Czigány Lóránt

Alexa Károly: A magyar polgár – és a magyar író

Kortárs Kiadó, 2003

Alexa Károly legújabb könyve kecsesen karcsú kötet. Jólesik ezt elöljáróban megjegyezni ma, amikor egyre több a már tipográfiailag is silány és ragasztással összetákolt kiadvány, mely az első kinyitásra széttörik, a könyv gerince azonnal megroppan, és örökre megrokkan, árulkodó nyomot hagyva, hol ütötték fel először a bizonyára Magyarisztán valamelyik kócerájában készített nyomdaipari terméket. Nem így Alexa könyve, melynek a szedése szellős és elegáns, a tipográfus (Szürke Péter) nem fösvénykedi el a margókat a szedéstükör körül; az őszies, rozsdás-bordóba áttűnő címlap és a megbízható kötés szolid polgári értékvilágot sugall, mely után egyre inkább áhítozunk az internetes hebrencskedések korában. És illik a témához: a könyv külleme is arról beszél, amiről a tartalma.

Pedig kemény fába vágta Alexa Károly a fejszéjét. Nagylélegzetű esszében nekifog rendet teremteni a polgár szavunk mögöttes szemantikai tartományában. („Milyen morális tartalmak és milyen történelmi ideálok kapcsolódnak a polgár szóhoz és a magyar polgárosodás szakaszaihoz, hogyan emlékszünk, hogyan illik emlékeznünk a polgári eszmekör ideológiájának képviselőire és a polgárosodásért folytatott küzdelmek zászlóvivőire?”)

Nos, erről a kérdéskomplexumról csak háromkötetes, jegyzetapparátussal és annotált bibliográfiával ellátott tudori monográfiát illik írni, vagy pedig jól átgondolt esszét, melyet a nagyközönség irodalmi alkotásként olvashat, és mégis értesül a szerző téziseiről. Alexa ez utóbbi műfajt válaszotta. Igen, hangsúlyozzuk ezt külön is, Alexa par excellence esszét írt, a szó eredeti jelentésében, mert az esszé angolul igényesen megfogalmazott kísérletet jelent egy téma körüljárására és tisztázására. (Nem pedig afféle rangosító jelvény, mint Magyarhonban, ahol minden toll- és szemforgató skribler kérkedve odabiggyeszti nyúlfarknyi recenzióinak gyűjteménye elé mint műfaji megjelölést, hogy úgy tessék ám olvasni, ezek nem izzadságszagú ismertetések, hanem míves, kimunkált esszék, melyekben legalább kétszer előfordul a kánon szavunk, az etika, etikus pedig legalább fél tucatszor.)

Alexa esszéje három, nem élesen elhatárolt és nem egyenlő hosszúságú részre tagolható. Az első részben a polgárság hazai forrásvidékére utazik Bessenyei, Csokonai és Kazinczy társaságában, vagy (szükségszerűen) inkább a reformkortól az 1945. évi korszakváltásig terjedő korszakba, amikor a polgárt kiebrudalták (vagy kiakolbólították?) a magyar valóságból. Alexa nagy erudícióval és bölcs rálátással ír: „…a magyar nemesség önként mondott le százados előjogairól, azaz »polgárként« viselkedett, sőt a hagyományosnak mondható polgári önzésnek is leckét adott.” Kérdés formájában helyrefogalmaz napjainkban agresszív tartalommal feltöltődő szavakat: „Hogy a liberalizmus nem valamiféle klasszikus modernizációs elmélet?”, és bátran válaszol: „A polgári mentalitás és életvitel attól lehet oly példázatos, hogy folyamatosan egyeztet az egymásnak ellentmondó szabadelvű eszmék között.”

A személtető idézetek összeválogatása bizonyára hosszú évek alatt kicédulázott anyagra támaszkodik. A szerzők egymásnak felelgetnek (mint Csokonai és Petőfi), néha egymással perlekednek (mint például Vajda János és Arany). A látóhatáron nemcsak szépírók tűnnek fel, hanem nemzetgazdák, politikusok, statisztikusok, közírók, olykor névvel vagy név nélkül idézett történészek, még angol utazók is. Íme egy csokorra való név: Vázsonyi Vilmos, Beksics Gusztáv, Mocsáry Lajos, Fényes Elek, Szekfű Gyula, Makkai János, Für Lajos. (A 18. század végi angol utazó, Robert Townson nevéből, sajna, kétszer is kipottyant egy „n” betű.)

