András Sándor

Ostrom után

Orbán Ottó: Ostromgyűrűben

Nehéz olyan posztumusz kötetről írni, amelyet még szerzője állított össze. Egyfelől úgy kötet, mint mindegyik előbbi, másfelől pedig nem. Ha a kritika nem dicsérő, nem vigasztalhatja magát a szerző azzal, hogy a következő jobb lesz. Nem vigasztalhatja magát semmivel. A túlélők viszont elvárják a kegyeletet, ha nem is a dicséretet. Hadd mondjam ezért: kegyelettel vagyok, arra azonban nem képes, nem is hajlandó, hogy a kötetet a kívánság szerint dicsérjem. Megrázó, de nem nagyon jó. A kötet egésze, nem ez vagy az a vers. A szenvedésről lehet írni, ahogyan Orbán Ottó írt korábban, úgy is, ahogyan Kosztolányi (Száz sor a testi szenvedésről) vagy Babits (Balázsolás): mindhárman a felépülés reménye nélkül tették. Ebben a kötetben Orbán Ottó kicsinyesen ír a szenvedésről és a halálközelről, ugyanis, gondolom, megfáradtan. Ez érthető is, megrendítő is. Nem a „húgyszagú pinaszőr” zavar, hanem annak az erőnek a hiánya, ami így vagy úgy „túlszárnyalni” képes. A frissebb, sugárzóbb metaforák-képek hiányzanak. Hadd adózzam hát két egymáshoz kapcsolható és a kötet olvasása során bennem felvetődött probléma jelzésével, melyek, azt magukhoz emelve, túlmutatnak a köteten.

A mű három ciklust fog össze, az elején inkább tréfás-ironikus, a végén inkább keserű versekkel. Az egyik cikluscím a kötet címe lett; a másik címe: Tudósítás a kés alól, a harmadiké: Hajnal Gabriella gyapjúból szőtt piros-kék emberfejei. Utóbbi személytelen versekből áll, mindegyik „A sorsisten ma” kezdettel jellemzi a megnevezettet, aki az első darab szerint „kocsmatöltelék”, az utolsó szerint „költő”. A termés java másféle hangvételű, az Ostromgyűrűben című ciklus versei kiemelten az élménylíra körébe sorolhatók, vagyis az egyes szám első személy arra vonatkozik, akinek a neve a kötet címlapján megjelent.

A ciklus és a benne található, azonos című vers – vagyis vers, ciklus és kötet nyomatékosan kapott ugyanegy címet – egy metaforára épül, a metafora pedig a halál fogalmát idézi: „Környül kerített a halál engemet, / mint Firenzét Boccaccio pestise”. Ahogy az élménylírát ódivatúnak szokás megítélni már jó ideje, az „én” mint szubjektum fogalmát – rokon mozdulattal – destruálni, azaz destrukturálni, legalábbis dekonstruálni szokás. Trükköket csinálni, elidegenítési, illetve fikcionáló manővereket végrehajtani, hogy az „én” maiként hangozzék a versben. Az egyik probléma abból a meggondolásból adódik, hogy bár a szubjektum fogalma dekonstruálható, azaz legalábbis józan érv szerint az „én” szó mögött nincs semmi szubsztancia, ez az érv nem árthat igazán egy-egy „én”-nel szóló versnek mint versnek. A metaforát hasztalan dekonstruálni, még ha igaz is, hogy a fogalmak java része metaforákon alapul. Egy metafora ugyanis csak akkor eleven, ha hat; ha viszont hat, akkor nem csak egy önmagában álló elvont fogalom révén teszi. Kapcsolt probléma, hogy ha ez így van, az élménylíra sem szükségképpen ódivatú.

Megjegyezhető, nem egészen mellékesen, a halál mint „ostromgyűrű” metaforával kapcsolatban, hogy az élménylíra és a saját halál összefüggésében érdekesen adódik a halál fogalma/gondolata. A saját halálhoz a meghalás vezet el, a meghalást viszont hogyan élhetem meg? A Tudósítás a kés alól ciklus alcíme: Változatok a föltámadásra. Első verséhez (Lázár előjön a sírból) Nemes Nagy Ágnestől való a mottó: „Mert feltámadni éppolyan nehéz”. A meghalásról élménylíra akkor lenne lehetséges, ha Lázár nemcsak előjönne a sírból, de meg is írná, maga, és versben, hogy milyen is volt a sírbamenetele. Sőt, még akkor se. Az eszméletvesztést nem lehet eszmélve megélni, ahogy élménylíra nem idézheti fel az elalvást. Megélni valamit annyit tesz, mint érzékelni és emlékezni. (Gondolni is kell persze, hogy mi történik a megéléskor – ez mintegy párhuzamosan fut az érzékeléssel, de keresztezheti is –, és azt is, ami az emlékezéskor történik, mindenekelőtt hogy emlékezem: ez utóbbi az emlékezésfolyamat része. A „Ne gondolj a gonddal” más, mint a „ne gondolkozz a gondról”.)

Amiről a saját meghalással kapcsolatban verset lehet írni, az egyfelől a szenvedés, másfelől a félelem vagy a reménykedés. Miről, miféle megélésről írhat viszont az, aki nem remél semmit, és már arra sem képes, hogy igazán féljen? Az emberi megélhetőség határmezsgyéjén bizony már mindig leáldozik-leáldozott a nap. Olvashatjuk ugyan (A közös nyelv című versben):

A költészet mi magunk vagyunk, a kíváncsiságunk,
a koponyánkba férő végtelen,
a föl nem fogható furfangos fölfogása –
a csillagok között hajózva is fülünkbe makogja ritmusát
dobszóra táncoló, közös ősnyelvünk, a vers.

