Székelyhidi Ágoston

Változatok a szellemi függetlenségre és önfeladásra

Búcsúzunk a rendszerváltozás korától. Meghatározott időben, 2004. május 1-jén kell búcsúznunk. Ezt a napot az Európai Unió döntéshozói tűzték ki Magyarország befogadására. Mi persze csatlakozásról beszélünk. Rendben van, hiszen mind a csatlakozás, mind a befogadás kölcsönösséget feltételez, és megegyezésen alapul. Az Európai Unió közös gazdasági, fejlesztési, biztonsági lehetőségeket kínál. Magyarország ezek fejében belső jogrendszerét a közös szabályoknak rendeli alá. Ha a rendszerváltozást a független jogállam működésétől számítjuk, most épp ebben érkeztünk fordulathoz. Maga a független jogállam alakul át. A rendszerváltozás kora a csatlakozás pillanatában így zárul le.

Vessünk egy búcsúpillantást a kezdetre is. A rendszerváltozás útját az 1988–89-es amerikai–szovjet egyezmények nyitották meg. Kelet-Közép-Európában a nemzeti önrendelkezési mozgalmak csak a szovjet birodalom térdre kényszerítése után törhettek felszínre. A rendszerváltozás korát a külső hatalmi erőviszonyok tehát nemcsak zárják, hanem indították is. De a határpontok közt gyökeres ellentét feszül. A szovjet birodalom majdnem fél évszázadig elfojtotta a nemzet természetes létmódját és közakaratát. Ezzel szemben az Európai Unióban a nemzet természetes létmódja és közakarata inkább biztonságos külső támaszt találhat. Nem feledhetjük persze, hogy a kereteket kölcsönösen megszabott feltételek jelölik ki. Ehhez a folyamathoz teremett alapot a rendszerváltozás kora.

Minden viszonylagos

Külső és belső diktatúra szorításában az önállóság kétszeres tilalomba ütközik. Európa közepén ezt kétszeresen illett és kellett leplezni. Ez a képmutató hatalom a nemzeti és az európai értékhagyományok jelentkezését így aztán nem egyszerűen letörte, hanem saját pillanatnyi céljai szerint minősítgette. Egyszer a haladás, másszor a haladásellenesség bélyegét ütötték rá eszmékre, művekre, szerzőkre minden következetesség nélkül. Egy-egy ítélet az épp érvényes hivatalok hatalmi ideológiájához, pontosabban célképzetéhez igazodott. Ezt a célképzetet nem összefüggő értékrend, hanem a változó hatalmi csoportok ereje szabta meg. Az 1956 utáni szovjet és hazai hatalmi csoportok versenyt futottak az internacionalista birodalomban a túlélő nemzeti hagyományok belső feszítőerejével, illetve a nyugati szellemi szabadság külső vonzásával. Kimondva-kimondatlan válaszadási és önigazolási kényszeresség hajtotta őket. Az engedmények és a tiltások hullámzását a szocializmus reformjának tüntették fel, magukat reformszocialistának nevezték. Az 1968-as nyugati és keleti szabadságmozgalmak és emberjogi szervezetek gyorsították a hatalmi versenyt ezen csoportok közt.

Szokásosan az állampárt központi bizottsági határozatai jelezték a fordulatokat. Az 1970-es évektől megint felmelegítették az „egyes jobboldali és baloldali teoretikusok elhajló, szélsőséges nézeteinek bírálatát”. Magyarországon még mindig a régi és meddő népi–urbánus vita medrében zajlott az ütközet, ámde csak a kívülálló harmadik fél nyilvános szereplésével.
A „zavarkeltő elemek” nem védekezhettek. Igazságot az épp ügyeletes hatalmi csoportok szolgáltattak. Eszmei, sőt esztétikai téren is a minősítések változásai ezeknek a csoportoknak a helycseréjéből eredtek. Különösen az 1980-as évektől három hatalmi csoport küzdött és alkudozott egymással. Internacionalista szocialisták, népi-nemzeti baloldaliak, liberális euroszocialisták. Reformerkedésük végül aztán csak abban merült ki, hogy új engedményben és új tiltásban részesítették a túlélő önálló szellemi irányzatokat. Ezek a hatalmi csereberék mindig így indultak, és így végződtek. Maguk a reformszocialisták önálló szellemi értéket sehol és sosem alkottak, hatalmi küzdelmeikben a szellemi irányzatokat és érveket eszközzé silányították.
A szellem tiszta és termékeny forrásait ellenséges erőnek tekintették. Hatókörükben azon igyekeztek, hogy elfoglalják és eltorlaszolják őket.

Nálunk 1945 után a háborús cenzúrát eltörölték. Rosszabb következett. A hagyományos cenzúra az önálló szellemi élet ellenőrzésével foglalkozik. A külső és a belső diktatúra azonban az önálló szellemi életet hamarosan szőröstül-bőröstül kisajátította. A hatalom maga akart szellemi élet gyanánt is tevékenykedni. Ennek bizonyítékaképpen hadd említsük csak azt, hogy például 1988-ban a „tudományos szocializmus” 5500 hivatásos oktatója és intézményes felügyelője húzott fizetést a pártállamtól. Ekkora egységes tömeg alól ki sem látszhattak volna a szellem forrásai.

Eredeti és természetesen fejlődő szellemi irányzatok helyett ez a mesterséges és lefojtott közeg árasztotta el a társadalmat. A társadalom többek közt azért sem élhette a maga természetes életét, mert a nemzeti közösség tagjai a különböző szellemi és politikai hovatartozás folytonosságától megfosztva nem fordulhattak nyilvános alternatívákhoz. Az értékelvű és többirányú szellemi és politikai közgondolkodás érdemi szerep híján kiüresedett. Sem természetesen tagozott társadalom, sem önrendelkezésben megnyilvánuló nemzeti közösség nem mutatkozhatott akkoriban a Magyar Népköztársaság földjén. Gyakorlati alternatívák csak az egymással viaskodó hatalmi csoportok reformtörekvéseiben jelentek meg. Az önálló szellemi irányzatok ellenőrzött és elszigetelt képviselőit a hatalom egy nagy munkatábor lakóiként kezelte, és akkurátusan besorozta a tiltott, a tűrt, a támogatott osztagokba. Szellem és hatalom viszonya ebben a keretben mozgott 1989-ig; nem véletlen, hogy Magyarországot a szovjet birodalom legvidámabb barakkjának nevezték. Vidámnak ugyan, de barakknak.

Nyomorúságos viszonylagosságot rejtett ez az elnevezés. A szellemi élet szereplőinek mindenesetre ezzel a viszonylagossággal kellett számolniuk. Sok múlott azon, hogy a hatalmi csoportok reformtörekvései merre és meddig jutottak. Ezt persze a szovjet birodalmi szigor vagy engedékenység is befolyásolta. Ha a rendszerváltozást előkészítő erőkre, történésekre figyelünk, ezek 1981–82-ben fordultak a célegyenesbe. A magyar írók közgyűlésén, 1981. december 13-án személyesen Aczél György jelentette be a lengyel Szolidaritás megmozdulásaira adott pártállami választ, a katonai hatalomátvételt és a rendkívüli állapotot. Ez a válasz a Varsói Szerződés, vagyis a szovjet birodalom érdekét szolgálta. Kisvártatva aztán, 1982. június 11-én, Reagan amerikai elnök meghirdette a gazdasági és a fegyverkezési verseny fokozását.
A szovjet birodalom később ebbe a versenykényszerbe bukott bele.

