Sturm László

Pusztai János:
Nagy álomkönyv I–III.

Összmagyar Testület, 2000;
Codex Print Kiadó, 2001, 2003

Már a vállalkozás monumentalitása is számos kérdést vet föl: a három, egyenként négy-ötszáz oldalas kötet – 1995 áprilisa és 1998 márciusa közötti időpontokhoz kapcsolt – ezer álomleírása még mindig csak fele a tervezett kétezernek. Azt jelentené ez, hogy a világ álomként való leírása alkalmas a teljesség megragadására, vagy a mindenre ráhúzható ötlet a világ mechanikus jellegtelenségét emeli ki? A nyomasztó átláthatatlanság bemutatását viszi a végletekig, vagy a felszabadult játékosságot? Nem könnyen eldönthető kérdések, ahogy az sem, hogy mi az erősebb az álomleírásokban: a példázatszerűség vagy az abszurd blöff? Kulcsregényként éppúgy lehet, illetve nem lehet olvasni Pusztai művét, mint egypercesek sorozataként. A nyelvi lelemény és pontosság, valamint az életanyag gazdagsága mellett a szempontoknak ez a változatossága óvja meg a szöveget az egyhangúságtól, és teszi a Nagy álomkönyvet kétségtelen eredetisége mellett legalábbis élvezetes és jelentős művé. Hogy aztán hogyan a legjobb olvasni, az kérdés marad. Talán kis adagokban, évekre elosztva.

Az első kötetben még többnyire nem összefüggő, a másodiktól azonban sokszor egymást folytató álomleírások sajátos, valóban álombelinek tekinthető logikára épülnek. Egyszerre érvényesül a külső és belső nézőpont (az elbeszélő mindig részese az adott helyzetnek, de kívülről is figyeli), az okozatiság helyét a váratlan metamorfózisok és helyszínváltozások veszik át, igaz, az adott közegben ezek is a szükségszerűség érzését keltik (gyakori fordulat a „persze”, a „természetesen”, a „világos”, a „nyilván” és hasonlóak). Az álmok mikrojelenetek sorozatából és a rájuk való reagálások leírásából állnak, és legalább az egyikük – vagy a helyzet, vagy az értelmezése – mindig groteszk, illetve abszurd a köznapi felfogás számára. Az elszabadult képzelet és a pontos valóságvonatkozások, a valószínűtlen események és a részletező, plasztikus bemutatás kettőssége szintén elbizonytalanítja az olvasót: vajon ez a kavargás a középpont és az értelem hiányát fejezi-e ki, vagy valamilyen magasabb rendet sugall, amely megalapozza például az összeszedett figyelem és a humor lehetőségét? Ha az utóbbi felfogás felé hajlunk, akkor számos párhuzam válik esetleg mélyebben értelmezhetővé a második kötetben nem véletlenül megidézett Hamvas Béla Karneváljával összevetve (már a nyilvánvaló hasonlóságok is sokatmondóak: a főszereplő személyiséghasadásai; a világ eszeveszett forgatagként való ábrázolása és az ezt megszelídítő humor; valamiféle eszmény és a hozzá vezető szellemi út lehetőségének sugallása). A szerző önmagát „Hamvas Béla-nagyságrendű, de mélységesebben Nemzeti Érzelmű »skribler-fenomén«”-ként említi.

Az álomszerűségnek szintén két alapvető, bár végül is összeegyeztethető jelentése van. Egyrészt az az állapot, amikor a tudatosság lazulásával a külvilág jelenségei a legkönnyebben beáramolhatnak a szemléletbe. Az álmok zűrzavara eszerint a valóság igazi képe. Ez a valóság pedig nélkülözi az értelmet és jelentőséget, egymás mellé halmozott dolgokból (ezt érzékelteti többek között a mondatrészhalmozások és felsorolások gyakorisága) és szervetlen, véletlenszerű kapcsolataikból alakuló eseményekből áll. Itt a humor a hagyományosan súlyosnak tekintett gondoktól való felszabadulást és néhány emberi alapösztön problémátlanabb vállalhatóságát fejezi ki. Másrészt azonban a létnek ez az „elviselhetetlen könnyűsége” korlátozott valóságképnek látszik: „Láthatatlanul, érzékelhetetlenül suhantam, így bőven volt alkalmam látni a szerelmet, a születést, a halált; a nagy, rejtélyes láncolatot, amelyből álmomban valahogy kiváltam, kiszakadtam.” A világ kavargása ekkor meghaladhatónak látszik, úgy értelmezhető, mint az átlagos emberi tudat képe egy magasabb, éberebb öntudat fokáról szemlélve. Itt a humor – és a tárgyszerű megfigyelés képessége – a magasabb öntudat kifejezője, amely tehát kiutat is jelent a mindennapiság céltalanságából. A bemutatott valóságot meghatározó értelmetlenség így nem zárja ki, sőt sugallja az értelmes lét lehetőségét.

