Németh István

Magyari végeken

„Ha minket elfú az idő zivatara,
nem lesz az Istennek több magyarja.”

(Arany János)

Treza néni

Első szomszédunk volt a Treza néni, igaz, nekünk másik szomszédunk, hátsó, nem is volt, mert a házunkkal véget ért az utca, mögöttünk már nem lakott senki. Faluhelyen talán még mindig használják azt a kifejezést, hogy első szomszéd, hátsó szomszéd. És faluhelyen bizonyára még mindig élnek Treza nénik. Valamikor Teréznek születtek ezek a Trezák, vagyis Terikéknek, később Terkák lettek, aztán Terák, és amikor megöregedtek, Trezák. A mi első szomszédunkkal is ez történhetett. Én már Treza néniként ismertem meg, görbe öregasszonyként, aki kétrét görnyedve járt az utcán. Ez a kétrét való járkálás sem mai találmány, sőt talán ma már a százesztendős öregek se járnak kétrét, mert nem emészti őket annyi gond, mint a régieket. Igaz, ebben nem vagyok egészen biztos.

Treza néni szépeket és nagy élvezettel tudott csuklani. Akkorákat csuklott, hogy a harmadik szomszédba is elhallatszott. Azért is csuklott akkorákat, hogy meghallják. Hogy tudja, akit érdekel: Treza néni kiült a kiskapuba, kezdődhet a bandázás!

Csak nyári estéken csuklott Treza néni, amikor a csordát már hazahajtották, és a teheneket megfejték, vagyis amikor már mindent elvégeztek a ház körül, s lefekvés előtt ki lehetett egy kicsit ülni a ház elé egy kis beszélgetésre, bandázásra.

Treza néni csuklása tehát afféle jeladás volt: kész vagyok, gyertek, várlak benneteket! Nemsokára szállingózni is kezdtek az asszonyok, emberek, kisszékkel a kezükben. No meg a gyerekek! Mert számukra akkor, abban az időben nem volt nagyobb élvezet, mint odahúzódni a bandázók mellé, és hallgatni az öregek beszélgetését. Olyan tévéshow még nem született, amely ennél élvezetesebb és izgalmasabb lenne. Persze Treza néni híres csuklásai idején tévének még a hírét sem hallottuk. Ma viszont nincsenek Treza nénik, akik csuklani és mesélni tudnának.

Télen a bandázást nem a ház előtt a kiskapuban, hanem bent a házakban tartották az emberek, jól befűtött meleg szobákban, petróleumlámpa mellett. Ekkor is folyt nagyban az eszmecsere, a beszélgetés, hiszen ezért ültek össze bandázni. Vagy a kártyázásért. Akkoriban a falusiak leginkább filkóztak. Treza néni nagy kártyás volt, és természetesen mindig férfibandában játszott, és általában jobban ment neki a lap, mint az embereknek. Ha éppen osztás közben érte az esti harangszó, egy pillanatra letette a paklit, és gyorsan keresztet vetett, nem azért, hogy még nagyobb legyen a szerencséje, hanem mert mélyen vallásos volt. A káromkodó gyerekeknek folyton az ígérte, hogy parazsat tesz a nyelvükre. Nekem is megígérte, de valahogy azon a napon, amikor a káromkodás elhangzott, sosem volt kéznél parázs.

Viszont egy kis darab feketére égett kenyérhéj – édesanyám ezt áztatta a tejbe, ebből lett a finom tejeskávé – mindig akadt nála. Ezt nagyon szerette szopogatni, különösen esténként a kiskapuban. Ha megkérdezték tőle, mit eszik, Treza néni, mindig azt válaszolta, hogy a belemet. Pedig nem a belét ette még a kenyérnek sem, hanem éppen a héját. De hát Treza néni ilyen asszony volt.

