„Keresem magam közelségét”

Kemény István, Jász Attila, Térey János és Lackfi János beszélgetése Fráter Zoltánnal

Fráter Zoltán: Négy költőt hívtunk meg a Petőfi Irodalmi Múzeum pinceklubjába, a mai középnemzedék jeles tagjait, hogy Ady Endréről, az Ady-költészetről és -hagyományról beszélgessünk. Vendégeink bemutatásakor jelezni fogom, hogy az ő életkorukban Ady Endre mit csinált, mit írt, pályája melyik szakaszán állt. Kemény István negyvenegy éves múlt. Ady ebben az életkorban halt meg, István szerencsére már túl is élte őt. Mindenesetre Ady utolsó korszakát az 1918-ban megjelent kötete jelzi, A halottak élén. Életkor szerint következő költőnk Jász Attila, harminchét éves. Ady 1914-ben volt harminchét, ez a Ki látott engem? korszaka. Térey János harminchárom éves, Ady 1910-ben volt ennyi, s akkor éppen nem verseskönyvet adott ki, hanem novellákat, Így is történhetik címmel, de közben a „Minden-Titkok” verseit írta. Egy évvel fiatalabb Lackfi János. Adynak harminckét évesen a Szeretném, ha szeretnének című kötete jelent meg, 1909 végén. Beszélgetésünkben a mai költők természetesen önmagukról is szólnak, nemcsak Adyról. – Mikor találkoztatok Ady költészetével először, milyen hatással volt rátok, összefügg-e mindez költői pályakezdésetekkel, hogyan láttátok akkor, és hogyan látjátok most Ady költészetét?

Kemény István: Ha jól emlékszem, Ady nevével először a bilin ülve találkoztam. Ott volt a könyvespolcon, a gerincén ennyi: ADY. Érdekelt, de nagyon sokáig nem tudtam, mit jelent az a három betű. (A nagybetűket már ismertem.) Az biztos még, hogy abból az Ady-összesből iskolás korom előtt többször is olvasott fel az apám. Az Emlékezés egy nyár-éjszakára címűt például egész biztosan. Aztán sok évig semmi emlék. Nyolcadikban még nem érdekelt Ady, harmadik gimnazista koromban „jött be” először, akkor éreztem rá, mitől fogja meg az embert.

Jász Attila: Nekem abszolút gimnazistaélmény Ady. Magyartanárom Király István tanítványa – és duplikátuma – lévén Ady-mániákus volt, ebből kifolyólag több mint egy évig tanultuk Adyt (nyelvtanórákon is). Azt a körülbelül harminc-negyven, mindenki által ismert verset szedtük darabokra és elemeztük. De az Adyval szembeni ellenérzésemet nem a verseire fordított sokkolóan irreális időmennyiség váltotta ki, egyszerűen kezdetektől fogva – egy-két versét kivéve – taszított a nagyképűsége, énmutogatása. Ez az ösztönös fenntartásom azóta is megvan vele szemben, bár el kell ismernem, erős költő volt, maximálisan hitt abban, amit csinált.

Térey János: Az első élmény, amelyik körülhatárolható, a centenáriumi kiadás kézbevétele – utánaszámoltam, 1977-ben. Az a rész, ahol fölütöttem a kötetet, a Még egyszer című verseskönyv volt, erre évekkel később jöttem rá. Vagyis biztos érzékkel sikerült rálapoznom arra a határvidékre, amelyik a cukros epigonlíra és az Új versek érett költészete között húzódik. Szerepel a Még egyszerben egy két-három lapnyi verses mese – egyébként Mesék címmel –, ez az a szöveg, amelyiknek a hangulatát évekig hordoztam magamban, aztán félig-meddig feledésbe merült. Aztán a gimnázium harmadik osztálya jelentette az áttörést, amikor fél tucat barátom egyszerre döntött úgy, hogy ő lesz Ady Endre a kortárs mezőnyben; én akkoriban mérnöknek készültem, egyáltalán nem írtam verset, Ady égisze alatt azonban elkezdtem sokat és sokfélét írni.

Lackfi János: Ady leginkább a kamaszkoromat jelenti. Nyilván általános iskolában is kellett Adyt olvasnunk, hallgatnunk ünnepélyeken, szavalattá papírmasézva, de azokból az emlékekből nem maradt semmi. Gimnazistaként aztán tenorista akartam lenni, s nem dicsekvésképpen, a hangom talán meg is volt hozzá. Zene tagozatra jártam, énektanárom, Klembala Géza azt mondta, ha majd híres tenor leszek, és veszek egy szigetet, tartsak fenn neki is egy kis bungalót rajta. Egy Gluck-operát akartunk bemutatni többen, én lettem volna a hősszerelmes, hangképzésre is jártam. Aztán a terv füstbe ment, én pedig részben lustaságom vagy egyfajta gravitáció miatt az irodalom mellett döntöttem. Zenében még hátravolt a kilencvenkilenc százalék izzadság az egy százalék tehetség mellé, magyarból valamivel jobb volt az arány. Úgyhogy a negyedik előtti nyáron vérmesen úgy határoztam, hogy tréningezni kezdek, ezért terméskövekkel bodybuildingeztem a kertben, s közben „adybuildingeztem” is: vagy húsz Ady-verset benyomtam a fejembe. Mindig szerettem a memoritereket, de nehezen tanultam. Így hát sok időbe tellett, de nem kegyelmeztem magamnak. Szeptemberre aztán megizmosodtam. Hogy miért épp Adyt választottam, nem tudom, sosem gondolkodtam rajta, annyira evidens volt, hogy ő legyen az. Így utólag, a testedzéssel összekapcsolva a dolgot, az a benyomásom, hogy valamilyen módon a férfivá válást, afféle beavatást jelenthetett nekem mindez. Teljesen ösztönösen választottam, de most úgy vélem, helyes volt a döntés. Hiszen a költészet és a férfivá érés megegyezik abban, hogy egyiknek sincs iskolája. Sokat papolnak arról, milyen az igazi férfi, de világos fogalmat a kamasz nem szerezhet erről. És bár később sok pózt és férfihisztériát kellett levetkeznem (ezeket részben már Krúdy ragasztotta rám), Adytól mégis megtanultam egyfajta dacosságot, eszelősséget, darabosságot, amellyel a még túlzottan feminin, kölykös jellememet elfedezhettem. Persze mindez utólagos spekuláció, akkor nem akartam én tudatosan semmit, csak valami homályos, elborult faltörőkos-lendülettel, „izomból” megrohamozni az irodalmat és az életet. És sorjáztak is szépen később Kosztolányi, József Attila, az újabb memoriterek.

Fráter Zoltán: Miután túlestetek az első Ady-élményen, sőt néhány versetek már meg is jelent, mint költők hogyan viszonyultatok Ady verseihez? Beszélhetünk-e valamiféle „szakmai” viszonyról egyáltalán?

Kemény István: Harmadikos koromban kezdtem felnőttes verseket írni (próbáltam), akkoriban, amikor Adyt is megszerettem. Írtam egy rossz Ady-verset is, de észrevettem, hogy Ady, meg hogy rossz, ezért jó darabig indexre tettem magamban Ady Endrét. Húszéves koromban írtam az első elfogadható versemet, és abban az időben már – életkoromhoz illő módon – a Tiszta szívvel című József Attila-vers volt számomra A Vers. De aztán nemsokára visszatért Ady is.

