Gömöri György

Füst Milán panasza

Reám az Úr, beláthatatlan világok alkotója,
nehéz jármot rakott.
E járom egyetlen nagy szerep, mit szüntelen
minden koromban el kell játszanom.
Roppant igény! de hát igényes rendező, ki játszva
mozgat bolygót meg üstököst, míg itt a földön
robbant vulkánokat és hirtelen robogtat
élőkre védhetetlen hullám-szörny-hadat.
Igen, csak Őt éneklem, a változás s teremtve-
pusztítás nagy istenét, s a fájdalmat, amit
az érez, aki ifjú szemmel sík tükörbe néz,
s könnyezve látja még-sima arca
jövendő ráncait.

Pihenő a Deák téren

Ha átmegyek a Miatyánk közön,
ezen a korábban nevesincs utcácskán,
elhaladva két nemzetközileg jegyzett
luxushotel mellett, felködlik előttem
a régi rendőrség rideg épülete,
meg a még annál is régebbi Deák tér,
amelynek fáit már az első metró
miatt kivágták, meg a régi ház,
amelynek legfelső emeletéről néztem anno
a tankok hajnali vonulását s az azt kísérő
füttyszót-ökölrázást; igen, sok minden jut eszembe
ezen a viszonylag békés, század elejei,
teleszemetelt fővárosban, ahol már (még?)
nem robbantgatnak, de most is kísért a múlt,
amely eddig mindig fölfalta az eszmeileg
garantált jövőt – hát leülök egy padra
itt, a téren; lám, nemcsak a könyveknek,
a házaknak is megvan a maguk sorsa.
Az enyém itt formálódott ötven éve.