Sose osztogatott a gyerekeknek cukorkát, diót – neki magának se jutott –, soha meg nem simogatta volna a fejünket – nem is volt tán rá oka –, mégis annyira szerettük őt! No, nem úgy, hogy rajongtunk érte, mint ma a rajzfilmekért, de jó volt arra gondolni, hogy Treza néni van. Nem gondoltunk mi arra, hogy a Treza néni létezik, és hogy milyen jó az, hogy létezik. Úgy volt ő jelen az életünkben, mint minden, ami körülvett bennünket, és bizonyára mi is az ő életében így voltunk jelen, és a világ így volt számunkra kerek, amiről természetesen szintén nem gondolkodtunk el, mert a világnak ezt a kerekségét semmi sem bolygatta meg.

Treza nénitől, ha megláttuk az utcán, annyit mindig illett megkérdezni, hogy hova megy. Megyek a jogba! – válaszolta mindig, mert vagy a jogba járt – egy falurész neve, ahol kertek voltak –, vagy a templomba, temetőbe. A jogba mindig kapával, a templomba, temetőbe mindig ünneplősen. És mindig előrebukva, meggörnyedve, kétrét görnyedve, mert nagyon öreg volt már, de emiatt sohase sopánkodott. Ő talán nem is volt sohase kislány, nagylány, menyecske, fiatalasszony, ő mintha kezdettől fogva mindig ilyen száraz, komoly öregasszony lett volna, aki még igazi boszorkányokat látott, meg sámánokat, varázslókat és vasorrú bábákat. Ezt a legnagyobb komolysággal állította. Nem is kételkedett ebben senki.

Nyáron, alkonyat után mindig a háza felé füleltem: csuklik-e már Treza néni? Ez a bandába hívó hangja mindig izgalomba hozott, fogtam édesanyám rossz télikabátját, amire majd ráheveredek, amiről majd a felnőttek beszélgetését hallgatom.

Aki megérkezett a bandázók közé, megkérdezte: no, kivan a banda?

Kivolt. Még egy tücsök is csatlakozott a bandához, s úgy szólalt meg a közelben, hogy muzsikájával nem zavarta a beszélgetést, éppenséggel megédesítette.

Földobott kő

Hetvenvalahány utcája van a falunak, születésemkor bizonyára még hetven se volt, mert azóta, jóllehet a lélekszáma állandóan csökken, az utcái szaporodnak. Fel kellene már keresnem ezeket az utcáit is, a gazdászati iskola felett, vagy a Lógeren (nem lógor!) túl a dombgerincen, illetve egyszer már bejárni vagy újra bejárni összes utcáit, a régieket meg az újakat is, enynyivel talán tartozik az ember a bölcsőhelyének, még akkor is, ha a mindentagadás korát éljük, ki tudja már, hanyadszor. Azzal ámítom magam, hogy ha egyszer hazaköltözünk, ha véglegesen visszatelepszünk, tervszerűen és aprólékosan bejárom a falu össze utcáit, illetve ezek az utcák lesznek sétálásaim, szemlélődéseim színterei, mert régóta él bennem a vágy, hogy minden utcáját annyira megismerjem, hogy úgy mozogjak mindegyikben, mint a „mi utcánkban”. A mi utcánkat hetven évvel ezelőtt Hajduk Veljkónak hívták, később Damjanich Jánosról keresztelték el, majd a Széles nevet adták neki. Hát ami igaz, az igaz: meglehetősen széles, talán a legelterpeszkedőbb a faluban, és elég hosszú is: a Nemzetközi út szeli ketté.

Most újra itthon vagyok, de most is csak úgy, ahogyan már negyven éve: kutyafuttában. November dereka van, verőfény, érett ősz. Ilyenkor talán még az idegen számára is vonzó lehet a falu, a kertekben javában folyik az őszi munka, ásnak, égetik a gazt, nem egy helyen elpalántálták az őszi salátát, s még mindig virítanak – mit virítanak: pompáznak! – a krizantémok. Ritka szép november, mondogatják az emberek, csakugyan az, versírásra és borivásra való, teszem hozzá magamban. Nemcsak az ég fényes, a levegő is, nem is tudjuk, kinek-minek köszönhetjük. Kárpótlás a mocskos szeptemberért, októberért.

