Csiki László

Háromig számolok

Erdőre láttam. Úgy néztem, mintha kapaszkodnék belé.

Csupaszon, rendben álltak a fák az égre kapó dombon, soraik között, odafent virított a kékség, tövüknél észak felől hó torlódott fel az avaron, köztük foltokat hagyva olvadozott. Enyhe szél fújt ma délelőtt, de azt nem éreztem, mint a látványt. Állt az ablak előtt egy gyertyánfa, számolni kezdtem lecsonkolt alsó ágai helyén a bütyköket, kérgén a párducfoltokat. Negyvenhétnél feladtam.

Ezt az egy szál fát hagyták meg a vadászház és az erdő közötti irtáson. Nyaranta biztosan elzsongítóan susogott szélben pörgő leveleivel.

Megpróbáltam kinyitni az ablakot, de nem sikerült.

Élményszámba mehet az is, hogy az ember bekerül egy házba. A fióktornyos épület falait kívülről barnára festett gerendázat borította másfél emelet magasságban, belülről síkosnak ható faburkolat. Egyik sem a körülötte kivágott fákból készült, távoli erdőkből hordták ide az anyagot, miután távoli műhelyekben kiszabták, meggyalulták, lecsiszolták. Aszfaltút vezetett idáig az erdők között, át két hegyen és le a katlanba. Nehezen védhető hely volt, a terepet illetően legalábbis, de útközben megfigyeltem, hogy a magaslatokon körben vadászlesek állnak, azokban meg – bizonyos alkalmakkor nyilván – fegyveresek. Egynyári puskások. Talán sorkatonák.

Ezen a télen békés vadászlaknak tűnt a ház, ahova legfennebb kanmurira vonulnak el a kemény elmemunkában megfáradt férfiak, a nővendégeket pedig külön gépkocsi hozza este, viszi reggel. A csomagtartóban családias csendüléssel koccannak egymáshoz a borosüvegek. Jövet. Menet friss szarvashúsok remegnek a helyükön, a tetőre kötözött agancsok pedig bele-beleakadnak az út menti bokrok ágaiba.

Tágas tárgyalóteremben álltam. Volt benne hosszú, fényes asztal, támlás szék, vaddisznófej a falon – körülötte népi szőttesek –, neonfény és vizeskancsó poharakkal, alig néhány kellék hiányzott csupán: a telefonkészülék és a kísérőim. Az imént még ők is jelen voltak: a „tanító bácsi” és még valaki. Valaki, olyan tekintélyes és magabiztos, hogy megengedhette magának, ne öltönyt vegyen föl a mai napra, hanem terepmintás vadászruhát, töltényzsebekkel a mellényén, és a cégem által forgalmazott arcvíz illatával a borostái közt. A borostája-sörtéje is a vadászruhájához tartozott. Lehet, hogy máris kint cserkészte a vadat, miután elmondta, amit akart. Mert elmondta. Aztán hagyta, hogy tépelődjek rajta. A „tanító” fordított. Mondtam is, mert dühös voltam, amiért idevezetett vidéki utunk:

– Már azt hittem, magukhoz vezényelték az egyetemről az összes végzett francia szakost. – Ezt mondtam.

A tekintélyes ember azonban „angolos volt”, és a „tanító” otromba tolmácsolásában azzal kezdte a tárgyalóteremben:

– Mit képzel maga?

– Miről?

– Magáról.

– Azt képzelem, hogy elraboltak – mondtam.

– Ön a vendégünk.

A fordítás miatt lelassultak a kérdések-válaszok, és eltompultak, értelmetlenné váltak a poénok.

– Szeretnék hazamenni – mondtam.

– Ön be sem lépett az országba – szólt a tekintélyes ember a tolmács szavával. – Vagy igen? Tudja ezt vízummal bizonyítani?

– Csesszék meg a segítségüket – feleltem a magam tanult szavaival. Ámde későn. A röptéren kellett volna, a határátkelőnél.

– Csessze meg maga – felelték itt, és igazuk volt a maguk módján.

Tudtam, ismertem ezt a módot. Miután pedig magamra hagytak a teremben, szemközt egy szál gyertyánfával, emlékeztem is. Valahogy nem önszántamból. Nekem azonban nem volt más módom rendet teremteni a kusza és ködös beszélgetésben – inkább a tekintélyes férfiú monológjában –, ki kellett válogatnom az érthető elemeket, a fenyegetéseket, a ködből a ködösítéseket. Nyúlós beszélgetés volt, trágár találós kérdés jutott eszembe róla: – Mi az abszolút sikamlósság? – Amikor két kígyó egy tál takonyban baszik.

Na, szóval!

Egy. Ki ez az ember, aki fenyegethet, miközben a védelme alatt állok? Elvégre a külföldiekkel el kell számolniuk, még ha a sajátjaikkal azt tesznek is, amit szükségesnek vélnek, s azoknak még azt is mondhatják, saját érdekükben gyötrik és semmisítik meg őket. Nem mondta a nevét, mintha mindenki ismerné, vagy senki sem. Mintha mindenkinek ismernie kellene, vagy senkinek sem lenne szabad.

Nem engedtem időt magamnak a tépelődésre a szemérmetlenség és a rejtezkedés kapcsolatáról, ami már egyenesen obszcén, mint a hivalkodó hatalom bármely takargatott része. A fonákjára fordított színe. Maga az obszcén titok.

