Szabó Gyula

Repkények

Ismered a kerti házunkat, valamikor szerettél ott őgyelegni, egy-egy pohárkát kiüríteni, előszeretettel a seprős töményt, de a „forr”-társat, a bort sem vetve meg… Új volt a ház akkoriban, többek közt a gittelés is napirenden volt, és te akkor nekiálltál, gittelgettél jó néhány napon át. Sok az üveg a verandán, még az ajtó is üveges, s te a szakkéseddel könnyedén végezted az első osztályú munkát. Börtönben tanultad a szakmát, s ha valaki a gittelést „olyan szemmel” nézné, biztosan csak dicsérni tudná a börtönt, hogy ott milyen mesteri szinten adnak szakképzést. Az én gazdai ügyködésem a kerti lakunk körül hosszú éveken át arra irányult, hogy a négyhelyiségű háznak, mint egy négyrekeszes diónak, külsőképpen egy zöld burkot neveljek, ami leginkább épp a diófa révén sikerült, mert a hajdani csemete, melyet a ház elé ültettem – kellett az árnyékért is, lévén déli fekvésű, meredeken napnak álló a jó lejtős szőlőoldal –, mára akkora lombozatot terebélyesített, hogy szinte zöld sátorként borul az épületre, ágaival rálógva lenn a pitvarajtóra s fenn a veranda üvegtábláira, rusztikus ablakaira, mintha még legyezgetné is szolgálattevően a kabanát. Te ettől már régóta messze jársz, alig ismernél rá a kedvelt kirándulóshelyedre, hogy diófa, orgonabokor, vad és szelíd szilvák öregebb-fiatalabb fája, szúrós galagonya s a még szúrósabb csipkebokor verandabejáratig nyúlánkozó ága mennyi vadonos hangulattal övezi körül a házat. Mindezen belül külön folyondárként fogta be a veranda külső oldalát, a pitvar feletti üvegtáblákat az a szőlőlugas, amelyet a nyugati sarok felől, egy távolabbi öreg tőkebutykóról futtattam oda. Olyanformán mutatott ez, amilyen egy öregkori szerelem lehet: a földközeli kinövésénél karvastagságú öreg ág már repedezett héjakkal foszlányosodik, de lugasos magasságba emelkedve egyszerre vesszőfolyondárok buja szökelléséig táltosodik a vén állapot… Annak idején magas betonfalra emeltük az építményt – az mind úgy van, ahogy láttad valamikor: a betonpince a meredek helynek megfelelően félig a földben, a pitvar már egészen kinn a földből, s a felső renden a fenyőgerendás szoba, illetve az üveges falú veranda –, és amint a nyugati sarokról eredt a szőlőlugas át a verandára s a pitvar homlokzatára, annak mintegy párhuzamaként a keleti sarok betonszögleténél hajtattunk egy másik futónövényt, egy repkényt, amelynek a céliránya függőlegesen felfelé volt tájolva, hogy felnyúlva egyenesen a tető aljáig, onnan derékszögben jobbra térve szintén vízszintes terjedésben a verandaajtó fölötti ereszalját fogja majd be, mint egy eleven girland. Két folyondárkar a kerti lakon: érzelmesebb látás szerint mintha a kert szeretettel magához ölelné a kerti hajlékot. Nem álltak versenyben egymással az ölelő folyondárok, amelyek a keleti sarkon kis híján egybefogóztak, de a futószőlő a pitvarajtó fölötti üvegest belepve olyan gyönyörűen „nyerte a tért”, hogy minden elsőség az övé volt jó néhány év óta. A kert karózott-kötözött szőlőtáborából kiválva a szőlő egészének legszebb egyedi példányává nőtte ki magát a veranda előterének mikroklímájában: mintha reklámkirakatozás tárgya lett volna az üveges oldalon, a legnagyobb és legszebb fürtű, legegészségesebb gyümölcse a szőlőskertnek ott termett, s még olyan csodának is tanúja lehettem az egyik közelebbi nyarunkon, hogy miközben a sok eső és meleg pára nyomán az egész szőlőn végigfutott a gombabetegség – lisztharmat, peronoszpóra –, a verandás lugas ágán – amely ugyanolyan s ugyanannyi védőpermetezést kapott, mint az összes többi – csak a ház nyugati sarkának határvonaláig terjedt a vész, s azon a fix ponton túl az egész dús folyondárság lombostól-fürtöstől teljesen ép és egészséges maradt, úgyhogy szüretkor szinte sajnáltam letakarítani az elevenzöld lombozat látványnak is kivételes – extra – gerezdpompázását. Súlyosan megtelt a két marok egy-egy lemetszett fürttel, az ember csaknem dédelgetve forgatta keze között a verandatermést, amíg – az Irma kötöző kezén keresztül – a helyére került benn a pince padlásán, ahol a tartalékul felrakott szőlőkarókra aggatva szüretekkor, a termés válogatott legszebbjét téli csemegének tároljuk. Ehhez képest nyilván az idén is megfelelő gonddal végeztem a tavaszi metszést a tavaly ugyancsak szépen növesztett s jól beérett termővesszőin, megtervezve az ollóval az őszi termés ollótól függő részét, s aztán május elején, orgonanyíláskor kezdtem aggályos szemmel nézni a lugaserezetet, mert a rügyszemek semmi életjelt nem adtak, miközben a tőkék szálvesszőin már javában