De akkor, 1981–82-ben Magyarországon is visszafordíthatatlan folyamat kezdődött. Írók és közgondolkodók erős csoportjai azonosultak a Szolidaritás függetlenségi eszméjével, hazai nemzeti és politikai szándékokat képviselve. A reformszocialisták pedig a hatalmi kockázat útjára sodródtak. Még függtek a szovjet birodalomtól, de hazai hatalmuk megtartása végett már a külső gazdasági forrásokat is tekintetbe kellett venniük. Titokban nyugati hiteleket vettek fel. A hitelek fejében aztán – a gazdasági, a politikai és főleg a szellemi szabadságban – engedménytől engedményig kellett hátrálniuk. Hátráltak is, olykor bosszúsan, olykor megkönnyebbülten. Többnyire persze csak saját biztonságukra vigyáztak: kint a gazdasági kapcsolatokkal, bent az engedményekkel saját menekülési útjukat egyengették. Szaporán meghozott reformjaikat a saját túlélésüknek rendelték alá. Az országot és a nemzetet addig a megszállás, akkortól a visszavonulás terepének tekintették. De a visszavonulás árául a zsákmányszerzést kötötték ki, így hát az ország és a nemzet javait kétszer fölözték le.

E hátrálás és visszavonulás teret nyitott az önálló szellemi személyiségek és csoportok előtt. Intézményekhez és széles nyilvánossághoz még nem jutottak, cselekvőképességük és hatásuk azonban bővült. Ez a második nyilvánosság alternatívákat dolgozott ki és terjesztett, ahogy lehetett. A rendszerváltozás előszakaszát az új alternatívák jelentették. Szellem és hatalom közt szinte üldözéses verseny indult az elsőbbségért az alternatívák mélységében, időszerűségében, érvényességében. Akkor még úgy tetszett, hogy a történelem nem döntött. Az önálló irányzatok a szellem lételemét, a szabadságelvet állították mércéül. A vélemény és a nyilvánosság szabadságának követelésében minden önálló csoport egyetértett, s ez kezdetnek elegendő is volt. A hatalom reformcsoportjait viszont a szabadság gyakorlati alkalmazása mind élesebben megosztotta. Ezek a reformcsoportok hatalmi küzdelemre kényszerültek, saját túlélésük mellett még a szovjet birodalom túlélési küzdelmének baljós árnyékában is. Ha alternatívákkal jelentkeztek, ennél a határnál elbizonytalanodtak. Az önálló csoportok szabad alternatíváival nem bírtak versenyre kelni, fékezni azonban még fékezték őket.

1984–86 tájt három alternatív irányzat érintette meg a szellemi és a politikai közvéleményt. A nyugati pénzügyi támogatás fejében engedélyezett Soros Alapítvány kimozdította a zárt ellenzékiségből a liberális gondolkodókat és szamizdat folyóiratukat, a Beszélőt. Ezzel szóhoz jutott a modern liberális rendszerkritika egyik kelet-közép-európai változata. Soros György célját a barát és üzlettárs, Andrew Sarlos később abban összegezte, hogy „…alapítványa hamarosan amolyan alternatív kultuszminisztériummá nőtte ki magát”. Hosszas és méltatlan huzavona után 1988-ban napvilágot látott a népi-nemzeti szemléletű Hitel is, melynek létrejöttét még Illyés Gyula szorgalmazta. Halála után az ő egyedi szintetizáló gondolkodásmódját az értékkonzervativizmus elsőbbsége vette át. Mindkét csoport és irányzat eredeti történeti és szellemi alternatívát hordozott. Ezzel szemben az 1986-os keltezésű reformszocialista tervezet, a Fordulat és reform megrekedt a pártállam üzemzavarainak javítgatásánál, s megelégedett a szellem alkalmazotti szerepével. Az amúgy felkészült szerzők mintegy utolsó kísérletként az állampárt hatalmi hegemóniájának megtartására törekedtek. A reformszocialisták fogyatkozó csoportja kiokoskodta a „szocialista hegemónia és nyitott piacgazdaság” modelljét, s még 1989-ben is, a Nemzeti Kerekasztal körül, változatlanul csak modellváltást emlegettek. Rendszerváltozásról mintha nem is hallottak volna.

Látszólag találkoztak a feltételek ahhoz, hogy a szellemi élet végre-valahára mégis eredeti és tiszta forrásból meríthessen. Az ország és a nemzet számára értékelvű jövőképek körvonalai bontakoztak ki. A szabad nyilvánosság követelése mellett a függetlenség, a demokrácia, a jogállam építőelemeiről vitatkoztak a már nevükben is alternatív szellemi körök. Szélesedő hatásuk reményt keltett. Ha ez az állapot kiteljesedett volna, akkor a rendszerváltozás küszöbén a szellem érdemben meghatározza a hatalom alapjait. Sajnos, nem így történt. Az akadályt nem a szellemi személyiségek és csoportok készületlensége vagy alkalmatlansága jelentette, mivel a rendszerváltozás alapjait a hazai szellemi életen kívüli erők uralták és mozgatták. Ezek az erők nem tiszta forrásokból táplálkoztak. Más forrásokat kerestek, és azokat más célra aknázták ki. Ebben a tekintetben az erőviszonyok hasonlítottak az 1944–45 utáni újrakezdést meghatározó adottságokhoz.

Említettük, hogy 1982-től a magára maradó hazai gazdaságot a csőd elől nyugati hitelügyletekbe menekítették. A keleti politikai és a nyugati gazdasági függőség felmorzsolta a hazai hatalom döntésképességének maradványát is, a tehetetlen pártállamot az alkalmazkodási kényszer sodorta erre-arra. A hazai reformcsoportok közül azok őriztek meg bizonyos hatalmi erőt, amelyek a szekerüket a nyugati tőkebefektetőkhöz kötötték. De mit is akartak ezek a tőkebefektetők? Vezető menedzserük, a magyar származású Andrew Sarlos emlékirataiban részletesen beszámol erről. A nyílt magatartású egykori ötvenhatos fegyveres ellenálló 1982–83 után Grósz Károly miniszterelnökkel és bankigazgatókkal is tárgyalt: „Közöltem, hogy tekintettel a gazdaság állapotára és a törvényi keretek hiányosságára, elengedhetetlen, hogy a befektetések tőkerészét kormánygaranciákkal biztosítsuk… Több mint egymillió dollárt fordítottunk aztán arra, hogy elérjük 900 törvény és jogszabály meghozatalát, illetve módosítását.” Sarlos büszke volt arra, hogy szülőhazájában segítette a kommunizmus felbomlását. Szégyellnivalójuk azoknak lett volna és lehetne, akik mindebből elsősorban maguknak húztak hasznot. De hát nem szégyenkeztek, hanem új karriert építettek.

Nem a külföldi tőke befektetéséhez magához, hanem a hazai hasznosítás irányításához tapad az ország és a nemzet megkárosításának bűne. Utólag értesülhettünk róla, hogy 1988–89-ben külföldi tőkebefektetők rendelték meg és fizették a számukra előnyös gazdasági jogalkotást. Ezzel előmozdították ugyan az ország piacképességének kialakítását, előkészítették azonban azt is, hogy az immár piacképes országot tartósan behálózhassák és hasznosíthassák. A részt vevő hazai hatalmi csoportok pedig saját túlélésük biztosítékát teremtették meg a velük való összefonódással. E keretek között ment végbe a rendszerváltozás egész gazdasági és politikai uralmi érdekhálózatának új megalapozása is, mégpedig az 1989-es furcsa alkotmányozásban. Az 1949-es proletárdiktatúra alkotmányának ez a módosított változata a Magyar Köztársaság Alkotmánya nevet viseli. Történeti folytonossága részben hatalmi folytonosságot is hordoz. Igaz, hogy a magántulajdon és a nemzeti tulajdon 1949-es erőszakos és teljes államosítása után 1989-ben ezzel az alkotmánnyal visszaállították a magántulajdont, ámde a tulajdonátalakítást még a proletárdiktatúra utódállama szabályozta és felügyelte, ott és akkor épp a külföldi tőkebefektetőktől függő hatalmi csoportok döntöttek az ország és a nemzet nevében.

