Kovács István

Ezerkilencszázötvenhat

„…nékem álmaimban
gyakorta megjelensz…”
(Arany János: Emlények)

Második otthonom volt
a rút Teleki tér.
Gyalog megyek Budáról
nagyanyám angyalához
kék szaloncukorért

kilencszázötvenhatnak
december havában.
Tankok a Széna téren,
ágyúik lőterében
a már szétlőtt házak.

Statáriumhirdető
plakátok oszlopa.
Letartóztatott nevek
s a felkiáltójeles
kivégzendők sora.

Hajóhinták… sírhalmok…
Temető a téren.
Fejfatorzók, virágok,
örökmécs-gyertyalángok…
Lánctalpas lidércek.

Járőröző sirályok…
Vacogó léptekkel
vonulok át a hídon…
Bevallhatatlan titkom
az, hogy felnőtt lettem.

Tizenegy éves felnőtt.
Gyermekként ennyit élt.
Vonulok át Budáról
nagyanyám angyalához…
Földig pernyés az ég.

2003. október 24–27.

 

A idő torkában

Körutazás a Királyföldön

A hatvanéves Király Lászlónak

Miért vonz
az a kihalt vidék,
amely észrevétlen nyeli el
a dombhátak között
jövőbe kígyózó utat?

Nyolc évszázad alatt
a teremtés félhomályával telt meg
a hegyek kirabolt
kőbánya-szarkofágja.
A belőle kiemelt
talapzatok, oszlopfők,
portálék, ablakszemek,
boltívek helyén
bekeretezett csöndben
római pénzérme
az ezüstrozsdás hold.
Ki dobta oda
a visszatérés reményében?

Azóta,
hogy elnehezült vigyázzban,
kövekből rakott
köszvényes sekrestyésként
várt rám
a lovagkor temploma,
amelyet a behívott ősök építettek
hitükből áttért utódaiknak,
ha gondolatban nekivágok a nagyvilágnak,
mindig arra az elnéptelenedett
piactérre jutok…
És ahhoz a templomhoz,
amely mintha megakadt volna
a völgyön végignyúló idő torkában.

Teteje megroppant,
falai omladoznak…
ablakai bordásan bedeszkázva
bennem is.
Ágaskodom,
hogy hasadékain át
magamba nézve kilássak
a fegyelmezetten sorakozó
füstbokrétás házakra,
élettől lüktető piactérre
(beleillik a pellengér is)
és a templomra,
amelyet már-már szétfeszít
a közösen mormolt imádság…

Kiáltanék,
s a rám csapódó visszhangtalanságtól
vérhólyagosan lüktet a kérdés:
ki indít útnak
újra és újra ide,
ebbe, az otthonosságából
könnyen kiforgatott világba?