Monostori Imre

A zsidókérdés változatai a magyar folyóiratokban a húszas évektől a zsidótörvényekig

II. A kibontakozó népi mozgalom sodrában

A fordulópont: 1933–34

A harmincas évek első fele nemcsak a magyar „nagypolitikában”, nemcsak a népi mozgalom kibontakozásában volt rendkívül fontos intervallum; de sok tekintetben másképpen vetődött fel a húszas években igazán nagy társadalmi megrázkódtatásokat még nem jelentő magyarországi zsidókérdés is.

A gazdasági világválsággal veszedelmes léket kapott a bethleni konszolidáció, s Gömbös Gyula miniszterelnökségével 1932-től már egy merevebb, keményebb s föltétlenül jobboldalibb kormánypolitika vette kezdetét. De ez az időszak egyben a magyar szociográfia nagy korszaka kibontakozásáé és a népi mozgalom megszületéséé is. Egyre nyilvánvalóbb a magyar értelmiség jelentős részének a parasztság felé fordulása: a földreform kérdései, a telepítések ügye úgyszólván állandó témája a lapoknak.

A fordulópontot, azaz a népi és az urbánus tábor vitájának kirobbanását az 1933-as év készíti elő. Németországban hatalomra kerül a nemzetiszocializmus, és (később Komlós Aladár pontosan érzékeli azt is, hogy) Illyés Gyula baranyai útirajza, a Pusztulás „fordulópont lett a nemzedék életében. […] Az írók két csoportra szakadtak”, s a kirobbanó vitában „már ott parázslott a faji kérdés […]”.1 

1933 folyamán rendkívüli feszültséggel terhes a magyarországi zsidó sajtó. A hitleri antiszemitizmus gyakorlati megnyilvánulásának hírei, az Egyenlőség kéthetes betiltása, a zsidóellenes atrocitások megszaporodása eléggé nyilvánvalóvá teszik, hogy a hazai zsidóság (leszámítva a leggazdagabbakat) egyetlen társadalmi vagy szellemi rétege sem számíthat érdemleges védelemre a politikai hatalom részéről. Az Egyenlőség arra figyelmeztet, hogy: „A német események mindenesetre alkalmasak arra, hogy a zsidóságon belül dúló ellentéteknek legalábbis az élét tompítsa, és egymással szemben annyi megbecsülést és megértést hagyjon meg, amennyi kell és elégséges ahhoz, hogy egymásra találjunk a közös érdekek megvédésében.”2  (Kiemelés az eredeti szövegben.) A Múlt és Jövőbe Baltazár Dezső református püspök ír cikket, amelyben többek között azt hangsúlyozza, hogy a zsidóság olyan egyetemes jelenség, amely „nemcsak a vallásos szükséglet fedezetével rendelkezik, hanem az ember életteljességének minden részletkérdésére kész feleletet ad”.3 

Természetesen nemcsak a hithű és „hivatalos” zsidó közösségek érezték a zsidókérdés immáron felfokozott érzelmi és romló politikai légkörben zajló súlyosbodását, hanem – mint Baltazár püspök példája is mutatja – a magyar szellemi élet más csoportjai is. A Nyugat Barátok Köre például vitát rendez a modern zsidóság útjáról és problémáiról, s ugyancsak a Nyugatban Pap Károly méltatja – mintegy a Zsidó sebek és bűnök első vázlataként – Patai József könyvét a neves cionista politikus és teoretikus Herzl Tivadar munkásságáról.4 

Egyszersmind újra felerősödik a vita a „polgári”, azaz – itt lényegében – a zsidó kultúra kérdéseiről. Ezúttal Féja Géza a polémia elindítója. Kétrészes cikkében (a Korunk Szavában) két irányban bírál (és egyszerűsít): egyfelől a magyar öntudat hiányát emeli ki, másfelől a zsidó polgári kultúra szervetlenségét hangsúlyozza. A magyar urbanizmus szóvivőit önkritikára inti, mondván, hogy az igazi értékek „szerves és örök” kapcsolatban vannak azzal a néppel és népkultúrával, „amelyről eddig gőgösen tudomást sem vettek”.5 Féja gondolatmenetét Hevesi András bírálja A Tollban.6 Szerinte nincs szakadás falu és város, paraszt és polgár között. „Mire való a polgárosultság alacsonyabb fokából űzni kultuszt a magasabb polgárosultság rovására?” – kérdezi (hasonlóképpen leegyszerűsítve a kérdést). Féja kultúrafelfogása faji alapokra épül – folytatja bírálatát –, következésképpen csakis misztikus, ködös lehet, szemben a polgári kultúrával, amely viszont ténylegesen létező valóság. Féja Géza ezután a Szabadságban foglalja össze nézeteit, ezúttal a zsidókérdés társadalmi vetületéről. Úgy ítéli meg, hogy Magyarországon „elsősorban magyar kérdés van, minden más kérdés ennek a része csak […]”. Azt vallja, hogy „meg kell szüntetni a zsidóság egyoldalú társadalmi és gazdasági elhelyezkedését”. Ez „csakis úgy lehetséges, ha az ország, a társadalom és a gazdasági élet egészében helyes egyensúlyviszonyt teremtünk”.7 (Féja itteni okfejtése – láthatólag – Szabó Dezső korábbi téziseinek másolása.)

A Korunk 1933-tól kezdődően a korábbiaknál is gyakrabban közöl cikkeket a zsidókérdés különböző aspektusairól. Az 1932 végén megjelent Pap Károly-regény, a Megszabadítottál
a haláltól ismertetése kapcsán a folyóirat egyik vezető publicistája, Ujvári László elvi (ideológiai) tisztázásra törekszik a „magyar zsidó” irodalom kérdésében. Megközelítési módja az a marxista osztálykategóriákban való gondolkodás, amely nem ismer „faji” kérdést, semmiféle „faji” szellemiséget. Éppen ebből következően bírálja Móriczot emlékezetes (1930-as) Nyugat-beli cikke miatt. Szerinte a Móricz-féle „polgári írók” a zsidókat szellemi gettóba akarják szorítani. Ez az álláspont nem más – hangsúlyozza –, mint „a fajvédők faji álláspontjának elfogadása irodalmi szellemben, szabadelvű opportunitással”. Ujvári szerint a magyarországi zsidóság már túl van azon az átmeneti szakaszon, ami az izoláltságtól az asszimilációig tart. És minthogy szerinte a „magyar-zsidó irodalom” csakis átmeneti termék lehetett, „csak múltja van, de jövője nincs többé”.8 Ujvári László (és a Korunk) álláspontjának a távlatossága természetesen aligha kérdőjelezhető meg a magyar zsidó irodalom kérdésében. Fejtegetése azonban két problémát is fölvet. Az egyik az, hogy osztályszempontokra hagyatkozva nemigen világíthatók meg társadalom- vagy alkotáslélektani jelenségek. A másik kérdés: vajon a harmincas évek elején a magyar zsidóság (vagy akár csak szellemi elitje) a maga teljességében valóban elérte már az asszimiláció Ujvári feltételezte fokát?

Az mindenesetre tény, hogy maguk a hazai zsidó közösségek és frakciók másként vélekedtek önmaguk szellemi helyzetéről, állapotáról, de még a népi mozgalom fő áramába került Sárközi György vagy a népiekhez közel álló Pap Károly szellemisége, világképe közt is jelentős a különbség ahhoz, hogy a teljes asszimiláció tézisét el lehessen fogadni. Legföljebb arról lehet beszélni, hogy az urbánusok (és szocialisták) zsidó származású csoportjainak derékhada, e modern szellemű értelmiségi réteg járt az asszimilációs folyamat befejeződése felé, de még így is számos traumát és rendkívüli érzékenységet hordozott magával.

Hasonló leegyszerűsítéssel fogalmazódik meg az asszimiláció jelensége és jelentősége Ujvári László és Ujvári Imre (1933 novemberében írt) előszavában a zsidókérdésről szóló Marx-tanulmány 1934-es kiadásához. „A zsidóság asszimilációs törekvése, ha napjaink tanulságait tekintjük, meddő törekvés az antiszemitizmussal szemben. […] Világos tehát, hogy a kérdés gyökere gazdasági, társadalmi és politikai okokban keresendő.” Továbbá: „a tőke védelme harcot követel a proletaritátus ellen, amely a tőkét veszélyezteti, de harcot a zsidóság ellen is, mert a zsidógyűlölet szításával kísérli meg a német fasizmus, hogy a dolgozók józan pillantását félreirányítsa tényleges kizsákmányolójáról, a tőkéről.”9 

Többek között a „magyar zsidó szellemiség” kérdéseit is taglalja az a jellegzetes célzatú kötet, melyet 1933-ban jelentetett meg a Soli Deo Gloria. A könyv felkért hozzászólók olykor egymásnak is ellentmondó, némelykor zavaros, máskor meg okos és humánus megnyilatkozásainak egyvelege. A kiadó az előszóban kijelenti: „A zsidókérdés él és megoldást parancsolóan éget […] letagadása vagy agyonhallgatása csak még kúszáltabbá teszi ezt az amúgy is ezer szárba ágazó kérdést.”10 A tanulságos – korrajz értékű – gyűjteményből néhány véleményrészletet idézünk.

Kiss Arnold vezető főrabbi szerint csak azért létezik zsidókérdés, mert azt mesterségesen állítják elő. „Minden más ember sorsa kérdés a gyűlölet, az önzés és az értelmetlenség számára.”11 A zsidókérdés – írja Bajcsy-Zsilinszky – „idehaza nálunk csak egy kicsi részlete, szeletkéje az egész nagy egyetemes magyar problémának. Ha vannak is erős faji vonatkozásai, végső fokon a magyar nemzet társadalmi és állami berendezkedésének alapvető kérdéseibe torkollik, s csak azokon keresztül oldható meg.” (Kiemelés az eredeti szövegben.) E megoldást Bajcsy-Zsilinszky a magyar középosztály „megújhodása, nagy tömeg friss magyar paraszti vér révén” képzeli el.12 Vámbéry Rusztem társadalompolitikai nézőpontból közelít a témához. Azt fejtegeti, hogy az antiszemitizmus a maga ürügyeit „a klerikalizmus, a nacionalizmus és kapitalizmus kinövéseiből meríti”, következésképpen ezen okok megszüntetése vezethet csak „a krisztusi emberszeretethez”.13 Ravasz László református püspök a misszióban látja a megoldást: a tömeges kikeresztelkedésben, a meggyőződés és a lelki átalakulás útján.14 Milotay István (országgyűlési képviselő, a radikálisan jobboldali Magyarság főszerkesztője) szerint a magyar zsidó irodalom zsidó tematikájának megjelenése (Bíró Lajos, Hatvany Lajos, Erdős Renée, Földi Mihály, Hatvany Lili műveiben) a zsidó nacionalizmus kialakulását tükrözi. S ez éppen nem az üldöztetések eredménye, hanem a hazai zsidóság mögött „felgyűlt gazdasági és társadalmi hatalom visszfénye, kisugárzása […]”.15 A magyar keresztény középosztály egy jelentős részének primitív szólamokban megnyilatkozó tájékozatlanságát tükrözi a fajvédő Nagykálnai Levatich László „közgazdasági író” álláspontja, amely szerint a zsidókérdés végleges megoldását az jelentené, ha az összes zsidót kitelepítenék Madagaszkár (!) szigetére, ahol szabadon kifejthetnék „államalkotó és szervező képességeiket”.16 

A fent bemutatott Nagy per című kötet – benne a zsidókérdés legkülönbözőbb szemléletű megközelítései – nem keltett különösebb visszhangot a magyar szellemi életben. Nem úgy, mint Illyés Gyula Pusztulása és Németh László Ember és szerep című önéletrajzi írásának első megjelent részletei. Hiszen mindkét írásban sokkal több – és sokkal magasabb színvonalon kifejtett – feszültség halmozódott fel, mint amazokban. Az előzmények ismeretében aligha meglepő, hogy éppen e cikkek nyomán robbant ki a népi, illetőleg a zsidó származású szellemi csoportosulás első nagy és nyilvános összecsapása 1934-ben.

