Gondolatok a nyelvről

Csete Ildikónak

Ha a hazát szülőhelyünkké szűkítjük, azzá a tájékká, ahol szülőnk boldog fájdalmában világra hozott, ha szülőhelyünk határait aztán hazánkká tágítjuk, mindenképp azon a darab földön gondolkodunk, amely emberi s nyelvi azonosságunkat jelenti. Eötvös József vitába száll azokkal, akik a hazát szeletke tájjal azonosítják: „A haza több. Azon hely, melyen magunkat szabadoknak érezhetjük, melyben csak hasonlókat találunk, melynek története dicsőségünk, virágozása boldogságunk, jövője reményünk…”

Úgy illenék, hogy haza s szülőföld fogalmát ne válasszuk el egymástól, inkább ötvözzük, hogy legmeghittebb érzelmeinknek s tágabb gondolatköreinknek – s ezáltal nyelvünknek – mindenkor ihletője legyen. A gyermek legmélyebb titkait nem csak szülőjének – szülőhelyének is meg tudta vallani, néha előbb a mezőnek, a rétnek, a kertnek, mint a körülötte forgolódó eleveneknek. A gyermek jó ösztön szerint vonzódik-vitatkozik, oszt igazságot, keres nyelve által nyelvének szövetségest. S az érzékvilágból eszmélkedő tudni vágyás ifjúkorunkban bontani kezdi mindannak fogalmiságát, amit addig – képként, színként, hangként, illatként, emberi melegség, ridegség érzékeléseként – megéltünk.

A haza bennünk azért sem lehet soha igazán fogalmi, hiszen érzésünk iránta a szülőföldből táplálkozik. S a nyelv a kútfő, a hely ízét is innen ismerhetjük. Ragaszkodóból gondolkodóvá először akkor válunk, amikor ennek tudatára ébredünk. Az újszülött, akár a sejt, beszerveződik ebbe a hazába. Tudatra ébredésünk első igazolása a nyelv, s hogy itt vagyunk, jól, rosszul forgunk e bevált egyetemességben. Eötvös József amaz igazára rádöbbenhetünk, hogy magunk körül csak „hasonlókat” találunk. Eötvös fogalma szerint a „hasonlók” származásra, nyelvre talán nem is föltétlenül azonosak velünk. Az igazi haza s szülőföld nemes furcsasága, hogy a jövevényt sajátosan képére formálja, szokatlan szóval: azonosságába veszi. Úgy, hogy a jövevény hazát lelve ősei arculatát s nyelvét mégse veszítse. S bűn volna bárkit arculatától erővel megfosztani.

A gyermek emlékezete, a felnőtt tudata a nyelv segítségével egyaránt messzire érhet. Bennem gyakran egy kerti fényben ülő gyermek képe dereng föl. Mindenféle után nyúl, de főképp markolja s eszi a földet. Szervezetének sóra, mészre van szüksége. Kis lelkének már arra a támaszra, amely benne csak később tudatosodik. Metaforává emelve: tápláló szó-szemcsék alakítják bennünk a nyelv, a szülőföld, a haza képét.

Kalász Márton