Benyovszky Krisztián

Szécsi Noémi:
Finnugor vámpír

JAK—Kijárat Kiadó, 2002

Michel Tournier A vámpír röpte című esszéjében párhuzamot von szöveg és vámpír, olvasás és vérszívás között: „Az író… férfiak és nők névtelen sokasága közé bocsátja felhőnyi papírmadarát, aszott, vérszomjas vámpírokat, melyek esetlegesen kavarogva keresnek olvasót. S a könyv, amint lecsap valakire, feldúsul az olvasó hevétől és álmaitól, melyeket magába szív.” Lehetne-e jobb alkalom idézni a francia író gondolatait, mint éppen Szécsi Noémi Finnugor vámpír című könyve kapcsán? Ezt az analógiát egyébként H. Nagy Péter is megpendíti fondorlatos könyvbemutatójában („Mintha a szöveg vámpírként viselkedne.” Bárka 2003/1., 122.), mely azért illethető ezzel a szokatlan jelzővel, mert felvillantja szinte az összes szóba jöhető értelmezési lehetőséget, miközben egyiket sem fejti ki bővebben, mintegy függőben hagyja őket, s inkább csak – az írás műfajához egyébként nagyon is adekvát módon – rövid kedvcsináló futamokat engedélyez magának és hallgatóságának. Ezzel a fogással aztán önkéntelenül is „belopja magát” azoknak a szövegébe, akik a könyvről írni fognak majd. H. Nagy Péter szövege egy magát áldozatnak álcázó vámpírhoz hasonlatos. Felkínálkozik a jövendő olvasóknak, (el)szívásra alkalmas felületeket fedve fel magán és a bemutatott regényen, e gesztus révén viszont átörökíti bizonyos vonásait a későbbi kommentátorok szövegébe, és ezzel fertőzi is azokat. Az enyémet is. Már megtette. Lássuk azonban e „fertőzési lánc” fészkét, azaz Szécsi Noémi regényét.