Nyílt konfrontáció 1934-ben

A népi mozgalom kristályosodási pontja egybeesik azokkal a hírlapi csatározásokkal, amelyeket Illyés Gyula Pusztulása és Németh László a Kalangyában folytatásokban megjelent Ember és szerepének 3. fejezete kiváltott.

A Magyar Hírlap 1934. május 13-i számában Illyés tesz közzé magyarázó cikket a Pusztulás körüli vita tanulságairól. Ebben (is) leszögezi, hogy az általa fölvetett problémák kizárólag a magyarság pusztulásával kapcsolatosan értelmezendők. Ugyanakkor vitába száll azzal a nézettel, amely szerint az egész jelenség csak „parciális tünet”. „Elismerem – írja ezzel kapcsolatban –, hogy abból a kicsit nyeglén, kicsit tájékozatlanul európai szempontból is az, mely Budapest szellemi életében mindannyiszor idegesen hunyorogni kezd, ha a parasztságról esik szó.”17 

Illyés e cikkére – jóllehet csak áttételesen, viszont részletesen kibontva a népi–urbánus ellentét felszíni jelenségeit – Zsolt Béla válaszol Az Újságban. Zsolt szerint a magyar népiesek, akik „a parasztból” akarnak „megújhodni”, voltaképpen „a német kispolgári forradalom” sugallatából újhodnak, mely forradalom azt hirdette, hogy „»a paraszt az új német társadalom fundamentuma« […]”. Illyés azt írja – folytatta Zsolt Béla –, hogy bizalmatlan a városban született írók iránt, s e mögött a „fitymálkodó exkluzivitás” mögött „egy taktikából és intellektuális szeméremből elpalástolt halk antiszemitizmus is meghúzódik, hovatovább gettóba izolálja azokat, akik a magyar irodalom megújhodása és a magyar népi tömegek öntudatra ébresztése közben nemcsak örök érdemeket szereztek, de üldöztetést, mártiriumot is […]. Mert a parasztot nem az irodalmi népieskedés és a politikai faji romantika homeopatikus gyógymódja, hanem az európai urbánus civilizáció gyógyítja meg […].”18 

Zsolt Béla idézett mondataiban jószerével mindazon lényeges kritikai szempontok, illetve vádak fölsorakoznak, amelyekkel az urbánus körök egy része a népi mozgalmat diszkreditálni igyekezett: antiszemitizmus, a faji eszme felszívódása, a fasiszta német parasztmitológia térhódítása. Cikke ugyanakkor a népi–urbánus ellentét valódi okára, politikai lényegére is rávilágít: a magyar sorskérdések megfogalmazásának, képviseletének, az azokban való „illetékességnek” és a kibontakozás útjának kétféle felfogására.

Németh László az említett Kalangya-beli cikkben a zsidókérdést elsősorban mint a „magyar zsidó szellemiség” kérdését veti fel. Az Ignotusról írt (de csak jóval később megjelent) cikkével kapcsolatban itt a következőket mondja: „Szülőföldjéhez mindenkinek joga van, s egy erős közösség nem tagadhatja ki, akit befogadott. De ha nem tagadhatja ki, helyére szoríthatja. A zsidókérdés elsősorban magyarok és magyarok s csak másodsorban magyarok és zsidók ügye. Meg kell tenni, ami a kötelességünk, s akkor a zsidóság számára nincs más választás, mint alkalmazkodni ehhez a nagy nemzeti kötelességhez. A szászok nem vesztették el az erdélyi fejedelemséget, sőt hasznára voltak a másik két nemzetnek is; nem lehetnének a zsidók a magyar irodalom szászai? Én úgy képzeltem, ha a két fél legjobbjai becsületesebben állnak szembe ezzel a sors föltette kérdéssel; együttélésünk is rendezettebbé, szebbé válik. Ignotus érdemei nyilvánvalók; de a helyén másnak kellett volna állni, s neki más helyen kellett volna állnia. »Megértette« hőseit, de más sorsban élt, mint ők; nem volt-e könnyelműség rábízni húsz éven át a magyar tehetségekbe szóló sors magyarázatát? A latin irodalomnak vannak nem latin írói; amíg a latin géniuszé a vezetés, az ilyen spektrum-megnyúlás: gazdagodás. Egy helyére szorított és képességei és problémái irányában bontakozó magyar zsidó irodalmi [sic!] szerencse; egy ránk burjánzó, bennünket is elhamisító zsidó magyar irodalom: csapás. Körülbelül ezt akartam éreztetni Ignotus egyéni hibáinak és erényeinek az elemzésén át, vigyázva, hogy a konkrét ember el ne vesszen abban, ami mögötte áll.”19 

Az idézett gondolatmenet egyenes folytatása a korábbi Németh László-i álláspontnak: a magyar szellemi hegemónia tételének, gondolatának, meggyőződésének. (Az egészséges asszimiláció kritériumaként a Kisebbségben lapjain is az első helyen említődik majd az a hajlandóság, amely a magyar szellem „fennhatóságát kulturális és sorskérdésekben elismeri”. Minden más kérdésben viszont mellérendelőnek tekinti a magyarság és az asszimiláltak kapcsolatának rendszerét.) A „magyar zsidó”, illetőleg a „zsidó magyar” szellemiség közötti különbségtétel formulájában az asszimilációnak (a korabeli állapotok szerinti) teljességében reális alternatívát nem látó felfogás tükröződik.

Németh szerint – láttuk – a „magyar zsidó irodalom” gazdagodás, színeződés, „spektrum-megnyúlás”; a „zsidó magyar” irodalom viszont súlyos zavarok okozója. Ez a felfogás – azon túlmenően, hogy az erdélyi szászokkal való analógia és a „helyére szorított” kifejezés nyilvánvalóan rossz gondolat és szerencsétlen fogalmazás – azért is vitatható, mert önmagában ingatag. Hiszen semmiféle tudományos értékű információ nem szerezhető arról, hogy mi is voltaképpen a különbség a „magyar zsidó” és a „zsidó magyar” között; továbbá: miféle manifesztált jelenségekben nyilvánulnak meg ezek a különbségek? Babits Mihály a Múlt és Jövőnek még 1926-ban adott (már bemutatott) interjújában (jóllehet ő maga sajátos zsidó vonásnak tartotta például „a megértés különös könnyűségét, mely relativizmusra és arra vezet, amit destrukciónak is neveznek”) joggal utalt arra, hogy a zsidóság a magyarsággal való együttélése során nem rontotta meg a magyar szellemet: „legnagyobb alkotóinkban nyoma sincs zsidó hatásnak.”

Németh László szóban forgó Kalangya-beli passzusára Ignotus válaszol.20 Szász, német, cipszer analógiát felhozva a zsidóság asszimilációja mellett érvel. Másfelől – konkrét példákat említve – joggal teszi fel a kérdést: „Miben »hamisította el« a zsidó magyar irodalom Adyt, Móriczot, Kaffka Margitot? Miben »burjánzott rájuk« mondjuk: Szomory Dezső vagy Szép Ernő?”

Az Illyés, Németh kontra Ignotus, Zsolt vita Hatvany Lajos és Ignotus Pál bekapcsolódásával válik kiélezetté. Hatvany cikkének már a címe is élesen célzatos: A szellem különítményesei.21 Több jogos kritikai megjegyzése van a Kalangya-beli Németh László-cikkről (például: „sémita fajtájú, de magyarul írogató ember írása csupán az író fajtája folytán, még nem jelenti okvetlenül a magyar életnek hamis tükörben felfogott képét”), mondandója lényege azonban nem vitatkozó, hanem vádló és megbélyegző. Gettót, a „barbárságnak és műveltségnek különös keverékét”, „legközépkoribb faji harcot”, „faji vad ösztönt” emleget Németh Lászlóval kapcsolatban. Magyarázatként a kor szellemi zavarait említi: Németh és „egyívású társai” (azaz a bontakozó népi mozgalom, a Válasz köre) „hiába vergődnek elszánt akarással a világos eszme és tiszta kifejezés felé”. Szerinte az ő Nyugat melletti harcukat a történelem igazolta, tehát nem fog rajtuk „sem a ferdítők rágalma, sem a szellemet karámokba terelő irodalmi különítményeseknek brutális erőszaka”.

Zsolt Béla és Hatvany cikkeire Illyés Gyula válaszol.22 Ő soha nem írt le olyan „sületlenséget” – fejtegeti –, hogy bizalmatlan a városban született író iránt. Az alakuló népi mozgalomnak pedig nincs köze a nemzetiszocializmushoz, sem az antiszemitizmushoz. A népiesek nem valakik ellen, hanem valakikért szeretnének küzdeni.

Ignotus Pál viszonválasza23 az egyik fontos dokumentuma a népi, illetőleg urbánus tábor között támadt szakadéknak: Illyés gondolatait kiforgatja, félremagyarázza, és és az írót potenciális antiszemitizmussal vádolja meg. (Efféle kombinációval csavarja ki Illyés vélekedését: „»ne ugrassatok, mert istenigazában antisemita leszek; legyetek inkább elragadtatva tőlem, akkor megúszhatjátok…«”) Németh László e cikkben Illyés „megalomániás kar- és kortársaként” említődik, aki Ignotus Pál apját „pökhendi módon le-»impresszárió«-zta, maga sem tudva s nem is igyekezve ezt egyéb érvvel támogatni, mint azzal, hogy akármilyen költő s akármilyen szellem is az az Ignotus, de: zsidó, tehát vonuljon a társaival együtt olyan elszigetelt közösségbe, amilyent a szászok alkottak a régi Erdélyben…”. Ignotus Pál (miután önmagát és néhány társát a humanizmus egyedüli képviselőjének állítja be) cikkét a szakítás deklarálásával fejezi be. „Szeretném Illyés Gyulát magunk közt tudni, de pályánknak, elismerem, édes-kevés az appeal-je, s nagy szerénytelenség volna azt remélnem, hogy bárki, aki közülünk a Válasz útjára jutott, az én figyelmeztető szavamra az eshetőségek mérlegelése után visszatérjen.”

Illyés keserűen szatirikus epigrammában is regál a történtekre, egyszersmind a kirobbant ellentét hevességét is érzékelteti.24 

A nagy kérdés

A nyár folyamán a vita kiszélesedik. Az urbánusok lapjai (Magyar Hírlap, Az Újság, Esti Kurir, Századunk, A Toll) mellett a félhivatalos kormánylap (Budapesti Hírlap) s a népiek folyóirata, a Válasz is bekapcsolódik a vitába. Hallatja hangját a hivatalos zsidóság lapja, az Egyenlőség, továbbá a Zsidó Élet és a Szombat is. Németh László a Tanúban is megjelentet a kirobbant vitához kapcsolódó írásokat.

Németh Imre a Budapesti Hírlap főszerkesztőjétől kap lehetőséget cikke megjelentetésére. Írása kísérlet a népi mozgalom kialakulási folyamatának vázolására. A kezdetek: néhány nagyon tehetséges, művelt baloldali író „furcsa és nyugtalanító írásokkal zavarta meg a századforduló magyar irodalmi forradalmának immár klasszicizmusba dermedő nyugalmát”. Illyés Gyula a Pusztulással, Németh László pedig – Illyés cikkével csaknem egy időben – a Debreceni Kátéval ad határozott célt, programot a népi szellemi elitnek. Az ellentámadás és a szakadás oka (vagy ürügye) Németh Imre szerint Németh László Kalangya-beli cikkének zsidó vonatkozásai. Ekkor hirtelen: „Átok és szitok zúdult az addig agyonhallgatott, »jelentéktelen« Németh Lászlóra. És valami csodálatos ösztönnel rögtön megtalálták Illyés Gyulának nyolc hónap előtti cikkét, amelynek egy mellékmondatában az »idegen város« ellen fordult.” (A Pusztulás szövegében az ominózus mondatok egyébként így hangzanak: „hány író van, aki a népből származik? S hány, aki a nép között él? Mert csak az ismerheti a magyarságot, tehát a filozófia szerint is, amely az ismeretet azonosulásnak tanítja, csak az lehet egészen magyar.”25) Németh Imre szerint a kialakulóban lévő mozgalom lényegét a „zsidó baloldal” nem érti, valódi céljukat eltorzítja, félremagyarázza, s mesterséges ütközőpontnak – az európaiságra és a humanizmusra hivatkozva – a zsidókérdést, pontosabban Illyés és Németh állítólagos antiszemitizmusát teszi meg. Az ellentét valódi oka Németh Imre szerint pozicionális eredetű: a zsidó szellemi fölény, az úgynevezett zsidó szellemi irányítás megrendülése és válsága.26 

1934 nyarán Németh László helyesen látja a mozgalommá rendeződő népiek és a Válasz megindulásának jelentőségét, potenciális erejét, s azt is, hogy a magyar sorskérdések másképpen fogalmazódnak meg ezen az oldalon, mint ahogyan azokat a polgári radikális és liberális értelmiség már évtizedekkel korábban megfogalmazta. Érvelésének hitelét növeli, hogy most sem általánosít: Hatvanyék (tehát korántsem általában a zsidó vagy zsidó származású értelmiség) hecckampányáról beszél, miképpen nevezetes cikkében, az Egy különítményes vallomásában is pontos a distinkció: „Én elsősorban e csaták nem zsidó nézőit figyelmeztetem, hogy ne azonosítsák Hatvanyékat a zsidósággal.”27 (Miként először az éppen e cikkben megjelenő ominózus „Shylock”-metafora is a népi mozgalmat eleve reakciósnak minősítő zsidó származású publicistákra, s nem általában a zsidóságra vonatkozik.)

