Penckófer János

Véletlen – és mégis okkalvaló

Görömbei András: Irodalom és nemzeti önismeret

Válságszintézis. Egy szó és egy korszak. Tizenöt éve annak, hogy Görömbei András ezzel a szóval jelezte: az ország súlyos népesedési, egészségügyi, politikai, gazdasági, nevelési helyzetbe került, de a magyarság morális válságát érezte a legsúlyosabbnak. Hivatásával összefüggő elfogultságának tudta be, hogy kiemeli ez utóbbit, miközben bízott a szavak értelmének visszaadásában, az irodalom autonómiájának a helyreállításában. Hitte, hogy az irodalomnak döntő szerepe van és lesz a nemzeti kohézió megteremtésében. Irodalom és nemzeti önismeret című 2003-as könyve pedig hiába tárja elénk huszadik századi világirodalmi rangú értékeinket, hiába ajánlja kapaszkodóként az igazi eredményt, hogy azóta minden magyar kormány felelősséget vállal a nemzet egészéért – a taglalt kanonizációs és tudományelméleti gondok mögött továbbra is átfogó, nemzettudati és erkölcsi válságot érez az esszékötet olvasója. Mintha nem lennénk túl egy rendszerváltozáson, mintha most is itt kísértene 1988 és az előtte fennálló időszak.

A kiemelt szó – illetve az esszé, melyben megtalálható: Visszaadni a szavak értelmét – és a 2003-as kötet ilyen közvetlen összekapcsolása csak a problémahalmaz eredeti helyére mutat rá. Huszadik századi kultúránk összetettségét, irodalmunknak a nemzeti önismerettel összefüggő jellegzetességeit e két „pont” között Görömbei András számtalan esszében, tanulmányban – vaskos kötetekben – méri fel. Például a három legutóbb megjelent könyve közül A szavak értelme című 1996-os gyűjtemény – melynek nyitó fejezetéhez tartozik az említett esszé – ötödfélszáz oldalon tárgyalja ezt, és mégsem lehet biztató a válság megszűnését illetően: az utolsó oldalon „a magyar szellemi élet legnagyobb fantomháborújáról” kénytelen beszámolni. Aztán a Létértelmezések (1999) című könyv és a 2003-as Csoóri Sándor-monográfia ugyancsak súlyos önismereti zavarokra is felhívja a figyelmünket. Ezen állomásokat érintve sejthető, hogy mit tartalmaz az új kötet. Az Irodalom és nemzeti önismeret úgy vizsgálja a „régi” problémákat, hogy fájdalmas időszerűségük ihletett műelemzésekkel, folyamat- és pályarajzokkal, tudományelméleti vonatkozásokkal együtt érintik meg az olvasót.

De Görömbei András könyve nem kelti azt a benyomást, hogy a szerző „makacs elszántsággal hajtogatja” tizenöt (meg ennél sokkal több!) éve ugyanazt. Olyan esszéírói magatartást formál, amely az elmúlt időszak tudományelméleti tanulságait magában foglalja, ugyanakkor kerüli a divatos irodalomelméletek feltétel nélküli átvételét. Irodalomtudósi oldalát ehhez igazítja. Gondolatitisztaság-igényével és fogalmi rendszerének szabatosságával egyfajta lehetőséget mutat, hogy milyen mértékben, mit és hogyan érdemes meghonosítani az irodalomtudományba bezúduló elméletekből. Tanári vénáját sem kívánja megtagadni. Bármelyik szerzőhöz közelít, bármelyik műhöz nyúl, bármilyen jellegzetességet tárgyal, vagy épp irodalmi problémát vet föl, könnyű meglátni, hogy annak pedagógiai „csóvája” is van. Talán még irodalomtudósi minőségének egy részét adja oda leginkább „dézsmaként” a „pillanatnak, a napi kérdésnek”, mert Máraival ő is hiszi: enélkül aligha lehet létrehozni „az igaz művészi kifejezését”. Természetesen mindezt ennyire szétszálazni nem szabad: lecsökken az igazságértéke. Esszéírónknak nem célja a művészi kifejezés; szemléletében nem különül el élesen a tudomány és a művészet. Görömbei András egyszerűen megosztja velünk gondolatokkal való találkozásainak élményét, miközben az irodalom létérdekű vonatkozásait tárja föl, vagy a művek összetett esztétikai értékeiről beszél.

