Gobby Fehér Gyula

Az elemi tények

„Önéletrajzot írni a legnehezebb műfaj.
Az ember sohasem tudja, mi derül ki.”

Varga Rudolf

Varga Rudolf mindössze nyolc önéletrajzot írt az élete folyamán. Többször kértek tőle ilyesmit, de igyekezett addig halasztgatni a dolgot, amíg megfeledkeztek a kérelemről, kétszer pedig beadta egy régebbi iratának átmásolt változatát, így formálisan eleget tett a követelménynek, és megúszta az írás közben mindig átélt és mind kellemetlenebb belső válság nélkül.

Nagyon gazdag élete volt nekije, mondta az unokaöccse, mikor a nagybátyja életéről faggatták az iskolában. Nekem sokat mesélt a kalandjairól. Különösen a dél-amerikai indiánok között töltött napjairól szerettem hallani. Négyszer volt halálos veszélyben. Kétszer nősült indián családba. Megtalálta az inkák kincsét, de a limai rendőrkapitány elrabolta tőle. Az Andokban rálelt egy ősrégi űrhajóra, de amikor ki akarta nyitni az ajtaját, a jármű fölrepült, és eltűnt a láthatáron. Még szerencse, hogy néhány kiló aranyat sikerült Brazíliába mentenie, különben soha nem tudta volna kifizetni a váltságdíjat, amit az idősebbik fiáért kértek a caballerosok. Odaadta minden pénzét, s még két évig dolgozott egy ólombányában, hogy kifizethesse a hajóutat Európáig.

„Klenákon születtem, 1886-ban.” Részlet a pécsi Tisztiakadémiára beadott Curriculum Vitae első oldalának első bekezdéséből. „Édesapám, Kisréti Vargha Mihály a Szabadságharc hadnagya volt. Részt vett a márciusi eseményekben, majd katonának állván a harcok többségében, egészen a világosi fegyverletételig. Akkor Horvátországba jött, ahol kevésbé fenyegette az a veszély, hogy elfogják, és bíróság elé állítják. Klenákon elvette a helybeli bíró leányát, Beder Juliettát, aki négy fiút szült neki. Én voltam a harmadik gyerek a családban. Édesanyám kedvence, mert szerinte anyai nagyapám arcvonásait örököltem.”

Nagyon morgolódós ember, mondta a bejárónő bizalmasan. Ha csendesebb lenne a természete, rám semmi szüksége sem lenne, mert két lánya és egy fia él a városban, azok biztosan gondoskodnának róla. De nem lehet kibírni ép ésszel, amennyit morog. Semmi se tetszik neki, amit más csinál. A bútorokon állandóan port talál, a főztömet kritizálja, azzal gyanúsít, hogy lopom az ételpénzt, meg hogy eldugom a leveleit. Szerencséje, hogy másutt nem találok munkát, mert úgy itthagynám, mint Szent Pál az oláhokat. Jó pofát kell vágnom, akármit is mond, mert otthon vár a két éhes kölyök meg az az iszákos Józsi. Nekem kell otthon előteremteni a pénzt ételre, italra.

Varga Rudolf kiskorában kileste a szomszédék Jucó nevű kislányát pisilés közben. Lélegzetét visszafojtva feküdt a krumplibokrok alatt, amíg a kislány guggolva végezte dolgát. Azt látta, valami hiányzik Jucóból. Ez nagyon kíváncsivá tette, és egész életében keresgélte azt a valamit, ami a kislányokból hiányzik.

Olyan furcsa árnyalatú kék szeme volt Varga Rudolfnak, hogy a Mecsek-alji örömlányok elnevezték Lilaszemű Szörnyetegnek. A hadapródok is átvették ezt a nevet, s abban a két évben, míg Pécsett szolgált, még a hadnagya is Szörnyinek hívta.