Fordulat a vitában

Hatvany Lajos viszonválasza Németh László cikkére a Századunkban jelenik meg.28 Azzal vádolja, hogy „mint Ludendorff és Hitler”, ő is „hisz a nagy zsidó összeesküvés dajkameséiben […]”, továbbá hogy „mindenben igaztalan”, „rémlátó ember”. Hatvany fölemlegeti a fajiság vádját, és tiltakozik a „zsidók számára kijelölt szellemi gettóba” szorítás ellen. E megbélyegzéseknél persze lényegesebbek azok a gondolatok, amelyeket a hagyományos (század eleji) polgári radikális és liberális eszmék, valamint az új népi nemzedék mozgalma közötti különbségekről fogalmaz meg. Illyés dunántúli cikkében részben folytatását látja a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század hagyatékának, részben észreveszi a szakadást is. Eszerint a polgári radikálisok törekvései a demokrácia általános szempontjait tekintették elsődlegesnek; Illyésék, Némethék viszont a parasztorientációt. (Mindazonáltal Hatvany ebben az orientációban is a fajiság megnyilvánulását látja.)

Fontos (habár nem nyilvános) dokumentum – mintegy az előbbiek folytatása és gondolati elmélyítése – Hatvany Lajosnak egy Földessy Gyulához írt levele, amelyben (expressis verbis) Németh Lászlónak is „üzen”.29 Az apropó ehhez a Válasz 1934. 2. száma (a lap egyik szerkesztője ekkor Németh László), benne A magyar élet antinómiái és Illyés Puszták népének egy fejezete (Hatvanynak éppen ez a részlet tetszik a legjobban). E levelében Németh Lászlónak azt „üzeni” Hatvany, hogy a nyilvánosság előtt nem fog neki többet válaszolni.30 „Pedig egy kérdésem volna hozzá és kortársaihoz – folytatja –: mi választja el őket az októbristáktól? Sőt mi több, a galileistáktól? Miért nem ismerik el igazi őseikül a Nyugat mellett a Társadalomtudományi Társaság körét is? Miért ignorálják annak kiadványait? Miért nem említik köteles szeretettel Jászit és Kunfit?” (Egyúttal fölajánlja, hogy Jászi és Kunfi írásait elküldi Németh Lászlónak.) Hatvany itteni kérdései tárgyszerűek, de egyben költőiek is. Miként levelének az a része, amelyben a népi mozgalomnak a polgári radikális hagyományokat csak részben vállaló ideológiai alapjait érinti. „Ignotus, Hatvany […] – szól a levélrészlet – meg a magyar életből kiesett Jászi is különb és hozzá illő szövetségesek volnának az ő reformmozgalma számára, mint a reform jelszavakkal játszó Budapesti Hírlap és a Magyar Figyelő [helyesen: Magyar Szemle, Szekfű Gyula folyóirata] szerkesztői.”

Hatvany Lajos indulatainak enyhülése (sőt: már-már a békekötés gondolata) talán nem független a Válasz 1934. 2. számában megjelent, Némethet a zsidóellenesség vádjával szemben erősen védő Kardos Pál példaszerűen toleráns cikkének szellemétől sem. Az írás címe: Zsidó válasz,31 s benne Kardos a zsidókérdés körüli polémia addigi állomásait veszi számba, s a polémia fejleményeit foglalja össze. Miközben ő maga is – joggal – helyteleníti Némethnek a „helyére szorított” s a „ránk burjánzó” kifejezéseit, teljes egészében visszautasítja Hatvany Lajos, Ignotus, Zsolt Béla és Ignotus Pál támadásait a születő népi mozgalom ellen. Megítélése szerint (hasonlóan a Németh Lászlóéhoz, holott az Egy különítményes vallomását cikke írásakor még nem ismerte) Hatvanyék azért fordultak Illyés, Németh és a Válasz ellen, „mert érzik bennük a demokráciát, az emberiességet, a szabadságot, amit ők mind a maguk privilégiumának szeretnének megtartani”. Ezért nem akarnak a népiek fegyvertársai lenni. Pedig a fiatal magyar zsidó nemzedék – fejtegeti Kardos Pál – nem azokat fogja követni, „akiknek humanizmusába oly mélyen belevegyül a zsidóságtól való menekülés vágya”, hanem szembe kíván nézni a maga külön zsidó problémáival is, „keresi a keresztyén és zsidó magyarság együttélésének sors föltette kérdésére a választ, és éppen Németh Lászlónak nyújt kezet”.32 

Kardos László a Jegyzetek a Németh-ügyhöz című hozzászólásában33 vitathatatlan alapelvet hangoztat az Ignotus Nyugat-beli szerepét vitató Németh László-i véleménnyel szemben. Arra figyelmeztet, hogy Ignotus történelmi szerepére senki más nem vállalkozott, s a történelem – az új szellemű magyar irodalom győzelme – végül is őt igazolta. Németh László – állapítja meg Kardos László – a jelenből visszavetítve, tehát rossz szemszögből ítéli meg Ignotust, aki 1934-ben nyilván nem állhatna már a népi tábor élén, de akkor, a századelőn ő vállalta „az európai kultúra összekötő, közös elemeinek” a védelmét. „Amennyire együttérzek a »leimpresszáriózott« Ignotusszal Németh László ellenében – írja cikke befejező részében Kardos László –, annyira együttérzek Németh Lászlóval azok ellen, akik ezt a tüneményes írót, e rendkívüli embert, irodalmunknak és kultúránknak ez új ihletőjét oly méltatlan módon próbálják a kurzus dzsungelébe szorítani.” (Kiemelés az eredeti szövegben.)

A harmadik független szellemű zsidó író, aki az antiszemitizmus vádja ellen Németh László védelmére kel e vitában: Pap Károly.34 Szerinte Németh állásfoglalása a következőképpen foglalható össze: „tisztellek, becsüllek, te zsidó, aki odaadó munkában élsz itt, de egyek sohasem lehetünk, és te sehol sem állhatsz az élen, mert más sors van a te hátad mögött s más az enyém mögött.” Pap Károly szerint ez nem antiszemitizmus, hanem „minden nép sajátos szellemi kincseinek féltése”. (Kiemelés az eredeti szövegben.) Pap Károly a zsidóság magyarországi szerepének történeti eredetéről is szót ejt. Arról ír – nyilvánvaló evidenciaként –, hogy a zsidóság azokat a helyeket, szerepeket töltötte be, amelyeket a nem zsidó magyarok betöltetlenül hagytak. (Többek között az új magyar irodalom felkarolásának, megszervezésének a feladatát is ők vállalták és vitték véghez.) Elgondolkodtató Pap Károly vélekedése Németh Lászlónak az Ignotus és Hatvany (általában az asszimilánsok) szerepét bíráló felfogásáról is: „más sorsa miatt nem érti meg teljesen a zsidó sorsát: ugyanabban a hibában látom őt, mint amit a zsidóknak felró.”

Fontos adalék a korszak társadalom-lélektani viszonyai érzékeléséhez Pap Károly e cikkének az a néhány sora is, amely az asszimiláns zsidó értelmiségről szól. Szerinte ez a réteg (vagy csoport) a Németh László-i álláspontot különösen nehezen érti meg, mivel „nemcsak kézzel, lábbal, pénzzel, de szívével is kapaszkodni akar a magyarságba”. Ennélfogva túlérzékeny, csakis szeretetet, sőt több szeretetet vár el a magyartól, mint amennyit „magyar a magyarnak adni szokott”.

*

Ha a képlet a valóságban nem is ennyire egyszerű, az nyilvánvaló (érdemes többször is hangsúlyozni), hogy a népi mozgalom kibontakozásának idején, 1934 első felében nem a zsidóság általában, még csak nem is a zsidó értelmiség általában, még csak nem is az asszimilált zsidó értelmiség általában fordul szembe magával a népi mozgalommal, hanem egy ezeknél jóval szűkebb csoport: a Századunk és A Toll körének néhány neves publicistája. (Ennélfogva Németh László is hibásan általánosít, amikor az Egy különítményes vallomásában arról beszél, hogy: „A zsidó érzékenység mint végtelen háló futja be az országot, ha egy helyen megütik, az egész hálózat csörög, reszket, vonaglik.”) Az asszimilált – a korabeli terminológia szerint „kitért” – zsidóság másik része (Gellért Oszkár, Sárközi György stb.) Németh László szűkebb köréhez tartozott; sőt a népi tábor legfőbb orgánumának, a Válasznak rendszeresen szereplő szerzői között található a zsidó származású „urbánusok” közül például a szocialista Fejtő Ferenc mellett Szerb Antal és Vas István. (Publikált itt egyébként a zsidó sajtóban gyakran szereplő Keszi Imre is.) Fentebb azt is láthattuk, hogy a Németh László és Illyés Gyula ellen kirobbant hírlapi polémiában három kitűnő zsidó író, illetőleg kritikus szembeszállt Hatvany Lajosék vádjainak szélsőséges állításaival, s néhány év múlva a zsidó identitás hirdetőinek egyik legnevesebb személyisége, Komlós Aladár az, aki az addig legigazabb, leghitelesebb elemzést írja Németh László Tanú-füzeteiről. (Méghozzá A Tollban – igaz, három évvel a most tárgyalt események után.)35 A szocialista baloldal részéről pedig éppen Fejtő Ferenc ismeri föl elsőként a népi mozgalom jelentőségét, és ugyancsak ő értékeli először érvényesen Németh László addigi – főként esszéírói – pályafutását.36 

A fentiek nyomán megerősíthető a következtetés: a „népi–urbánus” vita (ezen belül a Németh László és a magyar szellemi élet zsidó származású értelmiségének egy része közötti igen heves összecsapások) oka és magyarázata nem származásbeli, hanem a magyar sorskérdések különböző lehetséges útjainak intranzingens, kompromisszumra nem hajló képviseletében keresendő. Eszmei-ideológiai szembenállásról van tehát szó, nem pedig „faji” ellentétről. Ebben a felfogásban fogalmazza meg Németh László egy 1936-os írásában a magyarországi zsidó és nem zsidó értelmiség egymáshoz közeledésének alapkérdését, egyszersmind a körülmények és célok tisztázásának igényét is: „Szűznek tudom magam minden antiszemitizmustól” – írja. „Szívesen harcolok együtt zsidó bajtársakkal, de világosan kell látnom, hogy miért.”37 

S hogy mi volt mégis, a hangoztatott elvi állásfoglalások ellenére is az antiszemitizmus (az asszimilált zsidó értelmiség egy csoportjától származó) vádjának érzelmi (tehát ténylegesen létező) oka, azt Bibó István később abban látta, hogy „a népi mozgalom vezető tagjainak, csaknem mind[nek] volt a zsidókérdésben olyan állásfoglalása, amely nagyon árnyalt, nagyon sajátos volt, egyik esetben sem volt antihumánus, de csaknem minden esetben eltért mind az életbevágóan érintett zsidóság, mind egy filoszemita humanizmus általános elvárásaitól”.38 Ekkor, a harmincas évek közepén persze a népi mozgalom szellemi vezetőitől aligha lehetett elvárni „egy filoszemita humanizmus” szerinti magatartást, hiszen a zsidó urbánus körökkel szembeni küzdelem, amely alapvetően politikai-ideológiai meghatározottságú volt, ezt eleve kizárta. (A harmincas évek végén viszont – az ismert okok miatt – már másképp tevődött fel a kérdés: a zsidósággal kapcsolatos állásfoglalások súlya és az ezzel együtt járó írástudói felelősség nagymértékben megnövekedett.)