Jász Attila: Engem mindig nagyon irritált Ady éncentrikussága. Nyilván alkatilag idegen tőlem ez a típusú költői megszólalás. Asztalra csapkodását is eléggé mesterkéltnek érzem, és valahogy nagyon tizenkilencedik századinak. De a Petőfi-féle őszinte naivitást is hiányolom Ady költészetéből. Ugyanakkor Ady éncentrikusságának ősforrását, Nietzschét is nagyon kedvelem, beleértve fellengzős, „elszállt” dolgait is. Másrészt nagyon fontos pillanat volt számomra Ady-viszonyom alakulásának szempontjából is a Kemény István költészetével való találkozás. Valahogy volt benne valami adys, de egy nagyon szerethető adysság a verseiben, ami az alkatából adódó visszafogottsággal párosulva valami nagyon eredetit képviselt a nyolcvanas évek számomra állóvíznek látszó költészetében. Hogy el lehet találni azt a hangfekvést, amelyben maximálisan őszintének tűnhet egy olyan kijelentés, hogy „Igen, én emlékszem, mert én költő vagyok…”. Valószínűleg Kemény Pista ironikus távolságtartása a versbeli énjétől segít neki elkerülni az Ady-csapdát. A nullán című írásában, a Rokokó-kötet középtengelyében, eleve a vers felütésével egyértelművé teszi és játékba is hozza a helyzetet: „Én, Ady Endre, minden idők legnagyobb költője…” Vagyis Ady nevében végrendelkezik önmaga és a világot érintő dolgok felől. A Koboldkórus egyik versében az „én vagyok az Úr, én vagyok a Részlet” szintén Ady-allúziónak tűnt, talán nem csak nekem. (És talán a nagybetűk is ezt támasztják alá.) Ezen versek nyomában azonban kezdtem másképpen olvasni Adyt, meg nem szerettem ugyan, de árnyaltabb képet alkothattam róla. Talán közelebb jutottam valódi lényéhez. De hangsúlyoznám, hogy alapvetően Kosztolányi Ady-pamfletjével értek egyet, természetesen ha eltekintünk a személyes ellenszenv és indulat szülte szándékos túlzásoktól. És ha lehet, kiegészíteném József Attila higgadtabb Ady-értelmezésével. Vagyis a mai napig képtelen vagyok folyamatában és folyamatosan Ady-verseket olvasni, rosszul leszek a rengeteg önismétléstől és modorosságtól. Hiába mondják idősebb pályatársaim, hogy idővel majd megérik az ember, megnyílik ez a költői világ, és meg fogja szeretni Adyt. Egyelőre az a korszak nálam még nem jött el.

Fráter Zoltán: János, neked nagyon erős Ady-utalásaid, „rájátszásaid” vannak verseidben. Miért éppen Adyhoz kapcsolódsz ilyen erősen?

Térey János: Nekem sokáig az volt az alapérzésem – ha a nagy nemzedéket, tehát a Nyugat első nemzedékét tekintjük –, hogy ezen a lírai küzdőtéren Ady és Kosztolányi vívják a maguk kibékíthetetlen harcát, és mellettük, mint egy rendíthetetlen oszlopszent, ott áll Babits, aki az én szememben tulajdonképpen a legstabilabb hármójuk közül, bár én Adyt szeretem talán a legjobban, igaz, nem lehet ezt a kérdést érzelmi alapra helyezni. Annak idején, mikor a Palatinus Kiadónál a válogatott versek sorozata megindult, akkor az eredeti elképzelés szerint Kemény István válogatta Ady termését, magam pedig Kosztolányiét – és minden további nélkül lehetett volna fordítva is. Ami a rájátszásokat illeti, számomra az az Ady fontos, akinél – ha lefejtjük róla a modor páncélját – ugyanolyan megrázó emberi közlések olvashatók, mint a többieknél. Persze az is jó kérdés, hogy mi a modor; mert például Pilinszkynél a puritánság a modor, Nemes Nagynál a biológia, és akkor most olyan költőket említettem, akiket ritkán szokás a manír vádjával illetni. A fölismerhetőség és a modorosság, ezek nagyon kényes kategóriák, a kettő között határt állítok fel, más viszont másként fogja megvonni ezt a határvonalat. A saját pályámon több olyan eset volt, amikor Ady megkerülhetetlennek bizonyult. Említetted az életkorok azonosságát, nos, ezekre az élet- és munkarajzi párhuzamokra én is gondolok néha. Kamaszkoromban nyilván elképzeltem, hogy milyen feladatokat kell majd elvégeznem – mondjuk – harminckét éves koromra… Ez természetesen hiú ábrándozás; más a pálya, és mások a feladatok. Amikor verses regényemet, a Paulust írtam, a kötelező olvasmányok sorában tartottam számon műfaji elődjét, a Margitát. Kapcsolódnék az egyik előttem szólóhoz. Attila mondta nagyon helyesen, hogy a korai Kemény az a költő, aki hosszú kihagyás után a legerősebben kapcsolódott Ady hagyományához; hacsak nem gondolunk a képviseleti líra idejére, amikor Nagy Lászlóval és Juhász Ferenccel utoljára volt érdemben megszólítva Ady. István végezte el ezt a „vérátültetést”: belehelyezte valami civilizáció utáni vagy „korai cyber-korszak” kulisszái közé Ady figuráját. A költői alapállás és a retorika mégsem volt azonos, az ismétléses alakzatok használata inkább külsőleges sajátosság. Az olyan kijelentés, mint az „Emlékszem, mert én költő vagyok…”, tehát az ego erőbeszéde érzésem szerint Kemény alkatától némileg idegen. Mégis azt hiszem, hogy az „Ady-verstípust” – már ha egyáltalán van ilyen – István építette föl újra, ő rehabilitálta a ’80-as években – első pillantásra is szembeötlő ez az írásképet vizsgálva –, és ez mindenképp nagyon erős fölütés volt.

Lackfi János: Hadd kezdjem kitérővel: van a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen egy versíró-kurzusom, ahol nemcsak pátyolgatni és nyesegetni próbálom az ifjú titánokat, hanem kísérleti metodikát próbálok kitalálni arra, hogyan lehet a versfaragást a közismert formagyakorlatokon túlmenően is tanítani. Nonszensz ugyanis, hogy míg bármely más művészeti ágnak felsőfokú képzése létezik, a nagy, misztikus ködbe burkolózott irodalomnak még szakiskolai vagy szakkör szintű oktatása sincs. Erről részben a szakma is tehet, mert sokak háta borsózik a versírástanítás gondolatára. Kundera például szenvedélyes tanulmányban támadta az angolszász nyelvterületen kialakult „creative writing” nevezetű gyakorlatot. Pedig roppant egyszerű a dolog: öntudatos, diplomás versfaragók attakjától nem kell jobban tartani, mint ma, csak talán az amatőrök szakmai szintje is emelkedik, s egynéhány írástudó élhet a saját szakmája átadásából. A Konziból sem csupa Rosztropovics meg Gould kerül ki, a Képzőből sem csupa Michelangelo, ám ezt senki nem is várja el. Az irodalomból azt kellene tanítani, ami tanítható. Sporthasonlattal élve úgy mondanám: meg kell tanulni steril helyzetekből, standard pozíciókból (tizenegyes, szabadrúgás, beadás) pontosan gólt rúgni ahhoz, hogy három védővel a nyakunkon, ollózva is betaláljunk a ficakba. A „forró” helyzetre nem lehet teljesen felkészülni, az mindig váratlanul jön, de ilyenekből születnek a legszebb gólok. Így van ez a versnél is: ami megtanulható, meg kell tanulni, a többi már egy kegyelmi pillanat műve. De hiába van itt a pillanat, ha falábú vagyok.

Elkalandoztam, de nem véletlenül: verspedagógiai puhatolózásaim során megpróbálom izolálni, a versírás módszereiből mi az, ami tanítható, mi az, ami nem. Így jöttem rá, hogy Ady-verseket tanulni nagyon jó tréning, de induláskor Ady-szerű verseket írni borzasztó rossz
ötlet (legfeljebb jóízű, diákos paródiát tudok elképzelni), s csak kivételes tehetségeknek sikerülhet (lásd Baka István). Az átlagos képességűek belebuknak, csak Ady „rettenetes, zsíros modorát” mímelik, ahogy Lator László fogalmazott találóan. Verspályázatok bírálójaként rendszeresen látom, hogy az Ady-féle versmodell rettenetesen megárt. Egyszerűen fejükbe száll az embereknek, mert túl erős anyag. Memoriterként viszont megtanít arra, ami nem tanulható, a költészet ossziáni oldalára, a ritmus ösztönös lüktetésére, zaklatott pulzálására, mégpedig sokkal inkább, mint mondjuk egy aprólékos műgonddal cizellált szonett. Márpedig egyik oldalt sem lehet elhanyagolni, mind a fénnyel, mind az árnyékkal való játék szükséges ahhoz, hogy valaki plasztikus szobrot csináljon…

Gimnázium után, ahogy afféle gyerekkori szerelmekhez szokás viszonyulni, fölényesen tekintettem vissza Adyra, modorosságait gúnyoltam leginkább. Egyszer Vörös Pistának, a kitűnő költőnek, aki sokat járt hozzánk egy időben, ilyen csúfondárosan nyilatkoztam Adyról, mint amolyan kinőtt gyerekbetegségről, mire ő kötetet kért, és felolvasta belőle A Nincsen himnuszát. Idéznék pár sort: „A Hajnal nem ragyogó, / Az Éj fehéren lebben, / Az Isten nem jóságos, / Az Ördög nem kegyetlen… Bivaly-fekete a hó, / Fehér a szurok korma, / A Van csak egy rossz álom / S a valóság a Volna.” Mit mondjak, bivalyerős… Le voltam nyűgözve.