duzzadoztak-pattantak a rügyek. Egyelőre hagytam, hogy különc voltához illően hátha csak később mozdul a maga mikroklímájában, de május 6-án láttam, hogy hiába a haladék s a remény. A kerti füzet jóvoltából pontosan tudom a napot – lehet, te erről nem tudsz, hogy a kerti életünk első idejétől kezdve (1977-től) töltöttük az irkákat egy kertnaplószerűséggel –, ugyanis a nap egyik eseménye éppen az volt: „a verandaszőlő, úgy néz ki, egészében elfagyott (semmi »indulás«, pedig érett ágak).” Utána négy napon át nem jutottam el a kertbe, s az ötödik vasárnap volt, amikor már a hűvösön indultam, és aztán láttam és tettem, amit írtam: „11. Vasárnap… teljes hévvel éget az aszály változatlanul; a verandáról »leszüreteltem« a szőlőt ágastól – ki a szőlő széléig vágtam vissza az egész verandás lugast, a rejtett rügyek jelentkezéséig…” Pirosan virító ifjúi pattanások voltak azok a rejtett rügyek a repedező öreg kérgen, odáig mentem a fűrésszel, hogy leamputáljam a lugasvégtagot, mert végül is a diagnózis az lett, hogy nem a fagy szüretelt, hanem az elöregedett tőke aszott. Idestova három évtizedes szőlőmetszésem leglehangolóbb művelete volt az elszáradt – meghalt – futtatott lugas leoldozása-levagdosása a verandáról. Puszta nézésre is elvigasztalanodott a verandaoldal a lekopaszítással, kivált hogy odább már bomladoztak-hajtottak a rügyek apró levelekkel, fürtkezdeményekkel. Nem volt mit tenni, jó néhány évnek még el kell telnie, míg egy újabb futólugast – jó esetben – fel lehet oda növelni, vettem hát a harapófogót, s mint egyelőre szükségteleneket, a lugasrögzítő szegecskéket is kiszedegettem a pertlikötőikkel együtt az oldal farészeiből.

S ekkor fordultam egész arccal az ellenkező sarkon lévő másik futtatás felé. Ott egy virágágyásszerű kis földhalmot ragasztottunk volt a betonfalhoz, füves gyeppel képezve ki a félkörös oldalát, s dugdostunk is bele ebbe a zöld sarokba többféle növényt, virágot, földi folyondárt, de a fő szám a magasba kúszó vadrepkény lett (ha van egyáltalán „vad” és „szelíd”), amely az idén a szőlőfuttatvány sorsának fordítottjaként eleve annyira elszáradtnak-elhaltnak látszott áprilisban, hogy szinte biztosra vettem: a hosszú, kemény fagyokkal látogató téli hónapok elbántak vele. Te már bizonyára nem emlékszel rá, hogy azon a sarkon két rend fenyőágas-mintára rakott lécezet sávja szegi egybe a ház alsó részét a felsővel, egy olyan díszítmény, amely újabban úgy mutatott, mintha a repkénydíszhez méltó alapként, épp az ő felfutási pályájául barkácsoltuk volna oda hajdan. Most azonban a holt és élő dísz harmonikus összeillését egészen elcsúfította a repkény holtan száradó szára, s ez már-már úgy szúrta a szemet, hogy többször is készültem fogni a metszőollót az eltávolítására, míg végül egy másik gondolatommal halasztottam a leszedést arra, hogy majd elválik, a tavaszi melegekkel lesz-e valami zöld jövés rajta. És miközben én a futó társának, a szőlőlugasnak a rügyeit lestem leginkább, egyszer csak azt láttam, hogy itt is, ott is elvált az élet és halál bizonytalansága: a lugas holtan dermedezett a mintás-átlátszatlan üvegtáblákon, a repkény pedig szinte egyik napról a másikra apró zöld sarjadásokkal integette, hogy él és hajt, mintegy válaszolva a metszőollómon forgatott kérdésemre. Várásaim szerint ez volt a kevésbé várt fordulat, és a repkényéledésben még olyan szembetűnő felemásság is mutatkozott, hogy a zsenge hajtások csupán a derékon felüli száron ütköztek ki, mintha a szál a tövétől fel odáig valóban holttá száradt volna, de a természet törvénye szerint biztos volt, hogy él az egész a tövétől a végnyúlványig, s így ez a kikeleti kihajtás a másik folyondár pusztulásával egyszeriben fel is értékelődött, noha ez a kúszónövény a maga nemében haszontalan volt, puszta dísz a szőlő dús gerezdeket kézzelfoghatóan nyújtó értéke mellett. Mindezzel együtt a váratlan fordulat a két folyondárágon bekövetkezett, s a repkénynek tulajdonképpen volt oka, hogy a holt látszatban élőnek tudja magát, mert évek óta ő volt abban a kedvezett helyzetben, hogy töve-gyökere a szülőtalajának számító szeghalommal egyetemben folyton kapta a pótcsapadékot, részint azáltal, hogy módszeresen öntözgettük, s részint mert minden kiloccsantani való vizet oda loccsantottunk, amiben túlfelől, átellenben vele a verandalugas töve soha nem részesült. Abban a tekintetben egyformán állt a két karoló futtatás, hogy a repkény egyetlen szálát is, mint a szőlő szétágazó nyúlványzatát, rögzítő-irányító szegecskék fogták perlikötőkkel, s ha a két felfutó kar végül is a maga módján összefonódó párja