Czigány György

Égi kémia

Nem alkimistákról írok. Aranycsinálókról mégis, akiknek sikerült; az égi kémia volt a mesterségük. Jankovich Feri bátyámról, Károlyi Amyról, Kormos Pistáról. És Weöres Sándorról. Aki hetvenedik születésnapja előtt a Muraközi úti kertben, leanderek árnyékában hevert oldalvást, gyermekien ismerős módon, félkönyékre támaszkodva. Amyka, a háziasszony udvariasan intézkedett; két operatőr ácsorgott csendesen a kamerák mögött. Vendégeket is hívtunk a forgatásra: Takáts Gyulát és Tatay Sándort, ifjúkori jó barátokat. Róluk szólva Weöres rögtön kijelentette: mint Kálnoky Lacinál is, örömmel látja, hogy ezek a költők, írók öregkorban termik a legszebb virágokat. Én azonban – tette hozzá gyorsan – úgy vagyok, mint a borivó, aki ifjan mindent eltékozolt, minden vágyát kielégítette, s most már nem maradt más, csak a májgyulladás… Így vagyok én szellemi téren.

E megjegyzésen mind szívből nevettünk, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem igaz. A praktikus élet dolgaiban lehetett Sándor egy kissé tanácstalan, de félálom-léte ellenére, ha költészetről volt szó, mesterlövészként volt pontos, tévedhetetlen.

A köznapi találkozások emlékei túl könnyen egyszerűsödnek anekdotákká. Jó okkal mondok ellent ennek a csábításnak. A látszólagos dolgok el ne fedjék azt, ami igaz: természetes, csodálatos. Persze az én esőkabátomba is belebújt, tétován tapogatva a zsebeket: hová lettek a kulcsai? Vagy amikor egy sürgős kéziratért karácsony ünnepén, délben kerestük fel (elnézést kérve, amiért ezen a napon zaklatjuk), hirtelen kíváncsisággal így szólt: tényleg, Gyurkám, elmúlt már a szenteste, vagy csak ezután lesz?! Képtelenségek hangzottak el a szájából evidenciaként: nagy költőt, kit a maga korában szent őrültként tiszteltek, tárgyilagos szeretettel nevezett egyszerűen hülyének. És alig ismert poétát emlegetett magával egyenrangúként.

A konvencionális várakozást soha nem elégítette ki. Rádiós kolléganőm kedves zenéiről kérdezgette őt, remélve, hogy a hallgatók fülének való klasszikus, népszerű remekművekről nyilatkozik majd szívhez szólóan. Weöres kedves elszántsággal csak ennyit mondott: azt hiszem, Gesualdo és Stockhausen közt nem sok érdekes történt a zenetörténetben; inkább előtte és utána…

Egyszer költői működésének természetét Picasso és Stravinsky útjához hasonlítottam. Ezt elfogadta, hiszen valóban hasonlóak voltak abban, hogy hajlamukat szabadon követték, nem voltak teoretikusan modernek, noha „az ész természete az ismeretlen kutatása…”. Nem egy remekmű – mondta Weöres – csak kommentárral érthető, sőt olyan is van, amelynek prózában elmondható tartalma egyáltalán nincsen, látszólag értelmetlen és érthetetlen. Az ilyennek ereje a hangulatban, szerkezetben, dinamikában, hangzásban rejlik; tartalma, értelme, mondanivalója megfoghatatlan, mégis létező, mint a muzsikáé: nem tudjuk pontosan, mit jelent, mégis felemel, átalakít.

Életművének különböző darabjaiból versoszlopokat, többtételes szimfóniákat szerkesztett. Ezek akusztikus versek, mint az egyik Házimuzsika rádióadásban általa bemutatott Tizenkettedik szimfónia is, melyet később Decsényi János zenésített meg. Zenei motívumra, nagyon egyszerűre épül: alma ring az ágon. Ennek variációi és permutációi után végül más szóanyagra porlik szét vers – jegyezte meg Sándor felolvasása előtt.