Az Irodalom és nemzeti önismeret szerzőjének hite a nemzeti kohéziót illetően mit sem változott. Ebben a könyvben is szeretetteljes gondoskodással, de éles szemmel vizsgálja tárgyát, személyességével annak hitele mellé áll. Létérdekű irodalomszemlélet ez. Meggyőző tanúság, hogy az irodalomnak emberformáló, közösségképző ereje és szerepe van. Az íráshoz fűződő saját viszonyával is azt bizonyítja, amit Adorno így fogalmaz meg: „Szerencsétlenség fenyegeti a szellemi tapasztalatot, ha teóriává rögzül, és úgy viselkedik, mintha kezében volna a bölcsek köve. A szellemi tapasztalat saját értelme szerint azonban ilyen objektivációra törekszik. Ezt az antinómiát tükrözi az esszé.” És ez azt is meg tudja magyarázni, hogy az új könyv négyszáz oldala miért nem nyomasztó, miért lehet döbbenetes látlelete egy pusztulásra szánt és önpusztító nemzet kimagasló irodalmának.

Száz év pusztulás? Szétszóródás? Igazságkeresés? Nemzettudat-megújítás? Méghozzá mindez együtt, de páratlan nyelvmagány s a tények könyörtelenségével való szembesülés artisztikuma is egyben. Olyan századkezdő egzisztenciális érzékenység, „amelyik később Heidegger és Jaspers művei révén tudatosodott az európai emberben”. Ezt az Ady-örökséget tartva szem előtt, Németh Lászlóval, Illyés Gyulával, Barta Jánossal kezdődően a mostani kiválóságokig – Szilágyi Istvánig, Sütő Andrásig vagy Nagy Gáspárig, Imre Lászlóig – számos alkotó és gondolkodó mögé állva eszmélteti olvasóját az esszékönyv írója.

Három fejezetcím – A magyarságtudomány útkeresései; Létérdekű irodalomszemlélet;
Pillanatképek az ezredfordulón – segíti a nagyobb gondolattömbökben való tájékozódást, de amint mondani szokás: ezek az elhatárolások valójában kapcsok. Az egységes, minden részletében összefüggő kötet gondolatát viszont azonnal ellenérvek kezdik bontogatni. Az önálló esszéírói személyiség önálló befogadói személyiséget igényel, így az olvasó előbb-utóbb rejtett összefüggések titkainak tudója kíván lenni.

Nem három fejezet, hanem két alapvető gondolati egység körvonalazódik. Ezek közül az egyik az önazonosság izgalmas kérdése: annak képződése, megőrizhetősége és tudományos megítélése; a másik pedig a népet nemzetté emelő cselekvés mindenkori időszerűsége, létünket érintő folytonossága. Természetesen azonnal látni, hogy ez a kettő is valahol egy, hisz az előbbit létmódja az időhöz köti; az utóbbi pedig ugyanezért nem rögzülhet: folytonos megújulása tagadja a mindig egyazon biztos fogódzót. Kicsit más szemszögből és távolságból nézve úgy is mondhatjuk, hogy nemzeti közösség nélkül nincs szellemében, lelkében felmagasodni tudó ember, csak biológiai lény; ha pedig az egyénekben sorra kihal a nemzeti érzés, eszmék és eszmények nélküli sokasággá alacsonyodik a nemzet.