Helyesbítsünk: nem tekintélyes, hanem hatalmas ember volt. „Fontos”, ahogy éji látogatóm, a kövérajkú nevezte. Nevetségessé tette ezzel a megjelöléssel, miközben nevetséges volt a legkevésbé. Vagy csak végső soron. Biztosan van valami röhejes a hatalomban, talán éppen a hivalgó rejtezkedése. Az idült naivitása, amikor azt képzeli, annál hatalmasabb, minél titkosabb. Annál titkosabb, minél hatalmasabb. Bizonyosan van ennek egy harmadik változata is: az igazi. Azt nem ismerjük, és ő maga sem ismeri, de öntudatlanul is a felé az igazság felé tör, azt magáévá téve teljesedik ki. Be. Az öntudata által. Vagy fordítva: a beteljesedés abban áll, hogy amaz ismeretlen, ám teljes igazság teszi magáévá a hatalmat. Beszippantja. Az egyes embereit mindenképpen. Hiszen a hatalom attól az, ami, hogy sohasem egyszemélyes. Intézmény. Egyes személyek a legbutább öncsalást követik el, amikor maguknak tulajdonítják, vagy magukhoz vonni-ragadni vélik. Ez volt Izé legnagyobb, önvesztő tévedése. Szeretkező aktus ez, melyben a hím képzeli csupán, hogy ő a cselekvő fél, és észre sem veszi, hogy megsemmisül a kéjben. A nőnemű hatalom mindig készen áll a közösülésre – ez jó szó ide, ez a közös gyönyörre és elkárhozásra, egyúttal az obszcenitásra utaló –, „birtokosa” a kéjnek, a másik pedig csak alkalmilag tulajdonol: ha kellőképpen felizgul tőle.

A hatalom mint a valóság megismerésének útja… – mondtam magamnak, és kuncogtam is hozzá egy kicsit, mielőtt véget vetettem meddő és az időszűke miatt főként helytelen – nem helyénvaló – eszmefuttatásomnak. Kár, hogy egyedül ez érdekelt, és soha nem került alkalmam végiggondolni. Ahhoz benne kellett volna élnem, nem alatta.

Maradjunk a „fontos embernél”. Azt mondta:

– Önt felkereste egy nő. Egy kurva.

– Kurvát mondott? – kérdeztem a tolmácsot.

– Kurvát, kurvát. Ribancot.

– Közölje az úrral, hálás vagyok, hogy gondoskodása a nemi életemre is kiterjed.

– Ezt nem mondhatom – mondta a tolmács. Nekem. De azért mondta amoda is, mert a fontos férfiú rákérdezett, miről társalgunk ott nélküle. Azt kérdezte: – Mit vartyog az úr? – Azt mondja – mondta a tolmács –, köszöni a figyelmességet. Jó volt neki a nővel.

– Az egy kurva – mondta a férfiú.

– Az egy kurva – mondta a tolmács.

– Nem elég, hogy kurva, őrült is – mondta a fontos férfiú. – Nyilvántartásba vett őrült. Üldözési mániája van. Férjét miszlikbe tépte egy robbanás, otthon a konyhában ugyanis valami kotyvalékkal kísérletezett. Hogy ki ellen, mindegy. Telepreckelte a nőt vérrel meg húscafattal. Azóta a ribanc egyfolytában mosdik, fürdik. És persze összevissza jár a szája.

Tehetségesebb forgatókönyv- és beszédírókat kellene felfogadniuk, mondhattam volna erre, csakhogy tudtam: mindegy nekik, miféle szöveget adnak elő, a fontos az, hogy cáfolat legyen vagy magyarázat, még ha mégoly butuska magyarázat is. Nem érdekelte őket a hitelesség. Talán a magabiztosságuk miatt, mert azt hitték, bármit kinyilatkoztathatnak, szavatol érte a személyük. De talán, ellenkezőleg, belefáradtak a rutinba, és elkopott a kritikai érzékük a saját szövegeik iránt. Valamiféle szolgálati rend, előírás szerint így is, úgy is megtették a kötelességüket: mondtak valamit. Haladhattunk tovább.

– A kurvát azóta kezelik.

– Szegény – mondtam, mert úgy véltem, szerintük tartozom ennyivel a tébolyodott lotyó emlékének.

– Kiváló orvosaink vannak. Mi vigyázunk az emberekre.

Vigyáztok ám az ügynökeitekre, mondtam magamnak később, egyedül a tárgyalóteremben. Rám küldtétek a nőt, hogy teszteljétek a reakcióimat. A tökömet. Annyira hülyének néztetek, hogy vállalom, közvetítem az ellihegett sirámait, esetleg még segítséget is ígérek neki? Ezzel aztán kiszolgáltattam: ellenséges ügynöknek nyilvánítottam volna magamat. És egyáltalán. Ha csak együttérzek vele, ha elutasítom, valamiféle véleményt nyilvánítok. Nem volt elég a baszás? A baszás, mint szakvélemény.

Elhittem mégis valamit, mert elképzeltem. Azt, hogy az asszonyt valami tragédia érte, és a gyermekéért aggódik, azért teszi, amit tesz. A dolgát. A rettegése igazi volt, és talán még azt is feltételezte, hogy én ezt felfogom. A csapásoktól kifinomult, elkínzott érzékenységére próbált ráhangolni. Egyetlen meghagyott eszközével: a testével. Feltételezte, tudom róla, hogy megbízásból szeretkezik, panaszkodik, őrjöng, de vagyok annyira fogékony az őszinte remegésre, hogy az okát is megértem. Hogy az nem a női, zsigeri. Túlságosan sokat bízott rám és várt tőlem, talán mert nem volt más, kire, kitől, hogyan.

Ám hagyjuk a romantikát, veszélyes, mert ködös, intettem magamat az üres tárgyalóteremben, szemközt a gyertyánfával, a bútorok színétől megbarnult fényben. Képzeljük azt inkább, hogy az a fehér köpenyes, kék kötényes nő, akit – amit – ennek a vadászháznak az előcsarnokán láttam posztópapucsban átsuhanni a perzsaszőnyegen, az én éjszakai szeretőm, és köznapi ruháját visszavéve a konyhába tart, hogy harapnivalót készítsen vendégeinek. Szalonnát vagdal, és letörli a párát a szilvapálinkás üvegről. Férfiak vagyunk elvégre. Kemény, sőt durva munkát végzünk.

Teszem azt, emlékezünk.

Eddig jutottam a számolásban, egyedül. De aztán azt mondtam magamnak, van tovább.

Egyszóval: kettő.

Függött a fali faburkolaton egy agancsos szarvasfej. Időbe, vagyis sok szóba telt, amíg rájöttem, hogy nem trófea, valóságos tárgy, még csak nem is ereklye, hanem bevezetés. Újabb fejezet nyitánya a beszélgetésben.