„A vasutat mindig szerettem. Gyermekkorom egyik álma, hogy mozdonyvezető leszek.” Részlet a Magyar Királyi Államvasutak Vezérigazgatóságához írt kérvényhez csatolt Rövid Életrajzból. „Pontos és rendszerető ember vagyok. Órámat mindig magamnál hordom. Napomat előre meggondolt órarend szerint töltöm. Ezért gondolom, hogy elvállalhatok egy olyan tisztséget, mint amilyen kezdő forgalomirányítónak jár, hiszen kész vagyok további életemet a Magyar Királyi Államvasutak szabályzata szerint, a Főméltóságod által irányított hatalmas szervezet érdekében, annak előmozdítása ügyében, szorgalmatosan dolgozva leélni. Bizalommal fordulok Főméltóságodhoz, s remélem, hogy hasonló bizalmat nyerek az Ön részéről is.”

Varga Rudolf első felesége első főnökének, az állomásfőnöknek a legidősebb lánya volt. Az esküvőre vonattal érkeztek a vendégek, és a fiatal pár nászútra is vonattal indult. Varga egy nyakban hordható órát vett a fiatalasszonynak nászajándékba. Később sokszor késett, az asszonyka ilyenkor mindig az óráját mutogatta. Az óra pontos volt, amíg Varga egészen véletlenül oda nem koccantotta a komód széléhez, aztán gyakran vitték Jenei órásmesterhez javításra. Az lett a vége a dolognak, hogy az asszonyka órástul ottmaradt a mesternél. Varga megjátszotta az úriembert, és váláskor nem követelte vissza a német gyártmányú, ezüstfüstbe burkolt órát.

Jenei kapott az asszonnyal két pici gyermekcsét is. Varga úgy tett, mint aki nagyon sajnálja másra hagyni apró csemetéit, de ha gyermeksírást hallott az utcán, mindig hálát adott az istennek, hogy többé nem kell éjszakákon át virrasztania bömbölő utódai mellett. A fület tépő visítást meg a pelenkák illatát ki nem állhatta. Mivel tartott apósa bosszújától, végkielégítést vett fel. Az összeg nagy részén első osztályú hajójegyet vásárolt Rio de Janeiróba, a maradékot elkártyázta, bár elég sok bankót adott egy Zsanett nevezetű hölgynek is, aki azt ígérte, rövid idő alatt megtanítja portugálul. A tanfolyam meg is kezdődött, de hamarosan az ágyban fejeződött be. A portugálok se csodálkoztak volna, ha meglátják Zsanettet neglizsében. Neglizsé nélkül még kevésbé csodálkoztak volna.

„Keserves sorsom sodort erre a tájékra.” Részlet a Rio de Janeiró-i Magyar Katholikus Kör Kuratóriumához írt folyamodványból. „Nekem mindig szívügyem volt a katolicizmus terjesztése. Már otthon is minden erőmből azon dolgoztam, hogy ezt terjesszem. Még jobban igyekeztem ezt megtenni az Újvilágban. Néha voltak sikereim, néha kevésbé ment a dolog, de én mindig mindent megtettem az ügy érdekében. Talán ezért is maradtam végül e nagyváros utcáján egy fitying nélkül. Kénytelen vagyok Önökhöz fordulni segítségért, hiszen, hívő lélek lévén, kihez is fohászkodnék atyafiságos segélyért, mint a magasságos Istenhez és saját hitsorsosaimhoz. Itt állok, pontosabban fogalmazva: itt térdepelek a küszöbön egy pezó nélkül, közben rengeteg munka vár rám. A sok hitetlen mértéktelenül elszaporodott ebben a városban…”