volt egymásnak, gondolom, a párosság öntudatlan érvényesülése fogta a kezemet arra, hogy még aznap, amikor május 11-én a verandás lugast ágastól-mindenestől „leszüreteltem”, és a rögzítő szegeket is kiszedegettem, egyet a pertlis szegekből mindjárt magamhoz vettem, s fogva a kalapácsot is hozzá, úgy indultam fel a verandaajtó előtti korlátos pihenőre, hogy onnan odanyújtózkodva a repkény befelé fordult szárán kizsengült friss hajtáshoz, a tavalyi kötőszeg következőjeként bekoppantom a lugasból szabadultat, s egy hurkolással odafogom a törékeny hajtásvéget a fenyőágas hímre. Kiderült azonban, hogy a szemmértékem – alulnézetből tekintve fel – megcsalt, mert a testmagasságom nem volt elég a szegbekoppantás kiszemelt helyének eléréséhez, minek folytán ejtettem a műveletet mint semmiképp nem sürgőst az aznapi más fontosabbak mellett, a kalapácsot és a pertlis szeget azonban úgy tettem benn a veranda padján, az ajtóhoz közel kézügybe, hogy a végén, ha marad időm rá, felhozom a pincéből a széket, s csak odakötöm a jól igyekvő repkényvéget. Maradni maradt is volna fizikailag idő, de közben a légi idő hevesebben nekimelegedett, a nap is akkorra már épp jól odatűzött a helyszínre, úgyhogy lemondva a dologról, hagytam a kalapácsot a szeggel a padon, úgy is mint emlékeztetőt: ha legközelebb, mikor jövök, kimenne a fejemből, a szem előtt hagyott szerelék eszembe juttatja a tennivalót a repkényvégnél, s azzal együtt azt is, hogy hozzam fel a hokedlit a pincéből… Szegén-szálán így jutottam el május 11-én a szőlőlugas amputáló fűrészétől a verandaszegeket kiszedő harapófogón át a verandapadon hagyott emlékeztető szegig-kalapácsig, s a szegről szegre haladt repkényes tennivaló végül úgy maradt függőben fenn a végen, hogy lenn a dombocska kellős közepén valóságos gyertyás fénysugárzásként virítván egy szál sárga tulipán, azt is belemetszettem a házi dísznek gyűjtött jókora vasárnapi virágcsokorba – gyöngyvirágok, tarka tulipánok, fehér és lila orgonák közé –, már-már úgy véve azt a külön szál sárgát, mint a repkény hálanyilvánító ajándékát.

Időjárásilag különben éppen ekkor állt be a nevezetes – s a föld embere számára különös jelentőségű – három fagyosszent májusi fordulója, amit az idén annyival inkább lehetett várni mint időjárási frontot, mivel ezúttal nem volt kilátásban szőlőt-gyümölcsöst fenyegető fagyveszély, viszont annál jótékonyabb áldásként eshetett volna egy természetes öntözés a kerti világnak, ahol már vész volt az aszály, amint 6-án jegyeztem is a naplófüzetbe a verandalugas eltávolításának eseménye mellett, hogy „teljes májusi aszály, legelőbb az eper fogja megsínyleni”. Éppen az epret különösen sajnáltam, miután a tavalyi kerti munkám csaknem forradalminak mondható tevékenységi pászmája a jókora kiterjedésű epres általános felújítása volt irtásokkal, gyérítésekkel, áttelepítésekkel s azzal együtt kapás gyomtalanítással, úgyhogy tavalyi fáradozásom idei gyümölcsét eleve olyan reményekkel vártam, hogy kisebb területen kevesebb fáradsággal több és szebb epret szedegethetek az eperszezon vedreibe. Ilyen körülmények között aztán a lehető legjobban kezdődött a hetünk, amikor 12-én, az első szentnek, Pongrácnak a napján menetrendszerűen, a hagyományokhoz méltóan érkezett a földáztató, aszályenyhítő áldásával az időjárás-változás. Aznapi pillanatként ez egyben örömteljes akadályt vetett a kerti járás elébe, de utána, 13-án – Szervácra kelve – mindenestől a járókedv költözött a lábamba, s úgy vettem az irányt friss igyekezettel a kert felé, hogy lássam az ázott földet, a fellélegző fákat, tőkéket, eprest s nem utolsósorban a ház csatornájából megtelt esőfogó hordót a hátsó saroknál. A feljáróösvényünkön már éreztem is, hogy valósággal fut szembe velem az aznapi sok tennivaló, és én mégis a vasárnapi meleg miatt elmaradt „nem fontossal” kezdtem örömömben a sort, amikor nyitva pitvart-pincét, elsőnek a konyhaszéket vettem kézbe, s egyből azzal indultam fel a házba. A verandaajtó kulcsáért kotorászva zsebemben kissé még büszke is voltam magamra, hogy székragadó gondosságomnak nem volt szüksége olyan emlékeztetőre, mint a kalapács a szeggel benn a padon, az ajtón belül, s ebbeli elégedettségemben – ezt most ne vedd hízelkedő költésnek – még a gittelésed tartós minőségét is tudtam újból méltányolni, mint ahogy az ajtó kulcsának forgatásakor általában érzek egy „gittes reflexet”, ha másként nem, abban a formában, hogy ha degedten feszül az ajtó alja bővebb s csapósabb csapadékok miatt, ne erőltessem a becsukást olyan rántó eréllyel, hogy az esetleg gittet pattantson.