Az Irodalom és nemzeti önismeret című kötetnyitó esszé részben ezen gondolatokat tisztázza. A magyarságtudomány útkereséseivel együtt pedig átfogó tudományelméleti és nemzetszemléleti lehetőségeinkben létezésünk alapfeltételeit láttatja meg velünk. De hát mi is az az identitás, mit nevezünk önazonosságnak?

A szerző ennek lényegét Kulcsár Szabó Ernő A (nemzeti) kultúra – mint változékony üzenetek metaforája – avagy: emlékműve-e önmagának a „hungarológia”? című tanulmánya alapján magyarázza. Markáns hungarológiaelméletnek, illetve interkulturális tudományelméletnek mondja ezt a „figyelemre méltó kísérletet”, és vele együtt emeli ki, hogy a teoretikus kérdéseknek két mozzanatra kell irányulniuk: a „mindig keletkezésben levő identitásra”, valamint „e képződés dialogikus mibenlétére”. Mert „minden kultúra csak dialogikus helyzetben és mindig valamely másikhoz képest mutat föl identitásjegyeket” – idézi egyetértéssel a tanulmányírót, de ki is egészíti megállapítását. Fontosnak mondja, hogy ez a tudományelmélet nem tagadja az identitás meglétét, csupán „a létmódját és szerkezetét érti meg kultúraközi alakzatként”. Ennél a pontnál ajánl létfontosságú kiegészítéseket Görömbei András.

Nyilván a fönt idézett Adorno-gondolat – a szellemi tapasztalat teóriává rögzülésének kilátástalansága – is munkál fejtegetése közben, mert meggyőzően tárja elénk azokat az értékeket is – „a két világháború közötti és a későbbi hungarológiai kísérleteket” –, amelyeket Kulcsár Szabó Ernő „éles” bírálata el kíván vetni. (Mellékesen idézi Rákos Pétert: „A tudomány méltóságán semmiképpen nem esik csorba, ha figyelmét tudományon kívüli szempontok irányítják valamely problémára.”) Egyértelmű, hogy saját helyzetünk és viszonyaink mély ismerete sarkallja a szerzőt. Nem tartja szükségszerűnek, hogy az önazonosság kérdésének új tudományos igazságai bármit is eltakarjanak vagy kizárjanak, de adottságaink kibontakoztatásához, helyzetünk jobbá tételéhez, a nemzeti tudat megújításához nélkülözhetetlennek gondolja.
A mi saját, belső változásunk és azonosságunk feszültsége éppúgy segíti az identitásképződést, mint az interkulturális kapcsolat – foglalja össze a szerző, és ezzel huszadik századi történelmi sajátságainkat is bekapcsolja a vizsgálódásba. Irodalmunk szép és nagy teljesítményeivel pedig hitelesen tanúsítja ezt a kiegészítést.

Így a kisebbségi magyarság irodalmával, helyzetével, kultúrájának veszélyeztetettségével szembesülnünk – elengedhetetlen. Aligha lehetne másként, s így a nyitó fejezet Az erdélyi magyar irodalom magyarságtudatának elemei, Az anyanyelv védelmének változatai a kisebbségi magyar irodalmakban, valamint A kisebbségi magyarság és irodalma az ezredvégen című tanulmányokkal egészül ki.

De a kötet megszerkesztettsége csupán egyféle összetartó rend. Az identitás kérdése a maga rendje szerint ugyanúgy egybefogja ezt a könyvet. Így lehetséges, hogy Ady Endre önazonossága – „azonossága szembenállás volt, szembenállása azonosság is” – ebben a tekintetben is irányt tud mutatni, s az eddig megnevezett tanulmányok mellé szorosan felzárkózik a Létérdekű irodalomszemlélet (Emlékezés Barta Jánosra) és a Barta János Ady-élménye. Ez utóbbi egyébként a kötet egyik legizgalmasabb olvasmánya, s nem csak azért, mert a Barta János-hagyatékból előkerült kéziratok nagyban hozzásegítik ehhez. Ady-képünk is jócskán tisztul általa; Ady összetettebb istenhite, magyarsága, önazonossága érthetőbbé válik. E két írás egy nagyon rokonszenves tudós elme története is, aki az „irodalomtudományt legalább annyira tekintette művészetnek, mint tudománynak”. Barta János pályája „az önmagához való hűség és a szellemi nyitottság egységének” a példája is.