A levél biztosan meghatotta a kuratórium tagjait, mert Varga későbbi sorsa igazolja, hogy átélte a kezdő emigránsok életveszélyes korszakát, de az is biztos, hogy nem túl sok pezó lehetett a megnyílt zacskóban, mert Varga néhány hónap múlva a brazil erdőkben kutatott mindenféle kincsek után. Az unokaöcs vallomása szerint ennek némileg egy Gonzales nevű, kétméteres néger fickó is oka volt, aki görbe késsel az övében halálra kereste Vargát, azt állítva róla, hogy először leitatta, aztán elszedte tőle hathavi keresetét, végül kihasználva szeretője italosságát, többszörösen megcsalta, ezáltal bemocskolva jóhírét a város bizonyos köreiben. Erről írásos bizonyíték nincsen, de arról igen, hogy Varga megvett egy bányát, amelyben igen értékes ólomércet sejtettek a mérnökök. Az érc egy részét Varga kibányászta, de az ólomig nem jutott el, mert megfelelő műszaki berendezés híján üstökben próbálta meg kitermelni a fémet, aminek az lett a vége, hogy több munkása rokkant bele a forró lé okozta sebekbe, s ha kellő sebességgel el nem hagyja a telepet, a felháborodott családtagok meglincselik. Bevette magát az erdőkbe, ahol előbb egy törzs fogadta be, majd mikor váratlanul több sápadtarcú csecsemő látott napvilágot, átpártolt az ellenséges törzshöz, ahol éppen tíz hónapig élt, élvezve a törzsfőnök meg más tekintélyes törzstagok bizalmát. Tíz hónap után az addig barátságosan viselkedő indiánok is megsokallták a környéken világra jövő félvér gyerekek számát, amit isten büntetésének tekintettek, de mielőtt a varázsló praktikáit alkalmazhatták volna, Varga úgy döntött, hogy civilizáltabb környezetre van szüksége.

Brazíliából Bolíviába, Bolíviából Paraguayba, Paraguayból Argentínába vetődött, ahol a La Pampa nevű tartomány Santa Rosa elnevezésű kisvárosában vaskohászatot alapított. A városka elöljárói meg voltak győződve róla, hogy egy cseh mérnökkel gyarapodott a helység értelmisége, s lelkesen támogatták az új létesítmény tervét, hiszen arra számítottak, hogy abban alkalmazást nyer a több ezer munkanélküli legalább egyharmada. Varga igyekezett ebbéli hitüket megerősíteni, és azzal is fokozta rokonszenvüket, hogy részvényeket bocsátott ki, amelyeket bizalmas kettesben olcsón rásózott újdonsült barátaira, azt ígérve, hogy a gyár munkájának megkezdése után eme papírok értéke a tízszeresére ugrik. Lehetséges, hogy ez meg is történt volna, ha a gyár működésére valaha is sor kerül, de kellő számú részvényen túladván a gyártulajdonos sürgősen Bahia Blancába utazott, ahol hajóra szállt, és a Szent Rózsika nevű község sértett lelkű közönsége soha többé nem hallott róla. A tervezett üzem kijelölt határait jelző facölöpöket egykettőre belepte a por, s Varga ténykedésének egyetlen emléke a helyi fogorvos későn született gyermeke maradt, de erről nem tudott a negyvenkét éves mamán kívül senki, a fogorvos meg annyira örült váratlanul érkezett örökösének, hogy tizenöt hordó sört veretett csapra a munkára váró helyi léhűtők nagy örömére.

Varga megpróbálta eladni a magával hozott részvényeket Bahia Blancában, de a kutyának sem kellettek. Pénzét elkártyázta, adósságokba keveredett, végül úgy jutott el Buenos Airesba, hogy kocsikísérőnek szegődött egy marhákat szállító konvojba. Az argentin fővárosban két napig áztatta a körmét egy szálloda kádjában, mire sikerült megszabadulnia munkája nyomaitól.

„Kegyelmes Úr! Azért fordulok Önhöz mint a Magyar Királyság teljes jogú és felhatalmazott Nagykövetéhez, mert végső elkeseredésemben csak Hazám igaz fiaiban bízhatom meg.” Részlet a Magyar Állam Buenos Aires-i Nagykövetségéhez írott levélből. „Nagykövet Úr! Vitéz Nagybányai Horthy Miklós Kormányzó Úr Személyes Megbízottja! Egy világba szakadt, szegény és hányattatott sorsú tiszt fordul Önhöz segítségért, hogy halála előtt őt Hazájába visszasegítse, Hazája földjét meglátni még egyszer, utoljára őt megsegítse, Hazájában megnyugodni és megbékélni őt segélyezze… Tisztelt és Nagyrabecsült Uram! Nem könyörögnék Önnek, ha valamiféle lehetőséget is látnék, hogy Hazámba magánerőből akármiképpen, akár a hajófenékbe zárva, akár fűtőinasként egész úton szenet lapátolva is visszajussak, de mivel erre sincs módom, az Ön Hazafias Érzéseire apellálok.”