Az ősköltészet erőit, a népdalt nem a feldolgozás fokán, hanem áthangolva, az eredetit szinte feledve sűrítette versébe, az sajátja lett; Bartók zenéjét táplálták így a népzenék forrásai. Képes volt rá, hogy átismételje és újjászülje a világ irodalmának évezredeit, köztük a magyar költészet elmúlt századait a parafrázisok, szelíd paródiák, álarcok és kápráztató átlényegülések változatos seregével. Mint első megzenésítőjének, Kodálynak, neki is megvannak a maga „megkésett melódiái” – hol Psychét teremt, hol Arany bőrébe bújik. S ahogy Stravinsky idézi meg Pergolesit vagy Bach Brandenburgi versenyét, éppúgy Weöres a régi olaszokat vagy barbár dalt, pápua temetési éneket: egy egész világmindenséget kedve szerint. Játékosan? Igen, ha a játékot is szerkezeti elemként fogjuk fel, ha felismerjük: nála derűs fénye van a tragédiának is, játék és jókedv ellentétpárként lehet jelen.

Kedvvel utazgattak Weöresék velünk szerte az országban. Kirándultunk Visegrádra, Zebegényben megnéztük Szőnyi műtermét. Elautóztunk Bakonyszombathelyre, meglátogatni Pálos Rozitát, s egyszer Velemben néhány napig együtt nyaraltunk. Nekem mindig volt autóm, nyughatatlanul szerettem e roncs járműveket; ők pedig gondtalan nyugalommal élvezték utazásainkat. Évekkel Sándor halála után egy gödöllői irodalmi est házigazdájának okkal mondhattam előadás előtt: én gépkocsivezetőként voltam alkalmazva Weöreséknél… Mikor azután verseim bevezetésében az is elhangzott, hogy Czigány György Weöres Sándor gépkocsivezetője volt, de később jó barátok lettek, boldogan vigyorogtam. Jól járok, ha ez így rögzül az emlékezetben.

Bár kudarc is ért Weöresékkel. Esős, agyagos hegyi úton a sárba ragadtunk; előre-hátra kellett hintáztatnom a kocsit, hátha sikerül a fogságból kiszabadulni. A kísérlet félbemaradt, mert Sándor szokatlanul határozott, csengő hangon megszólalt. Mondatában pedig a nyersfordítások buzgó didaktikája is szíven ütött, azt mondta: én most kiszállok a gépkocsiból, és többet nem is szállok oda vissza… Caplatás gyalog; traktor, csörlő – végül a Rózsadomb étteremben vacsoráztunk térdig sárosan, mintha semmi se történt volna. Gesualdóról beszélgettünk, de nem arról, hogy meggyilkolta a feleségét és annak kedvesét, hanem a madrigáljainak wagneri, kromatikus lépéseiről. És az álomról mint a költészet egyik lehetséges eszközéről. Egy-egy álom képtelenségeinek evidenciaként megjelenő képi gazdagságáról, mintha Fellini vagy Antonioni képzelete szőné a történet töredékeit.

Ha valamiről nem kell Weörest kérdezni, az persze a vers születése… Erről már fiatalon mindent elmondott doktori tanulmányában. Mégsem bánom, hogy A szörnyeteg koporsója (Kilencedik szimfónia) asszociációiról faggattam. Válasza váratlanul konkrét volt. Tudod – szólt –, találomra levettem a polcról egy Rákosi Viktor-regényt, kiírtam magamnak minden tizedik szót, kaptam egy vibráló felületet, amivel lehetett dolgozni…

A zenében ezt a módszert aleatóriának hívjuk. A magyar költészetben pedig az egymást ihlető álommotívumok világát Nakonxipánnak…

1977 áprilisában senki sem gondolt Kormos István közeli halálára. Derűsen volt jelen abban a társművészeti, élő tévéműsorban, mely vele együtt táncosokat, Csarnóy Katalint, Erdélyi Sándort, a színész-énekes Kútvölgyi Erzsébetet s a zongorán rögtönző Kistétényi Melindát is vendégül várta. Én az álmokat emlegettem; Debussy eksztatikus, szép zongoradarabja szólt:
A boldogság szigete… Kithéra, a szerelem szigete volt a régi görögöknél. Látható volt a műsorban a Kormos-verset ihlető Gulácsy-kép is: Nakonxipánban hull a hó… Önkényes dolog volt a Debussy-zene és a Gulácsy-kép „rokonítása” – de volt megfogható biztatás erre. Juhász Gyulának néhány (a nagyváradi éveket felidéző) sora; ezekből derül ki, hogy Gulácsy szerette Watteau képeit, a Debussy-darabot pedig Watteau képe, az Indulás Cythere szigetére inspirálta.