A Németh Lászlóról szóló esszékben pedig az önazonosság a személyiség integritásának megőrzésén belül kap igazi távlatot. Ez újabb, mindent átfogó adalék az identitáshoz. A drámaíró Németh László dilemmáiban a rendkívül összetett emberi lélek feszültségeinek okára is figyel a szerző. A Szophoklész-naplóra hivatkozva így fogalmaz: „Antigoné és Élektra egyaránt a kötelesség hősnői, »ellentétek és ikercsillagok«, ugyanannak az indulatnak a végleteit élik meg. Az emberben sok ember van: egész menny és pokol. A minőség érvényre jutásáért küzdve tehát az emberi természet antinómiáival is szembe kell nézni.”

„Ellenhős nélküli nagy személyiség.” Különös súlyú és értékű gondolat. Németh László színpadi hőseit kívánta ilyenné formálni, de saját életének a példájából indult ki. „A Gegenspieler nálam a sors, vagy ha úgy tetszik, az emberiség: az emberi élet kemény alakulás-törvényei” – idéz a szerző Németh László Tímár Józsefhez írt leveléből. A személyes ellenfél háttérbe tolását, elszemélytelenítését és sorsproblémává való átminősítését ajánlotta az emberi üdvösségkeresők nagy magyar képviselője. Kell ennél távlatosabb, személyt és közösséget egyaránt őrző és emelő – üdvözülési – lehetőség?

A másodikként megnevezett nagyobb gondolati egység, amely az önazonosság mellett
az egész esszékötetet átfogja, a népet nemzetté emelő cselekvés mindenkori időszerűsége.
E cselekvés az „ellenhős nélküli nagy személyiség” fontos tulajdonsága. Ilyen emberekre, a huszadik századi magyar irodalom kimagasló alakjaira épül az egész Irodalom és nemzeti önismeret. Az alkotók azon csoportjára, „amelyikben különleges közösségi felelősség él. Ezek az alkotók személyes gondjukként élik meg a nemzet sorskérdéseit, ezért különleges szerepük van a nemzeti önismeret alakításában.” (Minden mindennel összefügg.)

A legterjedelmesebb középső rész, a Létérdekű irodalomszemlélet megírását egyfajta nézőpontból kizárólag külső okok motiválták. Hogy Barta János, Németh László és Illyés Gyula születésének századik évfordulója adott alkalmat az életművek mostani vizsgálatára. A könyv egésze úgyszintén tekinthető puszta véletlennek: az elmúlt négy esztendőben napvilágot látott írások gyűjteménye. S mégis, mennyivel gazdagabbak leszünk e tekintetben is, ha idevonom azt az írást, amely Szilágyi István regényét, a Hollóidőt elemzi. Abban a világot s a magyar sorsot kétféle módon magyarázó Terebi Lukács és Fortuna Illés ellentétére figyelő diák végkövetkeztetése a fontos: „Minden, ami bennünket körülvesz, okául szegődhet annak, ami elkövetkezik, holott lehet, véletlenek tánca és ölelkezése az egész.” „Ki tanít meg a véletlent az okkalvalótól különválasztani?” – emeli ki az egész regényre érvényes kérdést Görömbei.

Vagyis: ki tanít meg minket a sorsfelismerésre? Mi vezethet arra, hogy meglássuk biztos helyünket az „egész menny és pokol” bennünk lakó harcában? Nem kell messzire menni a válaszért. Hogy a Németh László-i elszemélytelenítés, az ellenfél sorsproblémává való átminősítése mennyire segít, azt Németh László egész életműve tudja igazolni. Ahhoz pedig, hogy lássuk, ez nem egyedi eset, elég Illyés Gyula magyar sorslátására hivatkozni, mely az Adyéhoz fogható.