Törvénytelen hatalom csoportjai törvénytelenül és titokban árusították ki a nemzeti vagyon értékes részét. Sarlos, a globalizációs vezető menedzser kínos pontossággal tárja fel a folyamatot: „a Lauder–Holtzman–Sarlos triumvirátust mások is támogatták a pénzvilágból. Társaimat meggyőztem, hogy a magyarországi Általános Értékforgalmi Bankot célozzuk meg. A bank rendelkezett a devizaügyletekhez szükséges jogosítványokkal, fiókhálózata még Moszkváig is elért. A magyar Pénzügyminisztérium beleegyezett, hogy megszerezzük a bank 50 százalékát. Az elnök én lettem, az én szavam lett a döntő. Ezzel gyakorlatilag mi ellenőriztük a bankot. Ezután nekiláttunk befektetési lehetőségeket keresni Csehországban és Berlinben… Bölcs dolog a globális gazdaságban a régi soknemzetiségű Habsburg Birodalom bevált személyzeti politikáját követni, amely előszeretettel telepítette az egyik nép csapatait a másik garnizonjaiba… Kevésbé számít az, hogy ki mit tud, mint az, hogy ki kit ismer. A régi vezetés hitelét vesztette, de nem lépett a helyére új elit. A nómenklatúrából sokan nem demagóg idealisták, hanem pragmatisták voltak, akik könnyedén álltak át egyik politikai rendszertől a másikhoz. Így aztán nem csoda, hogy a kialakuló új elit soraiban megtaláljuk a régi nómenklatúra legjobb, legokosabb és persze legravaszabb, leggátlástalanabb túlélőit.” Magyarországon a gazdasági és a kapcsolati uralom jövőjét ezek a csoportok határozták meg. Ebbe a folytonosságba eleve beletartozott a szellem függőségi, alkalmazotti szerepe. A szellemet nem engedték ki ebből a szerepből. A szellem ezért, ha akarta volna, sem határozhatta meg a hatalmat a rendszerváltozás küszöbén.

Más szóval a szellemi forrásokon eluralkodtak a tőkeforrások. Folytonossággá szilárdult ez a viszony is, s az 1989-es alkotmány úgy szentesítette ezt a folytonosságot, hogy később a rendszerváltozás jogállama már nem nagyon tudott mit kezdeni vele. Ez az alkotmány azonban nem a pártállam ellenzékét alkotó személyiségek és csoportok tudta nélkül készült. Az 1987–88-ban alapított új politikai szervezetek és felélesztett történelmi pártok élén a szellemi élet elismert személyiségei jelentek meg, s a függetlenség, a demokrácia, a jogállam, a szabadságjogok alapján álló értékrendet képviselték a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain, az 1989-es alkotmány előkészítésében is. Ez a mű szellemi alkotásként azonban nem válhat dicsőségükre. Akkor vajon az önálló szellemi irányzatok képviselői, a kritikai értelmiség személyiségei miért adták hozzá a nevüket? Jobbik esetben mindennél fontosabbnak ítélték a szabad választások visszaállítását. Rosszabbik esetben pedig egy-egy leendő új hatalmi csoport tagjaiként és elkötelezettjeiként viselkedtek. S ezúttal kivételesen egy harmadik esetet sem vethetünk el. Abban a hasonlíthatatlan történelmi pillanatban, 1989 nyarán tudniillik a két indíték megférhetett egymással. A folyamatban szerepet vállaló személyiségek és csoportok ott és akkor ugyanis még bízhattak a leendő rendszerváltozásban, a szellemi értékrendek kibontakozásában.

Bizodalmukhoz erősen hozzájárult, hogy a szovjet birodalom és a hazai pártállam belső viszonyait alig ismerhették, s kivált a gyorsuló összeomlás következményeit nem mérhették fel. A Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain az ellenzéki konzervatív és liberális véleményeket az alkotmányozásról leggyakrabban az eszmetörténész múzeumigazgató, Antall József terjesztette elő. A hatalom döntését pedig a pártállam korábbi miniszterelnöke, az állampárt akkori főtitkára, Grósz Károly hagyta jóvá. Antall József mindent tudott a lehetséges jogállam leendő szerepéről, és ezt nyilvánosan elő is adta, Grósz Károly ellenben 1989 tavaszán találkozott a szovjet birodalom és a Varsói Szerződés titkosszolgálatainak vezetőjével, s már ennek alapján is mindent tudott a külső és a belső hatalmi csoportok túlélésének szükséges biztosítékairól. Grósz Károly tudta, amit Antall József tudott, Antall József viszont még csak nem is sejthette Grósz Károly titkait. Szellem és hatalom ebben a helyzetben készítette elő a rendszerváltozást. Nem a szellem irányította a hatalmat, hanem a hatalom tartotta pórázon a szellemet.

Mire juthat a hiánytársadalom?

Folytonosság és újrakezdés nyomasztó egyenlőtlensége kísérte a rendszerváltozás lépéseit. A folytonosság azokban a csoportokban öltött testet, amelyek a közhatalom cselekvőképességét a háttérből befolyásolhatták és befolyásolták. Ezek a csoportok 1944–45-től a szovjet birodalom nemzet feletti rendszerében tevékenykedtek, itthon is.

Kapcsolataikat, érdekeiket ezek határozták meg, szokásaik ehhez a környezethez hasonultak. Amikor a szovjet birodalom romjai alól szabadulniuk kellett, ezért „álltak át” könnyedén egy másik nemzet feletti rendszerhez, a globalizációhoz. Az 1989-es belső hatalmi fordulatot már ezzel a szándékkal hajtották végre. A pártállamot-állampártot az internacionalista „demagóg idealisták” rovására és a globalizációs „pragmatisták” javára alakították át. Az 1949-esből 1989-esre módosított alkotmányt már az új győztesekhez csatlakozó utolsó régi országgyűlés fogadta el, s az 1990-es szabad választásokig tartó szakasz ellenőrzés nélküli intézkedéseit is ez a kiváltságos csoport irányította. A központosított ingó és ingatlan vagyon privatizálása felgyorsult. A kedvezményes vásárlási, kezelési, bérleti, ajándékozási szerződésekben már csupán az újsütetű kerettörvényre kellett hivatkozniuk. Nemzeti érdekű gazdaságossági számításokat senki és senkitől nem követelt, ilyet nem is kellett követelni. A nyitott gazdaság elvének divatja járta, s a „pragmatisták” foggal-körömmel ragaszkodtak ehhez az elvhez. Más elvet, netán az értékelvűek érvényesítésének elvét, nem akarták ismerni és elismerni.

