Konczek József

Arctalan

Majd határt húzok. Önmagam mögé beállok.
Vendégjárdán és vendégudvaron
s az esti fény körén túl, ahol csendben hull a lomb,
zsibongnak pozsgás télelő-virágok.

E tinta ég alatt az őszi gyertyafény
gömböt remeg körém és lassú, rebbegő világot,
s békakuruttyszót, zizzenő dudvát s magával áldott
harmatot a beton peremén.

Kit rajzol még? Talán elveszett
willendorfi asszonyt? Rejtekező ősi testmosolyt?
Amint figyeli a formáért sóvárgó férfi-élvezet
kínlódó alázatát. Arctalan. Lélekmély-komoly.

Árnyékok mögött

Árnyékok mögé bújik a reggel.
A kékes szélben bádogpalánk-vonulat visít.
Ám küldi már az enyhület friss csöngettyűs kicsi csöcsöseit,
a gyöngyvirágokat, a barkabokrok mentén s velem szemben.

Jaj, magasba döfött orgonafürt a vágyam!
Jaj, kamasz vagyok most is, jaj, jaj, türelmetlen
s rugózó, pattanó talpú, hiszen volt, hogy megélhettem,
amit most újra… fordított irányban.

És minél távolabb vagyok a réttől,
ahol a virágok, lányok s az asszonyok szembejöttek,
a kép, a képzelet tisztább, erősebb,

mintha megint az a meleg, boldog szégyen szállna rám,
amikor fehér szalag játszik az ő dombos derekán
s a két combján – hogy fel-felaranylik, hanyatt lök, szétdől.