Vasadi Péter

Eső után

A villám magasban tétovázik,
krikszkrakszot ír a sötétre,
aztán lecsap irgalmatlanul;
sziszeg s dörög. Pöttyen s elered,
s ahogy egy roló hirtelen letekeredik,
robajlik az eső. Utána csönd.

Megfürdik a dombra kapaszkodó
falu, a villanypóznák csillogó
huzaljaikkal, a zöld növény,
a fekete fenyők, s mint egy tutaj,
úszik a völgy a csönd színén.
Nagy súlya van a békességnek.

Mi tartja féken ezt a sodrást?
A partalannál nincs veszélyesebb.
Ami hozzáverődik, széthull s el-
tűnik. A parttalan mindent
befogad, benyel, s iránytalan.
Benne a roncs is több a semminél.

Emberben is. Most a lábát dugdossa
bele. Ugrani nem mer, hát belökik
a többiek. Később már szemtelen:
mint egy térdig érő óceánban,
rúgja a vizet, fröcsköl, viháncol,
tülekszik, fut, előz: hová?

Ha tudná, hogy rohanna vissza!
Keresve ősi rendet ősi félelemben.
De nem talál, rég elfeledte a nevét.
Ha meg eszébe jut, nem képes már ki-
ejteni. Agyában a fordulópontokon
egy-egy hájas, meztelen kisisten ül,

s világverő-bután fényeskedik.
Az akarat meg hártyavékony. Élőt,
holtat bevon. Eltűr ütést, erőszakot.
Nem látja senki, tagadni is lehet,
rajtunk marad. S meg se rezzen.
Hallja pedig a sárga vádbeszédet.

Elvonókúra

Kiszikkadt táj a böjtidő.
A pulzusodon megtapinthatod.
Mezítláb jár benned a lélek,
skorpiók ellen gyékénysaruban.
A hallgatás a csöndben el-
fészkelődik.
Kinek csakugyan van szava,
most belül beszél.
Másképp ezentúl sem tehet.

Mélyúton

K. P. I.-nek

Hol élsz, barátom?
Homályban, tétlen és alul.
Homálynak ha nevezhetem
sötéten át azt a derengést,
mely csillagtűzzel rokon.
Egemen időnként átröpül.
Fényjelt, hangot nem ad,
de billent jobbra-balra
egyet: az édes összetör.
Őrzi valaki a szerelmet.
Tétlen vagyok, hogy bent
megállítatlan forogjon egy
apró aranykerék. Titkos
tudása van. S mindent közöl.
Nézem nyugodtan. S fölfogom.
És alul. Hová összecsorognak
a mélyek, még sincs iszap.
Száraz s finom hamuban ülök.
Éjenként megnyílik az ajtó.

Kezdetben

Sz. L.-nek

Bent kel föl a nap. Szét
is repeszti az éjt a fák
közt áttűző sugár: két
rózsás tüdőszárny lélegeztet.
A pirkadat testén sebeket
ütnek csőrükkel a röpködő
kegyetlenek, de a kezdet
tapintatból vérezni elfelejt.
A seb világít. A rókalyuk
sötét marad. Az elveszített
utat kutassátok egy ujjal az
avarban.
A békétől ne féljetek.
Hideg időben gyűlölettel
takarózik, amit naponta
vetünk ki a szemétre.
Előbb-utóbb rátok talál.