Egyelőre néztem a dögöt a falon. Bámultam. Áhítatomnak pedig lett foganatja.

– Haza Bérce lőtte – szólalt meg a tolmács a csendben. Mert akkor már hallgattunk egy ideje. A fontos férfi ugyanis nem várt választ ellentmondást nem tűrő közlésére a nőről, aki engem ölelt vagy sem, én pedig semmit nem akartam közölni vele. Néztem mögötte a falat, agancsostól. A tolmácsé meg kisegítő közlés volt, akár egy kérdés, melyre mégiscsak mondani kell valamit. – Haza Bérce.

– Csodálom – mondtam. A Haza Bércét, gondolhatták ők, reméltem, hogy rá gondolnak, nem a szarvasra, mint csodálatom tárgyára, még kevésbé értelmezik úgy: csodálom, hogy meg tudta lőni. Jócskán benne voltunk a két-, sőt többértelműség ködében, de még a csendben is. A tolmács fő, sőt igazi közlendője az volt: erre járt Izé, és itt a szelleme, fontos ez a hely. Megtisztelve érzem magam, válaszolhattam volna, ha ezzel nem leplezem le a fontos helyen ülő fontos ember előtt tolmácsa hátsó gondolatát és a városszéli cinkosságunkat, és nem kell feleslegesen hazudnom egyet.

– Haza Bérce – mondta a fontos, nevetlen férfiú. Mélán hangzott. Valahogy úgy, mint egy emlékidéző gondolat. – Maga sok mindent hallott a főnökről.

– A főnökről?

– Ki a fészkes fene a főnök, ha nem ő? – A tolmács élvezettel még meg is ismételte: – Ki a franc a főnök, ha nem Haza Bérce?

– Nevezzük így – feleltem én.

– Magának meséltek róla ezt-azt.

– Mármint kicsodák?

– Talán éppen a kollégák.

– Marhaságokat – mondtam. – Hihetetlen marhaságokat.

– Hihetetlen, vagy nem hihető? – kérdezte a tolmács önszorgalmúlag. – Hihetetlen: úgymint nagy, hatalmas, felfoghatatlan?

– Nem lehet elhinni, olyanokat meséltek.

Ezt lefordította.

Ezzel eszembe jutott, hogy velem szemben ül az egyik mesefa, éppen ő, a tolmács. Az is eszembe jutott, hogy miért mesélt hihetetlen, azaz nem hihető történeteket Izéről a kocsmában. Ugyanazért, amiért az a nő baszott. Mert unták.

– Az jó – mondta a tolmács, illetve a fontos férfi. – Jó az, ha a nép mesél a vezetőjéről. Tökéletesen mindegy, hogy mit mesél, hogy hihető-e vagy sem. Szabadság van, mindenki azt mesél, amit akar. Szíve joga. A szív ez esetben roppant fontos. Érti? Elmagyarázom.

Nekilátott elmagyarázni és a szívét mutogatni. Böködte a vadászmellényben. Úgy látszott, kedves időtöltése a magyarázat. De azért munkaköri feladat is, gondoltam. Hátradőlt hozzá a széken. Aztán előre. Előre kellett hajolnia, hogy levegye a vadászmellényét. Francia márkájú inget viselt alatta. Megint hátradőlt a karszékben. Valahogy nem vált nevetségessé ettől a nagy nekikészülődéstől, ami igazából nevetséges volt. Joviálisnak akart látszani, vagy csak el akarta ütni az időt vadászat előtt. Akkor már Szerválnak hívtam magamban.

– Ugye, a mesékben nagyon nagy hős vagy nagyon gonosz volt? – kérdezte Szervál. – Na, milyen volt? Önnek nincs mitől félnie, elmondhatja, milyen volt a mesékben. Nagyon gonosz?

– Nem, nem gonosz – feleltem. – Inkább…

– Na, na, ez érdekes. Milyen volt inkább?

– Okos.

– Okos?

– Talán agyafúrt.

– Szóval agyafúrt. És még?

– Nem túlságosan… Nem volt túlságosan erkölcsös.

– Az milyen? – kérdezte. – Milyen az, ha valaki nem túlságosan erkölcsös? Valaki nem túlságosan kövér, nem túlságosan sovány. Közepes? Ugyan! A főnök minden, csak nem közepes. Nem középszerű.

– Nem – ismertem el. Vagyis azt mondtam: igen.

– Hazudik, megszegi a szavát, túljár mások eszén – sorolta. – De mit csinál? Milyen?

– Ennél azért bonyolultabb – mondtam.

– Nem bonyolultabb – csattant fel. – Nem bonyolultabb: nagyobb! Azt hittem, maga okos ember. És nem vette észre, hogy minden mese lényege egy és ugyanaz: hogy bennük a főnök nagy. A népmesék hősei agyafúrtak, még hazudósak is. Ő is az. De ő nagy. Ezért jó, ha mesélnek róla. Ezért kell – kell! – mesélniük. Mi meg szállítjuk hozzá az anyagot.

– De…

– De hogy akkor miért vannak negatív elemek is a mesében? Jaj, istenem! Maguk ott arrafelé nagyon ostobák. A negatív tulajdonságoknak olyan méretben, mint a mesében, nem az a lényegük, hogy negatívak, hanem hogy mesések. Ez az egyik. Másrészt ön úgy tesz, mintha nem ismerné a népünket. A népmeséinket. Nem lehetséges, hogy az agyafúrtság, a füllentés, feltéve, hogy célhoz vezet, a szószegés, amennyiben boldogul általa a hős: mégiscsak kedves a mi népünk számára? Erre nem gondolt? Márpedig mifelénk nagyra tartják, sőt becsülik az ilyen hősöket. Egy feltétellel! Ha eléggé nagyszabásúak. Vagyis ha naggyá lettek, ha boldogultak. Mire vágyik a szegény kisember? Nem, nem gazdagságra. Azt elképzelni sem tudja. Nagyságra vágyik. Azt akarja, hogy adjanak a szavára. Meg akarja szabni a mások útját. Ezt akarja: elvenni az utat mások elől. Nem megszabni. Ez egyszerű birtokkérdés. Ki-ki azt akarja, hogy tőle béreljék a járást a kertje végében. És ezt meg is teheti: a mesében. Csak elég erősnek kellene lennie ahhoz, hogy elfoglalja a szomszédtól a kertet a háza mögött.

