Zentai Adél

Higany

Gyűjtöm az éjek zsenge, lehántott bőrét,
körbeveszem testem vele, mindig fázom
a hajnal levetett köpenyében, pőrén
állok a reggel fénykádjában, az álmom
egyenként a jövő könyökén szétpattan.
Aggcsecsemőként meddig kellene rángnom,
bőgve, a város sárga hajóján?! Mattan
kúszik a székek alatt egy száraz szellem,
játszik az élet harmonikáján, kattan
hármat a jegykezelő, eltörték bennem
a mindent akarás kicsi ágát, évek
hullnak alá a fehér csipkés csöndekben.

Együtt néztük a néma, kialvó csillag-
pillanatok zuhanását. Halkan, lágyan
széthulltunk mi is egymásban. Tovaillansz
színarany életeikben. Régen vágytam
mégis a körtáncban részt venni, a bűzük
létem légutain beivódott. Árnyam
lengeti délben a szél. – Eljöttem, fűzzünk
láncot a döglött pillanatokból! Halljam!
Jó vagyok én vagyok én jó voltam! Tűzzük
meg kiesett méregfogaikkal! Lassan
feljön a perc ráejteni rózsám kongó
sírboltukra. A szél elfújja a nappalt.

Fölösleges

Fáradt tekintettel
a vekkerre bámulva
egyhangú reggeleken,
Egyhangú perceket
papírlapra felróva
homályos éjeken,
Homályos lélekkel
az órákat számlálva
nesztelen deleken,
Nesztelen léptekkel
az időn átosonva
fáradt újéveken
keresztül küszködik,
úszik az árral szemben,
vagdalkozik az ember,
az idő letelik,
mit magának szabott,
s hirtelen észreveszi,
hitét végleg elveszti,
hogy élete fagyott.