*

A magyar élet antinómiái című (Szekfű már említett könyvére reagáló) Németh-esszé második „tétele”-fejezete – „Zsidóság és kapitalizmus” – Németh Lászlónak a zsidókérdés szövevényes témakörében kifejtett talán leginkább „befogadó” állásfoglalása.39 Mind az asszimiláció kérdésében, mind személyes elkötelezettség vonatkozásában lehetőnek tartja a zsidóság teljes beolvadását, amennyiben a zsidóság „teljes lojalitással közelít egy másik közösség hagyományaihoz”, s ezzel „gazdagabbá teszi a befogadót”. Ugyanebben az írásában szögezi le a következőket: „Mint szocialista küzdök a kapitalizmus ellen; mint nem zsidó békét akarok kötni a zsidósággal.”

Szekfű Gyula Három nemzedék és ami utána következik című könyvének a zsidósággal kapcsolatos megállapítására a politikára igen érzékeny hivatalos zsidó lap, az Egyenlőség is reflektál.40 Szerkesztőségi cikk utasítja el Szekfű „cionista” ízű javaslatát, leszögezve, hogy:
„A magyar zsidóság, különösen Trianon óta homogén egységet alkot magyar nemzeti szempontból […].” Hogy ez az álláspont aligha volt életszerű, azt mutatják azok a viták is, amelyek 1933-ban, 1934-ben a zsidóság útjáról, jövőjéről zajlottak – nyilvánosan – a magyar zsidóság különböző áramlatai (és csoportjai) között.41 Az is nyilvánvaló ezekből a vitákból, hogy a magyar zsidó értelmiség jelentős része (ideértve a felekezeti, „hithű” zsidóság különböző csoportjait, valamint a cionista meggyőződésű zsidók szóvivőit) nem látott „zsidóellenes” tendenciát a bontakozó népi mozgalomban. Más a helyzet az ún. „hivatalos” zsidóság (ahogyan ők nevezték magukat: „izraelita vallású magyarok”) exponenseivel, körével: az Egyenlőség által képviselt csoporttal, réteggel. Ez a kör mindig is érzékenyen reagált valamennyi, a zsidóságot érintő jelenségre, eseményre. Ballagi Ernő cikke42 például visszautasítja Némethnek az Egy különítményes vallomása című írásának „zsidóellenes” kitételeit. (Egyúttal Babits Mihályban is „enyhe antiszemitizmust” fedez föl.) A Zsidó Élet (szerkesztőségi cikkben) Németh értékelő mondatát Ignotus Nyugat-beli szerepéről „intellektuális tisztátalanságnak” minősíti. Tényszerűen állapítja meg, hogy „zsidó szellem is hozzájárult a magát kereső magyarság szellemi arculatának kialakításához, s a magyar szellem ettől nem lett szegényebb”.43 Néhány héttel később – ugyancsak szerkesztőségi cikkben – Kardos Lászlót támadja a Zsidó Élet, aki „teli tüdőből fújja az ifjú-romantika szólamait, és keményen odamondja a demokratikus meggyőződésű zsidó íróknak, hogy hovatovább senki sem fog hallgatni rájuk”.44 A Szombat méltányolja, hogy a „kikeresztelkedett és frakkot viselő” Hatvany Lajos védelmére kelt „zsidó és frakktalan íróknak”.45 

Időközben napvilágot lát Komlós Aladár fontos esszéje, amely az első komoly gondolati kísérlet a népi–urbánus ellentét feloldására.46 

Komlós abból indul ki, hogy az „új népiesség” lényege immár a nép politikai vágyának, törekvéseinek a megfogalmazása. Jóllehet utal a népi mozgalom „faji” orientáltságából adódó veszélyekre, s úgy véli, hogy a népi mozgalom „ellenséges szándék nélkül is, céljai természeténél fogva szükségszerűen kirekesztő jellegű”, mégis azt hangsúlyozza, hogy a nép benső vágyait és igényeit csak „a belőle származók” fejezhetik ki igazán, „az új népiesség tehát jogos és szükséges irány […]”. Mindehhez hozzáteszi, hogy éppily jogos „a városi proletariátus önálló kultúrára törekvése is, s jogos bármely kisebbség hűsége önmagához”. Azaz Komlós Aladár a szellemi és politikai élet egészséges tagoltsága, differenciáltsága, sokszínűsége elvét vallja, beleértve – természetesen – a sajátos zsidó identitás őrzését, megbecsülését és irodalmi kifejeződését. Írása végén arról a kívánalomról szól, amely szerint a nyugatiság és a hagyományhűség nem egymás ellentéte, hanem összekapcsolódva és egymást erősítve hat igazán: „egyik a polgári, másik a népi írók táborából.”

Babits Mihály ugyanakkor értetlenül áll – 1934 nyarán – a népi–urbánus szakadás ténye előtt. Pontosabban: nem vesz tudomást a szakadásról, nem érzékeli, hogy sokkal többről van már szó, mint arról, hogy Ignotus impresszárió volt-e vagy sem, hogy Németh László antiszemita-e, avagy sem. Szerinte az egész vita gyerekes dolog, a résztvevők ugyanazokat az érveket hajtogatják: „előre tudott s szerep szerint kiszámítható dolgokat.”47 

III. A zsidókérdés változatai a harmincas évek második felében

A Toll új vitája

Az 1934-es nagy és heves vita utórezgéseihez (de nem „melléktermékéhez”) tartoznak azok az eszmecserék, amelyek az anti- és filoszemitizmus problémáit, a zsidóság mibenlétének, szerepének és magatartásának módozatait, valamint a zsidóság és demokrácia kérdéseit taglalják. A két vitázó Ignotus Pál és Hatvany Bertalan, de szerepel a vitában a nem zsidó származású Szász Zoltán (a Magyarság és zsidóság című könyv szerzője) is.

Ignotus Pál az anti- és filoszemitizmus lényegét igyekszik fölvázolni.48 Szerinte a szellemi antiszemitizmus megnyilvánulása minden olyan jelenség, amely a „kozmopolita lelkület”, a „racionalizmus” és a „nagyvárosi intellektuális emberhez” tartozó tulajdonságok ellen irányul. Ignotus Pál személyes vallomásában próbálja saját zsidó mivoltát értelmezni. Megveti a „házizsidókat”, a magyarkodó-kokárdás-dzsentri zsidókat, de azzal a csoporttal sem vállal azonosságot, amelynek tagjai azt vallják, hogy nemzetük magyar, vallásuk zsidó. Ő maga kikeresztelkedett – hangsúlyozza –, de nem vallási meggyőződésből, hanem „társadalompolitikaiból”. „Zsidónak lenni: tény. De nem mentegetni való tény és nem is erkölcsi posztulátum.” Ignotus Pál elítélőleg szól a zsidóságukat kompenzálókról, de a zsidóságukat előtérbe helyező irányzatról is. Számára a zsidóság pusztán származási momentum, amelynek a továbbiakban semmi köze sincs élete berendezéséhez. Nincs szüksége „gyökerekre”, számára az egyetlen gyökér a magyarsághoz tartozás. A továbbiakban azokat a zsidó részről elhangzott figyelmeztetéseket utasítja vissza, amelyek arra intették, hogy ne élezze ki a viszonyt a népiekkel, ne idegenítsen el a zsidóságtól „némely mérsékelt” antiszemitákat. (Németh Lászlót és Illyés Gyulát „kultúrantiszemitának” nevezi Ignotus Pál.) Ez a „belenyugvó”, apolitikus álláspont is szerepet játszik abban – mondja a cikkíró –, hogy a magyar zsidó értelmiség nagy része nem fordul szembe a népi mozgalommal. Szerinte a kérdés lényege nem az, hogy az ilyen „apró kultúrantisemitizmus” számbelileg hány embert érint: itt elvekről van szó. Arról az érdekről, hogy „senkitől származása miatt semmiféle kulturális szerep betöltésére a jogosultságot ne lehessen elvitatni”.

Hatvany Bertalan válaszcikkében a „magyar zsidó szellemiség” alapkérdését érinti.49
„A természet rendelése szerint – írja – minden egyén magában hordja fizikai és szellemi örökségét, s így történelmi hagyomány nélkül kultúrát elképzelni nem lehet.” Ennek megfelelően: „a zsidó csak saját évezredes szellemi beállítottságában lehet jó európai, s a jó európaiság előfeltétele az anyanép belső (legbelsőbb) életének megértése, nem pedig oktalan kritizálása. Ez áll a magyar kultúra zsidó munkására is, aki nem azzal bizonyítja be igazán jó európai mivoltát és szellemi fölényét, ha a magyar népi gondolat minden megnyilvánulásában reakciót és antisemitizmust szimatol, hanem azzal, hogy ezeket az eszméket szeretettel vizsgálja meg. Nem a zsidó feladata az anyanép lelki életét megváltoztatni; különösen nem azé a zsidóé, aki nem ismeri és nem tiszteli a zsidó hagyományokat és a zsidóság új, feléledő kultúráját.” A zsidóság szempontjából Ignotus Pálék útja zsákutca – mondja Hatvany Bertalan: „zsidóság hit nélkül, Európa nemzet nélkül.” (Kiemelések az eredeti szövegben.)

Szász Zoltán bírálja Hatvany Bertalannak a liberalizmus, a racionalizmus és a materializmus korszerűtlenségét, valamint a cionizmust mint a zsidókérdés egyik megoldási lehetőségét tételező állításait.50 Viszonválaszában Hatvany Bertalan a liberalizmus mibenlétéről, a sajátos zsidó kulturális értékek szerepéről s a palesztinkérdésről mond véleményt.51 Néhány soros vitazárójában Szász Zoltán megerősíti, hogy a liberalizmust, racionalizmust és demokráciát veszedelmes dolog lenne az elavult eszmék közé sorolni.52

Hatvany Bertalan a kikeresztelkedett, de a zsidó hagyományt vállaló és valló, Ignotus Pál viszont – meggyőződése szerint – a már végképp asszimilált zsidó származású polgári liberális értelmiségi, aki az európai eszmények hazai érvényesülésének híve és harcosa, de nem hajlandó – mert ebben beszűkülést, provincializmust, sőt „faji” vakvágányt lát – a magyar parasztság helyzetét és jövőjét a legelső és legfontosabb magyar sorskérdésnek elismerni. A Hatvany Bertalan-féle „magyar zsidó szellemiség” – miközben megtartja a zsidó identitás néhány fontos jellemzőjét – alkalmazkodni igyekszik a befogadó nagyobb közösség tradícióihoz és „lelkületéhez”; a neoliberális-radikális irányzat számára viszont relevánsabb kapcsolódási pontot jelentenek a nagy európai humanista eszmék: a liberalizmus, a demokrácia, a racionalizmus.