A hokedlit ott is hagytam a lépcsők korlátos pihenőjén, az ajtón kívül, s miután átöltöztem kertibe, első lépéseim egyenest a székre vezettek, magamhoz véve mentemben a kalapácsot a pertlis szeggel. Ahhoz képest, hogy két napja bonyolódott a feljutásom a magaslati pontra, ott a tennivaló pár pofonegyszerű mozdulatot igényelt: a székről épp jól elértem a repkény vékony hegyét, két koppantással beütöm a díszlécbe a verandás szeget a készen rajta levő kötővel, s két hurkolással rögzíti a pertli a hajtásvéget. Kezemben azonban pillanatra megállt a kalapács és a szeg, mert szemembe ötlött, hogy a fenyőágas lécezetben az ajtórámához közelebb ott van még tavalyról két vékonyabb s kisebb szegecske – rendeltetésük az lett volna, hogy ha ágazik a repkény, az egyik szárát az ajtó felé fixálják –, s az egyiket mindjárt fogtam is, kézzel, fogó nélkül kimozdítottam a helyéből egy olyan futó gondolat kíséretében, hogy az a vékony, apró szeg, úgy, ahogy tavaly erre a célra válogattam, sokkal inkább való a csaknem súlytalan repkényhez, mint a verandáról kölcsönvett vaskosabb – most már végképp szükségtelenül is meredezett ott, ahova nem nőtt szár –, s ha már itt van a megfelelőbb, kár a nagy lyukat verő nagyobb szeggel rongálni a lécet. A gondolat szülte a tettet, a pertlit leoldoztam a verandabeli szegről, átbogoztam a másikra, s így most a lecserélt szeget az ajkam közé fogva hajoltam a hajtáshoz, hogy a másikat beüssem oda. Kényelmesen kézügybe esett a műveleti pont, és mielőtt koppantottam volna a szeget, arra gondoltam, hogy ha a legvégén kötöm meg a hajtást, az ott olyan törékeny, hogy egy rossz mozdulattól is elroppanhat, s inkább kötöm néhány centivel arrább, ahol egyébként egy apró, hajszálvékony kaccsal már fogta is magát önszorgalomból a repkény a lécrés pereméhez, szinte mutatva nekem a helyet, hogy hova kérné a nagyobb biztonság kötését. Ez lett a végső megoldás: a vékonyabb szeget egyetlen mozdulattal bekoppantottam, a kalapácsot a kezemből letettem a lábamhoz a székre, s nyúlánkoztam, hogy fenn a szabad két kezem ujjhegyeivel végül ráhurkoljam a pertlit a szárra, s azzal kész. Át is fogtam a kötővel a hajtást, a hurkolás a kényes szár miatt utoljára még egy ösztönös kis rugaszkodást igényelt volna, de én a legtudatosabb óvatossággal ügyeltem arra, hogy bal lábam fejével az ajtórámát csak alig érintve a szék széléről vegyek magamnak egy kis súlypontot, s abban a pillanatban vérfagyasztó recsegéssel-ropogással szakadt minden alattam, s zuhantam a mélybe hatalmas eséssel, és miközben a szeghalmon a jókora ütközés fordított egyet rajtam a hullás lendületében, onnan egy bukfenccel alávágódtam az ágyásdomb aljára, a feljáróösvény rakott köveire. Ott első észleletem az volt, hogy élek, éppen-éppen el sem ájultam, csak a bal felőli oldalbordáktól fel a jobb váll hegyéig, épp a szívtájon átrántva éreztem egy olyan görcsös vonalat, mintha egy kemény kötéllel egy furcsa bogozást vetettek volna bennem, egész mellkasomat beleszorítva a rejtélyes abroncsba. Pillanatok alatt fel is álltam, mintegy ösztöneimtől szöktetve, hogy „talpra: lássuk, ép-e minden”, s futólag mindjárt számba vettem, hogy tar koponyámon és jobb vállamon ütések-horzsolások sajognak – meztelen felsőtesttel voltam –, a mellkasomon át a rándulás kötelét is tűrhető fájdalommal viselte a felegyenesedett test, s noha belső szerveim állapotáról nem tudhattam semmit, egészében megállapítottam, hogy tapogathatóan csontom nem tört, bensőmben remélhetőleg nem sérült semmi, s a már-már mulatságos az egész felmérésben az volt, hogy legjobban a bal kezem középső ujjának a hegye fájt, mivel oda elég mélyen s durván beszúródott hosszanti fekvésben egy korhadó fából való szálka. Alulról