Kemsei István

Tornai József: Drága nyelvem, zöld lebegés őrülete

Felsőmagyarország Kiadó, 2002

A fülszöveg tanúságtétele – és benne a költő önvallomása – szerint Tornai József versei a költészet tervezőasztalán készülnek, valami, csak homályosan meghatározható, belső program szerint, amelynek maga a költő is csak félig-meddig van birtokában. Ez nemcsak azt jelenti, hogy önjellemzésének tükrében vizsgálva Tornai költészetében nagyon kevés van a par excellence ösztönös költőnek a közolvasó számára annyira kedves vonásaiból, hanem azt is feltételezi, hogy a versek és a hatvanesztendős költői pálya folyamán, húsz verskötetben feldolgozott tematikák egy – önmaguk szándéka és Tornai által – meghatározott cél felé törnek, a külön-külön csoportosuló részeknek (I. Modern vagyok és ősi, II. A természeti lény és az értelmiségi ellentéte, III. Az Isten és a szerelem misztériuma, IV. A lét és a létező végső dolgai) egyszer valamilyen szintézissé kell összeállniuk. Vagy nem – mert ez is elképzelhető –, és akkor megmaradnak fejezetenként olvasandónak, rábízva az utódokra a kiválasztás csöppet sem könnyű feladatát.

Azért is volt fontos mindezt a bevezetőben megemlítenem, mert Tornai – ha hű kíván maradni az öt-öt könyvenkénti témaváltás szokásához – újfent határkőhöz érkezett a Drága nyelvem, zöld lebegés őrülete kötettel. Kissé ironikusan azt is mondhatnám: legutóbbi könyveinek témáját, lévén ez a verseskönyv már az ötödik opusz a sorban, az ezt követőkben nem szabad tovább feszegetnie.

Tornai József költészetét a kezdetektől fogva három dolog jellemzi igazán: az expresszionizmus, a pátosz és a visszafogott hangvétel. Az expresszionizmus és a pátosz édestestvérei egymásnak, együvé is vannak hangszerelve a kötetben. Az első kettő és az utóbbi viszont látszólagos ellentmondásban ütközik egymással, olyannyira, hogy nem is volna sok keresnivalójuk egymás közelében. Tornainál azonban közös jelenlétük mindenképpen párhuzamosnak és a kifejezésformára hatónak tekinthető, s nem csak ebben a kötetben. Azok a költemények, amelyek a tervezőasztalról lekerült tematika képviselői (Himnuszok örök andezit-szobrai; Virágkehely-Buddha; Hozsanna, hozsanna; Zengjétek hát csillagok hegyek; Drága nyelvem, zöld lebegés őrülete stb.), szinte egytől egyig megemeltek, patetikusak, erősen képi mivoltukban némi szürrealizmussal vegyítettek, ám az expresszionista verstől elvárhatóan sodró erejűek, és éppen ezért talán nem tűnnek annyira megszenvedettnek. Különösen jellemző ez a sodró képiség a címadó versre, a himnikus hangulatú Drága nyelvem, zöld lebegés őrülete címűre. Csak egy-két sort, de érdemes ideidézni a versből: „Drága nyelvem, / örökké ismétlődő és egyetlen nászéjszakám, / szexuális anarchiája a megvallás bűnének, / fülem és szám orgiája, / hajnali hadüzenet.” A személyesség hangja más. Ami „vérre”, és nem az izmusosságtól elvárhatóan „kifejezésre”, programra megy, szinte száraz, közvetlen, köznyelvi és kopárított (Ó azt nem felejthetem; Ó ez a nyár: Museum der modernen Poesie; Ősz és tél előtt; Újra és újra a szemérmed; A búzaszentelő gyönyör stb.).

Ez a kettős hangszerelés, rutinos poétáról lévén szó, nyilván nem minden szándék nélküli, mert ami nem csupán a kitűzött költői program része, az megszenvedett élmény leképeződése, és valóban a lét és a létező végső dolgairól – vagy egyes számba téve: dolgáról, vagyis a halálról, a létezés egyetlen számba vehető céljáról – szól. Áttételesen ötvöződik ez az alapgondolat a létezésfilozófia másik nagy kérdésével, mégpedig avval, hogy: mi végre vagyunk ezen a világon? Az elmélkedés központi magját a Babitscsal vitázó vers képezi, a Zsoltár valódi férfihangra. Valójában nem is költészeti ez a vita, inkább szemléleti és korkérdéseket feszegető. Két világképet, két világszemléletet ütköztet itt Tornai, egy Isten létében és embercentrikus figyelmében biztosat, és egy, azt alapvetően megkérdőjelezőt. Babitsnál az ember még Isten édesgyermeke, egyedül való célja, figyelmének középpontja, Tornai versében az univerzum elhagyatottja, sehol semmi a világon nem érte történik, még arra sem méltó, hogy Isten eszköze lehessen. Hogy egy másik verséből idézzek: „Nem »azért vagyunk / a világon, hogy valahol / otthonra leljünk / benne«, hanem, hogy addig / rágjuk az idő / csonthéját, / míg torkunk a félelmes / mag húsos / lüktetésébe fullad.” (A félelmes mag)