A falunak arra a részére kalandoztam el, amelyet a legkevésbé ismerek: a Verbászi útra. Átmegyek a lomha folyócska kőhídján (valójában téglából rakott), a vízen egy csapat japánlúd (visszafelé jövet már kint tollászkodnak, szárítkoznak, sütkéreznek a parton, s oly boldogan tereferélnek, hogy megirigylem őket). Ezen az úton jutottunk ki a Pecze-„kastélyhoz” (talán már a romjai is eltűntek), és jutottunk volna ki a negyvennyolcas honvédemlékműhöz, ha még állt volna az én gyerekkoromban (három év múlva lesz másfél évszázada a szabadságharc utolsó győztes csatájának, amely épp itt, fönt a dombháton, a volt Pecze-„kastély” előtti térségen zajlott le; ott, ahová a múlt század végén emlékoszlopot állított a hálás utókor, s amely emlékoszlopot a hálás utókor később ócskavas gyanánt eladott; három év múlva jóvátehetné ezt a ballépését, ha újra megjelölné ama szent helyet; van még elegendő idő a töprengésre, kiderül, hogy összefogásra lesz-e elegendő erő, akarat és bátorság…).

Ezúttal nem vágok neki a meredek útnak, mégis arrafelé tartok, mert az utcasarkon egy öreg ház előtt egy nénikét pillantok meg; ül kint a ház előtt, s ahogy közelebb érek hozzá, látom, babot válogat.

Szeretem az ilyen öreg falusi házakat és az öreg házak előtt üldögélő nénikéket, bácsikákat, gyerekkorom legszebb pillanatait idézik fel fennem, amikor még a „mesék tején” éltem. Az ilyen öregek beszélgetése rám mindig a mesék erejével hatott, akkor is, ha a leghétköznapibb dolgokat tárgyalták meg egymás között. Mert számomra az ő szájukból azok is borzongatóan szépek voltak.

Mielőtt megkérdezném a nénikétől, hogy mit csinál, s ami egyébként is látni való, ő maga mondja, hogy babot válogat, mert beleesett a zsizsik; a javát így talán sikerül megmenteni, a zsizsikest megdarálja, és a tyúkok elé önti. Nagyon szeretik. És ha már így van, mégse megy veszendőbe. Itt, ebben a világban bizony még egy zsizsik által megfúrt babszem se mehet veszendőbe.

– Nem kéne ilyesmivel bajlódnom – mondja –, ha annak idején kint maradunk Franciaországban. Ott most mindenünk megvolna. Gazdag ország volt az a Francia.

Innen a hegy alól, a kőhíd szomszédságából, az Alvég pereméről, ebből az öreg házacskából kijutni Franciaországba, s onnan visszakerülni ide!… Ó, nem úgy, mint a „földobott kő”! Vagy mégis?

Nézem a nénikét, években jócskán előttem járhat, vajon hanyadik köztársaság idején járhatott Franciaországban?

Kiderül, hogy a harmincas évek derekán. Akkortájban, amikor én még a mesék tején éltem. Három évet töltöttek el odakint, mégpedig egy francia farmer birtokán, ahol a férje juhász volt, ötszáz juhból álló birkanyáj volt a gondjaira bízva.

– De az uram nem tudott ott megszokni. Visszahozta a honvágy.

Megáll a kezében a munka, hosszan méricskél a szemével, szája körül a felfedezés boldog mosolyával.

– Én magát, ha meg nem sértem, ismerni vélem – szólal meg bátran. – Jobban mondva az édesapját.

– Édesapámat? Már rég a Potyó kertjében pihen.

– Tudom – mondja –, de én ismertem. Most mintha csak ő állna előttem. Mert maga, ahogy itt megállt előttem, szakasztott olyan, mint az édesapja volt.