Lajos, emlékszel, Váradon tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál vén márkit, vaskalappal,
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk…

Károlyi Amy tűnődő szavaira emlékszem. „Watteau… Erre sohasem gondoltam, de most, hogy kapcsolatba hozza Gulácsyval, úgy hiszem, tényleg van rokonság köztük. Ahogy visszaemlékszünk Watteau-képekre, a művészettörténeti könyvek illusztrációi mintha hidegnek és cifrának mutatnák őket. Valójában nem azok. Álomvilág az is; talán van valami díszletszerű benne, mint Csontváryban is van, de ez nem olyan masztixszagú színpadi díszlet. Ez az álom díszlete…”

Kormos Pista pedig felolvasta gyönyörű, hosszú költeményét; a kamerába csak az utolsó két sort mondva pillantott fel:

hajnali fél négy csak elalszom
ha isten is akarja álmom

S következhetett Kormos rögtönzött kommentárja. „A vers címe plágium persze, hiszen Gulácsy adta ezt a címet egyik képének. Nakonxipánban hull a hó, azt hiszem, ez a legszebb magyar képcím. Nakonxipánt nagyon régen olvastam én, diákkoromban Juhász Gyula versében, abban, amit Gulácsy Lajoshoz, barátjához, vagyis már csak barátja emlékéhez írt. Akkor bukkant fel előttem ez a »Nakonxipán« szó. Gulácsy-képet akkor nem láttam még, sőt akkor sem, amikor Weöres Sándornak Dalok Na Conxy Pan-ból című gyönyörű versét olvastam. Aztán úgy adódott, hogy az ostrom alatt a mellettünk levő ház kigyulladt. Egész nap égett a ház. Mi a pincében csak arra vigyáztunk, hogy ne terjedjen át a tűz a mi házunkba. A két háznak a pincéjét nagy vasajtó kötötte össze. Mi vizet locsoltunk egész nap a vasajtóra, s a tűz nem jött át. De évekkel később megtudtam Gulácsy barátjától, hogy abban a házban (egy orvos lakásában) negyven Gulácsy-kép égett meg a falon. Olyan képek, amikről reprodukció sincs, fénykép sincs. Gulácsy saját álomvilágában élt, Nakonxipánban, és én úgy éreztem, hogy ott a falon Nakonxipánból sok minden megégett. Ezért a saját életembe loptam át nemcsak a Gulácsy-kép címét, egész Nakonxipánját is. Ez jelenik meg a szerelmeimre emlékező öregkori versemben. A verset egyébként Fodor András lakásában írtam A családja Balatonon nyaralt, nyugodtan írhattam, egyedül voltam, Bandi hazajött éjjel, látta, hogy a szobában dolgozom, hogy verset írok. Ő a tanúja, hogy valóban fél négykor fejeztem be az írást.”

Hámori József agykutató jóval később, ugyancsak kameránk előtt jegyezte meg, hogy az álmok (a bibliai, isteni sugallatokat hordozó álmok) megértéséhez hozzátartozik, hogy a régiek, a nagy próféták – költők módján – inkább használták agyuk jobb féltekéjét, mint a mai logikus és praktikus ember. Közelebb éltek az Éghez…

Erről mit sem sejtve magam is megfogalmaztam régi versemben idevágó dolgokat.

Agyunk magától működő
költészete kilép minden időből –
a magba zsugorított távval dolgozik.
Mestersége az emlék,
tudja a kihagyások technikáját,
kiemel, átszínez: ott élünk
történetei szélcsöndjében
(nem létezők helyett lévő) – egy álom
mandula zamatában.

Már ilyen álom zamatú emlék az, ami Jankovich Ferenc jóságos méltóságot sugárzó alakját fölidézi. Sarastro volt ő, képletesen s valóságosan is, képzett basszus hangja révén.

Ott álltunk a Rádió 6-os stúdiójában. Házimuzsika: a költő régi emlék ébredését élvezteti velünk; hajlandó elénekelni zongorakíséretemmel Mozart Varázsfuvolájának F-dúr Sarastro-áriáját… S következhetett a beszélgetés is. A kérdések most kimaradhatnak belőle.