Budapesten Vargát a Világháború Kárvallottjainak Szövetsége, a Hadiözvegyek és Árvák Egyesülete és a Hadirokkantak és Sebesültek Ligája fogadta tárt karokkal. Mivel semmilyen irattal nem rendelkezett, amellyel esetleg bizonyíthatta volna, hogy egyáltalán részt vett a nagy háború bármely csatájában, a szövetségek, egyesületek és ligák jogászai dokumentumok hegyére vetették magukat, hogy kiássák a végre Hazájába Hazatért Vitéz Hiteles Hiratait. Említett Hiratokat ugyan meg nem találták, de előkerült kilenc elveszett Varga, illetve Vargha, illetve Vrga Rudolf neve, amitől egy sor özvegy meg néhány árva erős izgalomba jött, és sorban Pestre utaztak, hogy személyesen győződjenek meg róla, vajon valóban rokonuk, apjuk, illetve férjük érkezett-e haza. A Kárvallott és Hazájába Hazatért Vitéz az egyesületek által bérelt szállodai szobájában fogadta őket, és a kilenc özvegy közül négynek ismerte be, hogy ő az elveszett férj. Közülük kettővel meg is ünnepelte Végső Hazatértét, egyikük szerelmes éjszakát töltött vele, másikuk meg négy napig maradt nála, de Varga végül is hazaküldte vidéki otthonába, mert a dolgos jogászok újabb kontingens meglelt özvegyet jelentettek be nála. Dicső ténykedésének egyik állítólagos lánya vetett véget, aki öngyilkosságot kísérelt meg, s a kórházban beismerte a jegyzőkönyvet felvevő nyomozónak, hogy tettének közvetlen oka saját édesapja, akit tizenegy év után először látott, és aki incesztust követett el vele a szállodai szoba padlóján. Varga négy teli koffer ruhával tűnt el Pestről, ezeket mind a Hadiözvegyek Egyesületétől kapta, és zsebében volt még öt özvegy pontos címe, akiket meg is látogatott országos körútja során.

Varga leginkább a készpénzben kapott adományokat szerette, de nem vetette meg az ékszereket, sőt a szép ruhákat sem. Hálásan fogadta a megőrzött jegygyűrűket, zsebórákat, tárcákat és nyakkendőtűket is. Cserébe szörnyű történeteket regélt a hideg orosz éjszakákról, a hó alatt épített rejtekhelyről meg a farkasok hordáiról, amelyeket elég nagy tömegben fogyasztott. Minél többször szóba kerültek, annál nagyobbak és dühösebbek lettek, de a Hazatért Hős mindahányszor elbánt velük.

Havonta egyszer-kétszer Pesten járt, ahol a Hadiözvegyek és Árvák Egyesületének fővédnökével, Hadházi Anasztázia grófnővel tartott fenn igen intenzív kapcsolatot. A grófnő bizalmasan Az Én Farkasomnak becézte Vargát, mivel nagyon szerette vele játszani a Kinn a Farkas, Benn a Bárány pesties változatát. Az idillnek báró Kunszeghy Aladár vetett véget, ugyan nem szerelmi féltékenységből, hanem tisztán gazdasági célzattal, hiszen szerette volna a grófnő Veszprém környéki birtokait egyesíteni a saját parcelláival, s ezért évek óta figyelemmel kísérte a társadalmilag erősen tevékeny szomszédasszony minden lépését. Ügynökei egy este meglepték Vargát, és gyorsan megértették vele, hogy nincs semmi keresnivalója magasabb körökben.

A Hazatért Hős felkeresett még két férjét váró özvegyet, hogy megossza velük tapasztalatait a háború meg a hadifogság szomorú eseményeiről, de mivel az ügynökök továbbra is a sarkában voltak, attól tartott, hogy újabb komoly tárgyalásoknak néz elébe.

„Gospodine ministre…” Részlet a Jugoszláv Királyság Belügyminisztériumához írt folyamodványból. „Miniszter Úr! A nevem Varga Rudolf, és klenáki születésű vagyok. Mivel nem óhajtottam részt venni a világháború szörnyű gaztetteiben, a hazánk ellen induló vad seregek rémtetteiben, kénytelen voltam az emigráció keserű kenyerét fogyasztani. Ezúttal arra kérem Kegyelmes Uramat, hogy nekem ismét adja ki a Jugoszláv Királyság általam sokra becsült útlevelét, s egyben ismerje el állampolgársági jogaimat, mert szeretnék újból hazatérni, élni a Jugoszláv Királyság által biztosított demokratikus jogokkal, részt venni szülőfalum s régi környezetem életében.”

