Bratka László

Őszi dolgozat

Borotvametszésű a fény és a kísértetek viszonya: ahol éles, tiszta fény van, ott nincsenek kísértetek. A fénymechanikájú tavasz pontos mozgási pályára szorítja őket. Viszont a kísértési rend felborul ősszel, amikor krizantémok változtatják a napszakokat: délután kezdik kipárologtatni magukból a sötétséget, a ködöt, és nagyjából másnap délelőtt tízre jeges lucsokként visszagyűjtik magukra. A vizestej-világosságú, ködös őszi reggelekre is ittfelejtődnek a zaklató szellemek.

Azért maradnak, mert a köd nedvességtartalma zárlatossá, működésképtelenné teszi világosságérzékelő, a visszavonulást szabályzó szervüket. Végképp kezelhetetlenné teszi a helyzetet, hogy az elektromágnesesség, a zajok és mozgások alkotta külső tájékozódási pontjaik is sorban eltűnnek, főleg az utóbbi időben: itt, a városban nincsenek kakasok, az éjjel-nappali közértek, a nonstop tévé- és rádióműsorok miatt megszűntek a fix nyitás- és zárásidők, kezdések, befejezések.
(A huszonöt évnél régebben hatályba lépett kísértetek például nem győznek csodálkozni, hogy evilágon újabban megszűnt a hétfő, hisz úgy tudják, hogy hétfőnként nincs tévéadás.)

Itt téblábolnak, és pocsékba viszik az élők napját. Hiszen például ha az ember szemén keresztül belekerülnek a tudatába, az besül tőlük, mint a benzinbe öntött cukortól a robbanómotorok.

Futólag érintsük a kísértetek létét, természetét értelmező két fő irányzatot. Az egyik – szellemes – magyarázat szerint a kísértetek a világ őslakói, és az élők jogcím nélküli jó- vagy rosszhiszemű lakók. A másik, Róheim Géza nevével fémjelzett értelmezés szerint a kísérteteket a túlélők projektálják a meghaltak emlékéből, mert bűntudatot éreznek amiatt, hogy életükben méltatlanul bántak velük. (Ezért – tehetném hozzá – ha majd eltűnik a világból a lelkiismeret, a bűntudat, a huszonegyedik század fényénél nem keletkeznek többé kísértetek.)

Én az utóbbi elképzelés elfogadása felé hajlok. A kísértetek – az élet könyvéhez csatolt nyomdahibajegyzék, amely hosszabb, mint maga a könyv, hiszen sok és egyre több a kísértet, mivel minden létrehívódott zaklatószellem meg is marad.

Az állatkísértetekről ne is beszéljük, végképp összekuszálnák puhatolózó ismereteinket. Ha mégis kiindulási pontot keresünk a kérdés vizsgálatához, figyeljünk az alábbira. Egy lefelé nyújtott mellső lábbal ülő macska körvonalai, mélységi-magassági arányai elölről pontosan olyanok, mint az egyiptomi múmiák szarkofágjaié.

A 8. a-ban

Fizikaórán, a más órákon szokottnál sokkal sűrűbb koppanások, puffanások, tottyanások, a linóleumon meg-megcsúszó cipőtalpak radírozó kerregése, a lapjukra eső háromszögvonalzók cerregő csattogása közepette, imbolyogva a levegőbe emelkednek a székek, asztalok, és némi tétova helyben ringás után sorba rendeződnek az előírt keringőszinten a fal mellett, s elindulnak körbe. Az osztályt a padlószintről a tanár úr elemelte.

A mi időnkben a gravitációt a szemmagasságba emelt hüvelyk- és mutatóujja közül kiejtett kréta zuhanásával demonstrálta a tanár bácsi. A gravitáció legyőzéséről is beszélt, viszont kísérleti hatályon kívül helyezéséről – ami most a 8. a-ban folyik – még csak szó sem esett, a demonstrációs elemelkedésről, elemelésről pedig álmodni sem álmodott senki. Illetve ha álmodott róla, sőt alkalmazta is, azt igyekezett titokban tenni, mint például a Kancsali Vencel, aki rendszeresen elemelte a radírokat (a ritkaságnak számító elefántosnak végképp nem volt tőle nyugta, ha egyszer rákancsalított). De ő táltos volt, és amikor elsőben számolni tanultunk az ujjainkon, neki mindig tizenkettő jött ki.

Bizony az individuális csodákat így váltja fel az ipari arány, méret. (Így kerül háttérbe a hős pionír az utánaóvakodók alapította, energiatakarékos középszerrel üzemelő városban, és lehet – ha szerencséje van, és reprezentatív szakállt tud ereszteni – vénségére páholynyitogató.) Arról az exkluzivitásról nem is beszélve, hogy a mi időnkben római számmal, bizony, római számmal jelölték az osztályokat, és még a lopós Kancsali is a római nyolcadik ába járhatott.

