Szöllősi Zoltán

Várakozás

Elnémultak a nyírek,
szellőben fogant hírnek
szerelmes továbbsúgói.

Meg-megcsillan a pókszál:
utánoz a táj, próbál
magában is mosolyogni.

Nyár inge hullik, rongya,
senki, már ősz se hordja,
rozsdás olló, varjú csattan.

És az ég falán, mint nagy
tányér, lóg a kitett Nap,
dísztelen agyag, mázatlan.

Nyugalom köt, mint a gond,
szél ha rángat, garabonc,
járjam csak, bolond, bolonddal:

Csápol vele a fűzfa
vesszős, nagy szökőkútja,
levéllel telik az udvar.

Messzi-lassan a kékben
hunyorgó kitinjében
éppen repülőgép mászik.

S mikor már felejteném,
felzúg, mint angyal, a remény,
nézem helye kihunytáig.

Szélén ezer évnek

Mint drót pattanna el,
cikkan a fény, cikkan,
semmit lép a levél,
itt van az ősz, itt van –
nézem, nem érdekel.

Fönt még a Nap, fönt bár,
édesanyám holtig,
eljön az éjszaka,
éjszaka a Hold is –
ami lesz, az volt már.

Láttam Isten balját,
Isten balja üres,
folyót, Tiszát sírtak
szűzek lent a füzek –
szívem gallyak marják.

Szélén ezer évnek
kertem véres, barna,
indulhatok jobbra,
indulhatok balra –
maradhatok végleg.

Nem őrzöm magamat,
vagyonom nem érik,
bennem örök kölyök
ígérete fénylik –
hozok zsák aranyat.

Nehéz, ami nincsen,
fáj az ég, a hátam,
nyaram, férfilétem
mind asszonytól vártam –
ölükben a kincsem.