Magyarországon a rendszerváltozással sajátos kettős hatalom indult útnak. Az 1990-es szabad választásokat nem lehet túlbecsülni: nem pusztán az 1947 utáni első többpárti, hanem a történelmileg első teljesen szabad választásokat tartották akkor. Az így felépült jogállam is elsőként tette és teszi teljesen egyenlővé polgárainak személyi szabadságjogait. Ez a történelmileg új jogállam azonban a társadalom és a nemzet addigi létmódjának tanulságait nem foglalta magába, a társadalom és a nemzet hiányos önrendelkezési, önvédelmi, önérvényesítési képességének pótlására nem készült fel. Holott az új jogállamnak a régi hiánytársadalom világában kellett és kell működnie.

Ezt a hiánytársadalmat megint csak történelmileg páratlan megtévesztés és erőszak fosztotta meg létfontosságú képességeitől. Az 1944–45 utáni politikai szervezetek demokratikus néphatalmat hirdettek, ahhoz kaptak széles körű bizalmat. Közben aztán a szovjet birodalom belső helytartói sorban fosztották meg az önrendelkezéstől a demokratikus pártokat, a társadalmat, a nemzetet. Ugyanezt ugyanígy ugyanezen erők 1956 után is megismételték. A megfosztás és a kifosztás aránya minden történelmi nyomorúságot felülmúlt: az 1945-ös földosztásból részesedő parasztokkal együtt a magánosok, az alapítványok, az egyházak összes vagyonának 84 százalékát államosították; az oktatási, a tudományos, az egészségügyi, a kulturális intézmények és a kiadók 88 százalékát központosították vagy szüntették be; az 1946-os háborús ítéleteken túl politikai magatartásért a felnőtt lakosság 23 százalékát büntették meg, továbbá az önkényuralom elől 1945 és 1956 után legkevesebb 450 ezren menekültek el az országból. Az elítéltek, kitelepítettek, menekülésre kényszerültek legkevesebb 30 százaléka hivatásos értelmiségi volt, közülük addig és később öten kaptak Nobel-díjat.

Társadalom és nemzet így jogokkal védett szellemi, politikai, gazdasági önrendelkezés nélkül érkezett a jogállam sáncai közé. Ezek a sáncok kétségkívül mindenkit befogadtak. De az új jogállam a régi jogfosztást nem tehette és nem is tette jóvá, ez elé az 1989-es alkotmány emel gátat. Ez az alkotmány az új jogállamot arra kötelezi, hogy együtt védelmezze a régi jogfosztottak és jogosztók új jogait. Ebből következik a régi jogfosztottak önrendelkezési hátrányának és a régi jogfosztók önrendelkezési előnyének fenntartása a jogállam keretei között. Következik persze az is, hogy ez a hátrányos és ez az előnyös helyzetű csoport most már azonos jogállami védelemmel vághat neki önrendelkezése további alakításának. Telnek az évek, és az önrendelkezés esélyeinek különbsége 1989–90 óta csak növekedik. A társadalmi egyensúly letéteményeseként működő középrétegek fejlett országokban 40 százalékot, nálunk jelenleg 20 százalékot tesznek ki. A szegények aránya meghaladja a 30 százalékot. A jövedelemtermelésben tartós gyengülést mutat, hogy az inaktív csoport 1997-től népesebb az aktív csoportnál. A magyar állampolgárok túlnyomó többsége az önrendelkezésben nem minősülhet polgárnak, örökölt kifosztottsága nem engedi, hogy annak minősüljön. Nagyjából ez lehet a válasz arra a kérdésre, hogy mire juthat a hiánytársadalom. Maga a hiánytársadalom nemigen küszködik ezzel a kérdéssel. A mindennapi létbizonytalanság kérdésével küszködik.

Jogállamban és piacgazdaságban élünk. Gazdasági önrendelkezésben 1989 óta az ellenőrizetlen privatizáció ért el a legtöbbet. Tény, hogy ez a privatizáció a hazai gazdasági teljesítményt beemelte a globalizáció rendszerébe, elég gyorsan. A globalizációs rendszer növekedési öntörvénye miatt azonban minden elérhető teret célba vesz, mindenhová ki akar terjeszkedni. Csak a hasonló képességű és erejű nemzeti tulajdon versenyezhet vele. Magyarországon a hazai tulajdon 1990-ben szűk önrendelkezéssel indult, 2003-ra pedig még visszább is szorult a terjeszkedési versenyben, hatékonysági szempontból jelenleg 7:3-ra becsülik az arányt. A hazai gazdasági önrendelkezés zsugorodása a globalizációnak nyit utat a piac minden szegletében. És a piac mit nem érint? A globalizáció az oktatási, az egészségügyi, a tudományos, a kulturális, a hírközlési intézmények tulajdonviszonyaiban is érvényesül, s közvetlenül vagy közvetve a társadalmi és a nemzeti önrendelkezés szellemi, politikai, közéleti értékrendjét is befolyásolja. A globalizáció szószólói egyébként szakszerűen, magabiztosan és hatékonyan értekeznek erről.

Itthon még egy kis meglepetést keltett például az az 1994-es budapesti előadás, amelyet az egyik amerikai egyetem globalizációsmarketing-intézetének professzora tartott. Philip Kotler költői hasonlataiból szinte egy új világteremtés pátosza áradt. A személyiség és a természetes közösség lefokozását szükségszerű állapotként kezelte, és a legkevésbé sem zavarta: „A jó marketing olyan, mint a kertészet. Kertészkedés közben megöntözöd a talajt, vagyis meggyőzöd és neveled a vevőket, bensőséges kapcsolatot alakítasz ki velük. Az új gazdaság vállalkozásai az információn alapulnak. Ebben a lehetőségek elméletileg korlátlanok. Mind több ember akad, akit magával sodor az internetes trend, mondhatjuk, ez második természetükké válik. Marketinges ágazat a politika is. Ezt politikai marketingnek nevezhetjük. Ezért a politikusnak afféle védjegynek is kell lennie, a marketingben a márkának. Ezt a védjegyet pedig fel kell építeni. Ugyanígy kell kezelni egy művészt, egy filmrendezőt, egy médiaszereplőt, egy írót, egy kutatót, egy építészt, de még egy prédikátort is.” Értelmezzük ezt a szemléletet jóhiszeműen. A globalizáció kitágítja az ember megismerő- és újítóképességét. A személyi és a közösségi önrendelkezést azonban sem ez, sem más nem pótolhatja. Ezeknek az érveknek a próbáját is el kellene végezni a globalizáció szószólóinak érveivel szemben. De ki és hol végezze el?

Mindenesetre az új magyar jogállam a társadalmi és a nemzeti önrendelkezésnek nem ígérhet hatékony védelmet. Az 1989-es alkotmány ebben semmit sem tesz kötelezővé. Siralmas erénye, hogy legalább tiltást sem emel. A legmagasabb rangú közjogi méltóságok és az országgyűlési képviselők esküjében is hiába keresünk ilyen támpontot. Négy szabad választás igazolja, hogy a mai jogállamban a nemzeti önrendelkezést érvényesíteni is lehet, de feladni is. Az állami intézmények hatáskörével a nemzeti önrendelkezés szempontjából élni is lehet, de visszaélni is. Egy-egy kormánytöbbség irányultsága dönti el, hogy melyik jut érvényre.