tekintve fel láttam, amit az égszakadásban is észleltem, hogy a pihenő oldalkorlátjának két fenyőrúdja törött le, s attól zuhantam alá székestől-kalapácsostól, csak azt nem értettem, mi okozhatta a rudak törését, mikor én tudtam legjobban még tavalyról, hogy kivált a „csapos” csatlakozások végein elkorhadtak a rudak – a felső rudat egy vastagabb száldrót mellékötésével még külön meg is erősítettem tavaly –, s épp ezért míg fenn peckelődtem a széken, mind az forgott fő elővigyázatosságként a fejemben, hogy ne adj’ isten a korlátra találjak lépni vagy támaszkodni, és utolsó rugaszkodásomban is külön figyelemmel az ajtórámának tettem a lábam fejét az alsó rúdkorlát tövénél, hogy meglegyen a biztonság. Visszanézve a pár pillanattal azelőtti ép helyre, kisebb katasztrófa képe látszott ott, az egyik rúd fenn hevert a pihenőn, a másik aláesett velem együtt a zöld dombra, a repkény tövére, az erősítő száldrót a belső végből kiszakadva, félig alácsüngött… Alulról nézve fel a lógó pertlis repkényvégre, kissé megszédülve mértem fel, hogy különösen a legfelső ponton magasodott fejemnek jó mély volt a „szakadék”, amibe teljes hetvenkilós súlyommal zuhantam, pont a repkény tövére előbb, s onnan átdobódva a feljáróösvény kanyarába. Felfogtam hamar, hogy ismét egy kivételesen szerencsés baj esett velem – az „ismét” tenálad nem szorul magyarázatra, hisz annak idején jólesően éreztem a baráti aggodalmaidat a szívinfarktus öt esetének átvészeléseikor (még szüreti gazda is voltál egyszer helyettem, mikor én szőlőéréskor az intenzív osztályon feküdtem) –, felfogtam világosan hát, hogy akármi roszszabb is történhetett volna: a halált sem kizárva legkevesebb egy nyaktörés, egy-két csonttörés, néhány belső szakadás, agykárosodás, ilyen-olyan megnyomorodás vagy éppenséggel szívinfarktus a pontosan arra „átvonaglott” rándulás mentén. Mindehhez képest a szó szoros értelmében megkönnyebbült voltam, de az állapotfelmérés a már-már diadalmas csúcspontra akkor vitt fel engem, amikor pár pillanattal a felkelésem után észrevettem a verandás szeget a szájamban: ha hihető, ha nem, a hatalmas esés után ott állt a szeg rendületlenül az ajkaim közé csípve, mint egy vázában! Ez volt az újabb szerencse legnagyobb jele, hogy még az a rozsdás szeg sem kapott az ütközésben-bukfencben-miben egy olyan lökést, hogy a torkomra fusson, de még ki sem pottyant az ajakfogóból, holott a hosszú láncolatú repkényes bonyodalom végén abban fő eszköz volt, hogy kis híján tragikusan szakadtak a korlátok. S mellette a fejem búbja is: simítva egyet a horzsolásos sajgáson, tenyeremen véres mázolódás piroslott, ám azzal együtt csaknem legyintésben folytatódott a mozdulat, mert a pihenő alatti tárolóhelyről épp a repkénytő dombjára hegyezetten meredő paradicsomkaró-végek láttán csak szerencseérzettel lehetett szintén arra gondolni, hogy rosszabb esetben nagyobb koponyasérülés is történhetett volna, amikor az esés forgatagában a dombbal való ütközéstől a fejem a karóhegyek felé lendült. Nekem a szakadás pillanatában az egyetlen épkézláb ösztönreagálásom az volt, hogy lenn lehetőleg ne terüljek hosszában, hanem minél jobban összekucorodva – magzatfekvésben, mondhatnám most utólag szakszerűbb szóval – érjek földet, leginkább a fejemet óva a „kitudjától”, s tulajdonképpen ennek a reflexnek lehetett a következménye, hogy az első ütközésben a fejtartásom a karók hegyét érte, ami ha véletlenül súlyosabban történik, akkor a repkényláncban az is okolható szemmé vált volna, hogy előző kerti nyaraink sok aszályos-kudarcos vesződése nyomán idén még házilag-cserepesen növelt különleges paradicsompalántákkal sem foglalkoztunk, minélfogva az egész karórakás ott maradt a tornác alatt, mintegy lesve hegyeivel az esés eseményére…