Ám a felfogás maga, illetve az olyan szöveg, amely csak felfogást vált ki, sohasem lehet vers, míg a meghalás a meghaló számára nem fogható fel valós folyamatában, illetve Lázár legyen a talpán, feltámadott talpán, aki felfogja. A költészet maga nem azon áll és bukik, ami felfogható, azaz egy-egy versben csakis azt lehet dekonstruálni, ami nem költészet. (Arany talán erre is utalt a maga módján, amikor azt írta: „Költő hazudj, csak rajt’ ne fogjanak”. Bár elsősorban a rossz/hamis képekre és metaforákra gondolhatott.) Orbán persze „furfangos felfogás”-ról ír, és vele talán éppen arra céloz, amiről most szó van: a metaforikusságra, a metaforára mint a költői megszólalás jellegére.

Marad az ostromgyűrű mint a halál metaforája. A kép akkor is hat, ha fogalmilag rossz. Rossz, hiszen a halál nem vesz körül senkit: biológiailag belülről következik be, és metafizikailag sem egyszerűen kívülről érkezik. Fogalmilag persze a város, vár metaforája is hibás. Az emberrel ellentétben a város, Firenze „túléli” Boccaccio pestisét, és egy-egy vár is „túlélheti” az ostromot, ha nem rombolják földig. Budapest is „túlélte” azt az ostromot, amelyre a kötet egyik verse utal. A város, a vár, amire gondolni kell, lakott, nem kihalt, és még Karthágó lakosait se gyilkolták le mind a rómaiak.

A metafora fogalmi szempontból rossz, költői szempontból viszont legfeljebb ódivatú. Nem rossz, hiszen hat. Érezni-érteni, miről van szó. Lehetne szó sarokba szorításról is. Fogalmi szempontból az is rossz metafora lenne, de egyúttal kicsinyes is, míg az ostromgyűrű heroikus. Továbbá ha igaz is, hogy szervezetem maga hal meg, „mondja fel a szolgálatot”, érezhetem úgy, hogy a halál, a megsemmisülés veszélye kívülről jön. A költészet pedig érzéshez kötött, ezért elkerülhetetlenül „ódivatú”, ugyanis hagyományos, akárcsak az érzés, az érzésre való képesség. Egy-egy lírai vers közismerten akkor jelentős, ha beletörik a fogalmi bicska. Vagy azért, mert a fogalmak (egyelőre) megbonthatatlan ideákra, érzett eszmékre utalnak, vagy pedig azért, mert teljességgel elrejtőznek, mint ebben a sorban: „őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája”.

A meghalás azért fenyegeti az embereket, mert élnek, nem betegség, baleset vagy gyilkos támadás miatt. Az élethez tartozó halál, az élet és a halál integrálásának hatalmas és ősi feladata sohasem oldódik meg azzal, ha valaki úgy gondolja, hogy ez az integráció lehetetlen. A halál fogalma destruálható a halhatatlanság valamiféle hitének a nevében, dekonstruálható is, mondván: nem destruálhatom, de nem is fogadhatom el. Mondható, hogy van halál, de nincs hatalma; mondható az is, hogy nem tudom, hogyan is van az egész. (Még az is mondható, amit a költő Robert Duncan vallott magamagával kapcsolatban: „A költemény, nem a költő keresi a halhatatlanságot, és elég mélyre kell hatolnia a maga halandóságába, hogy odáig érjen/élesedjék [to come to that edge].”)

Az élménylíra lehetősége és valósága a „mindent lehet” jelenlegi korszakában, a modern utáni és ki tudja, mi előtti korban, a ki tudja, miféle tanácstalanságában is adva van. Ha a saját versből is kirekesztődnék, a vers hangulatlírává válna (vagy megszűnnék líra, érzésekre apelláló vers lenni). A hangulatlírához is ember kell, csak éppen olyan, aki elvonja magát attól, ami manapság szubjektivitásszámba megy. Az élménylíra lehetősége ma éppen abból adódik, hogy a megszólaló magát nem szubjektumnak éli meg – nem annak, ami Babitsnál: „Csak én birok versemnek hőse lenni / első s utolsó mindenik dalomban” –, hanem annak az empirikusan fölfogott emberi lénynek, aki. Orbán Ottó ezt tette/teszi a szóban forgó versekben, de mivel versben teszi, mozdulata magától értetődően lép túl az empírián. Ennek a túllépésnek egyszerű és leegyszerűsítő, mégis hű jele az imént írott „tette/teszi”.

Ha az Ostromgyűrűben nem is nagyon jó kötet, nem azért nem az, mert meghatározó versei élménylírának mondhatók. Sőt, az élménylírai jelleg miatt mondható, hogy mégis megrázó. Miért? Mert megtörtént a sikeres ostrom, bevették a várat, és földig rombolták. Földig, nem földdé. Hiszen nem csak porból lettünk, nem csak porrá leszünk. Vörösmartyval s Madáchcsal szólva: „Ember vagyunk, a föld s az ég fia”, „sárból, napsugárból összegyúrva”, és a fény, mint tudjuk, kibocsátó csillaga megszűnte után is sugárlik-halad, ki is tudhatná, meddig és hova. (Magvető, 2002)