Az esszékötet idevonatkozó három írása kapcsán – Illyés Gyula emlékezete, Két fejezet Illyés Gyula szociográfiai munkásságából, Illyés költészete és a nemzeti önismeret – ezért most nem a kínálkozó meggyőzőerőre és az élvezetes gondolati, érzelmi telítettségre figyelek, hanem két másik mozzanatra. Ezek közül az egyik az, amikor Illyés ráébred emberi feladatára. Mikor francia verseket írt Párizsban, s „a dadaizmusból a szürrealizmushoz pártoló francia költőket fordította”, mikor tudta, hogy „a francia avantgárd költészet egyik jellegadó személyisége” lehet – és ő mégis más útra lépett. Ráébredés, ráeszmélés ez, hogy neki „nem kell Afrikába mennie – mint André Gide-nek – ahhoz, hogy a megváltandó emberi nyomorúsággal találkozzon”. Saját népének sorsa épp elég feladatot ad. A másik rádöbbenés az, hogy a tényekkel való könyörtelen szembesülés mindennél előbbre való. A népnek nemzetté átminősítése folytonos feladat, de az minden esetben a tényekkel való könyörtelen szembesüléssel kezdődik. Az önazonosság a pontos önismereten alapszik. Ha a bennünk lakó egész menny és pokol harcát erre a pályára állítjuk, emberi magaslatokat érhetünk el.

Itt érdemes visszatérni A magyarságtudomány útkereséseiben megállapítottakhoz. Ahhoz a gondolathoz, hogy identitás létezik, de létmódja és szerkezete csak kultúraközi alakzatként értelmezhető. Idézzük fel azt a kiegészítést, mely a saját belső azonosságunk és változásunk feszültségét véli identitásképző mozzanatnak, de mindenekelőtt a tényekkel való szembenézés szerepére gondoljunk. Bár a szerző nem mondja ki, de a Pusztulás, a Magyarok, a Puszták népe is őt igazolja ebben a kiegészítésben, sőt az egész népi írói mozgalom kialakulása megmagyarázható ezzel az önazonosság-formáló megállapítással. A század egész szociográfiai és esszéírói fellendülésének identitásképző ereje is részben ezen alapult, míg mindezek mögött a trianoni megrázkódtatás nemzeti öntudatot mélyen érintő valósága és időszerűsége állt. „Magyar voltunk mibenlétének problémája mindig akkor erősödött fel bennünk, amikor a magyarság önérzése valamely okból bizonytalanná vált, vagy veszélyeztetve érezte magát” – idézi Görömbei András Babitsot 1939-ből, s ennél aktuálisabb gondolat nem is kell a ezredforduló utáni globalizálódó világban.

Az egymást erősítő sokféleség, A magyar líra az ezredfordulón s az Utolszor a lyrán? három olyan „pillanatkép az ezredfordulón”, amelyek egymást kiegészítve szélesítik a beszűkülni látszó új kánonképzést, és ezzel az esszékötet új távlatot nyer. Az úgynevezett nyelvi fordulat utáni „szövegirodalom” mindenek fölé helyezése ellen sorol érveket a szerző. Felvillantja, hogy a „paradigmaváltáshoz” kötött új irodalmi kánon megerősítésére és a „régi” hatálytalanítására tett gyors és örömteli kísérletek milyen történelmi, társadalmi múlt származékai lehetnek. Azt is tisztázza, hogy nincs új meg régi kánon, nincs hatálytalanítás. De ha mégis volna, az semmiképp sem előrelépést jelentene, hanem leépítést, leépülést. „A kánon hatalmi eszköz is, szoros összefüggés tételezhető fel valamely nemzet s nemzedék tudata, valamint általában a politikai változás és a kánon között” – idézi a szerző Szegedy-Maszák Mihályt, és az esszékötet e pontjáról beláthatóvá válik a válságszintézissel jelölt időszak megoldatlanul maradt – és átöröklött – gondja. Mert mi egyébnek vélhető, hogy Görömbei Andrásnak továbbra is (azóta is) az irodalom autonómiája mellett kell érvelnie? Mintha még mindig azokkal a nézetekkel hadakozva hangsúlyozná az irodalom önálló, független voltát, amelyekkel szemben az 1988 körüli években is érvelt; pedig látva látjuk, hogy csupa új irodalomelméleti iskola tudományosan megalapozott irányultságaival folytat párbeszédet.