A Toll-beli záró cikkében Ignotus Pál persze joggal teszi fel a nem a teljes asszimiláció (ennek egyik változata a két kultúrába gyökerezés) elvét valló Hatvany Bertalannak az ésszerű kérdést: „Ki határozza meg, hogy hány éven vagy évszázadon kell visszamennem a múltba, ha hitelesen »gyökér«-re akarok bukkanni […]. És ki dönti el, hogy a föllelhető és megsejthető gyökérszálak közül, melyek öntudatomban, vérmérsékletemben, testi-lelki alkatomban találkoznak, melyik a legfontosabb?”53

A marxista szocialista oldal kérdésfeltevései

A Szocializmus egyik cikke – még 1934-ből – jól érzékelhetően mutatja a szocialista baloldal bizonytalanságát a zsidókérdésben. Faragó László – a lap egyik vezető publicistája – Baloldali antiszemitizmus címmel közöl írást, amelyben többek között azt fejtegeti, hogy a „baloldali antiszemitizmus” akkor lép föl, amikor a zsidóság – mindenekelőtt a közép- és kispolgári zsidó rétegek – társadalomkritikája megszűnik. „A zsidó kispolgár kriticizmusa, baloldalisága van veszendőben – hangoztatja a cikkíró –, és ha meg nem menti, felolvad, asszimilálódik az asztaltársaságok és sekélyen patétikus politikai eszmék kohójában. […] Kétezer év diaszpórája után most pusztul bele saját árulásába a zsidóság.”54 Válaszcikkében Salamon Dezső elutasítja a baloldali antiszemitizmus jogosságát (hiszen a zsidó kispolgári tömegek társadalomkritikai mentalitása nem különbözik lényegesen a nem zsidó kispolgárokétól), rámutat viszont a fiatal zsidó értelmiségi rétegek politikai passzivitásának vélt okára: szerinte az igen erős cionista propaganda tartja távol őket a baloldali mozgalmaktól.55

A Korunk a zsidókongresszus alapelvét bírálja. Azt, hogy a hivatalos zsidóság nem mint „polgárjogi”, hanem mint hitfelekezeti közösség képviselte a hazai zsidóságot, s ezzel a reakciónak, a fasiszta politikai korszellemnek, nem pedig a zsidó tömegek valós érdekének kedvezett.56 A Korunk bírálja a cionista világkongresszus munkáját is, amely azt dokumentálta, hogy „a zsidó nacionalizmus éppúgy elárulja a népi érdekeket, mint minden más hamis nemzetieskedés”.57

Szabó Imre elemző történeti cikke a Gondolatban jelenik meg.58 Végkövetkeztetése szerint mind a nyugat-európai, mind a kelet-európai zsidóság természetes útja, sorsa a teljes beolvadás. A politikai antiszemitizmus nyomása során (például Németországban) felélénkült „nemzeti renaissance” történelmileg ugyan regresszív, ám természetesnek mondható reakció a zsidó értelmiség egy részéről. „A zsidóság mai helyzetében, útjában, pusztulásában egy nép tragédiáját kell látnunk – írja cikke végén Szabó Imre –, ez a nép nemzeti mozgalmával védekezik a feloszlás, az asszimiláció ellen, amelyre a történelem ítélte.”

Zsidó sebek és bűnök

Pap Károly e (célja szerint is) vitairata 1935-ben nagy föltűnést keltett.59 Elsősorban a füzet utolsó harmada, melyben a szerző a magyarországi zsidóság társadalom- és politikatörténetét vázolja föl. Megállapítja, hogy a zsidóság szerepe „a magyarság történetében […] a magyarság hiányainak hű tükre”. (Vezető szerep a gazdasági életben, a kultúra szervezésében és a legújabb kori magyar forradalmakban.) A sokat emlegetett liberalizmus csak a (zsidó és nem zsidó) vezető rétegek működésére volt érvényes, az alsóbb néposztályokat mindkét uralkodó réteg megvetette és kizsákmányolta. „A magyar úri zsarnokok galériájával szemben ott áll a nekik tükörszerűen megfelelő zsidó gazdasági zsarnokok árnyalatokkal teljes galériája.” Az emancipálódott zsidóság első generációja szolga módra teljesítette a magyar úr igényét mind a gazdaságban, mind a parlamenti politikában. Az emancipált zsidók második nemzedéke már részesedést követelt a hatalomból. A „demokrata zsidóságnak” a teljes szakításhoz nem volt elég bátorsága. A radikális zsidó középosztály, valamint a kisipari zsidóság az „igazi liberalizmusért küzdöttek”, de szükségszerűen alul kellett maradniuk. Végül is ez a zsidó réteg meghasonlott a forradalmak után ellene fordult magyar középosztállyal, „úgy érezte, hogy neki semmi köze többé a magyar polgárral, a magyar munkással, paraszttal, neki csak az ideológiához van köze. Visszabújt ideológiáihoz, s ma is azokon nyargal. Mindennek szükségképpen így kellett beteljesednie, mert az apák ügye, az emancipáció erkölcstelen volt.” (Kiemelés az eredetiben.)

Magyarországon akár lesznek reformok, akár nem, a zsidó népre – különösen a középosztálybeli és kis zsidókra – a felőrlődés vár.

Miféle kiutak jöhetnek szóba? – kérdezi Pap Károly. A zsidó nem lehet a befogadó nép „szociális mozgalmainak harcosa”, mivel ezeket a szociális harcokat „csak olyan népek csinálhatják, akiknek más volt a sorsuk, s most is más, és más lesz minden időkben – mint amilyen a zsidóságé”. Az asszimiláció: „népi öngyilkosság”, „halálos álom”. Aki pedig „Cionba megy […] végleg megszökött minden népi felelősségérzéstől és önvizsgálattól”. Az egyetlen járható út és helyes válasz: „A népi érzés alapja: a közös sorsérzés és annak nyílt és egyenes vállalása, megannyi szenvedés, nélkülözés árán. Nyílt, őszinte vállalása zsidóságunknak, úgy önmagunk, mint a világ előtt, együttesen, egyszerre, mindenütt.” Vagyis: „a nemzeti kisebbségi” lét. Idehaza kell vállalni a magyar zsidóság sorsát, „a legvégsőbb következményeiben is. […] Az önként vállalt szenvedés megtisztít, megerősít. A mások által ránk kényszerített: meggyaláz. […] Ez a vállalás nem azt jelenti, hogy ezzel magamat s egész népemet bűnösnek ösmerem el: hanem azt, hogy őseim hibáiért vállalom a szenvedést, jóváteszem őket.” (Kiemelések az eredeti szövegben.)

Pap Károly konklúziója radikálisan dogmatikus, ennélfogva aligha reális. A zsidóságot ért kritikája viszont nagy erejű. Érthető, hogy általános figyelmet keltett.

Komlós Aladár a hivatalos zsidóság felfogásával és a „lakájlelkűséggel” szemben az „új zsidó öntudat” jelentkezését üdvözli Pap Károly röpiratában.60 Első harmada – mint írja – „monumentális művészi freskó”, ám ettől kezdve „bizonytalan a gondolat vezetése”. Komlós Aladár elveti a zsidó kisebbségi lét Pap Károly-i teóriáját, szerinte: „Éppoly beteg egyoldalúság volna ez, mint az asszimiláció, mely kötelességének vélte elfojtani a zsidó érzéseket.”

A zsidó sajtó egyik része mind Pap Károlyt, mind pedig a hivatalos zsidóságot bíráló Komlós Aladárt megtámadja. Az ortodox Zsidó Újság zajosan elutasítja a röpiratot, le sem írva szerzője nevét.61 Az Egyenlőség Komlós Aladár személyét támadja, aki független zsidó szempont szerint szólt a Nyugatban Pap Károly kötetéről. Természetesen Pap Károlyt is keményen ostorozza. Elfogultságában odáig megy, hogy Jászi Oszkárt és „társait” (például Ágoston Pétert) teszi felelőssé a zsidókérdés létezéséért.62 A cionista Múlt és Jövő jóval visszafogottabb Pap Károly röpiratával kapcsolatban: közli Móricz dicsérő sorait a Megszabadítottál a haláltól című kötetéről, s Méir Grünwald bírálata is kimért: nagy írónak, de rossz társadalomfilozófusnak tartja Pap Károlyt, aki előre gyártott teóriákhoz igazította a zsidó történelmet.63 A Szombat ugyan nem ért egyet a Zsidó sebek és bűnök „defetizmusával”, de megbélyegzi az Egyenlőség támadását Komlós Aladár és Illyés Gyula ellen, akik pedig komolyan és felelősen szóltak hozzá a kérdéshez.64 A Zsidó Élet szerkesztőségi cikkben utasítja vissza az Egyenlőség vádjait. Mind Pap Károly vitairatát, mind pedig az arról szóló Komlós Aladár-kritikát a Nyugatban „tisztességes és őszinte” írásnak tartja.65

A Tollban Németh Andor ír élesen bíráló glosszát Pap Károly vitairatáról,66 „publicisztikai torzszülöttnek” minősítve azt. Végkövetkeztetése: „Pap Károly propozíciójának, mely a kétségbeesett szerelmesekéhez hasonlít, a maga »haljunk meg együtt«-jével, sajnos semmi értelme sincs.”

Toleránsabb véleményt formál a Zsidó sebek és bűnökről a Szocializmus. A zsidókérdésnek mint középosztálykérdésnek a megvitatását sürgeti, magát a művet vitatható, érdekes „és a maga önkínzásában tragikus élményként” mutatja be.67 A Korunk Pap Károly misztikus látomásos legenda-szövegét bírálja, ami nem segít megvilágítani a zsidókérdés társadalmi lényegét.68

Illyés Gyula Nyugat-beli elemzésében69 egyének (és nem „faji”, nem nemzeti, nem vallási kollektívum) döntési sorozatát tartja bármely vállalás alapjának. Szerinte a zsidóság el fogja veszíteni vallását, de az „egyénekre szakadozott, nyelvét vesztett faj csak fajta mivoltában szűnik meg. Egyéneinek már csak a helyet kell vállalniok, úgy, ahogy a hely megköveteli. […] Ha egy helyzetet már választottál, a másikról le kell mondanod. Népek versengésében kétfelé nem nyújthatod ki a kezed sem segítségért, sem haszonért. Élhetsz közösség nélkül, ha elég nagy szellem vagy, de két közösségbe senki sem tartozhat, legkevésbé egy nép.” Illyés tehát egyértelműen a teljes beolvadást tartja a zsidókérdés történelmi folyamat során való megoldódásának. Szemben Pap Károly zsidó nemzeti kisebbség elméletével és szemben a magyar zsidó szellemi élet több áramlatával is, amelyek éppen a zsidó öntudat őrzését, sőt erősítését tekintik legfontosabb feladatuknak.

A Válasz – miként a Nyugat is – két hozzászólást közöl a Zsidó sebek és bűnökkel kapcsolatban. Kardos Pál racionális társadalmi törvényeket szegez szembe Pap Károly erősen szubjektívre hangolt, bűntudatos fejtegetéseivel a magyar zsidóság történelmi szerepéről.70 Ugyanakkor – Illyésnek is válaszolva, aki cikkében a zsidók önkritikáját is hiányolta – a Zsidó sebek és bűnök megszületését a zsidó önbírálat példájaként említi. Továbbá olyan társadalomreformot sürget, amellyel elérhető lesz, hogy „anyagi okokból egyetlen magyar tehetség se sikkadjon el, s akkor a zsidóság minden megalázása nélkül is egészen más lesz az arány a szellemi pályákon”. Kardos Pál – Illyéssel is vitázva – azt az elvet vallja (Komlós Aladár és – kulturális-irodalmi vonatkozásban – Németh László gondolataival is egyezően), hogy „egy nagyobb közösségen belül lehetnek kisebb közösségek, amelyek színben, hangban, erőben gazdagabbá teszik a nagyobbat”. A zsidóság beolvadásával – érvel következetesen Kardos Pál – „a nemzet épp-úgy szegényebb lenne, mintha székelyeit vagy palócait veszítené el”.

