Nagy Gábor

Régimódi imádság

midőn gyermeke született

Most értem meg Istenemet,
most bánom csak, ha eltemet
a fösvény akarat,
teljesen élni éltemet.

Most értem meg, mire kedély,
mit hány-vet a játszi szeszély,
fölszítni csutorát,
míg a körmömre ég az éj.

Most értem meg: nem értelem,
miben izzik a lételem,
szívemben kupolát
nem hír emel, csak félelem!

Most értem meg: a templomot
nem rontják le kufárkodók,
mert csak a szív, a szív
kapott jövendőt, tegnapot.

S amit értek – nem is értek,
nincs más erény, csak a vétek,
amit a tudomány
töklámpása ellen vétek:

míg a fényét lerombolom,
a mellkasom kigombolom,
amit Isten adott:
úgy ölelem, úgy akarom.

Úgy ölelem, úgy fogadom,
egy-életem – fogadalom,
nem akarat, nem gőg:
önfeledt, néma irgalom.

Hogyha majd végleg elbocsát
az Úr, kiszolgált inasát,
kegyébe ajánlom
szívem örökkön ritmusát.

Szívem örökkön ritmusa,
szerelmem hajló ciprusa,
kislányom, a csuda
lészen jövendőm fundusa...

Most már értem Istenemet,
szenvedéssel ha fenyeget,
ha magához hívat
is, csak mint a kisdedeket:

mert az élet nem értelem,
a hír-rang-vágy nem lételem,
csak a gyermek, ki él,
csak a gyermek: egy-életem!

Szférák zenéje

Egykedvűen, akár egy szalmabábu!
Sarokban: növendék luc.
Ha a szférák fölé jutsz
(szárnyad: két üresen lengő kabátujj),

számon kérheted a Rögtön-ítélőt –
addig mint a valóban,
mosakodj meg a hóban,
vagy szúrj szemedbe illatos fenyőtűt!

Hogy a csillagszóró helyett petárda
s a gyertya: fényes égő
s nem Betlehem: vetélő
hetérák csak és rappel a dalárda

s a lucfenyő a fagyban bár örökzöld,
karácsonyfa szobádban:
gépfegyver-ropogásban
szórja le tűit, s ha rád köszöntött

az újév, csak önmaga puszta váza –
kik az ágakon függnek
s ezzel egy-lényegűek,
bízd az angyalkák jóindulatára,

lesz-e még a részed osztatlan eggyé,
melyben minden – a bűn is,
kisöpört fenyőtű is –
összeáll végső értelemmé…

Hogy addig: a hón-túli odaátig
csak ez a kivágott luc,
fától fáig ha eljutsz,
amíg az erdő lassan hamuvá ég,

erről, hiába, nincs, ki számot adna.
(Ha másként hitted egykor –
csalóka a gyerekkor –,
nem haragudhatsz, csak saját magadra.)

Egykedvűen, akár a szalmabábu.
Bújj egy fenyőtobozba.
Lesz, aki visszahozza,
mielőtt. Vagy végképp minden elárul.