Varga a vámellenőrzés után leszállt a szabadkai vasútállomáson, hónapos szobát vett ki a Főgimnázium utcájában, s rögtön hirdetést adott fel a Szabadkai Napló című lapban, amelyben közhírré tette, hogy egy szibériai fogoly hazaérkezett, keresi hozzátartozóit, aki ilyenekről tud, vagy akit érdekel a fogoly kiléte, az jelentkezzen az újság hirdetőosztályán. Száztizenkét levelet kapott. Ezekből minden óvatossági eljárást figyelembe véve kiválasztott negyvenegyet, s ezekre válaszolt, illetve ezek feladóival találkát beszélt meg. Három nap múlva már egy hadiözvegy vendégszeretetét élvezte, a Főpostán fiókot bérelt, hogy levelezését azon keresztül bonyolítsa le, s azon gondolkodott, hogy tevékenységét kiterjeszti előbb a helyi szerb sajtó közönségére is, de önbizalma erősödvén az országos lapokat is figyelembe vette.

Culimuli, mondta neki özv. Kulichné. Olyan elfoglalt ember vagy, délelőttönként nem lehet hozzád szólni se. Mégse árultad el soha a te kis Culimulidnak, mivel foglalkozol. Tudod, a vén trotli Kulichnak a városházán elég sok ismerőse volt. Mikor elhunyt, sok kartársa meg volt alattvalója érdeklődött, miben segíthetne. Most beajánlhatnálak hozzájuk, ha szükséged van segítségre.

Varga megköszönte az asszony jóindulatát, és néhány nap múlva felszerelkezett az esetleges támogatók névsorával. Alig két hét telt bele, s pontos listája volt azokról, akiknek nem adták ki örökségüket, mert nem tudták bizonyítani, hogy hozzátartozójuk elesett az oroszországi csatákban. Ilyen esetekben a tanúnak is járt valami. Listája volt azokról, akiknek hozzátartozójuk maradt Oroszországban, és akiknek kapcsolatokra volt szükségük, hogy vagyonjogi ügyeiket több mint egy évtized után rendezzék. Valóban sok munkája akadt. Mindenki segítőkész, barátságos emberként ismerte meg, aki semmiféle anyagi juttatást nem kíván magának, csak hosszas rábeszélés után adja meg a Jugoszláviai Árvák számlaszámát, ahova a neki szánt adomány összegét be lehet fizetni. Egyre több ügyet intézett, de olyan szerény volt, hogy az árvák sohasem ismerték meg a nevét. Igaz, a befizetett pénzösszegről sem tudtak meg soha semmit.

Culimuli, mondta neki özvegy Kulichné. Annyian keresnek téged, hogy csak ámulok.

Ki keresett?, kérdezte Varga, miután megebédelt.

Két szerbül beszélő hivatalos ember, mondta Kulichné, aki a csetrest egy vájdlingba hajigálta, mert szeretett ebéd után ágyba bújni a Culimulival. Mindketten kalapot viseltek, mindkettőnek egyforma felöltője volt. Azt mondták, ne félj, visszajönnek.

Nem mondták, mit akarnak?, kérdezte Varga.

Nem mondták, mondta Kulichné. Csak egymást biztatták, hogy úgyis megtalálnak, nem bújhatsz előlük.

Mire az asszony kijött a fürdőszobából, Vargának nyoma sem maradt. Se a ruháit, se iratait, még a tegnap levetett szennyest sem találta meg. Minek is meséltem el neki, hogy maguk keresték?, sírta el a két detektívnek, mikor azok megérkeztek. Jobban tettem volna, ha egy szót sem szólok. A két egyforma kalap bólogatott, majd eltűnt az utca végén, s Kulichné ismét elővette a hirdetés szövegét, amit a kredenc fiókjában őrzött, s amely arról szólt, hogy megbízható polgári hölgy ugyancsak megbízható és állandó munkaviszonyban levő úr ellátását vállalja ésszerű havi összegért. Jelige: Csipketerítő. Megcímzett a kiadónak egy borítékot, megnyálazta, és leragasztotta. Elüldögélt a konyhában, miközben maga elé mormolta: Culimuli.