„Megvallom, engem a zene jobban izgatott már gyerekkoromban is, mint a vers. A vershez a zenén át jutottam el, de a zene volt az első és alapvető gyermekkori élményem. Elrejtőztem, ahol senki sem lát, és ott magamnak dudorásztam, énekelgettem soha nem hallott melódiákat, anélkül, hogy tudtam volna, ez zene. Apám valamit észrevett ebből a zenei érdeklődésből, mert nem lehet véletlen, hogy egymást követő karácsonyokon és nevem napja alkalmából mindig valami kis hangszerrel ajándékozott meg. Az első egy kis dobocska volt, aztán egy játék zongora, de persze hamar eltört, elromlott; azután amikor apám hazajött Szibériából, akkor egy szájharmonikát kaptam tőle. Kikerültünk a Bakony alá, a Sárrétbe, ott azután még tágabb lehetőség nyílt meg előttem: ott már volt citera is, megtanultam furulyázni, gyönyörű szép eredeti népdalokat. Kint Sárpentelén viszont este, kukoricafosztáskor közös volt az élet és a muzsika, olyan természetesen, szinte benne volt a levegőben. Budapestre kerültem egyetemre, magyar–francia szakos tanár lettem, az Eötvös-kollégiumban időztem, majd Párizsban, s onnan hazajőve kerültem a Zeneakadémiára. Gombocz Zoltán a hangomra figyelt fel, s nem volt addig nyugta, amíg el nem mentünk Székelyhidy mesterhez, illetve ketten mentünk el Kodály Zoltánhoz; meghallgattak, és úgy döntöttek, hogy én basszista leszek. Fel is vettek a Zeneakadémiára, s az Operaház akkori igazgatója azt mondta, hogy fél évig tanuljak, akkor fölvesznek ösztöndíjasnak, és kiküldenek Pinzához egy évig, hogy tökéletesítsem magam, s majd operaénekes lesz belőlem. Persze ebből nem lett semmi. Nem sajnálom, annak viszont örülök, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem az énekléssel és magával a zenével is, mert ettől hallatlanul gazdagodott az egész életlátásom, és gondolom, hogy a költészetre is kihatott. A zenélésnek mindig nagy barátja voltam, míg el nem haltak barátaim, zeneszerzők egész sora. Régen össze-összejöttünk, együtt muzsikáltunk, előkaptunk valamit a klasszikus mesterektől; volt itt zongorázás, éneklés, sokszor hajnalba nyúlott a zenei találka. Ma is azt vallom Kodállyal, mert tőle tanultam, hogy a legszebb, legnemesebb maga az emberi hang. Persze vannak javíthatatlan botfülűek, nem minden madár fülemüle vagy sárgarigó. A verebet hiába tanítanánk énekelni, az mindig csak csiripelni fog. Ennek ellenére a javító szándékot fenntartjuk, mert hiszünk abban, hogy az emberi boldogulás, vigasztalódás egyik leggazdagabb forrása a zene. A Dunántúl pedig zenei táj; s ez gyermekkorom óta foglalkoztat engem. A dunántúli zenei szintézis talán nem is annyira a zenében, hanem magában a dunántúli költészet melódiájában maradt meg. Elég, ha Vörösmarty, Babits nevét említem. Csokonai Vitéz Mihály akkor írta legszebb, legdallamosabb verseit, amikor közelebbről megismerte a Dunántúlt, amikor itt élt a Somogyságban.”

Szántód partjainál… Ott ülve Csokonai már többet tudott a mai Franciaországban csiszolódott ifjúságnál – vélte versében Jankovich –, nem látta Watteau-t, de „lába előtt bölcsőben sírt a Lét…”.

Erről az egykor oly híres verséről is beszélgettünk volna egyszer, ha nem jön közbe valamely szeretett társának temetése a megtervezett rádiófelvétel délelőttjén. A temetés után megrendülését Feri bátyám barátaival poharazva igyekezett feloldani, így kicsit elkésve, zaklatott állapotban érkezett a Rádióba. „Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan / ifjúságomnak harminc aranyát – / megállok most és vallatom magam: / láttam Párizst – nem láttam Baranyát” – idéztem Jankovich versét, remélve az élő szó ihletét ettől. Vajon van-e a régi vershez társuló új mondanivalója? Jankovich azonban csak annyit mondott: van, van, van! – s hatalmas öklével döngette hozzá a mikrofon asztalát. A nyilvánvalóan hiábavaló kísérlet után taxit rendelve otthona felé indítottuk az egyre bizonytalanabb léptű költőt. A meghiúsult interjú másnapján Feri bátyám bölcs, szelíd Sarastro-hangja csendült meg telefonomban: „Kedves Gyurkám, restellem a dolgot, a temetés után, láttad, alkalmatlan voltam én a szólásra. Bocsássátok hát meg a kényelmetlenségeket.” Igyekeztem megnyugtatni: semmi baj nem történt, Feri bátyám – de ő mintha nem is hallotta volna. „Így én – folytatta – nem is érdemlem meg a honoráriumot, s nem is kérem azt!” Majd mintha csak legyintene, úgy tette hozzá: „No, a felét!”

