néha futott át egy-egy rángás. De én tudtam, hogy a torkukat kaszabolja a zokogás. A sor végén állók mindegyike meg kellett érintse az urnát, én is. Micsoda barbár szokás. Az aranyozott abroncs alatt por van meg csontdarabkák abból – hirtelen mintha teljesen magam lettem volna valamilyen szigetelt teremben, szobában, a La Balestra ködben úszó kis halljában –, ami Carla pazar teste volt. Hirtelen attól ijedtem meg, hogy elnevettem magam. De aztán mégsem. Kiemelték a kezemből az urnát, aztán Rogerio és Vittorio lassan bevitték a kriptába. Csak úgy foszlányokban ért el a kis harang hangja, amint kivált az asszonykórus nyers tónusából. A vidék dalait énekelték.

Szinte félálomban fogtam kezet a mellettem állókkal, visszafele indultam a sorban. Hirtelen megpillantottam a Sabrina bacchino malato arcát, intett, hogy kövessem. Beültem a Fiatba, lassan kiaraszoltunk a vég nélküli kocsisorból, és szótlanul elindultunk Róma fele. Amint az arcára pillantottam, láttam, hogy gyermeki módon lefele görbül a szájsarka, és az ő arcán is nagy, szabályos cseppekben pereg a könny.

A gyöngyplasztront persze mindig mindenhova magammal vittem. Néha, legtanácstalanabb pillanataimban, felakasztottam a falra. Addig üldögéltem mellette, amíg el nem kezdtek csilingelni a gyöngyök.