„Atyafiságos Barátaim az Úrban!” Így kezdődik az a levél, amely a Metodista Egyház verbászi tagságához szól. „Járjatok szeretetben, miképpen a Krisztus is szeretett minket, és adta Önmagát miérettünk ajándékul és áldozatául az Istennek. Kérlek Benneteket, fogadjatok Magatok közé engem is, aki öregedő fejjel, őszülő hajjal érzett rá a Hit Szent Illatára, s akinek már minden világi undokságból és bolond beszédből elege van, mert csak a Hit Szent Forrására vágyakozik, semmi másra.”

Vargát egy vaskereskedésben helyezték el a metodisták. Halk szavú, szorgalmatos munkás volt, néhány hónap múlva egyházi segítséggel megvásárolt egy kis házat a Szőlősoron. Lelkésze többször is megpróbálta rábeszélni, hogy nősüljön meg, de minden esetben elutasította a kezdeményezést, pedig a tagság széles körű akcióval keresett számára egy hithű, de magányos asszonyt, aki még példásabbá, még rendesebbé tehette volna életét. Minden két hétben felült a belgrádi gyorsra, azt állította ismerőseinek, hogy egyik gyermekét látogatja meg, pedig a Moszkva Hotelben szállt meg, és teljes huszonnégy órát lumpolt egy Olga Prigyinova nevű hölgy társaságában, akiről ugyan tudta, hogy kitűnően beszél magyarul, de nem is sejtette, hogy valójában Böszörményi Máriának hívják, s Kucorán neveli házasságon kívül született kislányát. Három évig tartott vidám életük, míg egyszer össze nem akadtak a Verbász felé tartó nemzetközi gyorson, s másnaposan, világfájdalmas hangulatban el nem mondták egymásnak az igazat. Vagyis hát majdnem az igazat, mert Varga nem beszélt arról, mit művelt Pesten és Szabadkán, Mária meg elhallgatta, hogy pontosan tudja, kicsoda a kislány apja, hiszen egész addig, amíg az orvos meg nem állapította, hogy várandós, a cukorgyár beszerzőjének volt a titkárnője meg a szeretője, s akkor változtatott az életén, mikor a beszerző úr közölte vele, hogy nagyot csalódott benne, azt hitte, igazi úrinő, kénytelen azonnali hatállyal felmondani neki, mert ő egy megbízható úriember, akinek rendes polgári élete, családja, felesége és három gyermeke van, nem engedheti meg magának, hogy olyan személyt alkalmazzon maga mellett, akinek házasságon kívüli kapcsolatból született gyermeke. Majdnem hasonló hangnemben beszélt vele az apja is, aki rögtön kitette a házból szeretett leányát, amint megtudta, hogy ismeretlen embertől fogant gyermekét meg akarja szülni. Így született meg Olga Prigyinova, a Moszkva Hotel ismert bárnője. Ezek után nem volt többé érdekes számukra a belgrádi mulatozás. Varga azt ajánlotta szeretőjének, hogy költözzön hozzá, örökbe fogadja a gyermekét, éljenek nyugodtabb életet, hiszen megint háborús szelek fújnak, jobb mindhármójuknak, ha a család melegébe burkolóznak.

Az egyház tagsága ugyan egy kissé morgolódott, hogy Vargának jobban megfelel a leányanya, mint az általuk kiválasztott asszony, de a lelkész erősen keresztényi tettet vélt felfedezni az elhagyott gyermek befogadásában. Ami pedig a háborúra vonatkozó jóslást illeti, Vargának hamarosan igaza lett. 1941 áprilisában megérkeztek a magyar csapatok, s a vaskereskedés gazdája egy este bekopogott Vargáék ablakán, arra kérte meg alkalmazottját, engedje meg, hogy a nevére írassa a boltot, különben a zsidótörvények alapján elveszi az új hatalom. Varga nem sokat tétovázott, másnap már az ő neve díszelgett a bejárati ajtó fölött.