A fontosabb témák is kettéválaszthatóak e felfogás szellemében. Az egyéni létezés eseményei (családi élet, munka, szórakozás), a politika, az irodalmi élet jobban ki van szolgáltatva a látszatvalóság kavargásának, mint a legtöbbször szépirodalmi és bölcseleti művekből vett idézetekkel érzékeltetett szellemi értékek, illetve a történelmi és mitikus hagyományok. A regény leggyakrabban felbukkanó mitikus alakja Emese, akinek az álma a felsőbb valóságok lehetőségére utal. Az elbeszélő célja ebből a szempontból szorosan összefügg ősanyánk példájával: a jelen kaotikus álmaival szembenézve talán föltárja az értelmetlenségében hánykódó világ számára utat és célt mutató jósálom, elhivatás lehetőségét. (Ezen a szinten értelmezhetővé válik az a látszólag be nem teljesedett szándék is, amelyet a mű elején fogalmaz meg az író: „teljes komolysággal törtem magam: találjak tartós, időtálló támpontokat Ügyek apánk és Emese anyánk hiteles, mélyreható, korszerű ábrázolásához.”) Megváltható-e – az elsősorban nemzeti keretek között értelmezett – történelem? A közeljövőben is van-e esély, vagy csak hosszú távon? A feladat nehézségét jelzi, hogy Emese alakja – akárcsak a többi, eszményt képviselő történelmi-mitikus szereplő – csak utal valami jelentőségteljesre, valójában ő is az álombéli kavalkád részeként jelenik meg. A bizakodóbb felfogás szerint ez nem az értékek lelepleződött gyengeségét jelzi, hanem az álmodó tudatának még nem egészen leküzdött zavarát.

Az elbeszélő szemléletében meghatározó a nemzeti beállítottság. Ennek az alapja legtömörebben talán ezzel a műben idézett mondattal fejezhető ki: „Hív nemzetemnek szívből óhajtom boldogságát, mert abban találom fel a magamét is.” (Ezzel szemben a „kozmopolita értelmiségi” „egyéni egérutakat” keres.) A szerző tehát az embert nem elszigetelt egyénnek, hanem csak adott közösségben kibontakozni tudó személyiségnek tekinti (ahogy ezt a 719. álomleírás tematizálja, ha csak érintőlegesen is). A nemzeti sorstól elszakadó, „mindent a lélekről, semmit a hazáról” jellegű költészetet lehangolónak tartja (937. álom), a közösségtől függetleníteni akart gondolkodást és személyiséget pedig csonkának: „Mit szólsz Tamás Gáspár Miklóshoz?, kérdeztem »meglepetésszerűen« barátomtól. Tőrös a jobb válla fölötti jobb hüvelykjével való hátramutogatást lassan, elgondolkodva abbahagyta. Helyesen tudja Nietzsche: Jobb, ha az ember semmit sem tud, mint ha sokat tud, de csak félig-meddig! Jobb, ha az ember bolond, de a saját feje szerint, mint bölcs, de a más esze szerint!, válaszolta. Szánom Gazsit, a csórót” (924. álom).