Máskor azonban – sajnos, már nem sokáig – még kárpótolhattuk magunkat: beszélgethettünk versről, zenéről. Bartókról.

Akiről valamikor a hatvanas években beszélt nekem Alkotás utcai otthonában Tamási Áron. Ki tudja, miért, az interjú akkortájt nem került adásba. „Nagy veszteség számomra – olvasta kézzel írt jegyzetlapról –, hogy Bartókot személyesen nem ismertem. Sokszor volt eszemben, hogy írjak róla, erre vágytam is, de féltem is az írástól. Vágytam azért, mert annak a szellemi forrásnak a hevületét, amely a két háború között Magyarországon is nyilvánosságra tört, valahogy ő tudta úgy kifejezni, hogy annak nemcsak zeneművészeti, hanem társadalmi, sőt világnézeti jelentősége lett. Amit róla mondani szeretnék, annak talán ez lenne a magja. Ennek a magnak a rokonait már a két háború között némely írónál megtaláljuk. Egy kicsit ilyen rokon mag az én Rendes feltámadás című elbeszélésem is, amely éppen abban az időben íródott, 1930–31-ben, amikor a Cantata profana a zene szárnyain felrepült.”

A sors ajándéka, hogy Zoltán fiammal és családjával tavaly ott lehettünk Farkaslakán és a Hargitán, ahol a Cantata profana szövegének Bartók által hangszalagra mondott dokumentumához készített képi hátteret, megrendezve a mű koncertfilm-változatát a Duna Televízióban. És hogy találkozhattunk még Erzsi nénivel, Tamási húgával a farkaslaki házban. Régi filmjében és Tamási testvéreinél című írásában még Ágnes nénit is megörökíthette Zoltán. És hogy megírta Alkonyat című novelláját (a Kortársban jelent meg), mely a Rendes feltámadás és a Cantata profana rezonanciájaként a maga története. Hogyan is jut el az ember a globalizáció korában ahhoz a bizonyos tiszta forráshoz…

„Mi másnak kincs őnéki lom” – írja Bartókról Weöres egyik legszebb költeményében. Bartók (mint Weöres is!) a jelenségek szerkezetében fedezte föl a költői mondanivaló erejét, s bár Beethovenéhez volt hasonló a természetszeretete, nem hangulati élményeket lelt abban, inkább a műalkotásokat is létre segítő törvényeket. Hiszen (Bartók szavai szerint) a népzene is a természet tüneménye, ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a világ egyéb élő szervezetei; a virágok, állatok. Ezért lehet igaz, hogy Bartók kedves virága a napraforgó volt, melynek nem annyira a Van Gogh által is megfestett sárga ragyogása vonzotta, hanem az, hogy a tányérján elhelyezkedő spirál (a Fibonacci-számsort Lendvai Ernő zenetudós emlegette ezzel kapcsolatban!) a természetes növekedés törvényét tükrözi…

Illyés Gyula nagy Bartók-verse a rettenet vízióit sejti Bartók zenéjében: hangzavart akár – „fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját tanulja hegedű s éneklő gége” –, hatalmas rapszódia ez, Vörösmarty kiáltását visszhangozza. De nem a zenét, hanem a Bartók által is képviselt nagy indulatokat jellemzi. A Bartók-zene atmoszférája, formái, arányai nekünk Mozartot juttatják eszünkbe, s azt, hogy Pilinszky egyszer József Attiláról azt mondta: ő Mozart!

A rettenet élményében remény. A remekmű kegyetlen és szép, mint a természet: „az állat és angyal közti űrben / az élőt kiszárítja kegyetlenül / merő szeretet és semmi irgalom / mi másnak kincs őnéki lom / mi másnak szemétdomb őnéki égi kémia…”