Nosztaligán tolja be a múltat a színre a középkorú férfi?

Nem, csak egy régi úttörő-kirándulás emléke mocorog benne, miközben a bevásárlókocsit húzza haza a piacról középkorú inaival. Mocorog benne a vackán a múlt, mint egy számtalan gazda kezén átment, folyton újraidomított, minden elvárást morogva kielégíteni képes, de csak heverészni vágyó eb.

Gyerekkorában az idők szavát hallani nem akaró környék – a főleg nyugdíjasok lakta hajdani tisztviselőtelep – őáltala volt kénytelen elviselni az idők zaját.

Hosszú éveken át ugyanazon az úton vonult az iskolába és az iskolából haza. „Gurulj tovább, mint a karikára lőtt nyúl, ricsajkarendszer zajosmanója!” – köpték feléje üdvözletüket a homlokukba húzott orgonabokor-hálósipka alól a házak, amint reggelente felriadtak a kisdobolására. Nagy dolog volt hát az úttörőavatás, hiszen ötödiktől már a két sorban ácsorgó házakból sugárzó ellenszenv által az utca közepére szorítva ébresztette a környéket, amint légkalapácsos lépteivel törte az utat. Nyilván légkalapácsosokkal, és nyilván törte, ha egyszer az aszfaltozatlan utat évente többször is le kellett spriccelni olajjal, hogy ne porozzon.

De az említett konkrét úttörő-kirándulásra klikkelve: annak legeksztatikusabb pillanatában – amikor a félnapos gyalogtúrától kiéhezve mindenki bódult volt a bográcsban éppen elkészült paprikás krumpli illatától – a rajvezető kitalálta, hogy az úttörőnyakkendőkkel meg kell teríteni a hersegő zöld füvön az ebédhez. Titokban talán még arra is számított, hogy ötletéért megsimogatják a buksiját. De fejmosás lett a vége, még a Pajtás újságban is kiszerkesztették, hogy ugye a kispolgári szellem meggyalázta az úttörőnyakkendőt, és már csak a nippek és a csipkehorgolások hiányoztak a terítékből.

A fentiekből azt a következtetést vonhatnánk le, hogy minden változik, és nemcsak hogy van új a nap alatt, hanem akár még a nap is lehet új. Viszont a dolgok állandósága mellett is érvelhetnénk az alábbiakkal:

A középkorú férfi gyerekkorában beszokott egyik kisdobos pajtásához, egy úgynevezett jobb családhoz. És a kispajtás nagyszülei által megőrzött cserkészújságokban ugyanazok a rejtvények, viccek, természettudományos újdonságok és érdekességek szerepeltek, mint a neki szánt Pajtásban. Most meg az unokáit megcélzó lapokban látja viszont középkorú férfiként az örökifjú ismerősöket.

Mitől hízik az ember?

Felhősfalván az akácoson túl elterülő muszka laktanyából a tisztek stikában küldözgették a bakákat a faluba az eladnivalóval, például a tankmotoros, örök életű fúrógéppel, az önmegsemmisítővel ellátott, robbanó színes tévével, a pattintott finommechanikai eszközökkel. De kilógtak a katonák maguktól is. Pálinkára cserélték a laktanyából lopott, disznóóltetőnek használható titánacél rakétaburkoló elemeket, a rakéta-irányítófejeket és a többi encsembencsemet.

Egyetlen kommunikációs lyuk nyílt a kerítésen, és a lakatnya őrjáratait olyan útvonalon mozgatták, hogy még véletlenül se kerüljenek a közelébe, nehogy fel kelljen fedezni. Kibújtak a bakák a lyukon, aztán keresztülmentek az akácáson, és máris ott jártak a kertek alatt, csak be kellett osonni a házakhoz, s mehetett a vásár.

A lyukhoz odaszoktak a hozzá legközelebb lakó Toklász néni tyúkjai. És bizony volt miért. Jövet is, menet is ott könnyítettek magukon a seftelő-bevetést teljesítő bakák. Talán kabalából, vagy mert a lebukástól való félelem miatt mozgolódott a bélésük. A Toklász néni tyúkjai pedig rájártak, bódultan nassolták a bakatojást. Az meg volt bőven, hisz zajlott a forgalom rendesen, ami abból is látszik, hogy még most is csak rakétairányítófej-tokot használnak a faluban csirkeitatónak.

A Toklász néni főleg kukoricával, kukoricadarás metélt csalánnal etette a tyúkjait, de a nassból szedték magukba azt az utolérhetetlen bukét, ami miatt a pápai baromfipiac sztárja lett velük.