Már az első szabad választás első nyilvános kampánygyűlésén ez a két út határozta meg a politikai oldalak ellentétét. A nemzeti önrendelkezés elsőbbségét a jobboldal vallotta. A külső nyitottságot a baloldal tette első helyre. A nemzeti önrendelkezést akkor a már lezáruló fél évszázados – előbb pángermán nemzetiszocialista, majd internacionalista kommunista – birodalmi függőséggel lehetett szembeállítani. Külső nyitottság dolgában inkább a friss nyugati segítséget és elismertséget említették. Ez nem hangzott rosszul. A külföldi tőke hazai térfoglalásának hosszú távú következményeiről nemigen esett szó, a globalizációnak még a fogalmát sem használták. Egyáltalán, társadalmi és nemzeti önismeretben, valóságismeretben, önszervezésben, érdekérvényesítésben, ellenőrzési készültségben hiány és tehetetlenség mutatkozott. Önálló civil szervezetek és egyesületek 1987–88-tól alakulgattak ugyan, többségük azonban szerepzavarral küszködött, és külső anyagi támogatásra szorult. Hiányoztak az 1947–49-ben erőszakkal megtört sokoldalú civil és vallási kisközösségi hagyományok, következésképp a társadalmat és a nemzetet vészes dezinformáltság fenyegette.

A nemzeti önrendelkezési, illetve a nemzet feletti globalizációs irányultság gyakorlati velejáróit csak a bennfentesek ismerhették. Ők sem egyformán. Az első szabadon választott miniszterelnök is csupán a kormányalakítás napjaiban szembesült a globalizáció gazdasági és kapcsolati hatalmi erejével. Nyugati hitelezők és tőkebefektetők a hazai valutagazdaság fenntartásáért cserébe politikai feltételeket szabtak. Az 1988–89-es kormánygaranciák folytonosságát követelték, sőt kiterjesztését a médiapiacra. Antall József, a tetőtől talpig konzervatív államférfi megrendülten számolt be erről a felelős politikustársaknak. Országgyűlési székfoglaló programbeszédéből is ki lehetett hallani a keserű tapasztalatot: „Nehéz nemzetközi körülmények között, önmagunk elhatározásával, önmagunk tehetségével és akaratával érhetjük csak el a célt… Az ország súlyos helyzetének ismeretében a kormány nem táplál illúziókat programjának népszerűségéről, mozgásteréről.” Antall József ebben a kívülről és belülről szűkített „mozgástérben” nevezte magát egy „kamikázekormány” fejének. Beszélhetett volna akár a
hiánytársadalom kormányáról. Történelmi távlatban azonban szilárdan bízott az európai nemzetek önrendelkezésének teljes körű megerősödésében és a kölcsönös együttműködésben. Ezért aztán „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének” is vallotta magát, s világossá tette elkötelezettségét az önrendelkezési politika elsőbbsége mellett.

Nem egészen számolt azonban a hívószó hatásával. Az első nemzeti konzervatív kormány programjára a nemzet feletti globalizáció erői csalódottan és ellenségesen válaszoltak. Haragjukban még a pártállam utolsó kormányfőjét, Németh Miklóst is megvádolták, amiért óvakodott a beavatkozástól a választási kampányba vagy eredménybe. Nemsokára a benzin árának kényszerű és amúgy mérsékelt emelését ürügyül használva mesterséges politikai válságot szítottak. Az országos közlekedési blokád leplezetlen irányításával a neoliberális-szocialista ellenzék végzetesen megosztotta a közéletet. Ellentáborokba szorította bele a pártokat, a szakszervezeteket, a véleményformáló médiumokat, a szellemi irányzatokat, sőt a maguk módján az egyházakat is. A rendszerváltozást bevégző időszak első ellenzékének globalizációs csoportjai ebben a kétosztatú erőtérben fonódtak össze gazdasági érdekkoalícióvá, s a többpárti demokrácia hagyományosan szabályozott küzdőterét hadüzenet nélküli háborúskodássá változtatták. Ezeknek az ellenséges táboroknak a harciassága azóta hatja át felülről lefelé a társadalmat. A hiánytársadalom ez ellen sem képes védekezni.

Külső érdekek nem először tették kísérleti tereppé Kelet-Közép-Európát, benne Magyarországot. Nekünk természetesen saját kiszolgáltatottságunk fáj a legégetőbben. A nemzeti felelősség jegyében vétkes önzéssel kell vádolnunk azokat az érdekcsoportokat, amelyek részt vállaltak a többség önrendelkezésének megtörésében 1990 előtt és után. Tudva és akarva tették. Épp ők, csak ők tudták, hogy a tulajdontól megfosztott többség fél évszázados hiányállapotában nem lehet számottevő versenytársa a térfoglaló globalizációnak. Ennek tudatában hosszabbították meg és használták ki ezt a nyomorúságot.

Vétkes önzésüket még tetézték is: a társadalmi és a nemzeti önrendelkezés szellemi és politikai képviselőit minden eszközzel félre akarták állítani. Szélsőségesen többségellenesen viselkedtek mind 1990 előtt, mind 1990 után. Saját szélsőségességüket azonban azokra vetítették ki, akik az önrendelkezésben megcsonkított többség védelmére keltek, akik épp a társadalmi és nemzeti önrendelkezés lehetséges alapjait kezdték újraépíteni. Megtévesztéshez és rágalmazáshoz is folyamodtak: a nemzeti önrendelkezés újraépítését a nagynemzeti sovinizmus, a fasizmus, a nemzetiszocializmus, az idegenellenesség, a zsidóellenesség feltámasztásával azonosították, vagyis az önrendelkezés szellemi és politikai képviselőit sovinisztának, hungaristának, fasisztának, nemzetiszocialistának, antiszemitának, idegengyűlölőnek, kirekesztőnek bélyegezték. A támadáshoz felhasználtak minden befolyásolható vagy megtéveszthető fórumot bent és kint.

Támadásaikkal viszonttámadást gerjesztettek. A többségi felhatalmazással kormányzó nemzeti konzervatív oldal támogatói közül különösen a korábbi ötvenhatos elítéltek és a birtokukból kisemmizett gazdák a sértések, a vádak, a méltatlan fensőbbségesség visszautasítását követelték. Sürgették az ellenőrizetlen privatizáció vizsgálatát is. Kormánypárti politikusok egy csoportja 1992-ben már nem tudott és nem is akart kitérni az ellennyilatkozat és a számonkérés elől. Magának a kormánynak az intézkedései és törvényjavaslatai azonban tartózkodtak a politikai visszaütésnek még a látszatától is. Ez a különbség aztán belső feszültséget keltett. Végül 1992-ben a kisgazdapárt a földprivatizációval és a kárpótlással elégedetlenkedve kivált a kormánykoalícióból, a konzervatívok történelmi igazságtételhez ragaszkodó nemzeti radikálisai pedig az országgyűlési frakciót hagyták el. Egyidejűleg a neoliberális-szocialista ellenzék is újabb támadásba lendült. Megalakították a merőben szokatlan ellenzéki koalíciót, a Demokratikus Chartát. A rendszerváltozás korában így ismétlődött meg az 1947–48-as „fordulat éve”. Ez az új fordulat éve a rendszerváltozás szellemi és politikai életét a parttalan ütközetek, a mesterséges akciók, az öngerjesztő gyűlölethullámok kényszerpályájára siklatta.

Óriási erőknek kellett itt megmozdulniuk. Ekkora erőt a nemzeti konzervatív oldal, a kifosztott önrendelkezés oldala nem tudott kifejteni. A kormány vezető körei – épp konzervatív értékrendjük okán – a háttérintézmények és a véleményformáló médiumok megszerzésében édeskevésre jutottak, inkább csak sopánkodtak az ellenzéki koalíció kifogyhatatlannak tetsző gazdagságán.