A nyári hónapokban Kirsch úrral egy jókora pincét ásott a szőlősorok végén levő löszfalba, mert mindketten arra gondoltak, hogy az áru egy részét el kell dugni. Eleinte olyan árut vittek oda, amelyet háborús körülmények között nem volt érdemes a boltban tartani. Később kiderült, hogy egyre több az ilyenfajta áru. S még később meg már mindenféle árut érdemes volt dugni, hisz a katonák azt vittek el, amit akartak, kérdezni se mert tőlük Varga semmit, mert attól tartott, hogy beledurrantanak.

A végén készítettek még egy rejtekhelyet, azt meg puskás emberek foglalták el, akikről Varga nem is tudta, hogy kicsodák, de ha életben akart maradni, úgy kellett tennie, mintha örülne a jelenlétüknek. Mária időnként főzött nekik levest meg paprikást, s este reszketett, nehogy rájuk törjék az ajtót.

„Kedves Elvtársak!” Egy bekezdés a Jugoszláv Kommunista Párt tagfölvételi kérelméből. „Fiatal korom óta tudom, hogy a társadalom igazságtalanul van berendezve. Egyes emberek munka nélkül is gazdagok, mások meg hiába dolgoznak, a betevő falatra sem jut nekik. Úgy érzem, köztetek a helyem. Azok között, akik küzdelmet indítottatok a burzsujok ellen, azok között, akik az életüket is hajlandók feláldozni a fasizmus elleni harcban. Tisztelem és becsülöm Marx, Engels, Lenin és Sztálin elvtársak tanítását, akkor is, ha helyzetem folytán keveset sikerült megismernem belőle.”

A háború után Varga visszaadta Kirsch úrnak a vaskereskedést, sőt még a megőrzött áru nagy részét is, de annak nem sok haszna volt az ügyletből, mert nemsokára nacionalizálták a boltot, és Kirsch úr örülhetett, hogy közönséges kereskedősegéd maradhatott egykori tulajdonában.

Vargát minden tiltakozása ellenére beválasztották a Párt járási bizottságába, s alig látta a feleségét, mert azt meg egy orosz szakértőcsoport mellé vezényelték fordítónak, hiszen ruszin létére úgy kellett tennie, mintha tökéletesen értene oroszul. Igaz, hogy mindketten kiemelt ellátást kaptak, szinte minden hónapban pontokat új ruhára, s még sorba sem kellett állniuk a NaMa előtt, hanem éjjel mehettek el átvenni az adományt, de majdnem az életükkel fizettek Mária orosz kapcsolataiért. Mikor Tito szakított az oroszokkal, Dragan, az egyik szőlősori partizán jött el hozzájuk, hogy figyelmeztesse őket, mindenképpen Sztálin ellen beszéljenek, különben börtönbe kerülnek. Az este nyolckor kezdődő és hajnali ötig tartó értekezleten, amelyen az Informbüro jugoszláv kommunistákhoz írt leveléről tárgyaltak, Varga ki is tett magáért. Vagyis határozottan megtagadta Sztálint, és még határozottabban kiállt az önálló jugoszláv politikáért, amelyet Tito elvtárs személye és vezetése testesített meg.

Nemsokára Újvidékre vezényelte a Párt, de többé aludni nem ért rá, mert az oktatási reszorttal bízták meg, egész éjszaka brosúrákat olvasott meg jegyzetelt, hogy másnap ne valljon szégyent a sok fiatal kolléga előtt, akik minden percben a fejére idéztek egy-egy Marx- vagy Engels-idézetet, sőt, közülük többen egyre gyakrabban hozakodtak elő Lukács György meg valami Trockij meg Kautsky nevével, amire nem tudott mit mondani, leginkább úgy tett, mintha rosszul hallana, sőt idegességében sokszor rosszul is hallott, úgyhogy egy este elsírta magát Mária előtt. Bevallotta, hogy képtelen megbirkózni a feladattal, amivel megbízták. Mária megvigasztalta, simogatta, nyugtatgatta, teát főzött neki, de nemsokára cserbenhagyta egy csinos montenegrói katonatiszt kedvéért. A férfit Szlovéniába vezényelték, s Varga egyedül maradt a tartományi vezetőség által kiutalt háromszobás lakásban. Hatvanhárom éves volt, aránylag jól tartotta magát, csak nem szeretett a tükörbe nézni, mert egyre kevésbé ismerte föl saját arcát.

