Ágh István

Kisnyúl

Mikor majdnem megöltem, transzba esve
sivalkodott, rémlátó szeme sárga
könyörgésére kaszámat letettem,
hadd szökjön el a sűrű lucernában,
de míg a szálak közé gabalyodva
vergődött, annál szorosabbra fogta
a zöld hurok, melyből már csak kitépni
tudtam, és olyan ősi szenvedéllyel
vetődtem rá, mint aki föl se méri,
mit cselekszik, s ott találja kezében
azt az eleven, kétmaroknyi bársonyt,
és sose szabadul meg vadszagától,
tán a vadakat miatta szerettem
annyira, már szakállas mezőpásztor
akartam lenni, hogy együtt lehessek
velük éjjel is, távol a világtól
laktam volna egy titkos csőszkunyhóban,
s vártam volna, mert nem láttam azóta.

Feketevágás

Hányszor vigyáztam szívszorító lesben
a kapunál, hogy ha valaki jönne,
rendőr s más gyanús biciklis, jelezzem
hátrafelé, hol moslékosvödörrel
kapaszkodott a létrán a tyúkólba
anyám, a padlás végén elfalazva
rejtegettük a hízót, mintha mennybe
juttatnánk előbb, mintsem szíven szúrja
apám, s azt is a magunkéból kellett
lopni, amitől néhány hónap múlva
akkora lett, már ki sem fért az ajtón,
végül egyetlen épen maradt palló
tartotta fönn, a plafonon keresztül
látszott, mennyire meglepte a tágas
világ, a mélység aljáról figyeltük,
mintha valami láthatatlan szárnyat
emelne, s mintha elfeledtük volna,
mibe is kerül nekünk a szalonna.

Lótetű

Emlékeztek az óriás rovarra?
hideg futott végig a konyhakerten,
ahogy repült a nyári alkonyatban,
mintha valahol valamit keresne,
bukdosva függött zuhanása szálán,
s egyszerre észrevettem szörnyű mását
magam előtt, a lábam hüvelykujja
kisebb volt nála, majdnem rátapostam,
mint csápos műszer, felém fordította
mellvértjét a kiálló állkapoccsal,
úgy tűnt, a feje lett az ásólába,
potroha gyűrűs hosszát szikkadt nyálka
püffesztette, miközben iszonyodtam,
cirpelt, s a földbe követte a párja,
egy fantasztikus nász tanúja voltam,
bár nem értettem, milyen furcsa lázba
estek azok a föld alatti szörnyek,
csak citerájuk szólt, utána csönd lett.