Deák László

Időváltozás

Napokon át szakadt a hó,
surrogó lapáthang a fénylő fagyon,
hajnali, déli, esti koncert kívül az ablakon,
hol a világ topog, huhog, káromkodik.
Rézorr kapitány és összes bajnoka,
kevés pálinkával a kihűlt gyomorban.
Aztán, ha kisüt a nap, ők szétszélednek.
Haszontalan banda, borzas őslények
és pogány, korhely boszorkák
sütkéreznek a rügyhajtó sugáron,
amíg őket is dédelgeti a maradék idő,
a dúsgazdag nincstelenség puha fészke,
egy illúziótlan jövő dongó várócsarnoka.

Verona

Lábuk nyomát, hátuk melegét
még védik a kövek, házfalak.
Így látjuk, amit láttak ők,
bár amit éltek, láthatatlan.
És ők ketten, a halhatatlan,
végzetes, első vad lángolás,
a konok szerelmi lázadás
véletlen választottjai,
nem hunyó fénybe vont alakok.
Az álom se olyan mélységes,
mint az ő ifjú szerelmük,
amitől vérük ajkukon kicsurrant.