– Így könnyű – mondtam én talán.

– Nem ennyi ez, barátom. De nem ám! Nehogy elhiggye. Az az igazi, ha valaki engedi, hogy átjárjanak a kertjén. Szabadon mehetnek, de tudniuk kell, hol, kinek a birtokán járnak. Akkor odasandítanak rá jártukban-keltükben, reggel is, este is, még ha ő nincs is ott. Leshetne az ablakból, tudják. De még csak nem is leskelődik. Csak ott van. Azt hiszik.

– Hatalmas tehát – vetettem közbe.

– Nem, nem, ez nem jó kifejezés – mondta, a nyelvi teljesítményétől már elcsigázott tolmács kétségbeesésére. – A hatalom nem maga a nagyság. A nagyság viszont hatalom. A hatalomnak nem feltétlenül sajátja a nagyság. A nagyságnak viszont igen. A nagyság számára a hatalom csak eszköz. Nem puszta cél vagy kellék. Az emberek pedig pontosan érzik – nem tudják, de érzik, és ez fontosabb –, hogy a nagyságot el kell fogadniuk, követniük kell. Boldogan teszik, végül is. Berzenkednek ellene, de teszik. A lelkük mélyén belátják, hogy ők erre nem lennének képesek. Ezért aztán csodálják is. Ha pedig csodálják, nem lázadnak ellene. Ha mégis lázadnának, és belebuknának, boldogok, hogy nagy ellenféllel szegülhettek szembe. Azt képzelhetik, hogy közelébe jutottak, miközben tudják, hogy az lehetetlen, eleve kudarcra vannak ítélve. Mondhatnám, a nagyság elleni lázadásnak lényege a csődje. Mámorító érzés. Feltehetőleg a mindannyiunkban rejlő önvesztés indulatának, hajlamának is köze van ehhez. Transzcendens érzés: a nagyságnak a tisztelete is, a bukás is vele szemben. Az élet gyökeréig jutnak le általa. És a nagyság – ám legyen, nevezzük mégis hatalomnak – erre jó, erre való: felkínálja az embereknek az életük értelmét. A lehetőséget, hogy megértsenek belőle valamit. Roppant keveset értenek meg szegénykéim. Annyit, amennyit kell: a semmit. Olyan ez, akár a vallás, abból sem sokat értenek, de azt igen: hinniük kell. Világos?

– Nem.

Szervál sértetten hátravetette a fejét. Nyilván nem az sértette, hogy nem értem, hanem az, hogy nem tisztelem meg őt annyival, hogy megértsem, és ezzel méltányoljam előadását. Úgy vélhette, nem tartom elég okosnak. Elég nagynak. Nagysága gőgjében azonban ugyanakkor képtelenségnek érezhette értetlenkedésemet és pimasznak az egy szótagos választ. El is hessentette. Az a „nem” nem létezett. Most előredőlt, az asztal fölé: a fényes lapon szétterült a tükörképe.

– És még valami – mondta halkan, atyaian. – Örvendenek, hogy szidhatják, akár átkozzák is. Kielégülnek tőle. Azzal a bizonyossággal szidják, átkozzák, hogy azzal nem ingatják meg. Hiszen a nagyság hatalmas. Értsünk szót: a nagyság hatalmasabb a hatalomnál.

– Huh! – mondta a tolmács, fáradtságtól nyűtten. – Főnök, tartsunk egy kis szünetet. Megéheztem.

– Megszomjaztunk – vert vállára a főnök. – Keríts valamit.

A tolmács kiment, mi pedig némán néztük egymást. Pontosabban: én a falat néztem, a főnök maga elé nézett. Talán magát nézte, a tükörképét.

Először akkor voltam egyedül ebben a teremben.

Jó fej, gondoltam elsőre. Mitől lehetnék én ekkora?

Másodjára már nem is a szövegére gondoltam, hanem az indulatára. A szöveg zavaros volt, az indulat azonban világos és céltudatos, akár a düh. A tolmács pedig mintegy hátsó szándékaként lappangott. Érthetetlen volt, miért éppen őt hívták, rendelték ki erre a beszélgetésre. Hiszen amennyiben eszközük volt holmi rémhírterjesztéshez, hitelét veszítette a puszta ittlétével, az értelmetlen jelenlétével, leleplezve. Ha pedig azt kívánták érzékeltetni, hogy csacska blabla volt, amit a kültelki kocsmában előadott nekem, akkor csak az a kérdés maradt: miért? Miért jelzik, hogy hazudtak? Miért hazudtak, ha nem származik hasznuk belőle? Miért nekem? Vagyis: mit akartak tőlem?

Semmit nem kaptam tőlük, amit továbbadni lett volna érdemes. Semmire sem használhattam semmit.

Néztem a termet: a szokásos terem volt, csak a telefon hiányzott belőle, és az a képtelen gondolatom támadt: azért csinálják, hogy edzésben tartsák magukat. Az olyan manőverek, mint amilyeneket velem – rajtam – akarnak végrehajtani, már hatástalanok a saját alattvalóikkal szemben, azok másként gondolkodnak, mást akarnak már, és nem ijednek meg az efféle fenyegetéstől, melyben a legfontosabb, hogy a „szervek” bizonyítsák örökös és teljes körű jelenlétüket. Akárcsak nekem, velem szemben, mégsem ellenemre. Csakhogy mára megszokták őket, s velük együtt a veszélyt. Beleuntak. Talán nem fogékonyak már a magyarázatokra. Pontos, kézzelfogható dolgokat akarnak, és kielégülve sem rémülnek meg a filozófiától. Ezeknek pedig akkor már nem marad más eszközük, a fegyvereken kívül.
A fegyverek használatához pedig nemcsak lelkiismeretlenség és félelem kellett volna, hanem azoknál is több: ürügy. Alkalom.

