Kiss Ottó

Ács

Május elején, amikor a város főutcáját lilára és fehérre festik az orgona- és gesztenyevirágok, Javrik is kiszínezte magában azt a vázlatot, amely őt és Fáry Bertát, valamint a közös jövőt ábrázolta.

Fél évvel azután, hogy Salió Anna greifswaldi egyetemista lett, a fiú pedig megkezdte negyedik gimnáziumi évét, találkozott először Bertával. Március eleje volt, az Őry-ligetben ültek, Erzsébet királyné szobra mellett, egy padon. A lány jegyzetelt, Javrik diktált, közben pedig figyelte Berta testén azokat a hajlatokat, amelyeket a könnyű ruha nem takart. A lány combjának belső ívén, a hóna alatt és a könyökhajlatokban a bőr pontosan olyan színű volt, mint eső után az a homokos agyag, amit a csébi templom előtt látni. A fiú ezt biztató előjelnek vette, azt meg egyenesen reménykeltőnek, hogy a következő napon Berta szüleinek lakásában már csókolóztak, másnap meg a gimnázium ebédlőjében és udvarán, és még ugyanazon az estén Erzsébet királyné szobra mellett is, a padon. Miután az Őry-ligetben először rájuk sötétedett, és a biztató előjelek, valamint a legszebb remények is beteljesültek, a fiú azt is megállapíthatta, hogy Berta bőre a melltartó és a keskeny pánttal ellátott bugyi alatt üde, akár egy nyári hajnal, bársonyosabb, mint a csecsemőké, és a színe, ellentétben más testhajlatokkal, nem a csébi templom előtti homokos agyagéra, hanem legjobban a liget felett őrködő teliholdéra hasonlít.

Néhány héttel később, május első napján, amikor először álltak Berta nagyanyjának háza előtt, a lány csak rövid tűnődés után nyomta le a borostyánnal benőtt kertes ház kapujának kilincsét. A kapu nyitva volt, és nyitva volt a ház bejárati ajtaja is, Berta nagyanyja ugyanis két hónapja, mióta a férje meghalt, egyiket sem zárta. Az öregasszony szerint a halottak visszajárnak az élők közé, de ha zárt ajtókat találnak, könnyen hátat fordítanak, azt hiszik, nem fogadják már ott őket szívesen.

Javrik tágra nyílt szemmel hallgatta, mit beszél a lány, az csak mosolygott, aztán bólogatott is, igen, mondta, az öregasszony erről meg van győződve.

A földi szerelem szükségességéről viszont az öregasszony nem volt meggyőződve, sőt, az unokájának kimondottan megtiltott minden olyan ügyet, amely bármilyen kapcsolatban áll ellenkező neműekkel. Berta nagyanyja szerint ugyanis, akivel Javrik soha nem találkozott, s ezért hálát adott a sorsnak, az összes olyan férfit magtalanítani kellene, akinek nincsenek házassági szándékai, mert csak megrontják és ezzel meg is szentségtelenítik a nőt.

Az öregasszony álláspontját Berta már korábban tudomására hozta a fiúnak. Javrik mégis hajlandó volt vállalni a kockázatot, hogy a lány nagyanyjához menjenek. Márciusban még, a napi tanítások után, Bertáék lakásán találkoztak, de májusra a lány szülei szabadságot vettek ki, így – noha a nagyanyjához menni finoman szólva sem volt minden veszély nélkül való – felfedezték maguknak az öregaszszony házát. Javrik haza nem akarta vinni Bertát, mert az anyja, mióta a fürdő bezárt, állandóan otthon volt, a pénztárosi állás helyett nem keresett új munkát, és a fiú nem bírt volna úgy együtt lenni senkivel, hogy tudja, az anyja a másik szobában van.

Berta nagyanyjának portáján valójában két ház is áll, igaz, egyetlen utcai bejárattal, amely a közös udvarra nyílik. Jobb kéz felől a borostyánnal benőtt régi épület, balra a klinkertéglákkal kirakott új. A kettőt lugas köti össze, a forrasztott vasvázon a régebbi ház falain kúszó borostyán kígyózik tovább. Körülötte, a gondosan ápolt virágoskertben azon a napon tulipánok nyíltak, fekete, sárga, piros, fehér és lila virágúak. A lugas mögött, szemben az utcai kapuval áll a nyári konyha alacsony, nádfedeles épülete. Iskolai szünetekben, mondta Berta, egész napokat eltöltött ott, szerszámokat és szögeket adogatott az öregapja kezébe, segített csiszolni, enyvezni, néha gyalulni a léceket, deszkákat, és söprögette a lehullott forgácsot.