A regény első, Vérmese címet viselő része rafinált módon bizonytalanítja el az olvasót a bejelentett, olvasásra váró történet természetét, „hihetőségét” illetően. A záró szakaszban ez olvasható: „Ne kételkedjenek szavahihetőségemben, hiszen az elejétől a végéig hazudok. Mondják, az igazságot úgyis csak hazugságokon keresztül lehet elmondani. De én úgy hiszem, a valóság teljesen érdektelen. Ez a mese mégis egy igaz történet.” Látható, hogy az egymásra következő állítások kölcsönösen hiteltelenítik egymást (szavahihetőség – hazudok – igazság – hazugságokon keresztül – a valóság érdektelen – igaz történet). Az elbeszélő, V. A. Jerne ráadásul meseíró, aki már élőhalott vámpírként emlékezik vissza saját halálának pillanatára („a halálomról írok egy mesét”), és ez végképp ellehetetleníti a bevezetőben előirányzott igazság–hazugság, valóság–mese oppozíció használhatóságát. A szöveg egyébként további eljárások segítségével is hangsúlyossá teszi fiktív, illetve metafiktív jellegét. A könyv egészét (is) jelölő finnugor vámpír kifejezés a mintegy kétszáz éve halott vámpír nagymama egyik névjegyén szerepel, mégpedig azért éppen ez a fura „náció”, mivel a finnugor a szimpla és külföldön ismeretlen „magyar”-ral szemben „tiszteletet ébreszt”, s „némi egzotikumot is társít” a lényéhez. A regény szüzséje aztán a „finnugor” szó újabb és újabb kontextusait építi ki (például az elbeszélő keresztneve, szibériai vakációk, találkozás egy komi farkassal, szamojéd szarvasvadászok, a nyenyec maffia megfutamítása, helsinki és tallinni kirándulás), s a sors iróniája, hogy a nagymama tragikus végét épp a finnugor nyelvekben való járatlansága okozza: „Persze ha képes figyelni a külvilágra, azt is meghallotta volna, hogy Helsinki és Tallinn közt egy óra az időeltolódás…Vérprofi, és megfeledkezik róla, hogy az ördög a részletekben rejlik.” Jernének az angyallal folytatott „párbeszédéből” az derül ki, hogy a lány naplót vezet, amibe feljegyzi élete „édes titkait”, a II. fejezet negyedik részében pedig bevallja, hogy regényt ír, de egyelőre csak jegyzeteket készít hozzá. A zárlat szintén a szövegszerűséget hangsúlyozza: „A minap kérdezte meg mégis Oszkár, hogy érzek-e még késztetést az irodalomra. – Nem – válaszoltam –, ahhoz én túl boldog vagyok. – Azt sem árultam el neki, hogy megírtam ezt.” A mű tehát felveti a mese, a napló és a metaregény műfaji kódját érvényesítő olvasatok lehetőségét is. Szintén az irodalmi és a művészetközi kommunikáció terébe utalják a regényt azok az intertextuális utalások, amelyek révén a cselekmény beágyazódik a vámpírtörténetek gazdag és szerteágazó hagyományába. Ez a „beleíródás”, ahogy H. Nagy Péter is utalt rá, nem minden ponton igazodik a tradícióhoz, a legalapvetőbb motívumokat akceptálja ugyan, néhány esetben viszont, egy ironikus gesztus kíséretében, hatástalanít, kiiktat bizonyos műfajképző hagyományelemeket (például a vámpírok látszanak a tükörben, a közvélemény félrevezetése végett ugyanúgy dolgozni kénytelenek – „fedőtevékenységet” folytatnak –, mint az egyszerű halandók, nem laknak vadregényes és félelmetes táj övezte gótikus várakban, nem sérthetetlenek). A következő idézet nagyon jól szemlélteti, hogy noha valódi vámpírokról van szó, a vámpírlét olykor csupán külső, a hitelességet nélkülöző rekvizitumaiban jelenik meg: „…a népszerű vámpírlegendákkal ellentétben nem romos várkastélyban lakunk. Manapság a vámpírok is ésszerű megoldásokban gondolkodnak, és ki szeretne vagyonokat költeni vízre, gázra, villanyra? A ház, amelynek padlásterében két szoba összkomfortot birtoklunk… kitűnő állapotban van. Nem omlik a vakolat, a falak nem salétromosak, és az erkélyek sincsenek aládúcolva. Ennek ellenére rengeteg patkány sürög-forog a lépcsőházban. Nem csoda. A nagymama eteti őket, mert hozzátartoznak az imázsához… Más eszközökkel is igyekeztünk a ház túlzott gondozottságából adódó sterilitást enyhíteni. Az egyik nyáron levertük a vakolatot a cselédlépcső lakásunkhoz vezető szakaszán, és állott vízzel addig öntöztük a falakat, amíg átható dohszagot nem kezdtek el árasztani. Sőt, nagymama ragaszkodott hozzá, hogy véssünk néhány golyónyomot is a cementbe.” A szoba falán Vlad Tepes képe függ, nagymama könyvtárában pedig megtalálhatók a vámpírirodalom és -filmművészet klasszikusai (Drakula, Carmilla, Vámpírkrónikák), valamint számos egyéb olyan nyomtatvány, dokumentum, amely a vámpírokkal, farkasemberekkel foglalkozik. Jellemző, hogy tulajdonosuk, maga is „gyakorló” vérszívó lévén, jókat szórakozik és gúnyolódik rajtuk (a Drakulát, családtörténetük egyik dokumentumát olvasva például „általában betegre röhögi magát” azon, hogy milyen tömény rettegésben leledzik az egész társaság az egyetlen és nem is túl hozzáértő vámpírtól, a végén pedig közli, hogy az apját is így vonta ki a forgalomból „valami rohadék szellemirtó banda”; a vámpírfilmek láttán pedig így kiált fel: „Ez vámpír? Csak szeretne az lenni. Nevetséges.”) A vámpírhagyományok tudatos gondozásáról van tehát szó a két vérszipoly részéről. A nagymama cifra káromkodások kíséretében kisestélyiben és tűsarkú cipőben csúszik le az ereszcsatornán, nem választja a könnyebbik utat, mondjuk a lépcsőn át, mert hát „a hagyomány az hagyomány”. Jerne szorult helyzetekben előszeretettel használja fel gyermekkora számtalanszor hallott vámpírmeséinek mondatait, s megvetően nyilatkozik azokról az olcsó ponyvafüzetekről, melyeken „ügyetlenül vampnak maszkírozott loncik lengetik korbácsaikat”, mert ez szerinte egy „komoly tudományos és irodalmi háttérrel rendelkező tradíció pornográf elemekkel való beszennyezése”. Hasonló utálattal nyilatkozik egyébként olyan klasszikus mesekönyvekről is, mint a Micimackó, A kis herceg és a Pinocchio. A szereplők vámpír mivolta a szerzőnek lehetőséget ad arra, hogy (akárcsak Woolf Orlandójában) szabadon mozogjon az időben, s ezáltal híres történeti alakokkal és művészekkel hozza össze hőseit, Robespierre-től Jókain és Liszten át Oscar Wilde-ig, sőt, Jerne még a magyar törzsek vérszerződéséről szóló mondát is a vámpírnemzetség „finnugor” hagyományaként interpretálja („családom tevékenysége ebben az országban nem előzmény nélküli”). A regénynek erre a történeti apokrif vonalára játszik rá a könyv borítója, jóllehet a vérvonallal összekötött portrék alakjainak nem mindegyike lép be a regénycselekmény téridejébe, némelyiküket csupán futólag említi az elbeszélő (Kaffka Margit, Mozart, Bach, Szerb Antal). A hátsó borító bal alsó sarkában pedig, ravaszul, Szécsi Noémi átható pillantású fényképe bújik meg…