Egy 1992 őszén készült privatizációs becslés például kimutatta, hogy az országgyűlési pártok összes politikai és szellemi intézményének, alapítványának, véleményformáló médiumának, ingatlanának mérhető értékéből 70-75 százalékot a neoliberális-szocialista ellenzéki koalíció birtokol. Érzékelhető volt ez aztán az 1993–94-es kampányerőben is. A gyorsan berendezkedő ellenzéki koalíció célszerűen alkalmazta erőfölényét, s az 1992-es új fordulat éve után ennek a fölénynek az arányában győzött. Majd megint a konzervatív pártokat támogatta a közbizalom. Negyedjére viszont, 2002-ben újabb kormányzati váltás következett, ismét a neoliberális-szocialista oldal javára. Az éles fordulatokat mintha megszokta volna a társadalom, ezek szerint a választók kényszeresen csak győzelemben és vereségben gondolkodnak. Mondhatnánk, csapásban és visszacsapásban. Ha így van, nem jól van.

Számtalan elemzés és értelmezés vizsgálta a választói magatartásnak ezt az ingamozgását. A közvélemény-kutatások adatai 1994-től abban mindig egyeztek, hogy a választók 35-40 százaléka rejtőzködőnek, bizonytalannak, érdektelennek mutatkozik. Végül aztán ez a tömeg dönt. Hasonlóság volt ezen tömeg közös indítékában is: a tiltakozás, a gyűlölet és a büntetés nyers szándéka. Ezt igazolhatja a három választási kampány leghatásosabb visszatérő eleme, az anyagi visszaélésekbe kapaszkodó botránykampány. Hazai jelenség ez. Az anyagi visszaélések leleplezése az 1980-as évekig visszanyúló ellenőrizetlen privatizáció rejtett hátterét bolygatja. A botrányt a mindennapi tapasztalatok és híresztelések dagasztják. Itt mindig előbukkanhat valami.

Finnyáskodás ide, nyugati módi oda, a választásokon a szükséges többletet a botránykampány szállítja. A hiánytársadalom a kiszolgáltatottság viszonylatait éli meg, s önérvényesítő képessége jószerivel csak a választások pillanatában emelkedhet ki ebből a mederből. Ebben az egyetlen pillanapban és ebben az egyetlen tettben vesz elégtételt magának, persze hiányos világképe szerint. A kormányból így csinálhat bűnbakot az ellenzék. A botránykampány a bűnbakállítás szükségletéhez szolgáltat ténytöredékeket, igazságmorzsákat. Ezt a nyomorúságos politikai lehetőséget használta ki 1994 óta három választásnál az ellenzék, kétszer a baloldal, egyszer a jobboldal. Természetesen a hiánytársadalom emlékezete és önismerete is hiánybetegségben szenved, a botránykampány iránya ezért fordulhat meg választásról választásra. A választói magatartás ingamozgásának alanyát pedig a legsúlyosabb hiányállapotú csoportban találhatjuk. A mindenkori döntési többlet itt keletkezik, és innen mozdul hol erre, hol arra.

Hiánytársadalomban hibádzik a demokrácia is. A hiány itt két szinten, kétszeresen jelentkezik. Az új jogállami keretek kitöltésében az önálló társadalmi csoportok, rétegek, szervezetek képviseleti és ellenőrzési ereje eleve nem érhette el a kívánatos szintet. Ilyen erők ugyanis csak a jogállam közegében bontakozhatnak ki. A gazdasági önfenntartást és elosztást meghatározó tulajdonviszonyok alapja ezzel szemben már korábban kialakult. A létező tulajdonrendszer egyoldalúan saját érdeke szerint terelte korlátok közé mind a társadalmi, mind a jogállami ellenőrzést. Ez utóbbit az egyoldalú megengedő törvények tették lehetővé. Magában a gazdasági közéletben csak későn, 2003-ban éledt fel érdemi ellenerő, az is önkéntes, szinte magányos elszánásból. A Nemzeti Gazdaságpártoló Társaság alapítói abból indulnak ki, hogy a „magyar gazdaság kőkeményen hatalmi szerkezetű, csúcsán a multinacionális vállalatok találhatók”. Épp ebben a „kőkemény hatalmi szerkezetben” érhetjük tetten a mai demokrácia legveszélyesebb ellenképződményét. A multinacionális, vagyis nemzet feletti globalizációs gazdasági erőhatalom a választott közhatalmat nemcsak korlátozza, hanem a szerepét is megváltoztatja: a kettős hatalom helyzetébe kényszeríti bele. A közhatalom csak e feltételek között gyakorolhatja jogát és kötelességét. Nem tekinthetjük meghatározónak, de még egyenrangúnak sem. A kettős hatalomban neki jut a második erő szerepe. Csak a második.

Korlátozva és kiszorítva a közhatalmat a globalizációs gazdasági erőhatalom az állampolgárok egész életkörnyezetét befolyásolja. Közvetlenül érintkezik az egyénnel, a családdal, a lakóhellyel, a munkával, a jövedelemmel, a tanulással, a pályaválasztással, a szabad idővel, a kommunikációval, de még a gyógyítással és a nyugdíjazással is. S ebben a gyakorlatilag határtalan mozgástérben a gazdasági erőhatalom függőségi rendszert létesít. Megszabja a létbiztonság és az előrehaladás mércéjét és feltételét. Egyéni és csoportos sikermintákat állít, főleg a fiatal nemzedékeknek. Igazolja a globális gazdaság marketingintézetének professzorát: „a második természet módján hat”. Ez a második természet amúgy az eredeti természetet is korlátozza és visszaszorítja. Ennek a második természetnek a növekedési öntörvénye azonban nem társul természetes önszabályozással. Egy határpontig épít, de egy kritikus ponton túl rombolásba fordul. Hiánytársadalomban a kritikus pont alacsonyan van.

Ezzel a „kőkemény hatalmi szerkezettel” szemben a közhatalom, a társadalmi önszerveződés és a közvélemény együtt képezhetne hatékony ellenerőt. Magyarországon azonban ez a viszony nem az esélyegyenlőség keretében alakult ki, a hiánytársadalom a külső globalizációs gazdasági erő számára nem ellensúlyt jelent, inkább befogadási és érvényesülési közeget. A befogadás így egyenlőtlen cserefolyamatot indított el. A globalizációs gazdaság támogatta az
ország piacképességét, cserébe pedig megszerezte a piacképes tulajdon javát. Támogatta a közhatalom alkalmazkodó csoportjainak elégséges túlélését, cserébe megkövetelte a tőkebefektetést tartósan garantáló jogállamiságot. Ezekkel a tettekkel a nemzet feletti globalizációs gazdaság hozzájárult az ország történelmi léptékű átalakulásához, egyúttal kiépítve saját meghatározó szerepét a kettős hatalom formájában. Ez a kettős hatalom most már történelmi adottságként éli a maga életét. A hiánytársadalom pedig időnként egy kis jobbulásban reménykedhet…

Szellemi függetlenség és önfeladás

Évtizedekig irányjelzésnek számítottak a művészeti, tudományos, újságírói kitüntetések.
A hatalom hivatalos indoklásából és az érintettek munkásságából következtetni lehetett a szellemi mozgástér bővülésére vagy szűkülésére. Például a szellemi függetlenséget először az 1980-as évek közepén kezdték értékelni: a kritikai és az ellenzéki magatartás néhány változatára terjedt ki ez a kör. A roskadozó hatalom messzire elment annak az elvnek az alkalmazásában, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. A függetlenségnek ezzel az értelmezésével bent az ellenzék megosztását, kint a „demokratikus” és a „pragmatikus” szocializmus nyitottságának bizonyítását célozták. Hol milyen sikerrel.