Amikor később egy kedves középiskolás barátnénknak Adyt kellett elemeznie, és végigmentünk vele tüzetesen ezen a szövegen, akkor jöttem rá, hogy a látszólagos egyszerűség milyen gondosan van szerkesztve, tudatosan van felépítve. A vers olyan erősen tagad, hogy dupla tagadása, mint matematikában a mínusszal szorzott mínusz, állításba, pluszba fordul át. Kifordítható a vers, mint egy fekete külsejű, fehér bélésű kesztyű, rajtunk múlik, melyik oldalát szemléljük. Hadd áruljam még el, hogy a fogalmazás sikert aratott: elméletemre a fiatal hölgy ötöst kapott gimnáziumi tanárától.

Fráter Zoltán: Ehhez csak annyit teszek hozzá, kicsit irodalomtörténetileg, hogy előzménye szinte mindenkinek az a Tandori Dezső, aki 1968-ban, első kötetében végezte el az Ady-költészet bizonyos szempontú átrendezését. Ady „új s új lovat” parancsa után Tandori tette fel a kérdést: „Ki szedi össze váltott lovait, / ha elhulltak, ki veszi a nyakába?” Mert az még rendben van, hogy megyünk váltott lovakon előre, és a nagybetűs Embernek esetleg történelmi célja is van, de ki gondol arra, hogy eközben mi lesz a lovakkal, ki törődik a kidőlt lovakkal, ki teszi meg az utat értük, visszafelé: Tandori ezt a kérdést tette föl. Világosan látszik, hogy itt két költői alapállás kezd kirajzolódni. Az egyik a már emlegetett Kosztolányié, akihez Tandori is elég közel áll, és úgy vélem, tőletek sem idegen. Az egyik ars poetica azt hangsúlyozza, hogy az ember mindig történelmi ember is, az embernek elvégzendő feladata van itt a földön, legalább annyi, hogy alapvetően másokért is beszél. A másik hitvallás, mondjuk Kosztolányié, elsődlegesen az egyedüli példány, az egyszeriség nevében beszél. Ady igen gyakran történelmi, társadalmi, sőt politikai kontextusban szólal meg. Láttok-e föloldhatatlan ellentétet a két szemlélet között, s mindez hogyan kapcsolódik a ti nézeteitekhez?

Kemény István: Az ember hajlamos azt hinni, hogy nincs is soha egyszerre több lehetséges költői alapállás, mint kettő. Klasszicista–szentimentális, konzervatív–szimbolista, satöbbi. Ady–Kosztolányi. De erre rögtön izgatni is kezdi az embert, hogy miért nincs egy harmadik út. Az avantgárdot szokták néha annak mondani. De akkor már mégiscsak kéne egy negyedik… Kosztolányi is beszél nagyobb összefüggésekben, Ady pedig nagyon sokszor személyes is. Lehet, hogy még második út sincs.

Térey János: Én nem hiszem, hogy választás lehetséges, annál is kevésbé, mert az egyik értékrend érvénye nem jelenti a másik rend érvénytelenségét; az a jellegzetesség, sajátság, ami az egyikben kikezdhetőnek látszik, a másikban stabil – és viszont. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Kosztolányi elsősorban nem kötetkompozícióban gondolkodott; amikor abban gondolkodott, akkor is csupán a pálya végén, a Számadásban sikerült olyan egységesen magas minőséget létrehoznia, amely mint kötetegész, mint zárt kompozíció is megállja a helyét (talán még A bús férfi panaszait említeném itt, és kénytelenségből a Szegény kisgyermeket…). Adynál ezzel szemben nemcsak az Új versek, nemcsak a Vér és arany, de lényegében mindegyik verseskönyve szerves, gondosan szerkesztett és megkalapált egész. A copyright és Földessy szerepe – tudniillik a kötetek összeállításában – tulajdonképpen minden esetben vitatható, mindenesetre ezek a könyvek úgy állnak előttünk, mint Ady művei. Ahogy a Kosztolányi-novellisztikában is, úgy érzem, nagy bizonytalanságok vannak a ’20-as évekig, és nagyon puha a karakter, úgy Ady harmincévesen voltaképpen készen lép elénk, ami olyan szempontból hátrány, hogy a bemutatott erényeket csillogtatni lehet ugyan a továbbiakban, de fejleszteni nagyon nehezen, persze ő ezt is megoldja a tematika gazdagításával. Kosztolányinak sokkal látványosabb a fejlődése, nagyobbak az elmozdulásai: szembeszökően bátortalan például bemutatkozó verseskönyve, a Négy fal között. (Ady műkedvelő szárnypróbálgatásai, a Versek és a Még egyszer nem is képezik részét a korpusznak…) Hogy pontosítsunk, azt mondom, hogy minden Kosztolányi-kötet tartalmaz jelentős verseket vagy verscsoportokat, de – ezt a válogatás idején tapasztaltam – nagyon kevés kötet áll meg a lábán könyvegészként. Kikezdhetetlen egyedül a Számadás.

Jász Attila: Amikor azt mondtam, hogy Kosztolányi közelebb áll hozzám, nem elsősorban mint költői alkatra gondoltam (bár arra is, ha Adyt tekintjük az egyik pólusnak), hanem egészen konkrétan az Adyval kapcsolatos véleményekre. Van egy Illyés által megörökített történet, amely azért az Ady-ügy kapcsán Kosztolányira sem vet túl jó fényt. Hogy állítólag ezt a bizonyos pamfletet Gellért Oszkár lakásán az Ady-maszk (halotti maszk) előtt sétálgatva olvasta föl. Ami azért elég színpadias gesztus…

Fráter Zoltán: Kosztolányitól nem idegen ez.

Jász Attila: Nem, persze, benne van, belefér róla alkotott képünkbe, de azért pontosan tudta ő, hogy mit csinál. Miután befejezte a felolvasást, Gellért Oszkár megjegyezte, hogy azért ez egy kicsit erősre sikeredett; Kosztolányi azt mondta, direkt, hogy legyen hatása. És ha felfüggesztjük kétpólusos rendszerünket, és mindenképpen választani kell, hozzám semmiképpen sem Babits állna legközelebb harmadik lehetőségként, hanem József Attila. És az Ady–Kosztolányi pólusokkal sem kell feltétlenül azonosulnunk, nyilván valahol a kettő között félúton mozgunk mindannyian. Nagyon igaz, amit János mond, hogy egyáltalán nem könnyű, sőt baromi nehéz választani… Nem mindegy, hogy Kosztolányi kapcsán valaki a Számadásra vagy a korai dolgokra gondol-e.

Lackfi János: Megkockáztatom, hogy Ady és Kosztolányi, bármily erős ellenpólusok voltak is, bárhogy egymásnak feszültek is, bizonyos tekintetben mindketten ugyanúgy hazárdjátékot űztek, éppúgy kockáztattak. Kosztolányi szenzibilitása majdnem ugyanannyira kifigurázható, mint Ady nagyzolása. Karinthy nem is habozott a „Mint aki halkan belelépett” hahotájába fojtani a szegény kis szimbolista klapec nyöszörgését. Hubay Miklós például sokszor emlegette, mennyire haragszik emiatt Karinthyra, aki a XX. század egyik legszebb versét „vágta haza” ezzel az átírással.