Németh László ugyanebben a Válasz-számban szól hozzá a Zsidó sebek és bűnökhöz,71 miután néhány hónappal korábban A reformban is kifejtette álláspontját a hazai zsidósággal való együttélés alapelveiről. „Ideje – írta A reformban –, hogy a zsidókérdésben egyöntetű magyar közvélemény forrjon ki. Mondjuk ki világosan, hogy nem vagyunk antiszemiták. Ha a magyarság hivatása a nemzetiségek fölött volt és lesz, nem csinálhat árja vagy turáni vagy nem tudom én milyen más fajtisztasági törvényt a vele egy födél alatt élő fajták ellen. A zsidót egy emberséges kor nem üldözteti azért, mert zsidó. Viszont a gazdasági reformról sem mondhatunk le azért, mert a zsidóságnak ellenszenves. A magyar kapitalizmus tízmillió magyarnak volt – egészségtelen; bűne-e az a reformnak, ha tízmillió magyar javára néhány százezer zsidó (s ugyanannyi nem zsidó) alól a szabadverseny vizeit lecsapolja? Hisz ez a nép az új feltételek közt is érvényesül úgy, mint a magyar.”72

Pap Károly vitairatát első helyen azért üdvözli Németh László, mert abban megtörni látja azt a szűklátókörűséget, amit a magyar zsidó írók képviselnek azzal, hogy éppen a saját sorshelyzetükkel nem foglalkoznak a szükséges mélységben. Pap Károly írásai „nem tagadták és nem kenték el a közösséget, amelyből jött. Népe sorsában a maga gyökereit kutatta; munkásságának megvolt a zsidó íróknál hiányzó sors-mélysége.” Németh számára Pap Károly javaslata – a zsidóság vállalja a kisebbségi sorsot – elfogadható ugyan, ámde nem a többi lehetőséget kizáró megoldásként. Például a tudatosan vállalt asszimiláció, amely tisztázatlan helyzetet szüntet meg, szerinte egyáltalán nem erkölcstelen, nem úgy, mint az „opportunista lapítás, mely két sorsközösség előnyeit élvezi s egyiknek a felelősségét sem vállalja igazán”. (Illyés is így gondolta. Mindazonáltal Németh László nem hisz a százezres tömegekben lezajló asszimiláció lehetőségében.) Ugyancsak egyéni választás kérdéseként értelmezi Németh a cionista utat is.

Végül is valamilyen döntést, saját választott sorsközösségének nyílt vállalását kívánná meg a magyar zsidóság egészétől. Ezért is rokonszenves a számára – még ha nem ért is vele mindenben egyet – Pap Károly nyilvános vallomása, ezért nem idegen tőle eleve a cionizmusnak az őshazába visszavágyódó érzelmi színezete sem, s ezért csenghetnek össze nézetei a „magyar zsidó író” szerepéről vallott, az önmaga zsidóságát mindig is vállaló Komlós Aladáréval vagy Kardos Páléval. Ezért is lelkesedik mindvégig Sárközi György belső meggyőződésből fakadó szerepvállalásáért, azért a Sárközi Györgyért, akit (miként majd a Kisebbségben című munkájában írja) „meghódított a magyar ügy”.

A keresztény-konzervatív folyóiratok meglehetős értetlenséggel állnak a Zsidó sebek és bűnök világképével szemben. A Katholikus Szemle zavaros és ellentmondásos írásnak tartja, mindazonáltal dicséri őszinteségét, mondván, nagy szó ez a zsidóság köreiben, akik az őket bírálókkal szemben terrort alkalmaznak.73 A Napkelet recenziója szerint74 beteges tünet ez a vitairat, zavaros és érthetetlen. A cikkíró siet kijelenteni: „A zsidónál, mint Pap Károly példája mutatja, éppen az a baj, hogy lelkileg sem tud asszimilálódni.”

A „magyar zsidó szellemiség” további kérdései

Egy a Libanonban (zsidó tudományos és kritikai folyóirat) közölt Komlós Aladár-cikk nyomán – amely a megírandó „zsidó-magyar” irodalomtörténetet sürgette75 – 1936 februárjában vita bontakozik ki a magyar zsidóság önmeghatározásáról, a zsidó öntudat, a sajátos „magyar zsidó szellemiség” mibenlétéről. Komlós Aladár fejtegetése szerint a zsidóság társadalmi helyzete már évezredek óta különbözik más népekéitől, következésképpen léteznie kell egy sajátos zsidó érzésvilágnak, szemléletmódnak. Újra megerősíti ama nézetét, miszerint a zsidó lélek mindkét közösséghez is tartozhat egyszerre, anélkül, hogy a zsidó szolidaritás kizárná a magyarsággal való szolidaritást. Szemléletes hasonlata szerint: „A zsidó lélek a mértani idomok közül nem a körhöz hasonlít, amelynek egy a középpontja, hanem inkább az ellipszishez, amelynek két gyújtópontja van…” Komlós szerint egyes zsidó írók nem is érthetők meg a zsidó közösséghez való viszonyuk tisztázása nélkül. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a megírandó magyar zsidó irodalomtörténet ne „a zsidó érdem elfogult és ízléstelen öndicsérete legyen, vagy a művészi értékek latravetése helyett a zsidó pártélet erőviszonyait tükröztesse […]”.

Cionista oldalról az asszimilációs folyamattal szemben fogalmazódik meg a szuverén zsidó kultúra erősítésének az igénye. A Múlt és Jövő azt emeli ki, hogy az új zsidó kultúrtörekvés: hangsúlyozni annak zsidó voltát, hogy ne legyen összetéveszthető az „általános kultúrával”.76 A zsidó írók feladata pedig: „általános érvényű kifejezését adni népük lelkének, hamisítatlan képét szellemének, írásban objektivizált formáját belső tartalmának.”77 A Zsidó Élet osztja Komlós Aladár nézetét. A lap szerint is létezik „sajátos magyar-zsidó irodalmi és tudományos gondolatterület”; magyar zsidó „lelki habitus”.78

Komlós Aladár az Új Kor („aktív katolikus orgánum”) zsidókérdés-vitájában újfent és még élesebben exponálja álláspontját. Cikkében mind az asszimilációs, mind pedig a cionista nézetekkel szembeszáll. „Igenis zsidó a fajtám – szögezi le –; de tagja vagyok a magyar nemzetnek is, mely már nem etnológiai, hanem szellemi fogalom; sőt érzem hozzátartozásomat egy harmadik, még tágabb közösséghez, az emberiséghez is.”79

Az Új Kor vitájában – még Komlós Aladár előtt – többek között Hatvany Bertalan és Ignotus Pál is megszólalt. Az előbbi – cionista szellemben – a tömeges asszimiláció ellen lép fel, hangoztatva, hogy a csak akadozva folyó asszimiláció a két véglet között „a veszedelmes féltípusok egész sorát teremtette meg”.80 (Kiemelés az eredetiben.) Ignotus Pál ezúttal is a beolvadást tartja a zsidóság egyetlen célszerű útjának.81 Az önérzetes, a zsidó származást nem tagadó, nem szégyenlő asszimilációt. Mindenféle gettóképződményt le kell bontani, és ez nem csupán a zsidók érdeke – hangoztatja Ignotus Pál.

Az Új Kor vitája nem hozott új elemeket a magyar zsidóság nagy dilemmájában, ellenben ismét pregnánsan rajzolódik ki a három egymástól különböző alternatíva, felfogás: a kettős (sőt, hármas) kötődés (Komlós Aladár), a zsidó öntudat erősítését szorgalmazó cionista különállás (Hatvany Bertalan), valamint a zsidó öntudat feladása, a teljes beolvadás (Ignotus Pál).

A Korunkban Ujvári László száll szembe (nevet nem említve ugyan) a „magyar-zsidó” irodalomtörténetet sürgető, egyáltalán, a magyar zsidó irodalom fontosságát valló Komlós Aladár Libanon-beli gondolatmenetével.82 Ujvári szerint „az azonos nyelven írt irodalmon belül nem származási körök, hanem csupán osztályjellegek és ideológiai elhatárolások vannak”. A zsidó „lelkiség” elmélete „zsidó oldalon született meg”, és ez nem más, mint a fajelmélet szellemtörténeti igazolása. A származás szerinti kategorizálás „éppen azoknak a malmára hajtja a vizet, akik amúgy is ürügyet keresnek a zsidóknak a magyar kultúrából való kirekesztésére”. A zsidó származású szerzők munkáit a „városias szemlélet” és nem a „zsidó lélek” kapcsolja a városi irodalom körébe. A kifejezetten zsidó irodalom csak az lehet – fejtegeti Ujvári László –, amely „a zsidóság etnikai, társadalomideológiai, vallásideológiai sajátosságait” juttatja kifejezésre. Ebben az esetben a zsidóság mint etnikum vagy mint felekezet jelenti a vizsgálódás tárgyát. Végeredményben azonban ezek a tendenciák is besorolhatók a regionális népi irodalom, illetőleg a klerikális irodalom egészébe, anélkül, hogy ezzel a magyar irodalom egysége megkérdőjelezhető lenne. Ujvári László fejtegetése szerint létezhet ugyan magyar zsidó szépirodalom is (például a magyar társadalom valamely zsidósággal kapcsolatos problémája egy asszimiláns magyar zsidó író regényében), veszedelmesnek tartja viszont a faj, származás vagy lelki alkat szerint csoportosító magyar zsidó irodalomtörténetet. Álláspontja tehát egy negyedik alternatívát képvisel a magyar zsidó szellemiség kérdésében.

Mindegyik esetben, mindegyik alternatívában ugyanaz a nehézség ismétlődik: általánosságban rendkívül nehéz kategorikusan leírni, megjeleníteni, körvonalazni az asszimiláció történelmi folyamatának pillanatnyi állapotát, ennek fokozatát, mélységét, egyediségét, egyéni színeit. A korabeli magyar értelmiség legtöbb szellemi áramlata, csoportja elismeri, hogy – történelmi okok miatt – a magyar zsidóság teljes asszimilációja a harmincas évek közepén még nem ment, nem mehetett végbe, ugyanakkor – érthető módon – kevés kísérlet történik arra vonatkozóan, hogy egyénileg, egy életművön belül vizsgálják meg a „magyar zsidó szellemiség” kérdéseit. E tekintetben vitathatatlanul Komlós Aladár tette a legtöbbet (például Ágai Adolfról, Kiss Józsefről, Kóbor Tamásról, Bródy Sándorról, Osvátról, Ignotusról írt tanulmányaival), s az ő irányításával megvalósuló „magyar zsidó irodalomtörténet” fontos kérdéseket tisztázhatott volna.

*

A korszellem azonban egyre kevésbé kedvezett egy efféle tisztázásnak. A politikai antiszemitizmus Kelet-Közép-Európa-szerte erősödőben van, könyvek jelennek meg itthon és külföldön is, melyeknek tárgya ugyanaz: az antiszemitizmus mibenléte és okai.83 1936 szeptemberében Németországban törvények szentesítik a faji megkülönböztetést, aminek nyomán a zsidókérdés bárminemű nyilvános fölvetése erkölcsi és politikai kockázattal járt. Miként Székely Béla vállalkozásai:84 az év folyamán – zsidó szemszögből írt, az asszimilációt erős kritikával kezelő – két könyvet is megjelentetett a témáról. A korabeli visszhangok közül a Fejtő Ferencéből érdemes idézni, minthogy ő veti fel a leginkább tudományos ihlettel a történelmi távlatú megoldás utópiáját.85 „A progresszív világnézet – írja Fejtő – nemcsak azért oldja meg elméletileg a zsidókérdést, mert gazdasági feltételeit meg akarja szüntetni, hanem mert mint humanista s közösségi hit, megteremti az asszimiláció modern lelki és erkölcsi alapját.”

A Márciusi Front és a zsidókérdés

A zsidókérdés különböző vetületei nem kerültek le a Válasz hasábjairól a Márciusi Front eseményeinek hónapjaiban sem, mivel maga a mozgalom sem tért ki e kérdés elől. Az 1937. májusi számban Tamási Áron értekezik a magyar sorskérdésekről.86 Kifejti, hogy a magyarországi kapitalizmust szűk mederbe kell szorítani. Intellektuális síkon ő nem fél a zsidó sajtóirodalom és filmgyártás szellemétől: az igazi zsidó tehetségeket meg kell becsülni. Dilettánsok és felszínes, értéktelen művek éppúgy vannak a zsidó, mint a magyar oldalon. Sőt, őt magát a „keresztény frázis és dilettáns betű- és szóhalmaz” még jobban elszomorítja, mint a zsidó felszínesség.