Ezen a tájon kellett kereskednem tehát: ugyan nem az ürügy voltam-e, nem valamilyen alkalmat kívántak-e megteremteni általam? Igen ám, de ürügynek túl kicsi, jelentéktelen voltam, a tetejébe fölösleges kockázatot jelentek a külhoniságommal.

Volt még egy lehetőség: hogy beléjük szorult mondandójukat, melyet senki nem hallgatott meg, és még kevésbé félt tőle, meg kellett osztaniuk valakivel, akár egy régen látott rokonnal, vágytak a bizalmasságra, és erejüket akarták fitogtatni valaki előtt, aki azt sem legyűrni, sem használni nem képes. Vidéki unokaöcsök, öngyilkosság gondolatával foglalkozó nagybácsik vallanak így egy távolból visszaszakadt rokonnak, elmondanak neki mindent, amit a hozzájuk legközelebb állóknak soha. És ki állhat közelebb hozzánk, ha nem az áldozatunk?

Mintegy unták magukat, nem tudták, mit kezdjenek legendás hatalmukkal – éppen mert legendává vált. Járt a malom, de nem őrölt. Ne legyünk álszentek: az a néhány ember, akit elkapott a kerék, és szétzúzott a kő, csak arra való, hogy értelmét adja a gép működésének, nehogy le kelljen bontani. Kellékek csupán. A „szervezet” vagy szolgálat kétségbeesett önfenntartási kísérlete folyt, és feltételeztem, hogy az egyes tisztek még együtt is éreztek áldozataikkal, amikor szembekerültek velük, véresre pofozták őket, de a fensőbb cél, megfontolás, a szervezet fenntartása érdekében puszta tárgyként dobálták őket: mint hasábfát a régi, elavult mozdonyok tűzterébe. Nem a „főnökért”, Izéért, Haza Bércéért küzdöttek, hanem önmagukért. Ha veszélyesek voltak: hát ezért. Nem szolgáltak senkit, sem a főnököt, sem a rendet, még kevésbé a hazát, de minden eszközzel megvédték volna magukat. Ők voltak az igazság: a saját igazságuk, melyben létezhetnek, istenülhetnek akár, és azzal nem lehetett szembeállítani mást, hiszen önkörében teljes volt, és csupán teljességében volt életképes, bármily apró sérülése megbontotta, sőt szétrombolta volna előbb egységének tudatát, majd az egységét, és azzal a létét.

De még így is: nem voltam jó, használható másra, csak a jelenvalóságukat bizonygatták előttem, és ebből tudtam, hogy végük. Végez velük a rutin. Nem amiért kegyetlenek és hatalmasak, miközben kegyetlenek és hatalmasak, még csak nem is azért, mert rászolgáltak, hanem mert ez a hatalom nem ide való. Minden megváltozott, mióta berendezkedtek, és legfőképpen miattuk változott, de túlhaladt rajtuk. Nem ettől a hatalomtól várnak megváltást, feddést vagy jutalmat, nem ettől rettegnek készségesen és szófogadóan az emberek, ahogy az élettől szoktak általában és mindenütt, mondván: ez az élet rendje, ez is beletartozik: a gyötrelem, a félelem. Ez idegen hatalom volt. Helyzetidegen. Életidegen. Mese. Kegyetlen mese, a maga könyörtelen logikájával és végkifejletével, amiben a felejtés is benne van.

Ezeket el fogják felejteni.

Ezek begyógyulnak.

Az lesz a büntetésük.

Három.

Ültem magamban, szemközt a magas rangú vadásszal. Fővadásszal. Nem figyelt rám, tartotta a szünetet. Beosztással dolgozott. Gondoltam, jó lenne, ha megsajnálnám. Elvégre: vége nemsokára. Gondoltam, megszánhatom, ha már ilyent gondoltam róla. Családos ember lehet ez is, és nem valószínű, hogy máshoz is ért, mint amit éppen csinál. Nyugdíja sem lesz, ha borul a szervezet. Még jó, ha nem állítják falhoz.

Egyszer, amikor még jutott rá időm, azon morfondíroztam, hogyan számítják ki vajon a disznók átlagéletkorát. Hiszen azt egyik sem éri meg, leölik őket a téli ünnepek táján. A fővadász meg túl volt bármely átlagéletkoron, talán még a nyugdíjkorhatárt is átlépte.

Nagyot mosolyogtam erre a gondolatomra. Legalább lett valamilyen arckifejezésem.

Aztán megjött tolmácsom-kapitányom, s nyomában egy asszony. Nem éppen az, amelyikre gondoltam, de afféle. Mintha öregedett volna időközben. Méhkasfrizura volt a kis fején, hálóval összefogva. Két nagy tálcát hozott egyszerre, az egyiken szalonnát, vaddisznókolbászt, hagymát, kenyeret, a másikon holmi barnás pépet, mélytányérban. A pépet a fővadász elé tette, mellé egy kanalat. Tolmácsom-kapitányom pálinkásüveget hozott, és az egyik markában három poharat. A poharak aprókat koppantak az asztalon. Aztán már csobogott bennük az ital, gyöngyözött a karimája.

Tolmácsom-kapitányom megvárta, amíg a fővadász elemeli a poharát. Meg is emelte, egyenesen a piciny szája felé. Kicsiny ajkak húzódtak szét a nagy arcban. A fővadász kiitta a poharat, és nyomban nekilátott diétás ételének, falta a pépet, kanállal. A másik, még álltában, felém nyújtotta poharát az asztal felett, vagyis koccintottunk.

– Egészségünkre – mondta. – Lásson neki.

Meglepődtem, hogy éhes vagyok. Úgy látszik, belőlem is sokat kivett a fővadász monológja.

– Köszönöm, én diétázom – mondtam. – És nem is vagyok éhes.

Úgyhogy azok ketten, a kihallgatóim, csendesen eszegettek az asztal túlfelén, én meg igyekeztem, hogy ne bámuljam őket arcátlanul, ne lessem ki szájukból a falatot. A fővadász rátöltött egy-egy kupicával a diétás kosztjára. Én elviselhető hangulatban voltam, talán az előbbi gondolataimtól. Hacsak nem képzelgések voltak.