Enyvezni a lécet, az szép munka, dünnyögött maga elé Javrik. Berta ránézett, aztán magyarázni kezdte, hogy az öregapja, miután nyugdíjba ment, a nyári konyhában fúrt és faragott, apróbb bútorokat javított, széklábakat csinált, virágállványokat, kinek mi kellett. Korábban negyven évig sofőrként dolgozott, csak nyugdíjba vonulása után vállalt asztalosmunkát. Mindig szerette a fát, gyerekkorában, mesélte Berta, ács vagy asztalos akart lenni, de nem maradt ideje kitanulni a szakmát, hamar megnősült, és már néhány hónappal az esküvő előtt munkába állt. Évtizedekig teherautót vezetett, később meg, az utolsó néhány évben, helyi járatú autóbuszokat.

Az öreg, ha tehette, az unokájával volt, a felesége pedig, ha éppen nem varrt vagy hímzett, a régi épületben főzött. Lánykora óta asztalterítőket, párna- és székhuzatokat készített, és kisebb boltoknak adta el őket, a maradékot meg kivitte a piacra, vagy – míg üzemelt a fürdő – a turistáknak árulta. A régi épületben dolgozott, ott is aludt, külön a férjétől, aki évekkel azelőtt átköltözött a klinkertéglás házba, rögtön azután, hogy a lánya, Berta anyja a férjével megvette a lakótelepi lakást.

Javrik néhány hét után többet tudott Berta nagyapjáról, mint Bertáról. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy a lány nagyon szerette az öreget. Egyszer ezt meg is említette Bertának, de csak mintegy jelzésként, akkor, amikor a lány már vagy másfél órája róla beszélt. Voltak napok, amikor szinte mindenről az öreg jutott Berta eszébe. Az Őry-liget padjának deszkáiról, egy nádtetős házról, az utcába beforduló autóbuszról, egy kilazult széklábról, de még egy párnahuzatról vagy hímzett asztalterítőről is.

Az első napon a borostyánnal benőtt régi épületbe mentek. Javrik rögtön rávetette magát az öregasszony ágyára. Hohó, előbb meg kell tervezni a menekülési útvonalat, nevetett Berta, aztán mégis a fiú mellé bújt. Vasárnap volt, a szoba áporodott levegőjében doh- és öregasszonyszag terjengett, a szekrényen hatalmas orosz csörgőóra ketyegett, pattogott az ágyrugó, és amikor Berta meztelen talppal, lábujjhegyen kiment a fürdőszobába, léptei alatt recsegett a padló.

A fiú gyerekkorában, tavasztól késő őszig, amikor éjszakánként nyitott ablaknál aludt, többször is hallotta az udvar felől azokat a furcsa hangokat, amelyek legjobban csecsemősírásra emlékeztették. Néha vonyítás, néha vinnyogás volt ez, de leggyakrabban ugyanaz a hang, mint amikor az újszülött lila és vörös fejjel ordít, sem csörgő, sem cumi, de még az anyai kéz simogatása sem érdekli. Egy szeptember végi éjszakán, amikor már nagyon zavarta a sírás, kilesett az ablakon, és az udvarban, a lehullott leveleken alacsony, karcsú árnyakat fedezett fel. Csak néhány perc múltán vette észre az árnyakban a macskákat. Ketten voltak, éles, keserves hangjuk pedig annyira erős, hogy még évekkel később, a Berta nagyanyjánál együtt töltött délutánokba is belehallatszott.

A harmadik vagy negyedik alkalommal, amikor az öregasszony házában voltak, Berta azt mondta a fiúnak, hogy bújjon be az ágyneműtartóba, ha váratlanul hazaérkezne a nagyanyja, legyen kipróbált rejtekhelye. Javrik mosolygott, és megmakacsolta magát. Aztán mégis megpróbálta begyömöszölni százkilencven centis testét a szűk helyre, de sikertelenül, ezért végül Berta feküdt be az ágyneműtartóba, és onnan közölte, hogy ha jön az öregasszony, a fiú tegyen úgy, mintha a férjét keresné, mintha nem tudná, hogy halott.

Mondja azt, hogy azért merészkedett beljebb, mert nyitva volt az ajtó, és azt hitte, itthon vannak. Aztán kérdezze meg, hogy könyvespolckészítést vállalnak-e.

Javrik beleegyezett, és kiemelte Bertát az ágyneműtartóból. A lány teste könynyű volt, mint egy csecsemősóhaj, az öle pedig forró, és éppen olyan tapintású, mint a háztetők vörös cserepein a friss moha.

