Dukay Nagy Ádám

„Polcfalás”

Szép versek (összeállította: Keresztury Tibor); Az év versei (válogatta és szerkesztette: Szentmártoni János)

A magyar költészet éves termését reprezentáló (vagy – hogy „mindenkinek igaza legyen” – nem teljességében reprezentáló) antológiából tavaly óta kettő is a fogyatkozó/növekvő/stagnáló számú versolvasó rendelkezésére áll. Azért kettő, mert momentán e gyűjtemények vállalkoznak arra, hogy kortól, irodalmi műhelytől és kánontól többé-kevésbé függetlenül mutassák föl: verstermésünk milyen teljesítménnyel vívta ki magának az épp meglévő figyelmet a kortárs irodalom egészén belül.

Valószínűleg nagy szórást mutat ugyanis, hogy a további – városhoz, megyéhez, folyóirathoz, egyesülethez, oktatási intézményhez stb. köthető – antológiák milyen súllyal játszanak szerepet ebben a „küzdelemben”. A Szegedtől Szegedig. A Tisza hangja* című antológia – hogy említtessék is e csoportból egy-egy – a városhoz kötődő írók műveiből ad válogatást 1997 óta; 2003-ban tehát hatodik alkalommal. Mivel az életkor s a szerzők – jelenlegi – lakhelye, illetve az irodalomban ma betöltött szerepe merőben más és más, vélhetőleg több figyelemre számíthat, mint a szintén hatodszorra sajtó alá rendezett Lánctánc** címet viselő gyűjtemény, mely – mint azt alcímében jegyzi – Válogatás a Miskolci Egyetem hallgatóinak verseiből és prózáiból. Hisz A Tisza hangjában az azóta művészettörténész-professzorként ismertté, elismertté lett Hann Ferenc hatvanas–hetvenes években született írásai mellett olvashatjuk a ma is irodalmárként, szerkesztőként és pedagógusként működő Géczi János, avagy a költőként s a Forrás szerkesztőjeként munkálkodó Pintér Lajos verseit; de éppígy a délmagyar városhoz kötődő fiatalabb írónemzedék (Kovács Karolina, Király Levente) szövegeit is. S ez kétségkívül nagyobb országos visszhangra számíthat (bár Kiss Ernő felelős szerkesztő az idei előszóban azt írja, hogy az elmúlt időszakban mindössze „másfél” recenziónyi írás reagált munkájukra, mégis), mint a Lutter Imre által egyébként gondosan összeállított s az idén Gyurkovics Tibor által lektorált Lánctánc. Egyetemi, főiskolai antológiáknak sokszor sajnos ritkán nyúlik olvasótáboruk az intézmény valódi és szellemi falain túlra. Meglétük fontossága és az adott helyen (térben meg időben) betöltött szerepük súlya azonban kevéssé vitatható.

Antológiákból tehát, állíthatjuk, nincs hiány. Tény azonban, hogy szükség van olyan egységes gyűjteményekre, melyek valamelyest tiszta és átlátható képet mutatnak föl azoknak is, kiknek nem forog rendre húsz-harminc folyóirat/hónap a kezükben.

*

Az idén negyvenedik életévét betöltő Szép versek ezúttal hatvannyolc költő alkotásait fűzi közös könyvgerinchez; mint az ismeretes, ’99-től újra a szerzők portréjával.

Nos, abba belekezdeni, ikszedszer immáron, hogy az elegáns és igen finom tipográfiájú, alfabetikus rendbe szedett mű-, illetve névsorból ezúttal ki maradt ki (ó, ne!), vélhetőleg olyan unalmas volna, hogy a puszta gondolat – Douglas Adamsszel szólva – inkább meg se engedje magának, hogy fölvetődjön. Az anyag összeállítójának, Keresztury Tibornak bizonyosan akkor sem lett volna könnyű föladata, ha verstermésünk épp gyöngébb időszakot mutatna. A mostani helyzet meg sok mindenre emlékeztetheti az olvasót, de pangásra talán nem.

Mondják, s ha mondják, hallik is: alig akad szöveg, mi ne kerülhetne hipp-hopp nyomtatásba, monitorra – fórumot, kiadót szinte minden és mindenki talál. Nem arról van szó, persze-persze, hogy ne lehetne mást is hallani, az azonban ténykérdés, hogy megjelenni (igaz, a megjelenés nem [föltétlen] egyenlő a jelenléttel) hasonlíthatatlanul könnyebb, mint, tegyük föl, két évtizeddel ezelőtt.

Ebből a „dömpingből” kellene, s hát kell válogatni. Ám ebből a „fölhozatalból” dolgozni, egyáltalán, egy év megjelent írásait precízen követni – még ha a kortárs irodalmat kiválóan ismerő, gyakorló folyóirat-szerkesztő is az antológia összeállítója – súrolja a lehetetlenség határát. Így aztán talán jogos a kiadó felé olykor megfogalmazódó kérdés: több szem többet lát alapon nem kellene-e szerkesztőgárdára bízni ezt a félelmetesen nagy – és gyaníthatóan egyre gyarapodó – munkát?

A Szép versek azonban idén is betölti négy évtizede vállalt szerepét. Egy bizonyos aspektusból – és nem ab ovo rossz szögből – 2003-as válogatása is bemutatja: ez és ez született tavaly a líra frontján.