Bizarr és sokat sejtető, sokat ígérő tehát a cím, a borító és mindenekelőtt az a hagyománykeret (a szellemesen megidézett vámpírmitológia), melyet a szöveg aktualizál. A műfaji rájátszás, a humoros effektusokat szülő távolságtartó stilizálás és a metapoétikai jelzések ellenére maga a cselekmény, a sztori viszont alatta marad azoknak a várakozásoknak, melyeket a mű paratextuális és architextuális tartományai megelőlegeznek. A kalandot és kísérteties, borzongató atmoszférát implikáló vámpírtradícióval szemben a Jerne sorsát, dolgos mindennapjainak és vámpírrá érésének történetét nyomon követő központi cselekményszál meglehetősen soványnak, szegényesnek, egyhangúnak (helyenként unalmasnak) hat. Egyedül az angyal váratlan betoppanása hoz némi élénkséget, feszültséget a történetbe, bár megjelenése és „működése” eléggé indokolatlan, s a cselekmény későbbi alakulásában sincs lényegesebb szerepe. Ha V. A. Jerne története a vámpírrekvizitumok mellőzésével került volna elém, nem valószínű, hogy érdeklődéssel olvastam volna végig. Elismerem, hogy ez hipotetikus felvetés, nem is kioktatni akarok vele, hanem csupán jelezni, hogy a regény túlságosan is rászorul a megidézett hagyomány támogatására. Elképzelhető persze, hogy a Kovács Béla Lóránt által felvetett szempont (az elbeszélő hős változó, illetve meghatározhatatlan nemi identitása) szerint kellene megközelíteni a regényt (Alföld, 2003/3.). Mégis inkább azon a véleményen vagyok, hogy amennyiben nem vonjuk be az elemzésbe a H. Nagy (és a szöveg) által javasolt szempontokat, nem nagyon marad mit értelmezni. Ha igaz, hogy az interpretáció végső soron nem más, mint kontextusok, értelmezési távlatokat nyitó egyéb szövegek hozzárendelése a műhöz, akkor félő, hogy a Finnugor vámpír vagy csupán a vámpírhagyomány szempontjából válik érdekessé, az ahhoz való viszony differenciáltsága okán, vagy ha nem tulajdonítunk kitüntetett szerepet ennek a populáris kontextusnak, s tisztán a szikár szüzséből kiindulva vizsgálódunk, s vetjük azt össze az elmúlt évek regényeivel, nagy valószínűséggel nem Szécsi Noémi könyve javára dől el ez az összehasonlítás. Elismerem, a szövegben szétbogozhatatlanul fonódik össze ez az általam mesterségesen szétválasztatott két motívumkör, mégsem merném nyugodt szívvel, egyetértőleg megismételni H. Nagy Péter értékelő szavait, hogy ez „kitűnő” regény. Inkább mint furcsa vámpírtörténet tarthat számot érdeklődésre.