A létező személyek állandó felbukkanása és néven nevezése, akárcsak a helyszínek – leggyakrabban Nagybánya, Szatmárnémeti és Budapest – szabatos meghatározása is jelzi, hogy Pusztai nem valami jelképes általánosságba helyezi álmait, hanem a konkrét itt és most-hoz kapcsolódik. Számára nagyon fontos a mindennapi valóság. Ennek jelenlegi, kiábrándító alacsonysága és kaotikussága ellenére nem a föléemelkedésben látja a megoldást: az igazi cél a valóság és az eszmény összhangjának a megteremtése. Ezért is kitüntetett téma a politika, amelynek a Horn-kormány alatti fősodrát nem éppen kedvező színben mutatja be. A nemzeti közösséget szétdaraboló trianoni diktátumban látja az általános romlás, a magyarság „tudathasadásos állapotának” legfőbb okát, a szociálliberális eszmeiségben pedig ennek öncsonkító kiteljesedését, a „belső trianonizálást”: „Az ezerkilencszázhúsz június negyedike (»Trianon!«) óta értelemsorvasztóan, lélekölően, szívszorítóan csonka Magyarország hétköznapi életében, na ja: mindennapjaiban olyasféle vadállat bukkant fel, uralkodott el, tenyészett, mint a hangyászsün. […] Kirívó teremtmény volt; veszedelmes és ráadásul bárhol, bármikor előjöhetett valahonnan. […] Eszembe jutott: a hangyászsün már a díszkert lépcsőfokain rám támadhat […], a kaputelefonos nagykapuban belém marhat […], a Tordai úton korbácsorrával hosszan fojtogathat […], a Dániel (vagy milyen) téren halálos csípésekkel próbálhat végezni velem […], a 156-os, esetleg a 28-as társasgépkocsin szembefújhat festékkel […], a Moszkva téren már nem is tudom, mit tett volna ellenem, romlásom érdekében. […] Menekülésem/menekülésünk hovatovább politikai színezetet kapott. A hangyászsün nem más, mint a szociálliberális Horn–Pető-kormány/kormányzat, hallottam fél füllel.” (Az 513. álomban közölt lista a külső nemzetpusztítókat Batu kánig, a belsőket Károlyi Mihályig vezeti vissza.) Az építő program főbb pontjait az 563. álom sorolja fel: „Kimentelek, biccentett felém, ha megteremted Magyarország okos kormányzásának feltételeit. Hazafias nevelés, a magyarellenes »fehérgallérosok« fékentartása, nemzeti elkötelezettségű állami hivatalnokok »helyzetbehozása«, unió Erdéllyel. […] Kimentelek, ha Magyarországon örökre bevezeted a nemzeti alapokon működő piacgazdaságot. Nemzetietlen egyének ellen fellépő törvények, méltányos adórendszer, a tulajdonjogok biztosítása, ellenőrizhető ügyvitel, korszerűség, haladás, unió Erdéllyel, Felvidékkel. […] Nagymagyarország-szerte támogatod az elnyomott magyarokat […] vallásos hit, tiszta életmód, helyes táplálkozás […] Kimentelek, ha nem aggodalmaskodsz folyton Magyarország szomszédainak érzékenysége miatt. Világszínvonalú víz- és energiaellátás, gazdagodó magyar kultúra, magyar érzelmű történészgárda, unió Erdéllyel, Felvidékkel, Kárpátaljával, Délvidékkel, Őrvidékkel.” A szövegkörnyezet ezúttal is megengedi, hogy mindezt ne vegyük komolyan. Talán azért, mert a szerző tudatában van, hogy az eszményi nemzet képességeit visszahúzzák és jogait eljátsszák „a magyar nemzet műveletlenebb, elproletárosodott, »bendőközpontú« világlátással megvert” rétegei. A „bendőközpontúak” silányságával állíthatóak szembe a magyar történelem nagy személyiségei és eseményei (ilyenként említi a könyv például Emese és Álmos mellett a honfoglalást, Szent Lászlót, a kuruc kort, a reformkort, Horthyt). Míg a jelen emberei értelmetlen sodródásukban önnön sorsukat sem képesek irányítani, az említett nagyságok nemcsak saját, de – eposzi hős módjára – az egész nemzet sorsát tudták emelni. A két beállítottságot élesen ütközteti a 709. álom: „Engedelmével, kérdezhetnék valamit?, kérdeztem Lotz Károly szabaddemokrata közlekedési és távközlési minisztertől. L. K. Sára Sándor filmrendező A vád című filmjét nézte a Magyar Televízió 1-es csatornáján. […] Lotz válasz helyett jobb tenyerét nagy puffanással jobb térde kalácsára engedte. Jól megdugták!, kiáltotta örömmel. Magyar leány hevert aléltan magyar mezőben. […] Nem messze ribizlibokrokon ribizlifürtök csilingeltek. Egy korhatag, kecskelábú asztalon Ignácz Rózsa írónőnk az Ünnepi férfiút írta. Szent László király (»Lengyel László hercegként!«) éppen kimentette a magyar leányt a kun karmaiból.”

Az elbeszélő nyelvének purizmusa és szabatos gazdagsága is új jelentőséget nyer ebben az összefüggésben. A tiszta nyelv a „magyar lélek” („mely atyáinknak minden időben utat tudott mutatni”) lehetséges őrzője. A tudatos és igényes magyarsággal áll szemben egyrészt a divatmajmoló („Restaurant”, „Privat parking”), a nemzetiségi sorsot nem vállaló, illetve az érvényesülés felé kacsintó („A pszichiátria, mint élettörténet, suttogta Konrád. Németül kellene…”) nyelvelhagyás, másrészt a fönt említett rétegek „habogós újmagyarja” (ennek fordulataira gyakran idézőjellel hívja fel a szerző a figyelmet).