A választ Berta elégedett mosollyal nyugtázta, de másnap mégis azt kérte, hogy az új épületbe menjenek.

Azután már odajártak, de csak másfél hétig, mert május közepén olyan hirtelen ért véget a kapcsolat, mint a gyermekkori álmok szoktak az első iskolai órán.

A klinkertéglás házban két szoba volt. Mindkettőben ágy, az egyikben két fotel is, és egy piros Junoszty tévé, a tetején hamutállal és szobaantennával. A másikban zongora, mellette éjjeliszekrény és egy kis asztalka hímzett terítővel, rajta hínárzöld virágváza. Az első napokban még a tévészobába mentek, aztán Berta unszolására a fiú feltette a lányt a zongora tetejére, mert Berta hanyatt fekve akart szeretkezni, felfeküdni a húrokat és a páncélkeretet takaró hatalmas és hűvös, fényétől megkopott fekete fedélre. A lány, Javrik megismerte, akkor is pontosan azt a hangot hallatta, mint azon az évekkel azelőtti szeptember végi éjszakán az udvarban a macskák.

A zongorás eset után kezdődött, gondolta néhány héttel később.

Meztelenül feküdtek egymás mellett a hímzett terítővel letakart ágyon. Azon, amelyiken – Javrik akkor még nem tudta – Berta nagyapja meghalt. A lány ott mondta meg, hogy már hónapokkal az Őry-ligetbeli találkozásuk előtt, a gimnázium ebédlőjében tartott színielőadáson jól megnézte magának a fiút. Az egyébként tehetséges színésznő, bökött ujjával Berta a saját mellkasára, azért nyújtott olyan felejthető alakítást, mert észrevette, hogy egy rajongó bámulja.

„Csak azért néztelek, mert olyan jól játszottál.”

Berta mosolygott.

Hetekig vártam, folytatta, de semmi sem történt. „Aztán láttalak csak újra. Az iskolai könyvtárból mentél hazafelé, hónod alatt vagy hat könyvvel. Kikértem a kartonod, és megnéztem, mit olvasol. Történelmi tárgyú könyvek voltak, és legalább a fele helytörténet, meg egy idegen nyelvű Kierkegaard. Másnap kértelek meg, hogy segíts felkészülni a vetélkedőre.”

Csak néhány családi vonatkozásnak akartam utánanézni, meg németet tanultam, mondta Javrik. Aztán végigsimított a lány combján, és hozzátette, hogy azért nem kezdeményezett, mert félt a visszautasítástól.

Ez különösen jólesik, nézett rá Berta.

Nekem meg az, hogy nem is volt helytörténeti vetélkedő, mondta Javrik.

A nők a cél érdekében bármire képesek, fordított a fején a lány, végigsimítva kezét a fiú combján, belülről, a lábak között.

És mi a cél, fordított a fején Javrik is.

Azt nem mondom meg, felelte Berta, és mosolygott, de a szeme, az egyébként is szinte mindig hűvös és határozott szempár nem változott, a tekintete pedig, Javriknak úgy tűnt, neheztelő volt.

Olyan vagy, mint egy zebra, mutatott a fiú Bertára, mert a lány testén a félig leengedett redőny rácsain keresztül fénycsíkok futottak át. Berta felült, a csíkok feljebb kerültek, és ettől olyan lett a haja, mintha itt-ott kikopott volna belőle a mélyvörös szín. Felemelte a kezét, még mindig mosolygott, de a szeme ugyanolyan neheztelő maradt. Visszavonom, visszavonom, kiáltozott Javrik, és maga elé kapta a kezét, Berta azonban nem kegyelmezett: finoman, ám határozott mozdulatokkal kezdte ütni a fiú mellkasát.

Azon a délutánon voltak legközelebb a valósághoz, gondolta később Javrik, akkor, amikor már sokadszorra pörgette le magában az elmúlt hetek eseményeit. Nem tudta elhinni, hogy ennyire megtévesztette a lány, még a kapcsolatuk végén is meg volt győződve arról, hogy Bertának valami vonzalmat mindenképpen éreznie kellett.

A lány két nappal a zebrás eset után is felhívta Javrikot, kora délután, mint szinte mindennap. Azt mondta, hogy a nagyanyja megint nem lesz otthon, találkozzanak háromkor a meztelen nős szobornál. Javrik pontos volt, de Berta nem érkezett meg. A fiú sétálgatott, többször leült a padra, és ahogy várt, egyre elevenebbnek látta a kőszobrot, már-már kívánatosnak. Percről percre jobban hasonlítottak a kőcombok és kőmellek a Bertáéira. Bízzál egy lányban, vagy ne bízzál benne, mindenképpen megbánod, hogy elolvastad a Vagy-vagyot, gondolta, és megengedett magának egy apró mosolyt. „Az ember ne veszítse el azonnal a humorérzékét. Ha teheti, várjon vele néhány másodpercet.”