– Mese, mese – szólalt meg a fővadász. Még ínyén lehetett a pép íze, s talán magából a pépből is egy kevés, a műfogsora alatt. – Mese, de attól függ, ki mondja, ki hallgatja. Mert van, aki rosszul mondja, és van, aki félrehallja. Elmagyaráznám tehát, hogyan is hangzik valójában a mese. Mi a veleje.

Tolmácsom-kapitányom sebtében legyűrte a szalonnát, hogy közvetíthesse a magyarázatot. Annak veleje meg – ahogy egyedül hagyva kihüvelyeztem, később – már-már cáfolata volt az előbbi, lelkesült monológnak. Fonákja, mondjuk. Ez a „veleje” azt jelentette, hogy akárhogy is, akármilyen úton-módon, de én olyan adatok birtokába jutottam, még ha rémhírek, fantazmagóriák is azok, hogy más közegben elhangozva, egy képes magazinban, teszem azt, szenzációként előadva akár félreérthetők s mint ilyenek károsak lehetnek. Értelmezés kérdése minden. És noha az ország, személyesen Haza Bérce, kiváló kapcsolatokat ápol a Nyugattal, mégis feltételezhető, hogy bizonyos körök, ellenséges körök ugyebár, propagandacélra használhatják. Marhaságok ezek a mesék, ámde aki nem ismeri az itteni viszonyokat, faramuci következtetéseket vonhat le belőlük. Minden a közegen múlik, egyszóval. Ezeknek a történeteknek itt megvan a maguk szerepe, ezek itt honosak, otthonosak, de máshol akár megmérgezhetnék a levegőt, mint az idegen földbe átültetett virág. A mutáció folytán.

Ez a virágos hasonlat és az idegen föld, azaz talaj, nem kevésbé a mutáció tetszett a fővadásznak, már-már megdicsérte magát érte, amikor megismételte. Kétszer ismételte meg ebben a második monológjában. Én pedig harmadszorra, amikor egyedül maradtam a teremben, és a csupasz gyertyánfát bámultam az ablak előtt. Az olyan volt, akár egy lelőtt, hanyatt esett óriás madár görcsbe rándult lába. Mondhatni.

Ez lett a szavam járása az utóbbi három napban: mondhatni. Meg az, hogy: mintegy. És: szinte.

Ne köntörfalazzunk: államtitkokra tettem szert.

Ez volt a veleje!

Csakhogy a velejének is van veleje, gondoltam később. Mégpedig az, hogy államtitkokkal nem utazgathat az ember csak úgy, át az országhatárokon. Következésképpen – jó szó: következésképpen – el kellene felejtenem a meséket. Nem elég az, ha szent fogadalmat téve nemlétezőeknek nyilvánítom őket: el kell felejtenem.

Nagy gyakorlatra tettem szert már a szándékos felejtésben, az emlékeim megsemmisítésében, többnyire más élményekkel, tapasztalatokkal és folytonos cselekvéssel, izgéssel-mozgással takartam le, helyettesítettem őket, tudtam azonban, hogy egyszer, elég hosszú idő múltán lángra lobbanhatnak, mint a hajófenékben tárolt, szellőzetlen búza, öngyulladásosan. Ottég aztán a hajó a nagyvíz közepén. Senki nem menekülhet.

Ámde amikor a fővadász erőnek erejével, mondhatni, erőszakkal rá akart venni, felejtsem el az itt hallottakat, éppen a kényszer folytán azok belevésődtek az emlékezetembe. Mintegy. Így mondják: belevésődik az emlékezetbe. Most már értettem, mit jelent. Márványbetűket egy emlékművön vagy síremléken.

Ő sem képzelhette – noha nem tudom, milyen egy magas rangú titkosrendőr képzelete –, hogy egyszerűen törlöm őket. Vagy ő törölheti. Akkor meg…

Akkor meg: miért? Miért kellett nekem mindezt hallanom? Miért közölték önként és szinte dalolva?

Na, barátom – és itt gyerekkori becenevemen szólítottam magamat –, beleestél az emlékezés csapdájába. Most már legalább azt érted, hogy létezik ilyen, nem puszta stílusalakzat.

Meglehetősen sötét, levegőtlen volt az emlékezés csapdája. Frissen ásott föld szagát éreztem benne, és a saját verejtékemet. Ezt nyomban követte egy másik közhelyes gondolat: válaszd a könnyebb utat: ha valamit nem értesz, menekülj előle. Csakhogy a menekülős volt számomra a nehezebb út.

– Önnek, mondhatni, nyoma sincsen ebben az országban – mondta ugyanis a fővadász.

– Csesszék meg a segítségüket – ismételtem meg, bátorságra kapva, hogy első ízben sem vették zokon. A közlés azonban, most, ebben az „összefüggésben” mást jelentett, mint eredetileg, sok mást, de jólesett kimondani, még akkor is, ha másodjára elvásott az éle. Mintegy. Mondhatni.

– Ön nem utazott be – mondta.

– Ezt értsem úgy, hogy ki sem utazhatok? – Ezt nem kívántam megismételni, nehogy elhiggyem magamnak, és megrémüljek tőle.

– Attól függ.

Erre jó sokára kérdeztem rá, nem mintha megrágtam volna a kérdést. Inkább azzal a sejtéssel kellett leszámolnom előbb, hogy egyezséget, alkut ajánlok a kérdésemmel vagy a válaszommal. Azzal a puszta ténnyel, hogy kérdezek, hogy szóba állok velük. Jaj de nagyon ismerős volt ez! Tudtam, válaszként hangzik majd a kérdés. Mondhatni.

– Mitől függ? – kérdeztem tehát jó sokára.

A fővadász elmélázott, magába mélyült, vagy csak a pép utóízét kóstolgatta az ínyén.

– Önnek – mondta – most nyilván az jár az eszében, hogy a követségéhez kellene fordulnia.