Úgy látszik azonban, olyan erős a környezet hatalma, hogy az elbeszélő sem tudja kivonni magát alóla: minden társadalmi, külső gond egyben személyiségprobléma is. A jobbakat talán csak a figyelem foka különbözteti meg az átlagtól. Ezért a mások iránti iróniát erős önirónia egészíti ki. Hiszen mindenki része az egyéniségvesztő áramlásnak. Az állandó átváltozások az önazonosság hiányát jelzik, az események csak megtörténnek az emberrel (erre utal a szenvedő értelmű igealakok sokasága is: „lökődött”, „visszarántódtam” stb.). A figyelem irányát nem a meggyőződés, hanem véletlenszerű, külső jelenségek határozzák meg: a felmerülő aktualitások, az ábécérend (többször szakítja meg az álomleírásokat azonos betűkkel kezdődő szavak felsorolása), a nyelvi klisék automatizmusa, a szintén gyakran közbeiktatott bugyuta klapanciák rímkényszere. Ám sose tudható, mikor derül ki minderről, hogy valami mélyebb, titkos értelmet hordoz. A bugyuta mondókákról például kiderülhet, hogy ráolvasások: „Szúnyog, darázs, cecelégy, éber stréber sose légy!, olvasott rá könyvemre Erdei-Szabó István költő, a bucsai. Ráolvasott és már-már hatalmába kerítette”; „Ha megperdül korongom, Isten veled, Korondom! Halld csak, halld: táltosének, figyelmeztette Ügyek Emesét.” Amíg azonban ez az esetleges titkos rend meg nem világosul, mintha valami személytelen és személyellenes idegen hatalom irányítaná a szereplők életét. Mintha csak álmodnák őket egy olyan álomban, amely nem rájuk van szabva. Vagy még mindig Emese álmában tartózkodnak, csak ők nem tudnak méltók lenni a továbbra is felkínált küldetéshez? Mindenesetre létezésük esetlegességét mutatja, hogy bár igyekeznek az adott helyzeteket „nyilvánvalónak” elfogadni, szinte minden változás „váratlanul”, „hirtelen és meglepően” következik be.

Az állandó váltások és áttűnések nemcsak az álmot idézik, hanem a modern élet kellékeinek a használatát is. Az internetes böngészés, a tévékapcsolgatás, az újságátlapozás, a reklámfogyasztás során ugyanolyan megszokott jelenséggé válik az össze nem illő dolgok egymás mellé rendelődése, mint az álomban. A létezés mindegyik esetben a tudomásulvételre korlátozódik. Talán a remény jele, hogy mégis álomkönyv született, hiszen a többi jelenséggel szemben az álom esetében jó esély van arra, hogy valami lényeg mutatkozik meg a maga áttételességében, és nem a fogyasztói önkény vagy a manipuláció áll a háttérben. A szerző többször említi és idézi a „kollektív archetípus” fogalmát bevezető Jungot, ami jelzi, hogy az álom remélt titkos üzeneteit – emberfelfogásának megfelelően – közösséginek gondolja.

A fenti elmélkedések remélhetőleg szempontokat kínálnak a Nagy álomkönyv megközelítéséhez, de tudatában kell lennünk, hogy a mű gazdag kavargása mellett minden elvi jellegű értelmezés itt fokozottan önkényesnek és kísérletinek tűnik. A műértelmezések általános problémáját ezúttal ugyanis fölerősíti a sokszoros áttételesség és a megszakítottság. Az alapvetően irracionális álmok úgy kaphatnak számunkra való jelentést, ha tudati-érzelmi mozgások kivetítődéseként fogjuk fel őket. A tudati-érzelmi és az azt kifejező álomsík között pedig áttételek sora közvetít, ami fölszabadítja a képzeletet, viszont mindig újragondoltatja az összefüggéseket. Az értelmezés
folyamatosságát pedig nemcsak az egyes álomleírások viszonylagos önállósága korlátozza,
hanem elsősorban az álmokon belüli állandó váltások, amelyek a felvillanó „cselekménycsírákat” (711. álom) nem engedik kibontakozni. Minden mozzanat azonos értékű gesztusként, cselekménycsíraként jelenik meg, így fölszámolódik a rendszer (például a folyamatos cselekmény) létrehozásához szükséges hierarchia. Helyette „egyenletesen sziporkázó tünyölődés-miniatúrák” (242. álom) sorát kapjuk.

Pusztai fölényes biztonsággal bánik a posztmodern technika minden fogásával, önmagát azonban aligha sorolja ehhez az irányzathoz, hiszen a posztmodern szemléletet mint „korszerűségen túlit” határozza meg (290. álom). Az író szerint viszont a saját korunkkal való számvetés az alkotás talán legfőbb feladata. Az egyén és a közösség egymásra utalt sorsa csak a legalaposabban feltárt és nyíltan kimondani mert folyamatokkal szembesítve kap jelentést. Az író előző művében, a szintén monumentális terjedelmű Önéletrajzban tér ki művészi nagyság és korszerűség sajátosan magyar viszonyára: „Márpedig a nagyság, halhatatlanság csakis azt illetheti meg, aki modernül bár, de »szókimondóan« ábrázolja a XX. században oly brutálisan feldarabolt hazája sorsát.”