Éppen Kosztolányi bírálta Ady önparodisztikus modorosságát híres-hírhedt Ady-ellenes (vagy inkább Ady-epigon-ellenes) tanulmányában, amelyért versei, ezek a kispolgári csökevények, drágán fizettek meg a múlt rendszerben. Azt az Ady-sort emeli ki egyebek közt, hogy „az életemnek fáj a Mája”. Ady természetesen nem a májra mint szervre, hanem a mára mint időszakaszra gondol. (Amúgy a „fáj a Mája” a másik értelemben sem feltétlenül inautentikus, tekintve a költő alkoholszeretetét; Freud ebből a kétértelműségből nyilván messzemenő következtetéseket vonna le.) Vagyis még ha hozzám személy szerint közelebb áll is Kosztolányi, el kell ismerni, hogy az ő önsajnáltató, szecessziós modora éppoly sebezhető, mint Adynál a felfújt, misztikus énképből eredő fennhéjázás és különcködés. Kosztolányi, saját szavaival, „szív, a mi szívünkhöz közelálló”, viszont Ady elborulásai is nagyon erősen átérezhető lélekállapotok.

Ha van középút, az a Babitsé, akiről persze szintén remek paródiát írt Karinthy (ő nem ismert lehetetlent), de aki klasszicitásával messze nem kockáztatott annyit, mint a két kolléga. Nála nem is az önparódia-jelleg a veszély, hanem az esetleges monotonná válás, kopogós deklamálás. Az, hogy a „tisztes és kopott / szóknak éden-állapot, / ha görögnek fel, alá s / hasmánt, mint a vízfolyás”, akár önsúlyuknál fogva is, ahogy Weöres írja játékos, Arany előtti főhajtással…

Ady modora csakugyan több száz méterről felismerhető, mint a nemigen mosakodott IV. Henrik francia király szaga (Pau kastélyának egyik erkélyére kiállva állítólag meg lehetett mondani, a király közeleg-e vagy sem, amott a kanyarban). Így dübörg egy helyütt: „Hozzád menjenek a menők, / S te légy az az igaz kívánat, / Ki utálva föltántorul”. Ez afféle halandzsaszöveg, halomra lehetne gyártani, s közben igazán jól szórakoznánk. Meg aztán ott van egy legkevésbé sem kutyaütő vers két sora: „Vérvesztes szegény, szép szívünk / Száguldani akar.” Ez, meg kell vallani, egyszerű képzavar. Még elgondolni is rémes azt a vágtatást akaró (!) szívet. Ady éppúgy táncolt a kötélen, mint Kosztolányi, és hát persze nem lehet mindig fönn maradni. Ugyanakkor Füst Milán híres szemináriumán, ahol sárba húzott minden klasszikust, állítólag így kiáltott fel: „Ady! Hiszen öt jó verse ha van!” Aztán tűnődve, meghökkenve tette hozzá: „Na de kinek van még öt jó verse?”

Fráter Zoltán: Van-e olyan vers vagy akár egy-két sor Adyból, ami folyamatosan bennetek van, valamiképpen ott van az alkotói horizonton, egy nagyon nagy sor vagy egy nagyon nagy vers? Van-e olyan, ami Adyból szövegszerűen bennetek él?

Kemény István: Egyetlen sor nincs. Sok van. Egyetlen verset sem tudok mondani. Talán kettőt: Kocsi-út az éjszakában, Az eltévedt lovas.

Lackfi János: A Kocsi-út az éjszakában nálam nagyon-nagyon régóta központi, kultikus vers. Pedzettem már talán, hogy Adytól a költészet mágikus jellege leshető el, nos, ez kiemelten ilyen vers. Voltaképp alig van benne valami, az is többször megismételve, s mégis torkon ragad, nem hagy nyugodni. Vagyis íme két papírlap, ugyanazon szavak vannak rajta, csak más értelmes elrendezésben, s az egyik remekmű, a másik fércmű. Olyan ez, mint egy pénztári blokk és egy gazdag ember kiállította biankó csekk: az egyik semmit sem ér, a másik vagyonokat. Egyiken is számok vannak, másikon is. Hát hol a különbözet?

Nézzük csak meg tüzetesebben, elfogulatlanul ezt a tudatunkba oly mélyen beivódott dúdolót. Csonka hold, sivatag éj, évezredek költészete által csonttá lerágott szomorúság, szekér, jajszó, és tulajdonképpen kész is. Ez olyan hatalmas költészet? Igen, vágom rá habozás nélkül, zsigerből.

Egy tudós – materialista kollégáit megcáfolandó – pontosan kimért minden anyagot, ami az emberi szervezet felépítéséhez szükséges, ami az emberben „benne van”. Belerakta egy centrifugába, összekeverte, majd rámutatott a híg pépre: Ecce homo! Így állunk ezzel a verssel is.

Érdekes kérdés ezzel kapcsolatosan Ady idegen nyelvre fordíthatósága is. Ez mindig óriási próba, de vigyázat, nem azt mutatja, mennyire nagy költő valaki, csak hogy mennyire tehető át valamely más kulturális közegbe. Ady verseit jelentős költők ültették át franciára, többek közt Eluard és Aragon, akik Illyésnek becsszóra elhitték, hogy nagy, jelentős, forradalmi költőről van szó. Az eredmény? Elfogulatlanul olvasva: egy harmadvonalbeli francia szimbolista, aki alig rúghatott volna labdába az egyébként nagyon erős mezőnyben. Vagyis kispad. Pedig a fordítások hívek, még a formát is tartják, ami arrafelé ritka, ám mégis csak az élvezhette őket, aki ismerte az eredetit. Az ilyesmi magyar olvasóknak való, mazsolázásra. Sokakkal ellentétben nem hiszek benne, hogy a fordítás a mi legféltettebb kincseink megmutogatására volna kitalálva, s afféle nemzeti kulturális örökség múzeumát kellene létrehozni egy másik nyelven. Énszerintem csak olyasmit érdemes fordítani és -tatni, ami termékenyítően hathat egy másik nyelvi közegben. Ilyen szemmel nézve nagyon érdekes képet mutat mai líránk is, sokszor a legnagyobb sztárok nemigen fordíthatók le, ám mögülük váratlan, csodás értékek bújnak elő, melyek egy másik nyelven is ragyogni képesek. Magam is különben, ha fordítok, sosem az adott ország irodalmi status quója, az annak való megfelelés érdekel, hanem az, hogy mi szólal meg bennem magyarul.

Ha megnézzük kicsit közelebbről ezt a nyelvezetet, látni fogjuk, hogy nagyon mélyen rétegzett kulcsszavakat, kifejezéseket lehetetlenség normálisan lefordítani. Egyrészt azért, mert a franciáknál például nincs protestáns biblianyelv. A Szent Bertalan-éj alkalmával gondosan kigyomlálták a hugenottákat, írmagjuk se maradt szinte, így aztán protestáns kultúra is csak szórványként létezik, nem pedig a legnagyobb alternatívát jelenti, mint idehaza. Egy franciának értelmezhetetlen tény lenne, hogy Kassák Károli nyelvén szólva vezeti be a modernizmust Magyarországon. Holott ez nekünk szinte természetes, hiszen ő protestált az Arany-epigonizmus, valamint Babits, Kosztolányi és mások „többségi” irodalmi akarata, „neoklasszicizmusa” ellen.

Nem értené egy francia azt se, hogy miért olyan monumentálisan fájdalmas foglalata az egész magyar rendi múltnak s a XX. század traumáival való kínzó szembesülésnek ez az egy sor: „mi lesz ebből, tekintetes úr?” Hogy magyarázzuk el ezt valakinek, aki abban az (egyébként részben álságos) hitben él, hogy a társadalmi egyenlőség eszméje körülbelül kétszáz éve létező valóság? És még nem is beszéltünk az olyan pogánykodó-archaizáló, homályos ősiségre utaló szóalkotásokról, mint az „ellovan” vagy a „kielevenednek”. Ha azt mondom: „a harcok kényszerültje”, százszázalékos biztonsággal ráismer az ember erre a fura, kifacsart szerkesztésmódra. Létrehozható vajon ez egy egészen más hagyományú, egészen más idiómában? Hát a duhajkodó, kisnemesi hangütés? Hogy szólna az bármely más nyelven: „Be szép volt az a lázadó, / Mégis uras, szent Össze-vissza”? És ez: „Kísértetes nálunk az Ősz, / S fogyatkozott számú az ember”? Már magyarul is elveszíti a zamatát, ha egy kissé érthetőbbre áthangszereljük. Ugyanígy meghal a „nagymérgű medve” komor ereje is, mihelyt azt mondjuk helyette: „nagyon mérges” vagy „ej de mérges” vagy „hű de dühös”. Úgy látszik, bele kell törődnünk Ady fordíthatatlanságába. Wilhelm Droste szerkesztett egy kis kötetet a Goethe Institut kiadásában Adyról, egyetlen Ady-vers nélkül. Azt mondta, a próza, a mítosz, a kontextus fordítható és izgalmas jelenség, a költészet viszont nem jön át. Egyik barátom mondta, mikor panaszoltam neki, hogy Weöres teljességgel fordíthatatlan: „sebaj, legalább megmarad egészen nekünk.” Ezzel vigasztalódjunk.