A második – rövidebb, lírai – rész elégikus hangvételű intermezzo, afféle pihentető, szemérmesen nosztalgikus családi emlékekkel cirkalmazva. („Marosvásárhelyen egy bizonyos Alexa Blau Elek csengő-bongó, kattogó-percegő műhelye.”) Ez a rész a polgárság, az áhított polgári erények dicsérete. („Tudták, hogyan kell kezet csókolni, a hölgy kezét faragatlanul fel nem emelve, ám mégsem görbedve meg túlzottan, hol a tartásnak az a meghatározhatatlan helyzete és pillanata, ahol és amikor megnyilvánulhat az önmagát kinyilvánítani kész férfias erély és hódolat…”) Ezeket a lírai futamokat a szépíró Alexa szemmel láthatólag nagy élvezettel írta.

A harmadik pedig a jelenhez vezető, igencsak rögös út fölötti elmélkedés, a polgár utóéletéről, amikor kiradírozni akarták (igen, ausradieren, mint Hitler Angliát a térképről) még az emlékét is, a globalizációs útvesztőkig. Amikor a polgárellenesség civilizációellenességig fajult. „Ezek [!] azt hiszik, hogy az emberi fejlődésnek nem kell gyökér” – idézi Alexa a hagyományirtók fejére Lesznai Annát. A polgárságra követ vetők közé sorolhatjuk a kezdeti nekitveselkedések idején „annak az első generációs plebejus értelmiségnek agresszív és hangadó részét is, amelyet megejtett az új idők harsány chiliazmusa”. Időnként beleszövi a narratívába személyes tapasztalatait is a hatvanas–hetvenes évekből. („Mészöly Miklós kertje Kisorosziban, a Mozgó Világ szerkesztősége a Duna felé lejtő budai kis utcában… ilyen helyek, ilyen polgári közös terek kínálkoztak.”) Az esszé egyben nemzedéki vallomás is a Kádár-féle ellenforradalmi rendszer engedményekre kényszerülő légkörében csápjaikat egyre merészebben nyújtogató fiatalok útkereséséről.

Kiutat ő sem lát a megosztott mai magyar társadalom bajaiból. („A magyar társadalom úgy lépett át egy új politikai helyzetbe, hogy semmiféle szociológiai érv vagy álláspont nem érvénytelenítette azt a »szocialista« alapelvet, hogy a társadalom két osztályból [munkásság + parasztság] és egy rétegből [értelmiség] áll… A polgárságról nem esik szó.” Kiutat nem is ígér a talányos alcím (Álmok, tények, rögeszmék). Alexa álmaiban a polgárság és a középosztály együtt alkotja a nemzeti lét kereteit, sőt továbbmegy: a polgárság és a középosztály egymást átfedő, felcserélhető fogalmak. A tényeket gyakran szöget a fején találó irodalmi idézetek szolgáltatják. (Például Kóbor Tamás a zsidó muzsikusról: „Valahányszor cigányzenét hallok, mindig eszembe jut Löwinger úr, a töpörödött, szőke bajszú, éhes zsidó deák. Látott-e valaha rónát? Hallott-e valaha pacsirtaszót? […] Tud-e sírva vigadni, és ha berúg, tördeli-e a poharakat? […] Kötve hiszem. […] És mégis, és mégis! Úgy, ahogy ő húzza a magyar nótákat, olyan kuruc keserűséggel, hortobágyi búskomorsággal és bácskai hetykeséggel, nem húzza semmiféle cigány széles e hazában.”) És villanásszerű utalások jól ismert és/vagy kevésbé ismert írói művek korpuszára. („Vári Attila … újra meghódítja a szó erejével Petelei és Tolnai Lajos erdélyi kisvárosát.”)

A legizgatóbb kérdés persze: mit is tekint Alexa rögeszmének? Talán az álmait látja egy önironikus pillanatban annak? Hogy a polgárságnak és a középosztálynak lenne közös nevezője? Mert kell hogy legyen. Vagy talán azt, hogy még mindig bízik egy nyugat-európai típusú polgárság megszületésében (ha klónozással is), a hódoltsági korszak után, a globalizáció ellenére?

Nem vétkes rögeszme ez, talán inkább csak jó szándékú, jámbor illúzió.

Ilyen illúziókra nagy szükség van, mert valamiben hinni kell.