Négy óra sem volt, amikor hazaért, és felhívta a lányt. Berta megfontoltan beszélt, érzelem nélkül. Azt mondta, hogy ha Javriknak nem túl fárasztó, ötre menjen vissza a szoborhoz, addigra ő is ott lesz. Vagy ha mégsem, bizonytalanodott el kissé a lány hangja, akkor talál majd egy levelet a pad alatt, a tégla alá rejtve.

A titkos tégla évek óta a pad alatt hevert, ő hívta fel rá Berta figyelmét még a kapcsolatuk elején. Fábiánnal, mondta, mindig a titkos tégla alá tettük a titkos leveleket, mert annyira titkos volt a barátságunk, hogy nem is telefonáltunk. Persze, tette hozzá Javrik, az igazsághoz tartozik az is, hogy a szülők akkor még nem is engedték használni a telefont.

A lány letette a kagylót, Javrik pedig azonnal elindult.

Még fél öt sem volt, amikor megemelte a téglát. Feltépte a sárga borítékot, amely – a nedvességfoltokból úgy tűnt – napok óta hevert a pad alatt, és belekapott a szemével a szövegbe. Aztán még egyszer beleolvasott, és újrakezdte az egészet.

„Azon a rohadt délutánon, amikor az apád a rendelőjében megmondta nagyapának, hogy jó, ha két hónapja van hátra, arra gondoltam, felgyújtom a házatokat. Égjen benne minden, az apád, az anyád, és égjél benne te is. Először személyesen akartam rátok gyújtani, másnap meg azt gondoltam, patkányokkal csinálom. Elfogom őket, és égő benzines rongyokat kötök a farkukra, hogy meneküljenek be a házatokba, mert azt érdemlitek. Elképzeltem, ahogy folyik rólatok a zsír, ahogy sül a húsotok, és ropognak a csontok. Nagyon jó érzés volt.

Aztán átgondoltam a dolgot, néhány hét időt adtam magamnak. Közben láttalak meg a könyvtárban, és mást eszeltem ki. Rájöttem, hogy ugyanazt az érzést kell keltenem benned, amit én éltem át. Ez a feladat. Hogy ne te vesszél el, hanem azt veszítsd el, akit szeretsz.”

Javrik előrebiggyesztette az ajkát, mint akinek már minden mindegy, aztán az elejétől a végéig elolvasta a szöveget.

Hosszú levél volt, majdnem hat oldal. Amikor befejezte, öngyújtót vett elő a zsebéből, meggyújtott egy cigarettát, aztán meggyújtotta a levelet is. Megvárta, míg a papír elég, rátaposott, és elindult. Nem tudta, hová megy, csak sétált a városban, és gondolkodott. Sok minden végigpörgött benne az elmúlt hetek eseményeiből. Megpróbálta elterelni a figyelmét, de akkor is mindig visszatalált a lányhoz.

Éjszaka többször is ugyanazt álmodta. Széttárt karral áll Bertával szemben, hogy megölelje, de a lány csak mosolyog, a keze pedig a háta mögött van. Lassan engedi a teste mellé. Javrik akkor fedezi fel, hogy Berta egyik kezében kalapácsot tart, a másikban meg szögeket.

Aztán Salió Annáék kertjében volt, a régi fürdő mögött, egyedül. Valami nem jól van, tűnődött, mert a Nap csak alig valamivel a kert fölött, a látóhatár szélén vöröslött.

Délután sose megy le, mondta maga elé, utána nézett csak az órájára. Hét órát mutatott.

Felült az ágyban, de nem kelt fel. Bámult maga elé, és erőltetetten mosolygott.

Mióta Anna elment, gondolta, az apja elhanyagolja a kertet, mindent felver a gyom. Ugyanolyan lepusztult ez a rész is, mint a fürdő parkja, pedig néhány éve még úgy feküdtek egymás mellett a parcellák, mint a sakktábla fekete-fehér mezői. Most meg egymásba kúszik minden, a veteményt átszövi a gaz, és szürke az egész, csak a napkorong vöröslik.

Remeg előtte a levegő, mint amikor a családi Volvo kaszáló ablaktörlői mögül figyeli az ember a piros lámpát, mikor vált ismét zöldre.