Persze egy zseniális és fogékony s ráadásul a magyar költészetre energiájából áldozni hajlandó francia költővel összeülve nyilván lehetne egy Ady-válogatást csinálni jó, de talán problémamentesebb versekből, viszont nem biztos, hogy a végeredmény megérné a fáradságot. Van Adynak egy univerzálisan értelmezhető expresszionizmusa, képi merészsége, szabálytalan váratlansága, és ez fordítható is. Például: „Szent festék, mellyel az egekre / Lázadó, nagy képeket festünk: / Áldassál, emberi Verejték”, ez éppoly elképesztő evidencia, mint máshol, hogy „a tenger, ez a sápadt részeg, / Ezüstlávát ivott”. A Harc a Nagyúrral egy képe is ilyen: „S meglékeltem a fejemet, / Agyamba nézett s nevetett”, vagy ez a részlet: „Illatos balzsamot izzadok, / S forró lázban földig olvad a térdem”. Össze lehetne válogatni egy antológia-jelenlétnyi efféle szürrealisztikus verset, de persze ez nem az az Ady lenne, akit mi szeretünk.

Avagy Ady-e Ady Az eltévedt lovas, a Dózsa György unokája, a „Góg és Magóg” és még számos hasonló vers nélkül? Lator László azt mondta erre: az olyan „kiherélt” kötet lenne csak.

Ezzel szemben Pilinszky remekül, evidensen hangzik franciául, több francia költővel beszéltem erről, mind érezte, hogy nagy figurával áll szemben. Ehhez alighanem hozzájárul a fordító Lorand Gaspar tekintélye is, éppúgy, mint Ted Hughesé az angol változat esetében, de ez mit sem változtat a tényen: Pilinszky képes újjászületni más nyelveken.

Fráter Zoltán: Kosztolányi sem megy franciául?

Lackfi János: Kosztolányi csengés-bongása nyilvánvalóan mindig is a miénk marad, lehetetlen rá érvényes fordítási módszert találni, legalábbis franciául. A Meztelenül Kosztolányija viszont, akit méltatlanul kevéssé ismerünk és ismerünk el, s aki hajlandó volt lemondani az addig lírája lényegi elemének tűnő rímekről, mégis expresszív, lázas, összetéveszthetetlenül sajátos verseket hozott létre – nos, ez a vonulat igenis fordítható. Össze is beszéltem már egy francia költővel, Alain Lance-szal, aki sokat tett eddig is a magyar költészetért, hogy mihelyt nyugdíjba megy, leülünk, és megvalósítjuk ezt a tervet. Kosztolányi prózaíróként már közismert odakint, úgyhogy nyilván kiadót is lehetne találni. Ez esetben az ideges, modern nyugtalanság nemcsak a papíron, de egy másik nyelv kifejezéskészletén is átüt majd, remélem.

Jász Attila: A mai beszélgetésre készülve az Ady-kötetet olvasgatva elkezdtem aláhúzogatni azokat a sorokat, kifejezéseket, amelyek azóta teljesen köznyelvivé váltak, s szinte nem tudjuk, honnan is származnak. Rengeteg ilyet találtam, egy idő után a húzogatást is föladtam. És ez számomra azt jelentette, hogy Ady költészete iszonyatosan hatott kora olvasóira.

Térey János: Ha egy verset kell megneveznem, akkor az Intés az őrzőkhöz címűt választanám.

Fráter Zoltán: Mondok néhány hívószót, motívumot, amelyek Adyra jellemzőek, kíváncsi vagyok, tudtok-e vele bármit is kezdeni. A ti világotokban mennyire fontosak a magánnyal, szerelemmel, Istennel kapcsolatos versek? Először mégis a „magyar ugar” motívumát firtatom. Mennyire hívószó nektek ez? Mennyire meghatározóak számotokra a mai viszonyok, közállapotok?

Kemény István: A magyar ugarról más hívószavak jutnak eszembe: Ady, magyarság – erről pedig Az eltévedt lovas. Ez nem avul el, csak a magyar nyelvvel együtt. Az ugar szót már rég magyarázni kell, lehet, hogy nemsokára a magyar szót is, de a lovast meg az eltévedést nem kell később se, soha. Ez a vers a Végzetről szó, nagybetűvel. Azt a helyet, ahol ez a vers született, a végzet üli. Magyar nyelvű verset nem érdemes írni annak, aki ezt a verset, ezt a végzetet nem ismeri. Ez úgyis egy kéthimnuszú nemzet, lehetne Az eltévedt lovas a harmadik.

Térey János: Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy a megszokott, biztonságos áttételek nélkül, egészen konkrétan és szókimondóan kellene társadalmi vagy politikai töltetű verseket írni: ez tavaly áprilisban történt, amikor elég erős volt a hullámverés… Mostanára mindez elcsitult. Ahogy például Ady a szeizmográf élességével jelezte előre Erdély sorsát, a politika alakulását, ilyen tétje és célja a versnek manapság nincsen. Előjel nélkül mondom ezt, ez tény. De hogy milyen lehetne most egy vers, amelyik exponálja magát valamelyik oldalon, egy párt vagy szervezet színeiben föllépve: úgy gondolom, hogy kínos.

Jász Attila: Én azt gondolom, hogy indirekt módon mindenképpen lehetséges szólni a világ dolgairól. Annyira direkt módon, ahogy Ady csinálta, már nem lehet. Valószínűleg abban a társadalmi helyzetben erre volt igény… (F. Z. közbeszól: József Attila azért írt néhány dolgot, sőt Tandori is próbált…) Az akkori kiélezett helyzetben azért nagyon hatottak Ady versei, hiába voltak tele túlságosan nagy ívű szimbólumokkal, amitől a mai olvasónak borsódzik a háta. Ma viszont, ha az ember indirekt módon fogalmazza bele verseibe az említett „dolgokhoz” való viszonyát, nem biztos, hogy olvasói ezt kihallják belőle. Ugyanakkor egy mai költő is óhatatlanul körüljárja ezeket a nagy témákat, fogalmakat, és realizálja a műveiben, ha tisztában van vele, ha nem. És persze alkati kérdés is, úgy gondolom, a magam részéről sose fogok olyan verset írni, mint A magyar Ugaron.

Lackfi János: Az Isten, a Haza, a Lélek és a többi nagybetűs fogalom nagyon tetszetős, de kissé elkoptatott szavak. Ismétlem, csak a szavak, s nem az, amit jelentenek. Hiszen a végtelen sok szerelmes vers, amit a világ kezdete óta leírtak például, hogy is árthatott volna magának a szerelemnek! Az most is ugyanaz a fájdalmas delírium, mint a teremtés utáni első napon lehetett. Nyilvánvaló másfelől, hogy titokban minden költő ezeket a fogalmakat próbálja valamilyen módon versbe venni, csak manapság talán szemérmesebben (vagy éppen szemérmetlenebbül) a szokványosnál. Magam úgy vagyok vele, hogy legfontosabb, belső dolgaimmal nem állok ki csak úgy a placcra, mintha zoknit árulnék, amelyből öt pár olcsóbb.