Egyre-másra így járt le végül az a Szervác-napi első tennivaló, ami a legkevésbé volt fontos és sürgős a kertben, s aztán következtek a fontosabbak, miután egy futó ápolással fejem tetejét és vállam hegyét vízzel leöblítettem, ujjam begyéből a szálkát tűvel kipiszkáltam, és a pálinkapárolásaink rezesével az egésznek a csípős fertőtlenítését elvégeztem. Közvetlenül az eseménnyel összefüggésben még bizonyos helyrerendezésképpen a letörött „ringrudakat” a pihenőre fektettem, a felső rúd erősítő drótszálát visszababráltam a helyére, hogy ne legyen egészen nyitott az esés oldala, a feljáróösvényről összeszedett hokedlit és kalapácsot visszavittem a pincébe, a „szájam szegét” pedig a rám jellemző gondossággal örök emlékként csomagoltam be, miután a colstokkal megmértem, hogy három centi. Nem tartottam én magam soha szentnek, de Szervácnak, a második fagyosszentnek a napján, ha másutt nem, a repkén_el gondolhattam volna arra is – mint ahogy gondoltam –: nem lehetett nekem rossz (netán halálos) esésem ott, ahol az idők során, egy-egy jó nyári eső nyomán nemegyszer állított meg a szemlélődés, mivel a csigabigák szerelmi gerjedésükkel épp a halom kúszónövényzetében művelték a párzást, mint valami csigaédenben. S nem túlzás: még arra is gondoltam, hogy az egyetlen szál gyertyalángsárga tulipánnak a lemetszése is a legjobbkor történt ahhoz, hogy zsuppanásommal ne törjem össze. Mindemellett elvégeztem a praktikus tennivalókat: a hosszú sárga slaggal a pinceablak szokott sarkán át lehúztam a kinti hátsó sarok tele hordójából az esővizet a pincebeli tárolóedényekbe, és még a fűrészt sem voltam rest fogni, hogy a ház előtti földterasz szélén, félig a diófa alatt álló lugasról ugyancsak leamputáljak egy elhalóban lévő vastag, öreg ágat. Még adódott volna egyéb is – a kert az a hely, ahol talán soha nem lehet mondani: „nincs semmi tennivaló” –, de miközben mind többet kezdtem befelé figyelni, s a hajladozó mozgásaimat értékelni, tartottam tőle, hogy ami melegében kevésbé fájt, a továbbiakban felerősödik, és igyekeztem hazafelé, többek közt azért is, hogy mondjak Irmának „újságot”. Kérdezte is Irma, mihelyt beléptem, hogy no, volt-e eső?, amit én „jólesően” hallottam, mert azt jelentette, hogy nem viselem semmi látható külső nyomát az égszakadásnak, s vágtam rá egyből: „Volt ott eső is, esés is!” Akkor kezdett vizsgálódóbb szemmel nézni, s el is ijedt mindjárt, mert a fejem búbjának hátsó felén meglátta az árulkodó nyomokat – én kinn a kertben nem nézegettem magam a tükörben –, s rémüldözött, hogy „olyan véres a fejem”, „néztek-e az emberek hazafelé”… Megnyugtattam, hogy nem történt semmi komoly, de ő már felfedezte azt is, hogy valami karók barázdálták véresre a fejem, s végül úgy ült el félig-meddig a gyanakvó rémület, hogy elbeszéltem apróra az esés történetének mozzanatait. A kertnapló is, úgy éreztem, ezúttal már-már várja az eseményjegyzést – a kerthez illő hangulatosság kedvéért a füzeteken már 1992. III. 19. óta az volt a cím, hogy Kerti Kurír –, és most valóban volt valami „futárság”, amint a pixem befutott a vonalak közé a hírekkel: „13. Szervác, s ha igaz, hogy a név »megszabadítót« jelent (reggeli rádió), az jelentheti aktualizálva azt is, hogy tegnap Pongrác egy jókora esőt (némi jéggel) szabadított a kertre, ma pedig én szabadultam meg egy nagyobb nyaktöréstől, amikor fennről, a ház ajtója előtti pihenőről (egy székkel a lábam alatt peckelődve a folyondár elkötése végett) »leszakadtam« a korláttal együtt a pitvar füvesdombjára; utána még lehúztam a vizet a tele hordóból, a diófa alatti lugasról is lefűrészeltem egy elaggott vastag ágat (szinte »társa« annak, amilyent a verandalugasról távolítottam el).”