Hagyott annyi időt, hogy megemésszem ezt, és főként a módszert. A módszerük pedig az volt, hogy valamelyik fontos fordulatánál megakasztották a beszélgetést, és valami mást közöltek vagy kérdeztek, lehetőleg szintén fontosat. Mindig volt nekik egy talonban. Én meg nem tudtam egyszerre kétfelé figyelni, ők pedig vélhetőleg arra számítottak, hogy legalább az egyik kérdésre igennel felelek, csak hogy nemet mondhassak a másikra. De megtette bármely jelentéktelen közbeszólás. Az ember az egyik kérdésre koncentrált, mint lesen a vadászkutya: az is megijed, ha csak egy ujjal hozzáérnek, és vagy elugatja, vagy összeszarja magát. Minél feszültebben figyel, annál sérülékenyebb.

Volt egy másik fogásuk is – műfogás a javából –, a sok beszéd. Nem kurta, lényegre törő kérdéseket tettek fel, mint holmi filmbeli vallatók, hanem bőven, kedélyesen ömlött belőlük a szó. Az embernek lankadt a figyelme, és ha már egyszer kommunikációba keveredett velük, bármennyire egyoldalú volt is az, lankadtan viszonozta, szinte csak udvariasságból. A tanulság pedig az volt, hogy bármilyen szószátyár kérdésre a lehető legrövidebben kell válaszolni, és egyetlen sóhajtással sem többet juttatni nekik. Mert hiszen kimondva, legtöbbször azonban kimondatlanul azzal hencegtek, hogy mindent tudnak rólad, és ha elhitted ezt, fölöslegesnek tartottad nemcsak a tagadást, de még a hallgatást is. Miközben nem tudtak mindent. Még inkább: másként tudták. Mást jelentett nekik egy szó, egy gesztus, mint neked. Számodra lehetett bármennyire természetes, számukra egy koncepció, egy elmélet eleme volt. Csupán. Legfőképpen. A lényeg az, hogy csak együtt, velük együtt kerekedett ki a tudás. Mondhatni, csupán egy ismeretelméleti kérdés tisztázásához volt szükség az áldozatra. Egy elmetorna részeként. Nem egyébért, csak hogy megszerezze nekik az ember a napi betevő sikerélményt: hogy ők milyen okosak, képzeletgazdagok, még azt is kitalálják, amit egy nő ágyában sem sír el az ember. Ebbe a kedélyes társasjátékba nem volt szabad beállni, egyetlen fölösleges szót ejteni.

Én sem mondtam, hogy eszembe sem jutott a követségem. Azt sem, hogy hálás vagyok, amiért a fővadász eszembe juttatta. A hála fonákját éreztem, ha van neki ilyen, és érezni lehet. Álnok kínálat volt, különben is. Most már nem fordulhattam a követséghez, legfennebb eszembe juthatott, csak hogy megkínozzon ez a gondolat. Is. Mondhatni.

Eddig, ha nem is könnyű, egyszerű volt velük a dolgom: nem voltam olyan fontos információ birtokában, amit megérte volna megosztani, elárulni nekik. Ártatlan voltam, némi tárgytalan bűntudattal. Különös módon bűntudatot éreztem, amiért nem vagyok annyira fontos, hogy azzal megszolgáljam a rám fordított energiájukat, amiért nem követtem el semmi vétket, hogy megtorolhatnák rajtam, és így – mintegy – okát adják a bűntudatomnak. Most azonban tettek róla, hogy államtitkot rejtegessek: odalopták nekem. Mégpedig felelősségtől mentesen, hiszen hazugság volt az is – mese –, és egyébre sem való, mint rejtegetésre. Egyedül rajtam lehetett számon kérni. Miközben az ő kreációjuk volt.

Úgy látszik, az emlékezés csapdája mellett létezik egy másik.

Ennek próbáltam nevet adni a gyertyánfa előtt. Annyira jutottam vele, hogy azt a csapdát igazából mi állítjuk magunknak, mondhatni, bennünk van. Csak hogy a bűntudatunkat kielégítse. Nevezhetik gondolatban elkövetett gyilkosságnak vagy onanizálásnak a fürdőszobában. Feltételezem, ezért vall magára boldogan sok ártatlan is. Amint az lélekbúvárok dolgozataiban bőven és fölösen olvasható. Ehhez a vallomáshoz van szükség a vallatóra. A játszótársra. Már nehogy belehülyüljön az ember, amiért senkinek nem mondhatja el. Aztán el is mondja, mert úgy hiszi, bármikor visszavonhatja, letagadhatja, hiszen valójában semmit sem követett el. A szándék nem büntetendő, mondják. Mondhatni. De soha nem ők, nem ezek mondják.

Ismeretelméleti kérdés ez is, akárcsak a hatalom. Nincs is vele más baj, csak eltereli figyelmünket a tennivalónktól. Mint mikor, mondhatni, annyit gondolkodik az ember az élet értelmén, hogy nem jut ideje élni. Így aztán tulajdonképpen gondolkodnia sincs min.

Nekem azonban, abban a teremben, ha egyedül, ha velük szemközt, nem volt kézügyben más, csak a gondolkodás. Az életem múlt rajta. Mondhatni. De inkább ne.

– Úgyhogy – mondta a fővadász – kérjük, tekintse meghallatlannak a hallottakat.

Meg nem történteknek, mondtam én magamban. Rendben volna, ha nem lehetetlen volna.

– Rendben van – feleltem. – Tehát elutazhatok. – Ezt kijelentettem, nem kérdeztem.

– Persze. Három nap múlva bemutatja kollekcióját a megrendelőnek, aztán agyő. Hiszen ezért jött. Nem?

– Persze.

Itt volt a csapda, itt volt az is, hogy én állítottam magamnak, a tetejébe még az, hogy nem tagadhattam le semmit. Elő kellett tárnom, be kellett mutatnom a rúzsokat, hiszen azért jöttem. Az el nem végzett feladat nemcsak bűntudatot okoz, hanem gyanakvást is kelt. Effélére hajlamosak, fogékonyak vagyunk mindahányan, néhányan hivatalból. Példaszerű csapda volt, még ha csak háromnapos is. Nem igazán vágytam önmagammal bizonyítani egy elmélet helyességét. De még a hibáit sem. Nem szólva arról, hogy nem is elmélet volt már. Mondhatni.