És most egy szükségszerű közbevetés: kevesen írtak irodalmi élményeikről olyan bensőséges hangon, kevesen mutatták meg a költőben az olvasót úgy, mint Tornai József, és versből az is ritkán tudható meg, milyen viszonyban áll alkotójuk az egyetemes világköltészettel. Az Ó ez a nyár: Museum der modernen Poesie leltárszerűen számol be egy nyár olvasmányélményeiről. Az olvasottak között csupa világirodalmi klasszikus található Dylan Thomastól, Ezra Poundon át Reverdyig. Összesen huszonnyolc költő portréját rajzolja meg ekképpen a költeményben Tornai, huszonnyolc központi gondolatot emelve ki ezektől a költőktől. Ha puszta portrévillantásokból állna, technikai megoldásánál, ötletességénél fogva már akkor is hatásos vers volna, de jóval több annál: a kötet tematikai tengelyében állva és a kétféle stílust, hangvételt elválasztva és összekötve visszamutat és előre. Ugyanakkor a kiemelt idézetek azt is feltárják, mire figyel Tornai, mit tart fontosnak a költészet világából. Néha egészen különös, aprónak tűnő eseményeket: William Carlos Williams szerelme lemetszi a rózsát, hiába kérleli a költő; máskor a kozmikus világszemlélet megnyilvánulásait: Robinson Jeffers biztosra veszi: „eljön ama perc, / midőn a nap is meghal és összefagynak a planéták”; megint máskor a „nagy” metaforákat: Nezvalnak „csillagok sakkjátszmája az éj”. Akárhogyan is, e vers által valamiféle kulcsot kapunk a Tornai-világba való belépéshez és a továbbiakhoz.

Mert van egy harmadik, talán fontosabb világ is ebben a kötetben a tisztán létfilozófiain és a himnikus-expresszionistán túl, a már említett személyes élmények világa, amely a líra terrénumán belül mégiscsak lényegibb a másik kettőnél. Tornai hangja ezekben a versekben elhalkul, visszafogottá, tárgyszerűvé válik. Az elveszített társ iránt érzett múlhatatlan gyász fájdalmának kifejezése nem tűri a díszeket. Nem lehet az véletlen, hogy a kötet legmegkapóbb – ebből a szempontból nyilván a legszebb – darabjait két ciklus, az Újra és újra a szemérmed kifejezetten lírai futamai és A teremtés vázlatkönyve létfilozófiával ötvözött prózaversei tartalmazzák. Az előbbi ciklusnak a címadó Újra és újra a szemérmed és A búzaszentelő gyönyör, az utóbbinak a szintén cikluscímadó A teremtés vázlatkönyve, A dühöngés-angyal és A rontás a tartóoszlopai.

Nem szabadulhatok a rámszökellő
árnytól, érzek dolgaimon egy kezet.
Ezentúl már csak riadozás és
a sajátmagam hiánya lehetek.

A búzaszentelő gyönyör és talán az egész kötet legszebb sorai ezek. A rontás kísértetiesebb formában szinte megismétli ezt a motívumot:

Reggel mindig összegyűrve találom a szőnyeget a szobámban (mintás szőnyeg, piros, kék, sárga színekkel, téglalap, rombuszformákkal). Kisimítom és munkához kezdek.

Reggel megint összegyűrve találom. Kisimítom és írok az esti sötétedésig. Amikor másnap újra halomba-rántva találom, nem nyúlok hozzá.

Együtt üvöltök a rontással.

A fülszövegben „életképletről” is vall Tornai. Kétségtelen, hogy talán minden költészetnek megvan a maga életképlete, amely meghatározza egész működését. Aligha kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy egy ilyen léptékű lírának, amely többnyire a kozmikus-patetikus, a létfilozófiai és a személyes-tragikus háromszögében határozza meg magát, további életképletét kiszámíthassuk. De nincs is rá szükség. A „képlet” öntörvényűen működik.