Gyorsult és szélesedett ez a folyamat, egyre-másra feltűnt a sajtókiadványok címe alatt is a „független folyóirat, hetilap, napilap” önelnevezés. A függetlenség divattá terebélyesedett. Szóbeszéd járta arról a vidéki főiskolai pártitkárról, aki egy nyilvános vitaindító előadást azzal kezdett, hogy „független szociológusként mondok véleményt”. A frissen privatizált vállalatok „független szakértőket” kerestek és foglalkoztattak, s a független értelmiségi címért és rangért nyilvános versengés indult. A szaporodó nyugati meghívások, ösztöndíjak, médiaszereplések kiválasztási rendszerként működtek a függetlenség elismerésében. A hatalom urai is ezen a síkon vívták utolsó szellemi csatájukat. A pártállam túlélésében utazó csoportok kisajátították a szellemi függetlenség kínálkozó lehetőségét: a „pragmatikus szocialisták”, a „pragmatikus reformerek” a világnézeti semlegesség jelmezében léptek fel. Ők lettek a pártállam saját függetlenjei.

Fordulat következett be aztán ebben is a közeledő többpártrendszerrel. Az 1989-es Nemzeti Kerekasztal egyezménye után, a szabad választások időpontjának ismeretében nekilódult a választási kampány. A történelmi léptékű eseményeket méltatlan, zavaros, nevetséges jelenségek is kísérték: néhány hónap alatt 93 párt és pártféleség iratkozott fel az előzetes jelentkezési névsorba, s közülük 52 indult a választásokon. Az első jogállami Országgyűlés 6 pártból alakult meg. Feltűnt, hogy az új országgyűlési pártok vezető politikusainak fele-kétharmada a nagy szellemi irányzatokat képviselte. Magát az első jogállami Országgyűlést és kormányt hivatásos politikusok helyett hivatásos történészek, jogászok, szociológusok, közírók irányították. Látszólag a szellem vette át a hatalmat. Valójában azonban a hiánytársadalom újabb rejtett vonása ütközött ki, az, hogy a szellemi szereplőkön túl az általános érdekérvényesítésben nem mutatkozott bővebb választék. A szellemi csoportok így túlzott arányban és csekély politikai készültséggel jutottak döntési helyzetbe. A hatalmi szerep hatalmi magatartásra kényszerítette és sarkallta őket. Mindez, vagyis a hatalmat gyakorló szellemi csoportok kettős szerepe mélyen meghatározta a rendszerváltozás alapját. Szellem és hatalom nem külön pályán haladt, hanem inkább összenőtt, s a hatalommal összenőtt szellem nem vállalkozhatott a hatalom független és rendszerszerű bírálatára. Ezen a társuláson a hatalom nyert. A szellemi függetlenség rendszerváltozása tehát elmaradt.

Tovább zajlott a két meghatározó irányzat vitája és küzdelme, most már nyílt hatalmi síkon. Ha hatalmi síkon, akkor hatalmi téttel. Mind a nemzeti önrendelkezés konzervatívjai, mind a nemzet feletti globalizáció szocialistái-liberálisai a maguk igazságának javára akarták kicsikarni a döntést. Győzni akartak. A győzelem érdekében pedig a hatalom birtoklását egyaránt a szellemi függetlenség elé és fölé helyezték. A két irányzat háttere és képviseleti magatartása azonban eltért egymástól. A nemzeti önrendelkezés konzervatívjai áttekinthető és nyílt szellemi és politikai térben mozogtak. A rokon nemzeti szabadelvű, népi-nemzeti radikális, kereszténydemokrata törekvésektől ugyan különböztek, együtt mégis megőriztek egy világos érdekkört és értékrendet. A nemzet feletti globalizáció képviselői viszont régebbi és újabb külső és belső érdekrendszerekhez kapcsolódtak. Korábbi liberális értékrendjüket feláldozták a gazdasági érdekrendszerekben való részvételért, hiszen hatalmi erejüket onnét merítették. Haszonelvű neoliberálisként viselkedtek. Érdekkapcsolataik aztán itthon összefűzték őket a pártállam globalizációhoz csatlakozó szárnyával. Ez az érdekegyesítés különös aszimmetrikus helyzetet
teremtett. Kint a globalizációs neoliberális törekvés élvezett elsőbbséget, bent a pártállami utódcsoportok erőfölénye érvényesült. Ebben a többszörös kölcsönfüggésben világos értékrendnek nem maradt hely, szerep. Nem csoda, ha a hazai neoliberális csoportok, különösen a második baloldali koalíciótól fogva, megelégedtek a liberális folytonosság látszatával, a „liberális közbeszéddel”. Jelenleg itt tartanak.

Nem a szellemi teljesítmények szintjét, hanem közegét jellemeztük. A kiemelkedő teljesítmények többsége sem vonhatta ki magát szellem és hatalom szoros társulásából. Még az irodalmi vagy a tudományos Nobel-díj sem védhette meg tulajdonosát attól, hogy a hazai ellentáborok ne igényeljenek tőlük azonosuló vagy tagadó színvallást. A gazdasági és politikai tétek 1990-től csak emelkedtek. Az ellentétes táborok a tartós berendezkedésért versengtek és küzdöttek, persze a hiánytársadalom körülményei közt. S mivel a hiánytársadalom ingatag közvéleményét magukhoz kellett hajlítaniuk, a nyilvánosság és a véleményformáló média meghódítása pótolhatatlanná vált. Szellem és hatalom társulását ezek a tétek sürgették, hajszolták még szorosabb együttműködésre mindkét oldalon.

Egy tárgyilagosságát hangoztató társadalomkutató már az indulási helyzetet háborús hasonlattal írja le. Lengyel László szerint „A kilencvenes évek elején kitörő és állóháborúvá vált médiaháború több fronton zajlott. Egyrészt folytatódott az e században már többször fellángolt és elfojtott népi–urbánus kultúrharc, amely akkor nemzeti-populista és liberális-szociálliberális összeütközésként jelentkezett. Másrészt az alkotmányvédő harc egyik fő frontjává vált a közszolgálati televízió és rádió alkotmányos szabadságjogainak védelme, illetve támadása. Harmadrészt a médiaháború részévé vált a lapok harca a piaci szabadságért, illetve a tulajdonosok háborúja a lapok, a nyomdák privatizációjáért.” A Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke 1997-ben mindezt „a magántőke gyors behatolásához és puccsszerű hatalomátvételéhez” kötötte.

Szellem és hatalom nyilvánosságban és közvéleményben érdekelt szereplői össze vannak zárva ebben a gazdasági, politikai és közvélemény-irányítási háborúban. Sorstársak is, ellenfelek is. Csak hát a lehetséges szellemi függetlenségüket önként adták fel a győzelemért mindkét oldalon. Ezt az önként feladott szellemi függetlenséget a függetlenség egyik változatának tekinthetjük a rendszerváltozás korában, az új szellemi függetlenség kialakulásának egyik állomását láthatjuk benne. Egyébként Kelet-Közép-Európa és az egykori szovjet birodalom minden országában honos változatról és állomásról van szó 1989–91 után.