Amíg nem történik valami különösen nagy disznóság, addig az ember nem megy ki az utcára, és nem lobogtatja meggyőződését zászló gyanánt. Egyébként abban sem hiszek, hogy egy költő válsághelyzetben ma is hasznára lehetne hazájának, a világnak. Olyankor válságstábokra vagy lelkes, lelkesítő néptribunokra van szükség. Az esetek többségében egy rossz vers jobban is mozgósít, mint egy jó, mert nem olyan áttételes, kacifántos. 1956-ban, a forradalom napjaiban is talán egy-két igazán jó vers jelent meg, ezek közül is kiemelkedő és megismételhetetlen az 1950-ben született Egy mondat… Utána aztán, visszatekintve, megint csak születtek remek dolgok, de nem a pillanat hevében. S vegyük hozzá, hogy a mai költő nem számít olyan társadalmi etalonnak, mint anno Illyés, nem feltétlenül használják indulónak a sorait.

Ráadásul a politika az utóbbi időben, egyébként szerencsés módon, mégiscsak szakmává vált. A szociológia, a politológia, a jogtudomány vagy a történettudomány mind ezzel foglalkozik, nemzetközi és belföldi elemzések százai látnak napvilágot, úgyhogy dilettáns dolog is lenne egy költőnek odatörtetni és lánglélekkel megmondani, mi a teendő adott esetben a nemzeti jelképekkel, az EU-harmonizációval vagy a cukorrépa-termesztéssel kapcsolatban. Persze van pszichológia is, mégis írunk a lélekről. Én magam írok hazáról is, Istenről is, más egyébről is, de általában tárgyi apróságok mögé rejtem, azokba kódolom ezeket. A vers látszólag csak az említett öt pár zokniról szól, vagy a mazsoláról, valójában remélhetőleg annál jóval többről is. Csak épp nem teszem ki a táblát, hogy vigyázat, tessék jól figyelni, mert mostan a Hazáról lesz szó. A költészet retorizáltsága alaposan megváltozott, visszavettünk a teatralitásból, de talán épp ezért közvetlenebbül, emberibben hathat a hang.

Fráter Zoltán: Nem arra gondolok, hogy cikket kellene írni versben. De az úgynevezett társadalmi kérdések köre, a közéleti gondolat – vagy talán nevezzük magyarságnak, hazának, nemzetnek – nem feltétlenül tűnik el, ha föloldódik is sok apró részletben vagy bizonyos motívumokban, bizonyos sorokban.

Lackfi János: Nem tudni, mikor jön el a versbe írt politika pillanata, magam nem vágyom rá nagyon, s nem is írt minden költő ilyen verseket. Meg aztán lehet azt diszkréten is tenni. Weöres a „gázmestereket” vagy éppen a „Majom-országot” nem nevesítetten, mégis felismerhetően formálta meg a diktatúrák elleni tiltakozásul, épp egy diktatúra idején. Ma viszont, amikor egy közéleti szerepvállalásban elöl járó költő, mint Csoóri Sándor, visszavonul a politizálástól, és megírja Csöndes tériszony című, döbbenetes erejű verskötetét, azt hiszem, mi, visszafogottabbak sem fogunk hangosan korteskedni.

Térey János: Különben éppen Csoóri neve is igazolja, hogy a mai költészetben is jelen van, lehet, hogy búvópatakként, de ott van a politika – Petri távozásával sem tűnt el. Annyi biztos, hogy a politika kínálta kérdésekre a legritkább esetben van ott a versekben a válasz.

Fráter Zoltán: A következő hívószavam legyen a kiválasztottság, a zsenitudat és az ezzel járó egyedüllét, magány. A kiemelkedés problémája. Az már kilépés az átlagból, hogy az ember elkezd verset írni, ráadásul jó verseket. Ön, uram, költő, kiállítják a bizonyítványt, vagy megírják a kritikusok, mit tudom én, beírják a jelest, ezt már nem lehet letagadni. Ez viszont sok mindent hoz magával, már nem lehet úgy viselkedni, mintha az ember nem lenne költő. De mennyiben járható, élhető az Ady-féle túlérzékenység, a felnövesztett „én”-nek a világa?

Térey János: Nagyon nehéz kívülről szemlélni azokat a jegyeket, amelyeket a kritika mint ismérveket leír, vagy az élményt elemezni, amit egy személyes benyomás jelent: magamat nem láthatom kívülről. Szövegszerűen, ha mondjuk a személyiség meg a közeg problémáját tekintjük, akkor én most a Te meg a világ-korszakomat élem (hogy Szabó Lőrincet is behozzam a képbe). Biztos, hogy nagyon sok hübriszre utaló, büszke kijelentés található a saját verseimben, ugyanakkor bizonytalanságról is árulkodnak a sorok, ilyen a karakter. A zseni, érzésem szerint, nemcsak szellemi, de biológiai értelemben véve is sajátságos, kitüntetett szerepű „képződmény”, és ha egy évszázadban egy is adatott valamely nyelvterületen, az kegyelmi állapot, s a huszadikban több is adatott. Adyt, Weörest, József Attilát mindenképp zseninek gondolom; Babitsot és Kosztolányit nem, ami nem minőségi különbséget jelent. Az a fehérizzás, ami létrejön az elmében, az számomra csak a zsenihez kapcsolható. Ilyen szerzőt egyetlenegyet tudok a mai irodalomban, és ő Tandori.

Lackfi János: Ady majd minden (lírai) cselekvését meghatározza egyfajta póz vagy kialakítani kívánt imidzs, önlegenda. Ugyanakkor megdöbbentő módon a körön kívülre rekedtnek érzi magát, még akkor is, ha közben létrehoz egy olyan örvényt, melynek ő maga a centruma. Krúdy számol be arról az Ady Endre éjszakáiban, hogy Ady sosem vegyült el a nagy New York-palotabeli nyüzsgésben, volt egy törzshelye valahol, egy afféle vidékies borozó, onnan tartotta szemmel a dolgokat. Voltak slapajai, futárjai, azok hozták-vitték a híreket, ő pedig úgy kommentált mindent ebben az ő kis Rodostójában ülve, mint egy száműzött fejedelem. Az is nagyon megragadt bennem, amit Nagy Endre fogalmaz meg az Egy város regényében: Nagyváradon, a főtéren több cukrászda is volt, csupa üvegvitrines ajtókkal, falakkal, benn jó meleg, rokokó székek, és ott magányoskodtak drága szép ruhákban az unatkozó, pazar úrinők a kis süteményük mellett, a szegény, éhenkórász firkászok és költőcskék pedig csak járkáltak-járkáltak vágyakozva, kívül az üvegketrecen.

Ezt érzem Ady verseiben is: bármilyen teátrális a fájdalom, bármennyire eget verdeső itt a gőg, valami olyan lefojtott indulat feszíti a textust, ami már csak valódi lehet. Festett vért mutat nekünk a költő, de a jelmez alatt valóban vérzik a seb. Márpedig a szavakon átrezonáló emberi fájdalom a költészet legősibb, alapvető impulzusa.

Fráter Zoltán: Nem véletlenül utaltam arra, hogy te a „Szeretném, ha szeretnének”-korszakban vagy, már életkorod szerint.

Jász Attila: Ez a szerintem erőltetett zsenitudat nem csupán sóvárgásból ered, ahogy János mondta, hanem egyfajta kisebbségi komplexusból. Egy lelkileg sérült ember. Ahogy minden áldott nap átböngészi az újságokat, hogy mit írnak róla, és kiskocsmákban várja, hogy a fő szórakozóhelyekről milyen híreket hoznak – vele kapcsolatban! – a barátai stb. Szép lassan kiépíti és ápolgatja a saját mítoszát. És a kor talaja kedvez neki. De azért minden normális lelkületű művészember tudja – zsenitudat ide vagy oda –, nem árt egy kis szkepszis, egy kis józan rálátás a dolgainkra. Nem neked kell felállítanod a saját szobrodat. Jobb híján költőnek tituláljuk magunkat, mi, itt ülők, de hogy tényleg azok voltunk-e, csak a halálunk után fog kiderülni. Csak a művek alapján.

Fráter Zoltán: Jó esetben.