S hogy erről végleg megbizonyosodjon, még egyszer erősen végigmér, s inkább állítja, mint kérdezi:

– Ugye, hogy a Csülkös fajta?!

Ha ez arra fönt, a mi falurészünkben esik meg velem, valahol az Újfalu környékén, tán meg se lepődnék, de itt lent, az Alvégen is túl?… Igaz, apám eljárogatott erre, hisz innen vitte magának az asszonynakvalót.

Most mégsem ez kavar föl. Hanem hogy én apám képében álltam meg egy általam sohasem látott nénike előtt. Hogy apám egy pillanatra holtában is eleven, kézzelfogható valósággá vált. Hogy egy pillanatra arconásaimban, tartásomban megelevenedett valakiben egyszer volt alakja.

Szinte várom, hogy mondja, ahogyan nálunk odahaza mondani szokás: le se tagadhatnád a fajtádat!

Valami könnyű, csodálatos teherrel indulok visszafelé, át a folyócska hídján, a japánludak már kiúsztak a partra, ott tollászkodnak, sütkéreznek, tereferéjükből kihallani, örülnek a napfénynek s annak, hogy háborítatlanul együtt lehetnek.

Néhány utcával arrébb, a folyócska egy másik hídja előtt most figyelek fel a „mi utcánk” ellenpárjára: a Keskeny utcának a nevére. Nem is igazi utca: zsákutca. S csupán egy sorból s három házból áll. De szemlátomást így is meg van magával elégedve. A falu többi Hosszú, Rövid és Görbe utcájával egyetemben. Mert még megvannak és együtt vannak. Élnek. Őrzik egy közösség kifürkészhetetlen arcvonásait.

Mintha keresnél valamit

Ráérősen indulok el a kisváros központja felé, időm van bőven, kedvem konkrét munkához nemigen. Nézelődve és emlékezve ballagok. Van mire emlékezni, iskolába jártam ide, később, terepjáró újságíró koromban is sokszor megfordultam itt, néznivaló azonban nemigen akad. Illetve mégis. Valami történt ezzel a számomra oly ismerős kisvárossal, de nem jövök rá azonnal, hogy micsoda. Meg-megállok egy-egy bolt kirakata előtt – sose volt szokásom a kirakatnézés –, mintha keresnék valamit a közszemlére tett portékák között. Valamit azonban nem találok rendben. A kirakatok vagy teljesen kopárak, vagy alig fedezhető fel bennük valami. Leltár. Gúnyolódnak a kereskedők? Ugyan mi van leltározni való egy olyan üzletben, ahol teljesen üresek a polcok? Évi szabadság miatt zárva. Kinyitni az évi szabadság letelte után se lesz érdemes, ha a polcokat nem töltik fel áruval, vagy ha az emberek nem engedhetik meg maguknak, hogy egy tubus fogkrémet vagy egy pár zoknit vehessenek maguknak. Nem tudom, miért, hirtelen rég megboldogult apám jut eszembe. Mit szólna, ha most föltámadna, s végigsétálna a valamikor általa is jól ismert utcán? Mit gondolna magában, hova pottyant vissza? A háború utáni évek világába? Amikor a kereskedők nem biggyesztették ki a bakancsot a kirakatba, mert nem is volt még annyi bakancs, hogy a kirakatba is jutott volna belőle, hiszen nemcsak a zsírt, ezt is jegyre adták. Bevezették volna újra a jegyrendszert? – tűnődhetne el apám. Ezt a földi életet úgy hagytam itt, hogy a szegény ember se látszott már olyan hóttszegénynek, de ezeknek a boltoknak az üres kirakatai, üres polcai azt sejtetik, hogy időközben erre a világra újból nagy szegénység szakadt.