Ezután négy napig nem mozdultam ki a házból, s még a házban is bajosan mozogtam: fájdalomcsillapítót szedve éjjelekre valahogy volt pihenőm a bal oldalam és a jobb vállam fájdalmai között, az ellentétes oldalon lévő fájdalmas pontok miatt azonban kínosan tudtam csak kitapogatni, fogódzásokkal segíteni a felkeléseket, lefekvéseket, pozícióváltoztatásokat, s egy vizes törülközőt úgy viseltem átlósan lekötve a bal oldalamtól a jobb vállamig – szorosan a rándulás belső „kötelét” követve –, mint egy anyakönyvvezető az esketési ceremónia trikolórját. A fejem tetején a paradicsomkarós zúzódások virítóan varasodtak, s miközben Irma lelkileg traumázgatott, elképzelve mindenfélét még éjjel is, hogy „mi lett volna, ha”, én testem teljes rettegésével féltem, hogy ha tüsszenteni vagy köhögni találok, vége az életemnek a bal felőli göcs kínja miatt. Időnként az én fejem sem volt mentes utólagos fantáziálásoktól, s annak, hogy nem történt szerencsétlenebbül az esés – a szeghalom mint egy sírhalom képzete a szál sárga tulipán gyertyájával a közepén stb. –, annyival inkább tudtam örülni, mivel közben már kelt olyan hír (épp a „ti Duna mentétek” irányában is), hogy „áldozata lett imádott kertjének”, és elképzeltem, hogy ha ott maradok némán a dombaljon, miket s hogy tudtak volna rekonstruálni mindabból, ami körül látszott szakadt korlátokkal, aláhullt székkel-kalapáccsal, egy szeggel a számban s egy szeggel a repkényhajtásnál kötözetlen pertlivel stb. Szerencsére annak semmi nyomát nem lehetett volna találni, hogy borszagú pohár lett volna ott elöljáróban…

A kényszerű bennülésnek megvolt az a jó oldala, hogy több idő jutott az írógép verésére, de amikor a vizes törülközős csomagolásban legelőbb a gép mellé telepedtem, és a bal kezemmel az első billentyűt leütöttem, olyan fájdalom hasított bele az ujjamba, mintha akkor döfődött volna bele egy szálka, és legnagyobb ámulatomra bennem csak ezzel a fájdalommal tudatosodott, hogy én körülbelül negyvenkilenc éve, kis híján fél évszázada a középső két ujjammal végzem a billentyűverő strapát! Írásművelő pályámon éppen meg is van most a kerek ötven esztendő, s nekem a legújabb Szervác-napon egy nagyot kellett esnem ahhoz, hogy csaknem ötven évvel a pályafutás eleje után felfedezzem: az írógépelésben a két középső nagy ujjam a „verőszervem”. Tudom, te az írógépelés terén is szaki vagy, mert emlékszem, hogy ugyancsak a pályakezdésed elején alkalmazott írógépelőként kerested a kenyered, s kár, hogy hirtelen nem tudom megkérdezni, de nagyon kíváncsi volnék, vajon te tudod-e fejből, melyik ujjaddal gépelsz. Persze lehet, hogy mint szakmabeli, te ötujjas vagy – illetve tízujjas –, aztán meg kivált ösztönszinten az ember nem mindig tudós abban, hogy melyik ujjával mikor mit művel, nálam mindenesetre Szervác után Bonifác, a harmadik fagyosszent hozta el azt a megvilágosodást, hogy ha sebes a középső ujjam begye, az ujjműveletet a mutatóujjra kell váltanom… Az ideiglenes helyettesítéssel kissé sutábban ment a munka az írógép mellett, de mint jobbkezesnek a metszőollóval s más szerszámfogásokkal hasonló gondom nem volt, és így a balesetet követő ötödik napon, 18-án fennakadás nélkül állhatott a kezem a kerti foglalatosságra, s ha fogtam simán előbb a metszőollót, ugyanúgy foghattam utána a golyóstollat, hogy belekerüljön a Kerti Kurírba: „18. Vasárnap, kellemes időben első járás az »égszakadás« után a kertben, a varas fejet kalappal takarva, a bal oldalamat s a jobb vállamat kímélve, elég »jó karban« tudom metszegetni-fűrészelgetni a szőlőágak »szárazságait«, amik nem hajtottak ki. Gyűlt még némi víz a héten (hátul kétharmadig a hordó, elöl tele a fazék), de a föld kemény és száraz, mint az út.” A repkénytörténet „útján” ez a vasárnapi járás hozta azt az új fejleményt, hogy az emberek szeme előtt „kalapdivatoztam”, noha a fejem általában kerülte a kalapot, s most is emeltem le, mihelyt a felmenő kerti úton ember nem volt a láthatáron. Felérve a kertünk aljához tudtam előre, hogy az égszakadás helyszínének viszontlátása magában újabb élmény lesz, de előbb azért a gyűlt vizet vettem számba – külön elismeréssel adózva magamnak, hogy a víz lehúzását a baleset ellenére nem mulasztottam el –, és a szeghalomnál is az első az öntözés szokása volt („ha már aránylag ép bőrrel tehetem, hogy továbbra is öntözhetem”, gondoltam magamban, ami már újdonság volt a