Jász Attila: Jó esetben, persze. (A rosszat ne is emlegessük.) Azért az ember idővel beletörődik, hogy költőként tekintsen saját magára, pontosabb megnevezés híján. És éppen erre utaltam az előbb, hogy Adynál ez a dolog megbillen, és valamifajta menekülésként vagy védekezésként a saját zsenitudatába burkolózik. Nem tudom, ki, valaki azt írta róla, hogy mindig vidéki maradt. Én is vidéki vagyok, és érzem a bőrömön, megtapasztaltam ezt a félelmet, ezt a megkésettségérzést. Emlékszem, amikor Kemény Pistáék még egyetemisták voltak, már volt lapjuk, publikáltak, ott voltak mind az egyetem körül, Kun Árpi, Vörös Pista, Simon Balázs… Én meg otthon a fiókomba rakosgattam a verseimet, és úgy éreztem, hogy ők már nagyon „elhúztak”. És legalább öt-tíz év kellett, hogy ettől a nyomasztó vidékiségtől megszabadulhassak. De én közben rájöttem, hogy rengeteg előnye is van a vidékiségnek, és hogy alkatilag ez a nyugalom nekem fontosabb, mint a jelenlét a fővárosi művészkörökben. Szóval csak azt akartam ezzel a kis kitérővel jelezni, hogy én még nem észleltem magamon a zsenitudat jeleit. (Derültség.)

Fráter Zoltán: Sohasem késő. A következő, talán egy kicsit komolyabb kérdés: Isten, transzcendencia, hit. Mennyire költői probléma, versbeli feladat ez a ti költészetetekben?

Térey János: Aki követte az elmúlt pár évben a munkásságomat, az tudja, hogy visszatérő témám az Istennel, a gondviseléssel vagy a teremtés mostani állapotával való kritikus foglalkozás… Hívő embernek, hívő kereszténynek tartom magam, de a regulákat nem vagy csak alig követem; ennek ellenére mérhetetlen erőt jelent a hit. Ami a magánéletet illeti, azon túl, ami
a versben megjelenik, nem érdemes róla beszélni, mert ez messzemenően magánügy. Ami
a versben tükröződik, közügy lesz. Esete válogatja, ki mennyire frivol, mennyire kínálja oda magát, mennyire meztelenül mutatkozik meg. Én, ahogy öregszem, egyre óvatosabb vagyok
e tekintetben, de ez nem a kimondás erejét vagy feszültségét csökkenti, csak a helyes arányok megtalálására utal: mennyit adok a civil életemből a versnek.

Kemény István: A hit tényleg jó magyar szó, bár szerintem nem konkrét. Rengeteg tárgya lehet. Leginkább talán egy képesség a hit. Egy magasrendű önbizalom: amikor az önbizalom képes tárgyat találni magának, a legmagasabb formájában magát az Istent. Én azt tanultam, hogy a költészet valamiféle szentség, és igenis, nagy szavak nélkül nincs. Isten van benne meg haza, és egyéb nagy szavak (a sok fontos kicsi mellett). És hogy nem csak a költőről szól. Úgy érzem, hit nélkül az ember fogyatékos, a költő meg pláne.

Fráter Zoltán: Vannak nagyon kegyetlen soraid Istenről meg különböző fekete dolgokról, István.

Kemény István: Nagyon ritkán érzek magamban hitet (néha talán), ezért általában fogyatékosnak érzem magam. Sokan lehetnek így, de sokan olyanok is, akiknek ez nem probléma, egyáltalán nem érzik fogyatékosságnak, hogy nincs hitük. Ha a két előbbi példánál maradunk, Ady valószínűleg az első csoportba tartozott, Kosztolányi meg inkább az utóbbiba. Ez végül is kétfajta költői program: nagy szavakból írni nagy költészetet vagy kicsikből. Én úgy érzem, hogy a nagy szavak valamivel fontosabbak, azért nagyok, de soha nem tudom végleg eldönteni, melyik program ér többet.

Fráter Zoltán: No de azokat általában új kontextusba helyezed, akár idézőjelbe téve, akár iróniával lebegtetve.

Kemény István: Félek a nagy szavaktól, idegesítenek, untatnak, sokszor cikisek is, de igyekszem nem megkerülni őket. Sírni sem illik, de muszáj. Legalább akkor leírni a nagy szavakat, amikor helyük van a versben! És akkor szóljanak is úgy, ahogy csak ők tudnak! Persze ez nekem ritkán sikerül, ha sikerül egyáltalán. De ha éppen nem merek közvetlenül leírni egy nagy szót, akkor is jöjjön inkább az idézőjel, mint hogy lecseréljem másra.

Jász Attila: Én valahogy úgy vagyok vele, hogy számomra ezek a témák borzasztóan személyesek. Azt gondolom, hogy magánügy. Direkt módon tehát ne kérje számon rajtam senki, hogy ez vagy az a téma benne van-e vagy sem a műveimben, mert azt kikérem magamnak, ez belügy. Viszont nagyon remélem, hogy indirekt módon a véleményem átsüt, átsugárzik a verseken. Ez persze csak tétova remény, hogy ezekből a nagyon személyes dolgokból valamit mégis meg lehet érdemlegesen mutatni.

Fráter Zoltán: Ezzel teljesen egyetértek, azzal a kiegészítéssel, hogy a legjobb költészet is nagyon személyes dolog.

Lackfi János: Ady korában talán volt recept, hogy hány mázsa nagybetűs fogalmat, mondjuk, Hazát kell lenyomnia egy költőnek évente, magára valamit adó alkotónál azonban ez alapvetően mindig belső igény függvénye. A közelmúltban írtam egy verset, mintegy az Egy mondat a zsarnokságról modorában, arról, mi mindenben is van ott a haza. A vers nagyon lassan, sokáig érlelődött, s végül több sikertelen íráskezdemény után szakadt ki belőlem. Korábban is nagyon erősen éreztem, hogy van itt valami, de nem tudtam megfogni, megfogalmazni, nem volt kielégítő az eredmény. Aztán kibukott a vers, elküldtem a Kortársnak, Kis Pintér Imrének, s ő nagyon furcsát válaszolt, azt mondta, írjam kicsit hosszabbra ezt a (tőlem legalábbis) szokatlanul hosszú, két-három oldalas szöveget. Hálás vagyok neki érte, mert a szerkesztők általában a fordítottját írják, mondjuk azt, hogy szép-szép ez az eposz, fiatalember, írjon belőle egy haikut, és rögtön leközlöm. Vagyis ezek a témák ott munkálnak az emberben, esszük-isszuk-belélegezzük őket, de nehéz szülés világra hozni egy-egy konkrétan ezzel foglalkozó művet. Nem olyan korban élünk, amikor egyértelmű fogalmakkal lehet dolgozni.

Ami nagyon fontos az embernek, előbb-utóbb mégiscsak megszületik. A formát és az időt nem tervezhetem előre, de ez nem is cél. Katolikusként mindennapi kenyerem a Szentírás, még inkább annak életre váltása, írok elmélkedéseket is a plébániai hírlevelünkbe.
A költészet azonban egy másik regiszter, és mindig ódzkodtam attól, hogy az eklézsialíra meglehetősen kétes ösvényeire tévedjek (a látott példák nem is igen csábítottak). A katolikus számomra a szó etimológiai értelmét, az egyetemest jelenti. Nem forszíroztam hát a kelleténél jobban, hogy programszerűen „vallásos verseket” skríboljak. Írtam persze ilyennek tekinthető dolgokat is, elvétve, elszórva, ahogy jött. Aztán meglepetés ért: 1994–95-ben, Margit lányom születése táján számomra teljesen váratlanul létrejött Öt seb című kötetem. Mindmáig ez az egyetlen tematikus, központi rendezőelvre épülő verseskönyvem. Ezt a „tudatos” szerkesztést nem én csináltam, hanem a versek maguk kényszerítették ki. Öt szent, Margit, Pál, Ágoston, Ferenc és Remete Szent Antal korántsem epikus, igazából „lírai” legendájának füzéreiből áll össze a kötet, apró, de szándék szerint nagyon intenzív képek sokaságából, melyek egy-egy alapvető pillanat, meghatározó mozzanat tükröződései. Vendégségben jártam ezeknél a szenteknél, vagy éppen ők jártak vendégségben nálam. Mikor viszont 2000-ben a kötet megjelent, az egyik bemutató alkalmával valaki azt mondta: érdekes, hogy Isten neve egyszer sem szerepel a kötetben. Hazamentem, és a számítógépes keresővel rámentem a szövegre, hogy ellenőrizzem: Isten neve valóban nem szerepelt, pedig róla szól minden vers, ha kimondatlanul is… Vagyis önkéntelenül életbe lépett a név kimondásának tilalma, akárcsak az ószövetségi zsidóságnál, amelynek nem volt szabad megneveznie Jahvét.