Elég nagy, suttogom magam elé; persze te nem tudhatod, apám, hogy újra nyakig vagyunk a háborúban, jóllehet se mi másoknak, se mások nekünk nem üzentek hadat. Amióta elmentél, ilyen háború is van. Mi sem értjük, hogyan lehetséges ez, de a következményeit a bőrünkön érezzük. Lassan nem lesz már mit ennünk; elmúlik a nyár, jön a tél, s nem lesz mivel fűtenünk; villanyvilágítás sem lesz, semmi se lesz. Ezeket az üres boltokat, amiket itt látsz, egy olyan háború ürítette ki, amiben részt se vettünk. Tudnod kell azonban, hogy a háború nemcsak azokat sújtja és fosztja ki teljesen, akik részt vesznek benne, hanem azokat is, akik tagadják ugyan, hogy bármi közük is lenne a háborúhoz, de annál erőteljesebben támogatják, pénzelik.

Így értem be a kisváros (bizony falu ez, egy nagy falu!) központjába. És most innen hova, merre induljak? Az egykori szerkesztőségbe, ami már nincs meg, a művelődési központba, ahol, ha esetleg még létezik is, nem ismerek már senkit? Nyissak be a felújított kastély örökké zárva tartott képtárába? Vagy térjek be a bíróság épületébe megnézni, ott lóg-e még a falon egyik kedvenc festőm nagy vászna? (Sokszor csak azért álltunk meg itt egy percre átutazóban, hogy ezt a festményt újra meg újra megnézzük…)

Kifosztottan állok, mint néhány héttel ezelőtt annak a bánáti falunak a főterén. Úgy érzem magam, mintha mindenki elköltözött volna, aki itt valaha jó ismerősöm volt. (Sokuk csakugyan el is költözött.) Még a kedvenc sörözőm is zárva. (Évi szabadság miatt. Ennek leteltével érdemes lesz még kinyitni?) Pedig épp ehhez a helyhez, ahol most állok, gyerekkorom egyik legszebb emléke fűződik. Először jártam itt akkor, öt-hat éves lehettem, sátoros ünnep volt, s mintha egész utcahosszat égtek volna a színes lampionok. Mert már beesteledett, mire ideértünk, belecsöppentünk a színes, karneváli kavargás kellős közepébe.

Most minden szürke, sehol még csak egy cukorkaárus sem. A volt Forum könyvesbolt is üres, átrendezés alatt. Nem valószínű, hogy újra Forum könyvesbolt lesz belőle.

Áttérek az utca másik oldalára, a piactérnél befordulok, hogy megnézzem: áll-e még a Csáki-szobor, avagy teljesen kicsavarták a nyakát? Még áll, fönnakadt szemmel bámulja az izzó eget. (Árnyékban harmincnyolc fok.)

És arrébb a tájház is áll még, legnagyobb meglepetésemre nincs zárva az ajtaja (ahogy lenni szokott), sőt tárva-nyitva. Talán látogatók érkeztek, vagy a gondnok jött át kiszellőztetni? Egyik se. Látogatók tán már rég nincsenek, és gondnok sincs. Az udvarban gyanús csend fogad, és elvadult szőlőlugas. És elvadult udvar. Épp erre jártunk, amikor jó néhány évvel ezelőtt megnyitották ezt a szép (akkor még rendben tartott, hiszen akkor avatták föl) tájházat. Máskor meg akkor jártunk erre, amikor egy csapat kisdiák látogatott ide. A tanító néni lelkesedve magyarázta a falusi kisdiákoknak: így éltek nagyapáitok, nagyanyáitok.

Végigsétálok az elvadult, elárvult udvaron, a fészer alatt megállok a szánok, a szekerek előtt, egy üres (vagy kiürített) pajta tele dongóval.

(Később megtudom, hogy az itt állomásozó piaci kofák, dinnyeárusok szokták igénybe venni éjszakára a tájház udvarát; ha hűvösebbre fordul az idő, mért ne vennék igénybe magát a tájházat is? Megfordul a fejemben, hogy fölkeresem a polgármestert, de elrestellem magam: ilyen piti ügyekkel tartsam föl, raboljam el drága idejét?)