szokásban), és csak ezek után következett az utólagos helyszínelés, némileg hasonlatosan a közlekedési balesetek helyszínelési külsőségeihez. Még a colstok is a kezemben volt, hogy a szemmértékem sokat ne csalhasson, s úgy adtam össze, hogy a szeghalom félméternyi magasságától a korlátos pihenő körülbelül 160 centi, a hokedli pontosan 47 centi, a saját testmagasságom – az öregedés utóbbi idején beállt centis alacsonyodással – megbízható mérték szerint 165 centi, úgyhogy összesen az jött ki nekem, amint ismét felnéztem a dombaljból a verandaajtó felső magasságába, a repkényvég tájékára, hogy mostani varas fejem a teljes épség utolsó pillanatában legalább 420 centiméteres magasságban állt a lábam alatt lévő kövezett ösvénytől, s így most már felfogtam azt is, hogy bár a bal bordáim alatt még jól fészkelt a fájdalom az átdobás rándulásától, a nagyobb bajt okozható esésben a mesterségesen teremtett dombunk a maga módján kifogott, és inkább csak a testsúlyom lendülete miatt ejtett alá az aljba. Mintha mentett volna: néztem a most már colstokkal is hitelesített magasságot fenn a fejem körül, és pillanatra átéreztem az Irma félszét, amit szavával és szemével is kifejezett az otthoni indulásomkor, s amit én azzal igyekeztem oszlatni, hogy „nem esek le mindennap”. Mindenesetre a zuhanás ösztönreakciója nálam is csak most lépte át a tudatküszöböt úgy, hogy ha az eséskor ösztöneimet megborzongatta a „szabadesés” tehetetlensége, a föld vonzerejének rettenetes súlya, most adott mértékek szerint számítgattam az eséserőket, hogy mekkora a vonzerő, ha az 70 kilós súllyá konkretizálódik egy 420 centis szabad esésben. S mindezeken felül természetesen fő pontja volt az utólagos látleletezésemnek a repkény hajtásvége a szeggel s a félbemaradt kötés pertlijének masnijával: van otthon az Irma szemében a félsz, volt itt az én féltésem, hogy nehogy letörjék a zsenge hajtás, és a kettőből most kifejlett a „lesz”-nek az a bizonyossága, hogy tőlem állhat ott örök időkig bogozatlanul a pertli, amit annyival könnyebb volt biztosnak ítélni, mivel láttam jól, hogy már alig öt nap után mennyire biztosan fogózkodik a kacsujjával a repkény. Másfél hónappal később aztán még sokkal többet lehetett látni a repkényeződés kibontakozásából: fel a szeghalmi tőtől a pihenő vonaláig továbbra is a száraz látszat csupaszságával futott a fenyőhímen a szár, a vonalon felül azonban a szárat ízelő göcsökből csudaszép ötlevelű zöld csillagok sorjáztak egyenletesen, közepükben apró virágékszerekkel, maga az idei hajtás pedig a tavaly bevett kanyar folytatásaként jó félméternyire fejlődve tört a verandaajtó homlokának az irányába, mintha koszorúzási szándék vezette s hajtotta volna, és messze hagyva a szeget a kötetlen kötővel, sorjázó kacsujjaival úgy odaszilárdította magát a „terephez”, mint aki nem vár sem külső segítő pertlit, sem irányokat megszabó szegeket a célba futáshoz. Miután én már kis híján áldozata lettem imádott kertemnek, ma már zokon is vehetném, hogy egy kerti repkényem, amelynek a tövét nem szűnök meg folyamatos gondossággal öntözni, ennyire fittyet hány nekem a kacsaival, de alapjában véve elégedett vagyok vele, mert valahol a mélyben a repkénytermészetünk így produkál hasonlatosságot…

A te természeted-ízlésed, tudom, nem rajong a szájbarágós módokért, az ezópusi állatmesék módján hurkolt mese-„értelmekért”, s nem is rágom én még a szeget sem a szájamból a szájadba, ami művészileg azt jelenti, hogy rengeteg elhallgatással reád, az „olvasóra” bízom: merülj el a hosszú repkényláncolat szemeiben, keressed okát-fokát, hogy miképpen sorstörténet ez, s akár egész életem-pályafutásom „paradigmája”, ahogy egy titkos kézzel a láthatatlan háttérben „összefolyondárosodva” a sorsunkat kovácsoljuk (szeg, kalapács, fűrész „egyfelől”, mindenféle futó gondolatok, egészen szükségtelen repkénykötési peckelődések stb. „másfelől”), amiből együttesen folyondárosodik halálos veszedelem és szerencsés megmenekülés, minek kapcsán még azt is sejtetni tudnám én, hogy lám, két kar egyszerre térít el a szegeivel egy irányból, és terel ugyanabba az irányba, meg hogy ugyanaz a gondosság egyszerre csúcs és csapd_

Ennek így részemről tovább nincs „értelme”, de a magam számára, belső használatra a mesének megvan az a vége, hogy az én „hivatalos” szóhasználatomban a repkény tövének a dombját most már kizárólag szeghalomnak hívom.