Fráter Zoltán: Van-e valami, amit irigyeltek Adytól?

Kemény István: Én a verseit.

Térey János: Olyat mondok, ami kivezet egy picit a költészet területéről: Budapestnek a ’10-es évekbeli állapotát irigylem. Hatszáz kávéházzal, a legváratlanabb helyen fölbukkanó villamosjáratokkal, amelyeknek hálózatából egy hihetetlen labirintus áll össze… Ha időgéppel vissza lehetne térni, mindenképpen eltöltenék egy hosszabb időt ezen a Pesten.

Jász Attila: Én nem irigylek tőle semmit. (Derültség.) Nem irigylem tőle a verseit – amelyeket nagynak, nagyra tartok, azokat sem. Noha csodálom az erőt, ami a verseiből sugárzik, a szabadság levegőjét, ami verseiből árad, a mindent kimondás makacs vágyát stb. De irigyelni nem, mástól sem. És talán azért sem, mert egyből hozzákapcsolok mindenféle képzetet. Móricznak van egy rövid, magasztaló írása, amelyben kifejti, hogy Ady előtt senki se tudott igazi korhely-, vagyis boros verset írni, és hogy Petőfi is csak imitálta, csupán a lelke volt tele sötét borok tüzével, nem volt igazi borissza…

Lackfi János: Nekem nagyon fontos az, amit a szerep és az attól független versérték közti ellentét mond. Ady éjszakánként kínlódva írta a verseit, piszkozatok sokaságát használta el. (Hatvany báró egyszer lefizette a szobalányt, és kiürítette Hadybandi szállodai papírkosarát, onnan tudjuk.) Majd reggel lement a kávéházba, papírt-téntatartót kért, és egyetlen javítás nélkül, hanyagul odarótta a kiizzadott remeket. Márpedig az efféle allűrök a világ legrosszabb költőinek pózához tartoznak: csak a dilettáns érzi úgy, hogy a világ figyeli, hogy személyében nem közönséges lény lépdel végig az utcán. Ebből a rossz, levedlett romantikus pózból kiindulva zsenivé lenni egyszerűen döbbenetes. A tanulság tehát, hogy a költészet felrúg minden szabályt: a nyárspolgár Eliot és a háztartásbeli Emily Dickinson éppúgy válhatnak egyetemessé, mint egy efféle kókler, kávéházsarki ripacs szerepét játszó szerző.

Fráter Zoltán: Még volna néhány hívószavam, mint mondjuk alkohol, nők, drog meg hasonlók, de inkább arról érdeklődöm, a mai költészetre gondolva, hogy akad-e valami Ady életében, aminek örültök, hogy nem a tiétek, nem nektek kellett átélni.

Jász Attila: Adynak szüksége volt a bor segítségére, hogy mámoros, azaz ihletett állapotba kerülhessen. Majd a bűntudatra, amelynek révén a józan versekbe is keveredhetett egy kis borgőz. Móricz ezt csodálja Adyban, én nem tudom. (Félreértés ne legyen, én is szívesen megiszom esetenként egy-két pohár bort.) Ady számára viszont a menekülés eszköze a bor, az élet elviselhetővé tételéhez, miközben a legfőbb témája maga az élet. Szóval nem irigylésre méltó sors, ahogyan nyilván egyikünké sem az. A bor egyébként valóban segít Adynak, hogy legfőbb erőssége, ősereje, az ösztönössége felszínre törhessen, gátak nélkül. Ha jól emlékszem, ezt Kosztolányi is elismeri. De ha előveszed összes verseit, hamar szembetalálkozol az effajta nagyság hátulütőivel is. A rengeteg önismétléssel, óriási szóhalmozásokkal, tautológiával és félkész versekkel, melyekből azonban a zsenitudat csak úgy süt. És ez a fajta nagyság a mai költészet, a mai költők számára, számomra legalábbis, meglehetősen nyomasztó, és avíttnak tűnik.

Fráter Zoltán: Az én gimnazista koromban, valamikor nagyon régen, az akkori kánon szerint ebből a nemzedékből Ady állt mindenek fölött, aztán Tóth Árpád és Juhász Gyula következett, s „futottak még” Babits és Kosztolányi. Tizenöt-húsz éve megfordult az értékrend. Ady maradt a csúcson, legalábbis a középfokú oktatásban, de Babits és Kosztolányi lépett mellé mint hozzá méltó társ. Juhász Gyula, Tóth Árpád egyre inkább háttérbe szorul. Csak ötletszerűen kérdezem: Juhász Gyula például mennyire fontos nektek?

Kemény István: Passz!

Térey János: Kismesternek gondolom Juhász Gyulát, és nagymesternek gondolom Adyt. Amit Juhásztól meg lehet tanulni, azt az ember tudja alapjáraton, vagy nem költő… Ennek ellenére nekem is van nyolc-tíz kedves versem Juhász Gyulától, s egyáltalán, a sorsa, az a kálvária, amit végigélt, mindig részvéttel töltött el, rokonszenvet éreztem iránta – igaz, a részvét nem esztétikai kategória.

Fráter Zoltán: Abban igazán egyedüli, abban a melankóliában, ami verseit áthatja, az „így lát mélán egy magyar szem” fájdalmával. Így nem látott más, csak ő.

Lackfi János: Juhász Gyula igazi képíró volt, illuminátor, a szó mindkét értelmében, vagyis iniciáléfestő és megvilágosodott egyaránt. Hihetetlen derengés uralkodik el időnként a szövegeiben. Mészöly Géza tájképei jutnak róla eszembe. Egy kezdő költő például sokkal jobb, ha Juhász Gyula mellett „inaskodik”, mint ha Adyhoz szegődik, még akkor is, ha amaz jobban vonzaná. Ady zseniális, de vannak rossz rímei, képzavarai, rossz jelzőhasználatai, modorosságai, fonetikai torlódásai – mindezt Juhász Gyula nem követte el. Az ő valóságkezelése, alázata nagyon sokat jelent nekem. Olyan ő, mint egy rövid hatótávolságú rakéta, távolra nem ér, de közelre nincs párja. Pótolhatatlan.

Térey János: Kicsit talán balszerencséjére is, egy olyan erőteljes nemzedékben született, amelyben ő szükségszerűen csak a második vonalat képviselhette; itt ugyanis még a harmadik vonal is rendkívül erős, olyan nevekkel, mint Kemény Simon, Kaffka Margit, Turcsányi Elek. Nagy Zoltán vagy Somlyó Zoltán is a második vonal névsorát ékesíti. Előttünk van mostanság öt-hat nemzedék műve és állapota, annyi biztos, hogy ilyen sűrű és tömény időt most sem él, azóta sem él a magyar költészet.

Fráter Zoltán: A XX. században annyi jó költő van, hogy valóban méltatlanul maradnak el olyanok, akik szintén nagyon erősek ebből a társaságból, de már a második vonalból is, ebbe nyilván nem lehet belenyugodni. Miközben megköszönöm a beszélgetést, arra gondolok, a hagyománnyal mindenképpen szembe kell nézni, és a hagyomány egyik megkerülhetetlen alkotójának, Adynak a költészetén most megpróbáltunk egy kissé töprengeni, nyilvánvalóan nem kimerítően, de azt hiszem, valamiféle helyzetképet mégiscsak sikerült rajzolnunk. „Keresem magam közelségét” – ezzel a mottóval adtuk ki a beszélgetésünkre szóló meghívót. Az idézet A Feltámadás szomorúsága című Ady-versből való. Azért választottuk éppen ezt, mert arra gondoltunk, ahogyan Ady kereste a maga közelségét, a maga embereit, mi is keressük a magunk közelségét Adyval és egymással, korokon, évtizedeken átnyúló kapcsolódásokkal, a mában élve is a múlttal.

Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 2003. április 15-én.