A piac sarkán egy földim kioszk-büféje áll. Megfordultam már benne, de nem tudtam, hogy a tulajdonos falumbéli. Most ő van szolgálatban, megörülünk egymásnak, a nap első örömteli perce.

– Mennyiből tudnál nekem egy üveg sört kiállítani? – kérdem tőle erőltetett körülményességgel.

– Semennyiért, mert ettől a pillanattól fogva a vendégem vagy!

Úgy helyezkedem el egy asztalnál, hogy a háztetők felett rálássak a mélyből felmeredő templomtoronyra. Mintha vízben állna, s a víz épp a toronyóráig ér. Pont delet mutat. Nyolctól délig sétáltam, s nem láttam semmit.

Semmit a régiből, a voltból, a kedvesből.

Századvég

Pacsér és Irsava messze van egymástól. Egyik a Telecskai-dombokon fekszik, a másik valahol a Kárpátok alatt. Vajon szabad-e sírni alatta? A Kárpátok alatt, Kárpátalján. Mert ott bújik meg valahol Irsava. És Pacsér alatt vajon szabad-e sírni? Szabad, de nem ér semmit. Sírással csak a gyerekek érik el a céljukat a szüleiknél, nagyszüleiknél, felnőttek a kormányaiknál nem. Ezért a felnőttek ne sírjanak, ne siránkozzanak, hanem menjenek ki az utcára, mint napjainkban, hátha úgy többet elérnek, mint a választáson a szavazataikkal.

No, akármilyen messze van Pacsér Irsavától, barátság azért szövődhet a két helység között. Egyéni alapon is. Úgy, hogy onnan, Kárpátaljáról eltéved erre mifelénk egy Nagy nevű magyar nemzetiségű ukrán honpolgár (néha de nehéz ezt megmagyarázni idegeneknek, mármint azt, hogy valaki ukrán, jugoszláv stb. honpolgár, de ő se nem ukrán, se nem jugoszláv, hanem magyar…), s itt, Pacséron belebotlik egy másik Nagy nevű, magyar nemzetiségű, ám jugoszláv állampolgárba. S ha már ilyen szerencsésen találkoztak, jóllehet sohasem keresték egymást, hát leparoláznak, és megbarátkoznak. Ha már úgy hozta a sors, hogy mind a ketten a Nagy névre hallgatnak, s emellett még mind a ketten magyarok is.

S ha már a véletlen így hozta, illik is tartani és ápolni a barátságot, legalább mi, magyarok tartsunk össze, ha az új országhatárok meghúzásával a nagy- és kishatalmak annyira szét szerettek volna választani bennünket.

Így kapott aztán a pacséri Nagy család egy szép napon meghívást az irsavai Nagy családtól, mégpedig lakodalomba. Ilyesmit nem illik visszautasítani. Benzint a kocsi tartályába, útlevelet a zsebbe (a határilleték befizetve), külföldi valutát a pénztárcába, és gyerünk. Persze a hivatalos pecséttel ellátott meghívólevél is a zsebben. És a térkép. Nehogy Irsava helyett valahol Szibériában kössenek ki. Mint a kárpátaljai magyarok negyvennégy után. (Ők jobban jártak, mint csurogi nemzettársaik, akiket nem hajtottak Szibériába, csak a falu határában lévő téglagyár gödréig, ahonnan még elméletben sem vezetett visszaút; Szibériából elméletben igen…)

Útközben Debrecenben megálltak, megvették a nászajándékot, mert ugye lakodalomba mégsem illik üres kézzel beállítani, aztán Záhonyig egyfolytában hajtottak. Csak most látták, milyen nagy volt valaha Magyarország, mert még Záhonynál sem szűnt meg, azon túl is Magyarország volt, aztán a Záhonyon túli rész a csehekhez (szlovákokhoz) csatlakozott, de mert ott sem érezte magát otthon, a nagy Szovjeunióhoz pártolt. Ez volt a szerencséje, mert a szegény kárpátaljai magyarokat a háború után nem kellett külföldre deportálni, az ország egyik végéből átirányították őket a másikba, Szibériába, s így megvolt az az előnyük, hogy otthon maradtak, a saját hazájukban. Tudvalevő, hogy hazai földön sokkal könnyebben leheli ki az ember a lelkét, mint idegenben.