„A márciusi front felfogása szerint […] – szögezi le egy másik cikkben Féja Géza – a zsidókérdés tisztára társadalmi kérdés. […] A zsidókérdés megoldásának egyetlen útja: a szociális szélsőségek gyors orvoslása, az üzérfoglalkozások kiirtása, a szociális elvnek minden vonalon való kérlelhetetlen érvényesítése. S mindezt elsősorban nem a zsidóság ellen, hanem a magyarság érdekében kell megvalósítanunk. Csak ama zsidók ellen járhatunk el, ezek ellen azután kérlelhetetlen szigorral s igazi emberi öntudattal, kik e nagy magyar átalakulás céljait nem vállalják. Ha ez bekövetkezik, akkor a zsidókérdés emberies megoldásának is felvirrad a napja, mert a zsidót társadalmi tevékenységének értéke szerint bírálják majd el.” A zsidóság magyarságba beolvadásának a hatása – folytatja Féja – attól függ, milyen a befogadó nép ereje: a „zsidó veszedelemmel” szembeni orvosság nem a zsidóellenes hecckampány és verekedés, hanem „a magyar közösség erejének tudatos és tervszerű fokozása”.87

A Márciusi Front kiáltványa (aláírók: Erdei, Féja, Illyés, Kovács, Veres) leszögezi: „A gazdasági kérdések megoldásával kívánjuk megszüntetni ártalmas szerepét azoknak a zsidó rétegeknek, amelyek a magyar dolgozók gazdasági érdekeivel és szellemiségével szemben állnak. A zsidóságnak a nemzetre nézve kártékony elemeit egy percig sem védjük, de a nemzettel közösséget vállalókat nem vagyunk hajlandók a nemzet életéből kitaszítani.”88

Veres Péter cikke a magyar társadalom válságáról szól.89 Élesen bírálja a hivatalos jobboldali, nemzetellenes úri politikát, de kritikát fogalmaz meg a magyarországi „zsidó baloldal” tevékenységéről is. Ez a baloldal szerinte éppen „azért alakulhatott ki, mert a nemzeti társadalom nem fogadta be, kitagadta őket”. Ámde nem tudtak kapcsolatba lépni a magyar néppel – aminek oka a „kölcsönös gyanakvás” volt. Így történhetett, hogy ez a baloldal „zsidó érdekvédelmi politikát csinált”. A „magyar polgári zsidóság” viszont „szolgalelkűvé” vált, s e szolgálatra a „nemzeti társadalom feudális szelleme” adott lehetőséget.90

A Márciusi Front 1938-as programja hitet tesz a szabadság és a demokrácia mellett, miközben elhatárolódik a liberalizmus „egyoldalú gazdasági szabadságától”.91 „Mi a közösségnek és a közösségbe beilleszkedő egyénnek szabadságát kívánjuk” – hangoztatja. „Népi gyökerű, egyetemes és európai magyar kultúra kifejlesztését […] a magyar szellemi élet felszabadítását a korszerűtlen úri szemlélet és az illetéktelen idegen kultúrhatás alól […].”

A zsidótörvények árnyékában

Az 1938-as zivataros tavasz egyik legmegdöbbentőbb eseménye a március 12–13-i német bevonulás Ausztriába: ezzel Németország közvetlen határszomszéd lett. Április 8-án a magyar miniszterelnök a képviselőházban beterjeszti az első zsidótörvény-javaslatot. Április 29-én megalakul a fajvédők országos szövetsége. Május 5-én ötvenkilenc magyar író, művész és tudós tiltakozó kiáltványa jelenik meg a zsidótörvény ellen. Május 29-én hirdették ki az 1938. XV. törvénycikket a „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról”. Ez
a törvény – miként ismeretes – kamarai tagsághoz köti a sajtóbeli, az ügyvédi, a mérnöki és
az orvosi működést. A kamara tagjainak, továbbá a kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb 20%-a lehet zsidó. (A zsidóság ismérve ekkor még az izraelita vallás megléte volt.)

A zsidótörvénynek valamennyi politikai csoport, szellemi áramlat sajtójában óriási a visszhangja. A magyar zsidóság legkülönbözőbb körei tiltakoznak. A hivatalos (a mindig is kormánypárti) zsidóság nevében Stern Samu, a Magyar Izraeliták Országos Irodájának vezetője – még a törvény kihirdetése előtt – tiltakozó röpiratot ad ki, amely a magyar zsidóság fontos szerepét hangoztatja a gazdasági-állami, a kulturális élet különböző területein.92 (A hű állampolgári szellem bizonyítékaként e röpirat hevesen antibolsevista, s egyben hitvallás a revízió mellett.) A Magyar Cionista Szövetség állásfoglalása a cionizmus korábbi érveinek igazolását látja a zsidótörvény megszületésében.93 Álláspontja szerint a keresztény társadalom nem értékeli az asszimilácót. A kiadvány ezért dezertálásnak minősíti azt, s felhívja a cionisták figyelmét a zsidó kultúrmunka folytatására (sőt, nem tartja kizártnak a zsidó kulturális autonómia lehetőségét sem).

Még ez év végén, december 23-án az igazságügy-miniszter a képviselőház elé terjesztette a második zsidótörvény-javaslatot. Az 1939. május 5-én kihirdetett törvény az első zsidótörvényhez képest megszorításokat tartalmaz. Eszerint most már a vallástól függetlenül is zsidónak minősül az a személy, akinek legalább az egyik szülője vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású volt. A zsidók ezentúl nem szerezhetnek honosságot, a kamarákban pedig csak 6%-nyi lehet a zsidó tagok aránya. Zsidók nem alkalmazhatók állami vagy közintézetekben, nem lehetnek sem lapszerkesztők, sem lapkiadók. Az engedélyhez kötött vállalkozásokban vagy egyáltalán nem, vagy pedig erősen korlátozott számban vehetnek csak részt.

Az Anschluss és a zsidótörvények különösen a középosztály bomlását siettették. Szabó Zoltán szerint „olyan gyökeres és forrongó átalakulás indult meg a magyar társadalomban, amilyenre eddig történelmünkben nem volt példa”.94 Erősen megszaporodtak – elsősorban a Magyar Szemlében és a Nyugatban – az asszimiláció különböző kérdéseit taglaló cikkek. (Figyelemre méltó tanulmány e témakörben a Moravek Endréé, aki az asszimiláció jelenségei tudományos megközelítésének nehézségeiről ír.95)

Farkas Gyula könyvének (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, 1867–1914) bírálatában arra figyelmeztet Szekfű, hogy a kérdéskör kutatásához „elvi alapokat” kellene adni.96 Ravasz László arról cikkezik,97 hogy nem létezik általában népek karakterjegyeitől független asszimiláció: például a szlovákok és németek könnyebben beolvadnak ugyanabba a befogadó közegbe, mint a keleti zsidóság. Ez utóbbinak ugyanis „többet kell elfelejtenie és többet kell megtanulnia”.

A szekfűi koncepció jegyében a Magyar Szemle azt hangsúlyozza, hogy a történelem tanúsága szerint „a magyarságnak csak előnyére vált a vérkeveredés”.98 Szabó Zoltán szerint a német asszimilánsok rossz nacionalizmusa nagyobb szellemi károkat okozott, mint a zsidó liberalizmus és internacionalizmus.99 Ismét mások mélyebb, teljesebb, tehát valódi asszimilációt sürgetnek.100

Schöpflin Aladár szerint: „El kell készülve lennünk arra is, aminthogy ennek jelei máris mutatkoznak, hogy a tömeges beolvadás révén a magyarság arculata bizonyos tekintetben más vonásokat fog mutatni. Ez az asszimiláció útján való gyarapodás ára.”101 Szekfű ismét azt hangsúlyozza, hogy az asszimiláció „közelebbi megismerhetése […] nem lehet az irodalomnak vagy irodalomtörténetnek ad hoc, alkalmi feladata: ezt a kérdést a modern történetírásnak kellene megvizsgálnia. Addig, amíg ez meg nem történt, nézeteink változékonyak, ki vannak téve egyéniségünk és korunk rezdüléseinek, melyeknek állandóságáról és jövőjéről nem a legjobb véleménnyel vagyok.”102 Szekfű tehát következetesen a tudomány szempontjainak érvényesülését sürgeti. Miként – zsidó részről – Keszi Imre is.103

Világgá kiáltásnak érezhető s talán tekinthető is Komlós Aladár lírai tanulmánya a magyar zsidó írók útjairól.104 Arra figyelmeztet, hív fel, hogy a magyar zsidó írók eresszék be „a világ zsidó részét is”. „Nemcsak zsidók, hanem magyarok és emberek is vagyunk […], domborítsuk ki azt, amit a mai helyzet leginkább követel tőlünk és egyedül enged meg nekünk. Merjük meglátni, ami a mi szemünkre vár, magunk fogunk gazdagodni a szavaktól, amelyeket népünknek adunk. Megint Bábel vizeinél ülünk. De most vegyük le a fűzekről hárfáinkat, és énekeljük világgá Sion dalait.”

*

1939 tavaszán jelent meg Németh László Kisebbségben című füzete, amely a magyarországi zsidóság szerepét (főként a szellem, a kultúra területén) kritikus megvilágításba helyezte; számos pontos észrevétele mellé nem kevés hibás tényállítást is helyezve. Bár a korabeli bírálatok nem Németh László zsidókritikáját érintették a legnagyobb erővel (hanem a magyar irodalom, a magyar szellem fejlődési zavarairól fölvázolt helyzetrajzát), vitathatatlan, hogy a Kisebbségben-„ügy” nem csak történelmi, szociológiai kérdéseket vetett föl.

FORRÁSOK, JEGYZETEK

1Komlós Aladár: A második nemzedék útja. = Irodalomtörténet, 1969. 3. sz. 590. l.

2Ballagi Ernő: Máglyák előtt. = Egyenlőség, 1933. máj. 13. 14. l.

3Baltazár Dezső: A zsidóság világhivatása országgal és ország nélkül. = Múlt és Jövő, 1933. 3. sz. 68. l.

4Pap Károly: Hertzl. Patai József könyve. = Nyugat, 1933. 6. sz. (márc. 16.) 380. l.

5Féja Géza: Íme: Hungária. = Korunk Szava, 1933. 12. sz. (jún. 15.) 198. l.

6Hevesi András: Népi vagy polgári kultúra. = A Toll, 1933. 68. sz. (júl. 18.) 93–102. l.

7Féja Géza: „Halálos fiatalság?” = Szabadság, 1933. dec. 3. 1. l.

8Ujvári László: Zsidó orientáció a magyar irodalomban. = Korunk, 1933. 3. sz. 249. l.

9Ujvári László és Ujvári Imre: Előszó a harmadik önálló magyar kiadáshoz. In: Marx: A zsidókérdés. Bp., 1934. Phőnix. 12. és 14. l.

10A nagy per. Bp. [1933]. Soli Deo Gloria. 3. l.

11Kiss Arnold: Zsidóság és zsidókérdés. Uo. 11. l.

12Bajcsy–Zsilinszky Endre: A zsidókérdés magyar szemmel. Uo. 38–39. l.

13Vámbéry Rusztem: Antiszemitizmus vagy filoszemitizmus. Uo. 24. l.

14Ravasz László: A zsidókérdés megoldása. Uo. 105–110. l.

15Milotay István: Zsidó szellem az irodalomban. Uo. 77. l.

16Uo.. 33. l.

17Illyés Gyula: A dunántúli kérdés veszedelmei. = Magyar Hírlap, 1934. máj. 13.

18Zsolt Béla: A Nagyerdő és a nagyvilág. = Újság, 1934. máj. 27.

19Németh László: Ember és szerep. = Kalangya (Újvidék), 1934. 1. sz. 46. l.

20Ignotus: Az idők mögül. „Kalangya”. = Magyar Hírlap, 1934. máj. 13.

21Hatvany Lajos: A szellem különítményesei. = Újság, 1934. máj. 27.

22Illyés Gyula: Szellemi vérvád. = Magyar Hírlap, 1934. jún. 3.

23Ignotus Pál: Az út. = Esti Kurir, 1934. jún. 15.

24Illyés Gyula: Vadak etetése. A nagy kérdés. [1934]. In: I. Gy.: Rend a romokban. [Bp.], (1937.) Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. 129. l. (Később – nem lényegi pontokon – Illyés némileg változtatott a szövegen.)