A kánonok rombolásának és a kánonok őrzésének gondolatait is hasznosítani szeretné ez az irodalomszemlélet. Nem jó és rossz gondolat közt kíván különbséget tenni, hanem az antinómiákban, az őrzés és a rombolás feszültségében úgyszintén önazonosság-képző lehetőséget lát. A sokféleséget hirdeti. Ami értéket, színt jelent – meggyőzően bizonyítja –, annak az ezredforduló után is helye van az amúgy igen lassú kánonképződésben. Erről szól a Fehér Ferenc verseinek újraolvasása vagy a Csöndország és árvaföld (Buda Ferenc versei). Az Imre László, Nagy Gáspár, Szilágyi István és Sütő András könyveiről szóló írások pedig a kötet eddig vázolt gondolatiságát átfogóan erősítik meg, pedig nem okkalvaló, hanem merő véletlen az Irodalom és küldetés, a Húsz év a kétezerből, a Hollóidő és az Erdélyi változatlanságok szemlézése: ezek is az utóbbi időszakban láttak napvilágot.

Huszonnégy írás? Három fejezet? Két nagy gondolati egység, vagy egyetlen ok és cél: a létérdek? Az esszékötet gazdag részletessége sok kérdést ébreszt az olvasóban; a részletgazdagság válaszok sokasága is egyben. Összefoglalásában a válságszintézis szó is helyet kér, de a könyv eszméltető igénye ennél nagyobb. Okkalvalóvá rendeződik a sok véletlen: az elmúlt időszak tanulságaival együtt elérkezett a cselekvés ideje – mondja a szerző. „A magyarság a harmadik évezredben sorsdöntő választás előtt áll: vagy összeszedi magát, érvényre juttatja és kibontakoztatja értékeit, helytáll a globalizálódó világban, vagy folytatja XX. századi pusztulásának tendenciáját, és elenyészik, beleolvad az őt körülvevő nemzetekbe, szétszóródik a világban.” És milyen jellemző, hogy azonnal hozzáteszi: „Ennek a pusztulásnak (...) semmiféle racionális oka nincs, a magyarság képességeit tekintve semmivel sem alábbvaló más nemzeteknél.” Tehát mellőzi a siránkozást, a mondvacsinált optimizmustól is távol tartja magát, de az élet összes elvét hirdeti.

Önismeret, önazonosság, önkép – egymást követő benső cselekvéssor, amely létérdek is egyben: az egyéni kiteljesedés lehetőségét szolgáltatja, miközben a nemzeti közösség fennmaradását erősíti. Görömbei András az irodalomtudósi érvelés mellett – az esszé műfaji lehetőségeivel élve – még demográfiai adatok sorakoztatásával is ennek felismerését kívánja elérni: cselekvésre buzdító olvasmány ez a könyv. Tárgya iránti szeretetével az irodalomtudományt mint szakmát is vonzóvá teszi a szerző.

Az új kötet otthonosságigényével megbízható magyar kalauz egy olyan európai világ alakulása közepette, ahol a művészeteknek és a tudománynak egy jelentős hányada az ember szellemi és lelki felemelkedésében, valamint nemzeti sajátságainak őrzésében – nem érdekelt. (Nap Kiadó, 2003)