A pacséri Nagyék az irsavai Nagyékhoz tartva végre átlépték a második országhatárt is, az ukrán–magyart, s befutottak Csapra. S itt kezdődött a bonyodalom. Az útlevelükkel ugyan minden rendben volt, de a meghívólevélben az állt, tiszta véletlenségből, hogy ők nem jugoszláv, hanem horvát állampolgárok. Ez pedig, az útlevél adataival összevetve, nem stimmelt.

Most mit csináljanak? Forduljanak vissza? Üzenjék meg innen Irsavára, hogy odázzák el a lakodalmat? Jaj, mibe bonyolódtak, akaratuk ellenére! De így jár a magyar, ha tájékozatlan. Ha az irsavai magyar nem tudja, hogy az ott, lent délen, ahová a meghívólevelet küldte, nem Horvátország, hanem Szerbia. Így összekeverni az országokat. Pedig nem is ő keverte össze őket, hanem az okos és bölcs diplomaták, de mit bánják azok, fő, hogy békét teremtettek a békétlenkedő nemzetek között.

Kemény udvariassággal faggatja a pacséri Nagyot az ukrán útlevélszemlész.

– Lakhelye?

– Pacsir, Lenyinova ágyin! – vágja ki boldogan és oroszosan, hiszen negyvenötben a topolyai algimnáziumban nemhiába tanították orosz nyelvre.

– Lenyinova? – áll meg a lélek az ukránban. – Maguknál még mindig létezik Lenin utca? Tudja maga, ki volt az a gazember?

– Sajnos, tudom – válaszol a pacséri –, de én nem tehetek róla.

Meg szerette volna még toldani azzal, hogy őt ezekben a komoly, sorsdöntő, emberi sorsokat és nemzetek sorsát eldöntő kérdésekben egyszer sem konzultálták, de félt, hogy maradék orosztudása nem adja ezt ki, így inkább hallgatott, s mint hazája fegyelmezett szavazópolgára, nagyokat és ijedten pislogott.

– Nu, haraso! – legyintett nagyot az útlevélszemlész oroszos ukránsággal, s a pacsériak előtt, a tisztázatlan hovatartozásuk ellenére, megnyitotta az utat Ukrajna belseje felé.

Így érkeztek meg nagy izgalmak után Irsavára. Ami egy faluból lett szürke iparvároska. Adatközlőm szerint vagy harmincezer lakosa van. A magyarok száma elenyésző. Inkább már csak a helység régi temetőjében fedezhetők fel (lakodalom után a vendégek oda is kifáradtak), de ott már inkább csak a neveik, a sírköveken.

Különben Irsaván Leninről nincs utca elnevezve. Már nincs. Mert természetesen ott is volt. Mint Pacséron. Csak itt még ma is megmaradt. Mintha Pacsér közelebb volna Szibériához, mint Irsava. Pedig nincs közelebb. És mégis…

– Na és még mit tapasztaltál a messzi Irsaván? – kérdem adatközlő barátomtól.

– Jól éreztük magunkat, a lakodalom ott is lakodalom, az asztalnál egy ottani magyar tanítónő mellé kerültem, és jól elbeszélgettünk. A lakodalom után kerestem egy trafikot, hogy vegyünk valami encsembencsemet, de kiderült, hogy az egész városban nincs trafik. Hát akkor hol szerzik be az irsavaiak a cigit? – kérdeztem csodálkozva. – A romániai buszsofőröktől – volt a válasz.

Hát akkor most még egyszer kérdem a század eleji költővel: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? S a Telecskai-dombok alatt vajon szabad-e? A századvégen és a magyari végeken.