Viszonylag arányosan jelennek meg olyan tehetségű fiatalok, mint Acsai Roland; a középgenerációból, pár év kihagyás után, újra itt van Payer Imre, a kicsit fiatalabbak közül megszakítás nélkül Schein Gábor. De ez évben is számíthatunk Balla Zsófia, Rába György, Kántor Péter, Marno János, Nagy Gáspár remekléseire. S örvendetes, hogy három év szünet után újra olvashatjuk Tandori Dezsőt is a gyűjteményben, csakúgy, mint a szintén mesterkorban és -fokozaton működő Keszthelyi Rezsőt.

Zalán Tibor kiváló Avarba ejtett fényképe után, a kiadói utószóban (Szép versek 1963–2003) Dávid Anna sorjáztat néhány – némelykor egészen megdöbbentő – statisztikai adatot szerzőkről, művekről, megjelent példányszámokról (ami ’75 és ’83 közt átlag 90 000!); de megtudjuk a „polcfaló sorozatról” (© Parti Nagy Lajos) azt is, hogy az eddig benne megjelenő művek száma idén elérte a 11 000-et.

A ’63 óta napvilágot látó antológia a kötet végén afféle ínyencségként Névmutatóval is szolgál: ki és mikor szerepelt a sorozat lapjain. És ez finom gesztus. Megkönnyíti a memória réseiben ásító fekete lyukak megvilágítását, de emlékezhetünk az eltávozottakra, avagy gondolhatunk – kérdésekkel, „teóriákkal” – azokra, akik évek óta hallgatásba burkolóztak, netán épp nem válogattattak most ezen lapokra.

Az olyan jellegű „traumáktól” meg (már ha vannak), hogy ki, mikor, mért nem szerepel, valóban ideje megszabadulni. Mert ahogy azt Keszthelyi Rezső – egykori szerkesztő – szokta volt mondani: ez egy könyv és nem jelenléti ív.

*

De nem jelenléti ív az idén második kötetét megjelentető Az év versei című gyűjtemény sem.

A talán kicsit szerénytelennek tetsző megnevezés másféle lenyomata líránknak; s ha nem is merőben, mindenképpen más szögből fókuszál a kortárs versirodalomra. A Szentmártoni János szerkesztette antológia először is kétségkívül hangsúlyosan figyel a határon túl élő magyar irodalom képviselőire, másodszor: meglepően nagyot és szokatlanul bátran merít a fiatalabb generációk versterméséből. Mindkettő nagyon fontos s kétségkívül odafigyelést igénylő munka.

A gyűjtemény – hogy ezt ki mennyire kedveli, ízlés kérdése – nem a „kényelmesebb” ábécérendet, hanem tematikus szerkesztési elvet követ, így a nyolcvanhét szerző műveit – a szó abszolúte pozitív értelmében – amolyan „folyóiratos” ízzel lapozgathatjuk. Itt-ott ugyan botlik a dolog, ám egy ennyire heterogén összeállítást (az 1911-es születésű Takáts Gyula nyitja, az 1983-as Székely Szabolcs zárja a sort) nem is lehet egy tizenöt szerzős lap „könnyedségével” összeállítani. Minden bizonnyal erőssége tehát, hogy azon kevés antológiák egyike, melyeket lehet és érdemes az elején kezdeni, s szerzőről szerzőre, szövegről szövegre haladva olvasni.

A Magyar Napló gondozásában megjelentetett válogatás visszatér a Szép versek ama – sajnos, csak hajdani – hagyományához, hogy az utolsó oldalakon rövid ismertetést ad a szerzőkről, s ez mind az olvasóknak, mind a költőknek hasznos: ismerkedhetnek. Tény azonban, hogy az Életrajzokban akad néhány hiba. Egy-két kötet megjelenésének, némely díj odaítélésének dátuma nem helyes; ez az időszűkéből is adódható pontatlanság azonban nem jellemző az egyébként átgondolt könyv egészére.

A fiatalok közül – kiknek bemutatása erénye lehet a sorozat későbbi darabjainak is – olyan, ma még első kötetes vagy „csak” lappublikációs szerzőket vonultat föl, mint az igen tehetséges, portugál irodalmat is fordító Tolvaj Zoltán, aki 2001-ben, vagy a szintén eddig egy-egy kötetet publikáló Kulicz Gábor és Jónás Péter, akik 1998-ban, illetve 2000-ben adták közre első válogatásukat.

*

Antológiáink szerzői közt – magától értetődően – sok átfedés van, mégis önálló életet él mindkettő.

Egy hasonlóság azonban „első ránézésre” kimutatható: s később majd több közös-elegáns vonás is… Ám ha most a fönt említett fogyatkozó/növekvő/stagnáló számú versolvasó kérdéséhez térünk vissza, állítható: mind a Szép versek, mind Az év versei sokat tesz, tehet azért, hogy ha megfontoltan és egészen vékonyan is, de a növekvő szócskát húzhassuk alá.

S ha ennyi szólna csak a két gyűjtemény mellett, már akkor azt mondhatnánk: megérte. Föl-fölütve meg – csak hadd falják a polcot, „kisebb” társaik mellett, ott, szemmagasságban – kiderül hamar: ennél sokkal többet vállalt és teljesített mindkettő. (Magvető, 2003; Magyar Napló, 2003)