25Illyés Gyula: Pusztulás. = Nyugat, 1933. 17–18. sz. (szept. 1–16.) 190. l.

26Németh Imre: Változatok a schofár-kürtön. = Budapesti Hírlap, 1934. jún. 10.

27Németh László: Egy különítményes vallomása. = Budapesti Hírlap, 1934. jún. 17.

28Hatvany Lajos: Nyílt levél Németh Lászlóhoz. = Századunk, 1934. 4. sz. (máj.–jún.) 179–182. l.

29Hatvany Lajos levele Földessy Gyulához. (1934. júliusa után.) In: Hatvany Lajos levelei. Szerk. Hatvany Lajosné, Rozsics István. Bp., 1985. Szépirodalmi. 172–173. l.

30Hatvany Lajos a Szocializmus 1936. szeptemberi és 1938. januári számában is támadja Németh Lászlót.

31Kardos Pál: Zsidó válasz. = Válasz, 1934. 2. sz. (júl.) 153–157. l.

32A témához lásd még: Széchenyi Ágnes: „Humanista inkvizició” – oda-vissza. A zsidókérdés jelentkezése a harmincas években a Válaszban. = Mozgó Világ, 1992. 5. sz. 13–21. l.

33Kardos László: Jegyzetek a Németh-ügyhöz. In: Kardos László: Harminchárom arc. Bp., 1983. Szépirodalmi. 423–427. l.

34Pap Károly: Válasz egy különítményes vallomására. = Magyarország, 1934. jún. 20.

35Komlós Aladár: A Tanú. = A Toll, 1937. 5. sz. (júl. 10.) 159–167. l.

36Fejtő Ferenc: Magyar narodnikik. = Szocializmus, 1935. 1. sz. 10–14. l.

37Németh László: Messziről. Tanú, 1936. III–IV. (nov.) 128. l.

38Bibó István: Levél Borbándi Gyulához. In: B. I.: i. m. 302. l.

39Németh László: A magyar élet antinómiái. 2. Zsidóság és kapitalizmus = Válasz, 1934. 2. sz. (júl.) 123–128. l.

40Kisebbségi szervezkedés? Szekfű Gyula és a zsidóság. = Egyenlőség, 1934. máj. 1. 8. l.

41Vö. például Patai József előadásával: A modern zsidóság útja. (A Nyugat Barátok Köre irodalmi szalonjában 1933. jan. 24-én) = Múlt és Jövő, 1933. 2. sz. 35–38. l. 1934 elején – ugyancsak a „zsidóság útja” kérdésében – zajlik vita Sándor Pál (az egyik legbefolyásosabb zsidó politikus, felsőházi tag) és Patai József, a Múlt és Jövő főszerkesztője között.

42Ballagi Ernő: Furcsa irodalmi harc a Budapesti Hírlapban. = Egyenlőség, 1934. jún. 23. 4. l.

43Az „idegen”. = Zsidó Élet, 1934. 16. sz. (jún. 8.) 3. l.

44Irodalmi disputa. = Zsidó Élet, 1934. 21. sz. (aug. 25.) 4. l.

45Sós Endre: A frakk alatt megszólalt a szív. = Szombat, 1934. 15. sz. (jún. 23.) 4. l.

46Komlós Aladár: A régi népiesség és az új. [1934]. In: Komlós Aladár: Írók és elvek. Bp., 1937. Nyugat. Elsősorban 100–104. l.

47Babits Mihály: Könyvről könyvre. Irodalmi aktualitások. = Nyugat, 1934. sz. (aug. 1–16.) 96. l.

48Ignotus Pál: Ki hát a „filosemita”? = A Toll, 1934. 74. sz. (júl. 9.) 174–184. l.

49[Hatvany Bertalan] Mondjuk János: Nyílt válasz Ignotus Pálnak. = A Toll, 1934. 75. sz. (szept. 10.) 220–227. l.

50Szász Zoltán: Közbeszólás egy vitába. = A Toll, 1935. 78. sz. (febr. 28.) 76–80. l.

51[Hatvany Bertalan] Mondjuk János: Válasz a közbeszólónak. = A Toll, 1935. 78. sz. (febr. 28.) 80–84. l.

52Sz[ász] Z[oltán]: Búcsúszó. Uo.

53Ignotus Pál: Gyökérről és egyebekről. = A Toll, 1935. 79. sz. (ápr. 20.) 109–119. l.

54[Faragó László] Góra Lajos: Baloldali antiszemitizmus. = Szocializmus, 1934. 7. sz. 301. l.

55Salamon Dezső: Néhány szó a baloldali antiszemitizmusról. = Szocializmus, 1935. 2. sz. 83–84. l.

56Ács György: Zsidók a fórumon. = Korunk, 1935. 3. sz. 298–301. l.

57Bihari Béla: A XIX. cionista kongresszus. = Korunk, 1935. 10. sz. 781–783. l.

58Szabó Imre: Zsidóság és asszimiláció. = Gondolat, 1935. 5. sz. 335–341. l.

59Pap Károly: Zsidó sebek és bűnök. Vitairat. Bp., 1935. Kosmos. In: Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Szerk. Miszlivetz Ferenc és Simon Róbert. Bp., 1985. Eötvös Loránd Tudományegyetem 491–519. l. Ld. még: Lichtmann Tamás: Pap Károly. Bp., 1979. Akadémiai. 120–144. l.

60Komlós Aladár: Zsidó sebek és bűnök. Pap Károly könyve. = Nyugat, 1935. 7. sz. (júl.) 41–43. l.

61„Zsidó sebek és bűnök”. = Zsidó Újság, 1935. aug. 2. 4. l.

62Vö. Komlós tanár úr. = Egyenlőség, 1935. júl. 13. 6. l. és júl. 20. 6. l. Ugyanitt jelent meg Vihar Béla cikke: Tiltakozunk Pap Károly könyve ellen. (1935. aug. 3. 6. l.) Pap Károly válaszát (Válaszom az „Egyenlőség” támadására) a Zsidó Szemle 1935. júl. 26–i száma közli.

63Vita Pap Károly: Zsidó sebek és bűnökéről. 1. Móricz Zsigmond: Pap Károly. 2. Méir Grünwald: Pap Károly új könyvéről. = Múlt és Jövő, 1935. 11. sz. 387–390. l.

64Ahogy nem szabad zsidó dolgokat tárgyalni. = Szombat, 1935. 16–17. sz. (aug. 1.) 11–12. l.

65„Komlós tanár úr”. = Zsidó Élet. 1935. 25–26. sz. (júl. 27.) 3. l.

66Németh Andor: Zsidó sebek és bűnök. Glosszák Pap Károly könyvéhez. = A Toll, 1935. 81. sz. (júl. 15.) 156–159. l.

67[Faragó László] Szekszárdi László: Amiről nem szabad beszélni. Szocializmus, 1935. 9. sz. 428–429. l.

68Ujvári László: Modern messianizmus. = Korunk, 1935. 8. sz. 687–690. l.

69Illyés Gyula: Zsidó sebek és bűnök. Pap Károly könyve. = Nyugat, 1935. 7. sz. 37–41. l.

70Kardos Pál: Legyen-e magyar zsidóság? = Válasz, 1935. 10. sz. 597–603. l.

71Németh László: Két nép. Hozzászólás Pap Károly Zsidó sebek és bűnök című könyvéhez. = Válasz, 1935. 10. sz. 589–597. l.

72Németh László: A reform. = Tanú, 1935. I. 52. l.

73Saád Béla: A zsidók útja és a magyar zsidóság. = Katholikus Szemle, 1935. 8. sz. 489–492. l.

74Nyisztor Zoltán: Zsidó sebek és bűnök. = Napkelet, 1935. 9. sz. 581–585. l.

75Komlós Aladár: Egy megírandó magyar–zsidó irodalomtörténet elé. = Libanon, 1936. 1. sz. (jan.–febr.) 2–7. l.

76Fischer Benjámin: Zsidó kultúra és zsidó politika. = Múlt és Jövő, 1936. 3. sz. 68. l.

77Méir Grünwald: „Palesztina – zsidó írók”, avagy a zsidó könyvkiadás feladatai Magyarországon.= Múlt és Jövő, 1936. 4. sz. 120. l.

78Könyvek, írások. = Zsidó Élet, 1936. 15–16. sz. (ápr. 26.) 8. l.

79Komlós Aladár: Asszimiláción és cionizmuson túl. = Új Kor, 1936. 6. sz. (márc. 15.) 108. l.

80Hatvany Bertalan: Hang a túlsó partról. = Új Kor, 1936. 4. sz. (febr. 15.) 69. l.

81Ignotus Pál: „Az asszimiláció híve vagyok”. = Új Kor, 1936. 5. sz. (márc. 1.) 92. l.

82Ujvári László: Magyar-zsidó irodalomtörténet. = Korunk, 1936. 4. sz. 320–323. l.

83Vö. például Mónus Illés recenzióival: Antiszemitizmus a kapitalizmus eszköze. = Szocializmus 1936. 9. sz. 442–445. l. Uő: A zsidókérdés: társadalmi probléma. = Szocializmus, 1936. 11. sz. 550–551. l.

84Székely Béla: Az antiszemitizmus pszichoanalízise. Bp., 1936. Emberismeret. Uő: Az antiszemitizmus és története. Bp., 1936. Tabor.

85Fejtő Ferenc: Székely Béla: Az antiszemitizmus és története. = Szép Szó, 1936. III/3. (dec.) 279–280. l.

86Tamási Áron: Magyar sorskérdések. = Válasz, 1937. 5. sz. 269–274. l.

87Féja Géza: A Márciusi Front. = Válasz, 1937. 6. sz. 333., 335., 336. l.

88A Márciusi Front kiáltványa. = Válasz. 1937. 11. sz. 698. l.

89Veres Péter: A magyar társadalom válsága az új magyar irodalomban. = Válasz, 1937. 12. sz. 725–731. l.

90Veres Péter a „faji szocializmus” kérdésében hosszas vitába keveredik Fejtő Ferenccel a Szocializmus című folyóiratban. Vö. Agárdi Péter: Értékrend és kritika. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a harmincas években. Bp., 1982. Gondolat. 280–287. és 406. l. A témához lásd még Gyurácz Ferenc: Jelen lenni a történelemben. Veres Péter magyarságtudata. Bp., (1988.) Magvető. 96–108. l.

91Mit kíván a magyar nép? A Márciusi Front programja. = Válasz, 1938. 3. sz. 121–128. l.

92Stern Samu: A zsidókérdés Magyarországon. Bp., 1938. Pesti Izraelita Hitközség.

93A magyar zsidóság új útja. A magyar cionista szövetség állásfoglalása. (Bp.), 1938. Magyar Cionista Szövetség.

94Szabó Zoltán: Magyarság és középosztály. = Kelet Népe, 1939. 4. sz. 209. l.

95Moravek Endre: A nyelvi asszimiláció. = Magyar Szemle, 1939. 3. sz. 222–230. l.

96Szekfű Gyula: Időszerű történeti munkák. = Magyar Szemle, 1939. 3. sz. 222–230. l.

97Ravasz László: Asszimiláció és disszimiláció. = Magyar Szemle, 1939. 5. sz. 304–308. l.

98Csekey István: Magyarság és asszimiláció. = Magyar Szemle, 1939. 5. sz. 16–22. l.

99Szabó Zoltán: „Asszimiláció és irodalom”. = Kelet Népe, 1939. 6. sz. 331–336. l.

100Fábián István: Disszimiláció és irodalom. = Magyar Kultúra, 1939. ápr. 20. 230–231. l.

101Schöpflin Aladár: Asszimiláció és irodalom. = Nyugat, 1939. 5. sz. 281–293. l.

102Szekfű Gyula: Még egyszer az asszimilációról. = Nyugat, 1939. 7. sz. 1. l.

103Keszi Imre: Az asszimiláció kora a magyar irodalomban. = Libanon, 1939. 2–3. sz. (márc.–máj.) 23–27. l.

104Komlós Aladár: A magyar zsidó író útjai. In: Ararát Évkönyv. Bp., 1939. 127–133. l.