Hagyományos polgári szellemi függetlenséget 1949 után mutatóba sem tűrt meg a hazai hatalom. Ennek sok tekintélyes képviselője már 1947–48 tájt Nyugatra települt, menekült, szökött a leereszkedő vasfüggöny elől. Mások az önkéntes belső száműzetést választották. Nem kevés független szellemet hatósági vagy bírósági büntetéssel sújtottak. Tragikusba hajló történelmi utat járt be a népi demokrácia hitével induló, de a szovjet birodalmi proletárdiktatúrába terelt magyar népi értelmiség is. Veres Péter az 1960-as évek végén keserűen búcsúztatta egykori kedvenceit: „Ezer esztendeig itt, lenn, a népi világban nem volt igazi tehetségkiválasztás. De mára egy olyan vezetőgárda emelkedett ki a felülről áttekinthetetlen tömegből, hogy azt kell mondanunk, íme, vannak nekünk is tehetséges és alkalmas embereink. De mintha alig tudnának valamit az ország és a nemzet létgondjairól. Nem engedik oda őket, nem tölthetik be a szerepüket.” Még hozzáteszi: „A népi depresszió pedig csak tudatos erőfeszítéssel küzdhető le.” A pártállam így és ilyen következménnyel gyakorolta 1949 és 1956 után az „értelmiségpolitikát”.

Ha Veres Péter a „népi depressziót” adottságként említette, az bizony vonatkozott az önfenntartástól és az önálló szereptől megfosztott értelmiségre is. A magyar értelmiség a pártállam alkalmazottjaként élt és dolgozott, önazonosságát, önbecsülését, közösségi felelősségtudatát ebben a kötöttségben bontakoztatta ki – ahogy lehetett. Képességeinek teljességét azonban ki sem próbálhatta.

Ebből az állapotból bajosan emelkedett volna ki a szocialista társadalom értelmiségi uralkodó osztálya, ahogy egy-két ábrándos magyar szerző 1970–80 közt jósolgatta. Ellenkezőleg, a rendszerváltozás a magyar értelmiség idült válságát tárta fel. Őszinte és szenvedélyes vita is kerekedett aztán erről. A vitairatok gyűjteményes kötete, A magyar értelmiség hivatása 1997-ben széles kitekintéssel vetette fel a szellemi létkérdéseket. Mérvadónak fogadhatjuk el Andorka Rudolf összegző véleményét: „A rendszerváltozás mindenkit váratlanul ért. Hónapok alatt kellett minden szakértőnek, tudósnak, kritikai értelmiséginek eldöntenie, milyen szerepet vállal az új politikai és társadalmi rendszerben… A politikában a cél a hatalom megszerzése és megtartása, a tudományban az igazság felderítése. Ez a két szerep nem összeegyeztethető. Mindezt azért fejtettem ki, hogy elősegítsem, hogy mi, értelmiségiek jobban megértsük, ha korábbi értelmiségi társaink politikusként nem értelmiségiként viselkednek. A demokratikus politika logikájából következik ugyanis, hogy ezt sokszor nem tehetik meg. Ugyanakkor nem szabad, hogy az értelmiségiek politikai megfontolások által vezettessék magukat szakmai és tudományos munkájukban, mert ezzel elkövetik az értelmiségiek árulását. Meg kell őrizniük intellektuális függetlenségüket.”

Talán nem túlzott merészség, ha találkozási pontot keresünk az értelmiségre is vonatkozó „népi depresszió” és az „intellektuális függetlenség” között. Az utóbbi az előbbi gyógymódjául szolgálhat. De a magyar értelmiség hosszú alkalmazotti korszaka, majd a hiánytársadalomba való beágyazottsága miatt csak meglehetősen gyötrelmes küzdelem árán vívhatja ki szellemi függetlenségét. Egyáltalán, milyennek is láthatjuk azt a kivívandó és kivívható „intellektuális függetlenséget”?

Ezt a követelményt inkább a jövőre alkalmazhatjuk. Előbb nézzünk csak szembe a jelennel. Andorka Rudolf véleménye és a médiaháború jellemzése egyként 1996 táján született. Magyarországon akkor engedték szabadjára a kereskedelmi médiát. Azóta a privatizáció „puccsszerű hatalomátvételét” a kereskedelmi televízió, rádió, internet, továbbá a szórakoztatás és a szerencsejáték hozzájuk tartozó iparága parttalanná tágította. A mai médiavilág önálló hatalomként viselkedik az „intellektuális függetlenséggel” szemben is. Elsősorban az üzleti média a hírnév mellett anyagi javakkal is kecsegtet. A szellemi személyiségből lett médiaszereplő így legalább az anyagi biztonságában reménykedhet szellemi függetlensége csorbulása árán. Bár csendes megőrzésével és későbbi felélesztésével is nyugtathatja magát. Majd elválik. A magyar értelmiség egy csoportja mindenesetre ezen az úton talán kitörhet önfenntartási hiányállapotából. A szellemi függetlenség önkéntes kockáztatásának ez is egy válfaja.

Kérdés, hogy a kitörés többi útját-módját hol találja meg a magyar értelmiség. Viszonylagos anyagi függetlenség nélkül ugyebár szellemi függetlenségre senki sem tehet szert. Nem szabadidős kedvtelésre, hanem érdemi és termékeny függetlenségre gondolunk. Erre gondolnak és ennek a feltételének a megteremtését sürgetik most, 2003-ban többek közt az írók és a tudományos kutatók, a képzőművészek és a pedagógusok, az orvosok és a filmművészek, a lelkészek és az építészek. Választott testületeik egymás után bocsátanak ki idevágó nyilatkozatokat.

Civil szervezetekbe tömörülve először a közhatalmat ostromolják. A közhatalom saját döntési körében a központi, a területi, a megyei, a helyi költségvetésből támogathatja a szellemi tevékenységet. Nálunk azonban mostanában ezek a források nem bővülnek, inkább megint apadnak. Hiánytársadalomban legalább az esélyegyenlőség javíthat a romló helyzeten. A szellemi személyiségek, csoportok, intézmények viszont ebben sem bízhatnak maradéktalanul, hiszen a közhatalmi döntéseket a politikai táborok háborús észjárása mozgatja. Félő, hogy ezt a döntési módot a háttérből a gazdasági erőhatalom még egy darabig életben tartja. Ebből a kalodából a szellemi függetlenség legegyszerűbben és leggyorsabban a nemzeti kötelékek levetésével törhet ki. Ezek az értelmiségiek egyedül szakmai hivatásuk kibontakozását választják célul és mércéül. Világpolgárként a magányos függetlenség útját járják. A magányos szellemi függetlenség persze kevesek kivételes esélye lehet.

Milyen esély vár aztán az értelmiség túlnyomó többségére a hazai hiánytársadalomban, az európai intézményesülés korfordulóján? Háromszoros kölcsönösség szabja meg ezt az esélyt. Az európai intézmények hajtóerejét előbb-utóbb mindenütt a tudás és az alkotóképesség jelenti. A hazai társadalom felzárkózását nem valamilyen jótékonykodó elosztástól várhatjuk, hanem főleg az önfejlesztéstől. A tudás és az alkotóképesség emelkedése azonban egyedül nem lehet elég. A sok személyes teljesítmény csak akkor javít a hiánytársadalom minőségén, ha közvetlenül vagy közvetve az országnak hajt hasznot. A magyar értelmiség sikeressége ebben válik el. A hiánytársadalommal együtt való felzárkózásának esélye azon múlik, hogy szellemi függetlenség és közösségi felelősségvállalás találkozik-e benne. Minél szélesebb a találkozás köre, annál gyorsabban és eredményesebben érvényesül az esély. Ha már korfordulóhoz érkeztünk, legalább ezt a mércét kellene kiemelni a viszonylagosságok és a változatok kusza halmazából.