– Ej, ej – mondta a fővadász. Kedélyesen fenyegetett közben a mutatóujjával. – Ej, ej. – Nagy, vastag mutatóujja volt, az én szememben legalább. – Maga azért hamis kis ember. Most azt gondolja, megígér nekünk bármit, de majd hazamegy, és sikereket arat a történeteivel. A mesékkel.

Ekkor jött, utólagos, tehát magányos elemzésem szerint, ha jól számoltam, a negyedik pont.

Négy.

Álltam az ablak előtt, magamra hagyva, hogy érjek, mint batul alma az ágon, és a markukba pottyanjak végül, és tudtam, beláttam, nincs mit gondolkodni ezen a negyedik ponton. Nyers, durva pont volt. Lágy hangon adták elő.

– Maga hazamegy, és nehezen bírja megállni, hogy ne meséljen. Pontosabban: maga visszamegy. No de a rokonai?

Nyers, durva pont volt, és valóságos.

Csesszétek meg!

Olyan kurvák vagytok, még csak nem is engem zsaroltok, hanem a hozzátartozóimat. Mandinerről.

Egy szó csak: rokonok. Szavakon lovagoltunk eddig is, minden történés szó volt, szó, szó, szó, Hamlet, kedvesem. A tett pedig a néma csend. Ahhoz nem fér a szó, az kirekeszti saját nevét is. A szó leválik róla, és ellebeg. Csakhogy ez a szó most maga volt a tett, vagy az előzménye legalább.

Ezek tehát tudták, és hallgattak róla. Ez jobban megalázott, mint amennyire megrémített. Tudták, hogy idevaló vagyok, és ezzel mintha mindent tudtak volna, ahogyan azt kedvtelve állítják mindenről, és talán még hiszik is. Én meg ott mórikáltam előttük pőrén, s azt képzeltem, díszruhásan vagyok, s méltósággal viselkedem. Mondhatni, álruhában legalább. Hiába. Vajon nevettek-e? Az irodájukban, az ürgelyukban?

Mindegy, hogy nevettek-e.

Nem mindegy.

Hagyták, hadd csináljam: nekik csinálom úgyis. Gúnyból vagy számításból engedték – engedték, igen –, hogy bohócot csináljak magamból. Röhögtem rajtuk, s én voltam röhejes.

Profik voltak. Sokan voltak. Én műkedvelő, és egymagam. S mint minden amatőr – vagy ami rosszabb: dilettáns –, másokra hoztam a bajt, még csak nem is én iszom meg a levét.

Megalázottság és bűntudat. Az igen. Meg ez az egyedülvalóság ebben a teremben, ebben az országban, ebben az életben. Egyedül voltam magamban. Mondhatni. Talán így pontos. Pontos és fölösleges.

Pontos és fölösleges, egyre ez járt a fejemben, fogalmam nincs, miért éppen ez. Miért éppen azt a gyertyánfát nézem? Miért nem a rokonaimra gondolok? Mert ha rájuk gondolok, akkor is magamra. Magamon át rájuk. Általam ők. Én nélkülük. Én állok elöl, és én vagyok a legkevésbé fontos. Mellékszereplő saját történetemben. Puszta szó. A nevem: mint aláírás az ítéletükön.

A fővadász kimondotta a nevemet. A régi, az emlékbeli nevemet.

– Ehhez mit szól? – kérdezte utána. Lehet, hogy némi büszkeséggel. A győztes eltitkolhatatlan gőgjével. A veszteség meg leleplez, és ez benne a fájó, nem hogy elmarad a pályadíj. – Nyugodtan beszélhet az anyanyelvén, fölösleges a tolmács – mondta. – Fölösleges megjátszania magát, és közben fülelnie. Fölöslegesen kuncog a félrefordításokon.

A fővadász mondta először, majd ismételte is: fölösleges. Én utánoztam csupán. Így lett pontos, kettőnkkel együtt. Így fejezte ki pontosan a helyzetemet. De még az állapotomat is. Miután még nyelvileg is megaláztak. Ismerték ugyanazt a nyelvet, amit én, és ez sértésszámba ment.

No, barátom, miképpen vagy te előkelő idegen? – kérdeztem magamtól, ezt is fölöslegesen. – Betéve tudják az életrajzodat, mi több, ők írták egyik fejezetét. Ők nyitják-csukják az ajtót.

A gyertyánfa törzsén, középtájon, nekem szemmagasságban, volt egy kis fekete lyuk. Mintha szeget vert, majd kihúzta volna onnan valaki, ettől a lyuk eltorzult, pereme alul megnyúlt és behorpadt, felül kiszálkásodott. Alatta a harapófogó pofájától benyomódott a párducfoltos kéreg. Akkor még nem tudtam, hogy erre a szöglyukra egész életemben emlékezni fogok.

Azok ketten visszajöttek, és igencsak nyugodtak, kedvesek voltak, vagy annak látszottak: mint kik becsülettel bevégezték a munkájukat. Tolmácsom-kapitányom lezökkent a székre, de nyomban felállt, amint látta, hogy a fővadász sétába kezd a teremben. Nem is sétált: megmozgatta gémberedett tagjait.

– Beszéljük meg a további programot – szólalt meg mentében. – Három nap múlva, csütörtökön délelőtt tízkor fogadja magát a nagyasszony. Addig szerintem látogassa meg a rokonait.

– Nem is tudom…

– Én tudom – mondta. – Kérem, szépen kérem, látogasson el a rokonaihoz. Örülni fognak magának.

Mi tagadás: kiosztotta a feladatomat. Tudtam, nem is tudtam, éreztem, hogy nincs helye az ellenkezésnek, még kevésbé a magyarázkodásnak, az kérelemnek hatna, hogy mentesítsenek a kiküldetéstől.

– Ha gondolja, rendelkezésére bocsáthatunk egy gépkocsit.

– Köszönöm, de jó nekem a vonat.

– Ahogy tetszik.

Sehogyan sem tetszett. Most legkevésbé a szeretteimet akartam látni.