Helyzete lehetővé tette, hogy megkeresse gyermekeit. Őket is Újvidékre csalogatta, hiszen jó állásokat tudott felkínálni nekik. Sok haszna nem volt belőlük, de legalább hébe-hóba meglátogatták az unokák. Keresetét rájuk költötte, tréfálkozott velük, legszebb ajándéknak tekintette nevetésüket.

Egyszer Piroska nevű unokája egy Pionírújsággal állított be. Nem is tudtam, hogy ilyen nagy ember vagy, tata, mondta. Egy egész oldalas cikk van rólad a mai lapban. Itt hagyjam?

Vargának csak este jutott eszébe az újság, mielőtt lefeküdt volna. Hosszan nézegette a címlapra került arcot, nem nagyon vélte magát felismerni.

„Varga Rudolf, a proletariátus kiemelkedő egyénisége.” Ezt volt a képaláírás. A cikk címe pedig az volt, hogy: „Egész életemben munkás voltam”.

Ezen annyira nevetett, hogy végül köhögésbe fordult át a dolog, alig kapott levegőt, szívét elszorította a fájdalom. Megijedt saját magától, mikor a fürdőszobában vizet ivott, s meglátta arcát a tükörben. Először félretette az újságot, de aztán leszidta magát, miért ne nézne szembe vele, mit írtak róla, miért gyáváskodna, sokkal nehezebb ügyeket is átélt már, mint egypár sor egy vidéki gyermeklapban.

„Klenákon született közéletünk egyik ismert képviselője, a párt régi munkása, Varga Rudolf.” Így kezdődött az életrajz. Az újságírónőt két hete fogadta az irodában, éppen két fontos értekezlet között érkezett, túl sokat nem mondhatott neki, sem az életrajzáról, sem másról. Mégis egy teljes oldal lett a szöveg. „Már kora fiatalságában felismerte, hogy az a társadalom, amelyben él, teljesen igazságtalan. Erről többször írt is. Megírta, hogy míg egyesek soha semmit nem dolgoznak, mégis gazdagok, addig mások látástól vakulásig robotolnak, de betevő falatra sem jut a keresetükből. Ez a tény határozta meg életét. Ez a tény indította el Varga Rudolfot a Párt felé vezető úton.”

Üldögélt az ágy szélén, s eszébe jutott Nusika, a Mecsek-alji lányok legszebbike, aki őt elnevezte Lilaszemű Szörnyetegnek. Hosszú szőke haja volt Nusikának, egész a tomporáig ért, s olyan kemény húsa, hogy cicázás közben szeretett beleharapni, mire minden esetben taslit kapott a lánytól. Husika Nusika. Így becézte a lányt, aki néha elsírta magát, miközben ő hajnalban riadtan öltözött, hogy kürtszóra a kaszárnyában legyen. Mit bömbölsz?, kérdezte mogorván, mert igyekezett a lány előtt a kemény hadfit játszani. Belőled tiszt lesz, mondta Nusika szipogva. Nagy úr leszel, és soha nem gondolsz majd rám. Pedig szeretlek. Ugye, érzed, hogy szeretlek?

Nem tudta elképzelni, a cikk olvasása közben miért jutott eszébe Nusika, de elégedetten dőlt hátra. Érezte, hogy nyugodt éjszakája lesz. Nusika valóban szerette, és ez a tény negyvenöt év után is megnyugtatta. Ez a tény többet ért a társadalomról, a proletariátusról meg Marxról szóló minden fecsegésnél.

A párnára dőlt, és tekintete az éjjeliszekrény lábára esett. Meglepve látta, hogy a kecskelábak között egy pók vert tanyát. Elhatározta, hogy reggel keményen letolja a takarítóasszonyt. Mégsem szabad a hálószobában pókokat hagyni. Mit keresnek a hálószobában a pókok?

Ez volt az utolsó gondolata.